Month: december 2025
Nyúlcipőbolt Budai Trail, L táv – Palásti Péter, beszámoló
Úgy voltam ezzel, hogy a tavalyi csúcs év után az idei mindenben elmarad, de azért csak nem hagyom magam és úgy búcsúztatom el ezt a futóévet, hogy motiváltan kezdjem a 2026-ost, ezért ezt inkább már egy új kezdetnek tekintettem, mintsem a 2025. lezárásának.
Mert a 2025. inkább egy gyengébb év volt, eséssel, sérülésekkel, nehezebb verseny körülményekkel és a … na ezt még nem írom le, amit az öregedésről gondolok, mert nem szeretnék egyelőre ezzel szembesülni. Strucc.
Versenyezni már csak ezért is megéri, mert ott jön össze ez a kis közösség színe-java, akiket kivétel nélkül el tudok fogadni, hála a terepfutásnak, mint szelekciós folyamatnak.
Jó fej mindenki, olyan mint egy tökéletes ország.
Ezeket a pillanatokat igyekeztem kiélvezni az indulás előtt (Gizionos összetartás megvolt, utolsó pillanatban még Wildner Marci is rám talált). Egyébként Csabikával együtt jöttünk ilyen messzire az élményért. A poén az, hogy ő ráadásul nem is versenyzett, “csak” futott egy harmincast Mátyus Lacival, mert már unja tokaji Nagy-Kopaszt százezredjére megfutni.
… A pálya ugyanaz mint tavaly, de most ködbe-fagyba burkolva, a tavalyi “tavaszi” körülményekhez képest -10 fok. Kicsit beragadtam a rajtnál, de az aszfaltot elhagyva szétszakadt a mezőny, helyemre kerültem az első 10-20 közé. Figyeltem a pulzust, nem akartam besokallni, mert ez sprintnek hosszú, hosszúnak meg sprint. A nem technikás felfelében kétszer is majdnem kiment a rossz (bal) bokám, így óvatosan és nagyon figyelmesen mentem. A Nagy-Szénásig két sráccal váltakozva haladtunk, onnan lefelé a, saras, lépcsős, göcsörtös részen olyan bravúrt sikerült csinálni, hogy magam is csodálkoztam. A fagyott, de már felengedőben lévő sáron megcsúszott a bal lábam, a jobb meg még a levegőben maradt, így csúsztam egy lábon, mint egy nagyra nyitott festőlétra. A mögöttem jövő két srác szerintem lélegzet-visszafojtva figyelte mikor vágódok el. De ez nem következett be, hanem csodálatosan visszanyertem az egyensúlyomat és letettem végre a jobb lábamat is a talajra, hála a nagyszénási Szűz Máriának.
A pálya maradék része “futósabb”, de ehhez már nem éreztem annyi erőt. A Nagykovácsiból kivezető emelkedőn minimálisan belegyalogoltam, közben ettem-ittam, hogy legyen erőm az utolsó szakaszokra is. Volt is, mert a maradék két nagyobbat is szépen kifutottam és a lejtőzést is olyan 70-80%-ra tudtam hozni, de tartottam egy esetleges bokasérüléstől, így minden lépést igyekeztem kontrollálni.
A vége az meg a legjobb, a 2:24-es idővel elégedettnek kell lenni. A tavalyi 2:18 az egy ideális év ideális körülményei között jött, ez pedig úgy ahogy írtam. Az abszolút 18. hely, férfi 17. (vagy női 2.) teljes boldogság, 56+ évesen.
Firenze Marathon – Richter Berni, beszámoló
„Soha ne add fel, érd el az álmaid,
A kudarcok ne törjék a szárnyaid,
Gyerünk állj fel próbáld meg még egyszer,
Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.”
Deniz – Egyetlen
Nagyon szeretem ezt a számot. A futós listám első helyén szerepel, mindig erre rajtolok. Annyira, de annyira nekem szól.
A Garmin órám szerint a novemberi maratonom volt a lefutott 11., de a legelső, amin célba éréskor elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Az elmúlt fél évem után magam se hittem el, hogy sikerülhet szintidőn belül teljesítenem. No de kezdem az elején.
Idén februárban egy kedves futótársam ajándékaként Salsomaggioreban versenyezhettem, a Verdi maratonon. 30 km-re szólt a nevezésünk, és még ott, a rajtban megbeszéltük, hogyha ezt sikerül jól teljesítenünk, akkor november végén elutazunk Firenzébe együtt egy teljes maratont lefutni. Sikerült. Amint hazaértem, már nyomtam is a nevezés gombot és hatalmas tervekkel, álmokkal kezdtem bele a felkészülésbe.
A Gizionokhoz, Barát Gabihoz május elején sikerült bekerülnöm a várólistáról. Neki már akkor panaszkodtam, hogy valahogy nem igazán érzem jól magam a futásban. Nem mennek a tempók, a lábaim se úgy teljesítik a parancsot, ahogy azt az agyam diktálná nekik, és így az örömérzés, amiért az egészet csinálnám, teljesen elmarad. Ráfogtuk a csapatváltásra, a sérülésre, és megbeszéltük, hogy elkezdünk mindent elölről, szinte a nulláról felépíteni. Novemberig van még 7 hónapom, így ha nem is lesz 4 óra alatti maratonom, de biztonsággal le fogom tudni addigra futni magát a távot. Jöttek az edzések, futogattam, és élveztem, hogy ismét pulzus kontrollal mehetek. Nekem ebben sokkal több volt a sikerélmény, mint amikor tempóra futottam.
Június közepén, az egyik edzés közben beakadt a lábam a bicikliúton egy kiálló térkőbe, és estem egy hatalmasat, rá a térdemre. Kivártam az első hetet, hogy lemenjen a gyulladás, de nem igazán akart javulni. Sétálni, futni bírtam vele, de a legkisebb terhelés után is éjszakánként fájdalomcsillapítóval tudtam csak elaludni. Nem jött jókor ez az egész, de elfogadtam a helyzetet és itt el is engedtem a megálmodott célidőt. De küzdöttem tovább legalább a távért, a feladás szóba se került.
Őszre kezdtem már egészen jól lenni a lábammal, megszoktam a fájdalmat, kiismertem, milyen mozdulatokra kell vigyáznom, vagy mit kell teljesen kerülnöm. Intervallozni például nem bírtam vele. Szeptember közepén volt a Wizzair félmaraton, ahol elkezdhettem tesztelni, hogy bírom vele a hosszabb távokat. És itt jött a második pofon: nem bírtam lefutni a 21 km-t, bele kellett sétálnom a végébe. Pedig nem futottam el az elejét, nem éreztem, hogy megviselt volna a meleg, vagy rossz lett volna a frissítésem. Furcsáltam is, de ilyenkor az ember mindenben kapaszkodót keres, és próbál magyarázatot találni az okokra. Gabival megbeszéltük, hogy semmi baj, volt egy ilyen verseny, majd következő hétvégén a hétvégi hosszú edzés jobb lesz. Nem lett. Ahogy az utána következő sem. És ekkor végre kezdtek előjönni a szokásos tünetek: magas nyugalmi pulzus, álmatlanság, kézremegés. A pajzsmirigyem ismét túlműködött. Elmentem vérévételre, ahol mindezt megerősítették a kapott értékek. Valahol ennek örültem, mert magyarázatot kaptam az elmúlt időszakra, de mivel október elejét írtunk, azt is el kellett fogadnom, hogy ebből bizony nem lesz november végén maraton. Írtam a szervezőknek, hogy szeretném elhalasztani a nevezésem következő évre. 25 EUR lett volna az átírás, amit sajnáltam kifizetni rá, így jött a B opció: lekocogom a 10 km-es távot. Nem lett volna szabályos, de tavaly Velencében ugyanígy jártam, csak akkor a gerincem miatt. Ott se szólt miatta senki semmit, még az eredményemet is átrakták a rövidebb távra. Ebben az olaszok szerencsére elég rugalmasak és nagyon jófejek.
És akkor érkezett a 3. csapás: piriformis. Egyik pillanatról a másikra elkezdett fájt a fenékizmom, de annyira, hogy már a sima járásban is akadályozott. Kihívás volt bejutni a munkahelyemre dolgozni. Ez volt az a pont, ahol a teljes versenyt elengedtem. Sőt! Azon gondolkoztam, hogy eladom minden futócuccomat, mert ebből kizárt, hogy még valaha is futás lenne. Úgy voltam vele, hogyha az élet ennyire másik útvonalra akar irányítani, akkor lehetek bármilyen szorgalmas, és kitartó, úgyis az övé lesz az utolsó szó, és nem fog sikerülni. Nekem pedig elég volt a küzdésből. Feladom!
Aki ismer, azt tudja, hogy dehogy adtam. Amit én egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
Nagy nehezen elkezdett hatni a kapott pajzsmirigy gyógyszer. Napról napra jobban éreztem magam. És eljutottam egy szuper gyógytornászhoz is, aki pár mozdulattal rendbe tette nem csak a fenekemet, de a térdemet is, amivel már lassan 5 hónapja küzdöttem. Úgy jöttem el tőle, hogy másnapra semmi, de semmi fájdalmam se volt. A szülinapomon ment már 5,2 km nagyon lassú kocogással. Persze pulzus a plafonon, tempó a béka segge alatt, de mentem, és csináltam, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Itt már október legvégét írtunk, vagyis pontosan 1 hónapom maradt a versenyig. Írtam is Gabinak, hogy küldhet újra edzéstervet és akkor irány a Firenzei 10 km.
A 4 napos hétvégén rengeteget túráztam, hogy kicsit visszaszedjek az állóképességemből. Mentem, mint a sublótfiók. Volt olyan emelkedő, ahol nem kaptam levegőt, 180-as pulzussal azt hittem, onnan nincs tovább és a mentő visz majd haza. De azért lenyomtam. Aztán másnap visszamentem, és 25 percet rávertem az előző napi szintidőmre. Még egy futós csajt is leelőztem gyalogolva. Egyik nap pedig 48000 lépéssel kerültem este ágyba. De újra volt célom, és így kedvem is a felkészüléshez.
Annyira jól éreztem már magam, hogy november elején bekattant, hogy mi lenne, ha mégiscsak a maratoni távon indulnék. Osztottam, szoroztam a szintidővel, a tempókkal, a távval, és kiszámoltam, hogyha az első 10 km menne futva, akkor a többire maradna annyi időm, hogy sétálva éppen beleférjek a 6 órás szintidőbe. Szuper kihívásnak éreztem, amiért érdemes küzdenem. Ismét elkezdtem hajnali 4h-kor futni, mint valamikor régen, munka után pedig gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Többnyire szintes útvonalakon, hogy ne legyen gondom a firenzei hidakkal.
Innen számolva összesen 20 napom maradt normális edzéseket futni, és felkészülni a maratonra. Megbeszéltük, hogy akkor az első 10 km-t futom, utána pedig séta-kocogás lesz felváltva, ahogy bírom majd.
November 30-án volt a verseny. Addigra magabiztosan ment már 20 km 6:30-as tempóban. El is terveztem, hogy megpróbálok 30 km-t futni, és csak 10-et gyalogolni. Végül 33 km-ig bírtam simán. Onnan is csak pár lépést kellett mindig visszább vennem, és tulajdonképpen az utolsó 2 km lett csak szenvedős. 4:28:10 alatt sikerült lefutnom az órám szerint 42,7 km-t. (6:17 min/km) Futottam már sokszor gyorsabban, de ilyen előzményekkel én röpültem aznap a boldogságtól. Szerintem nem lehetett volna ennél többet kihozni ebből az egészből. A női 50-es Korcsoportban még így is középmezőnyben sikerült végeznem, ami szerintem már önmagában sem egy rossz eredmény.
És hogyan tovább? A 2026-os Spar maratonra már megvan a nevezésem. Megnézem, mire jutok, ha egy teljes évet sikerül készülnöm rá, és nem csak egy szűk hónapot.
Nyúlcipőbolt Budai Trail, L táv – Ficzere Julianna, beszámoló
Idén nem igazán írtam beszámolókat, de az év utolsó, és egyben a legjobban sikerült versenye nem maradhatott ki. Már csak azért sem, hogy később visszaolvasva emlékezzek, hogy ebben az évben a sok rossz dolog ellenére mégis képes voltam meghaladni önmagam. Persze ehhez nagyon sok km, edzésóra, akarás is kellett. Úgy érzem mindez biztosan nem ment volna a mi kis futós Vén rókák teamünk -Andi, Meli, Betti, Dió, Tibi, Béci, Peti- nélkül. Köszönöm Nektek!
A felkészülés szinte végig jól ment, a verseny előtti héten kellett néhány nap kényszerpihit tartanom. A verseny előtti utolsó edzésen a repülők baromi jól mentek, tényleg azt éreztem repülök. Ekkor már mertem bizakodni. Még ennyi sok év versenyzés ellenére is hajlamos vagyok túlságosan izgulni a verseny előtti nap, emiatt az alvás sokszor nem pihentető. Mivel az edzések rendben voltak, és én is úgy éreztem készen állok, erre figyeltem most leginkább. Sikerült! Szombaton ettem, pihentem, összepakoltam, ment minden olajozottan.
Vasárnap reggel kipihenten ébredtem. A rajtszám átvétel után találkoztam Petivel és Csabival. Örülök, hogy segítettek a helyes öltözet kiválasztásában, mert magamtól túlöltöztem volna. Gyorsan telt az idő, bemelegítés után már álltunk is be a rajtba Petivel. Ott köszönt ránk Marci, így a rajtfotó sem maradt el. Aztán hallom valaki kiabál Julikaaa. Andi is megérkezett Melivel. Jól megölelgettük egymást, aztán már indultunk is. Peti természetesen kilőtt mellőlem, talán még a kerítés végénél láttam (100m😊) aztán már nem.
Az első néhány száz méter amíg beérünk az erdős részre nagyon meredek. Itt négy éve, amikor utoljára futottam, már zihálva értem fel, a tempós séta ellenére. Most legnagyobb meglepetésemre végig kocogva tudtam tartani a pulzust. Jó érzés volt! Azt terveztem, hogy a Gabi által adott zóna felső határán megyek végig, nem lesz tartalékolás, hisz az év utolsó versenye. A pályán futottam már korábban, a fejembe volt mikor mire számítsak. Az első frissítőponthoz gyorsan elértem. A zsákban volt nálam minden, amire szükségem lehet, ezért nem terveztem frissítőpontos megállókat. Na de megláttam Zsotyeket, ugyan éppen iso-t töltött, ennek ellenére csippantás után letámadtam egy ölelésre. Utólag írta, hogy örült nekem😊
A pont után kezdődött a nem szeretem szakasz. Éppen annyira emelkedik nekem, hogy a pulzusom szépen lassan tolja fel. Sokszor kellett itt az edzések alatt gyaloglásra váltanom. Most viszont csak egy rövid szakaszon gyalogoltam, mert jelezett az óra a frissítés miatt, ettől eltekintve tudtam kocogni.
Hamarosan felértünk a Nagy-Szénásra. Na ott valami csoda várt bennünket. A növények zúzmarásak, a közeli dombok porcukorral meghintve, és a kék ég is előbukkant foltokban. Többen megálltak fotózni. Én is szívesen megálltam volna, de inkább a szememmel fotóztam és lendületesen haladtam tovább. Már csak azért is mert több lánnyal haladtam együtt, nem akartam nekik előnyt adni. Mivel itt még csak L távosokkal futottam könnyű volt követni, hogy kit tudok befogni. Aztán valahol a Tarnai pihenő előtt becsatlakozott a rövid táv. Hirtelen nagyon sokan lettünk, és hirtelen nagyon sok csajjal futottam😊 Itt reménytelen volt kiderítenem, hogy ki melyik távon van, ezért csak az maradt, hogy mindenkit ellenfélnek tekintve tolom lefelé ahogy csak bírom. És bírtam! Imádtam, hogy félelem nélkül, önfeledten csapatok. De kellett már ez az érzés! A táv vége előtt kb. 2km-el a mellényemen babráltam valamit, nem figyeltem, és elestem. De, mint egy keljfeljancsi baba gyorsan felpattantam. Nekem nem tűnt komolynak az esés, de több fiú is megkérdezte, akik utánam jöttek, hogy minden rendben van-e😊 Végül az utolsó km-en Csabika kiáltott rám és hasított el mellettem. Még sosem futottunk így együtt, jó volt érzékelni milyen gazella tempóban hasít. Kifutottam magam teljesen! Utána még bandáztunk, sütiztünk együtt a versenyközpontban.
Andi hívta fel a figyelmem, hogy mennyi PR-em van, ezért itthon kiváncsiságból megnéztem mikor és mit futottam utoljára a Budai trailen. Képzeljétek, hogy a 2021. évi időmön 30 percet javítottam. Ez így csodás évzárás lett, nagyon köszönöm Gabi!
Fotók: Ficzere Juli, Terepfutas.hu
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 