Nyúlcipőbolt Budai Trail, L táv – Palásti Péter, beszámoló
Úgy voltam ezzel, hogy a tavalyi csúcs év után az idei mindenben elmarad, de azért csak nem hagyom magam és úgy búcsúztatom el ezt a futóévet, hogy motiváltan kezdjem a 2026-ost, ezért ezt inkább már egy új kezdetnek tekintettem, mintsem a 2025. lezárásának.
Mert a 2025. inkább egy gyengébb év volt, eséssel, sérülésekkel, nehezebb verseny körülményekkel és a … na ezt még nem írom le, amit az öregedésről gondolok, mert nem szeretnék egyelőre ezzel szembesülni. Strucc.
Versenyezni már csak ezért is megéri, mert ott jön össze ez a kis közösség színe-java, akiket kivétel nélkül el tudok fogadni, hála a terepfutásnak, mint szelekciós folyamatnak.
Jó fej mindenki, olyan mint egy tökéletes ország.
Ezeket a pillanatokat igyekeztem kiélvezni az indulás előtt (Gizionos összetartás megvolt, utolsó pillanatban még Wildner Marci is rám talált). Egyébként Csabikával együtt jöttünk ilyen messzire az élményért. A poén az, hogy ő ráadásul nem is versenyzett, “csak” futott egy harmincast Mátyus Lacival, mert már unja tokaji Nagy-Kopaszt százezredjére megfutni.
… A pálya ugyanaz mint tavaly, de most ködbe-fagyba burkolva, a tavalyi “tavaszi” körülményekhez képest -10 fok. Kicsit beragadtam a rajtnál, de az aszfaltot elhagyva szétszakadt a mezőny, helyemre kerültem az első 10-20 közé. Figyeltem a pulzust, nem akartam besokallni, mert ez sprintnek hosszú, hosszúnak meg sprint. A nem technikás felfelében kétszer is majdnem kiment a rossz (bal) bokám, így óvatosan és nagyon figyelmesen mentem. A Nagy-Szénásig két sráccal váltakozva haladtunk, onnan lefelé a, saras, lépcsős, göcsörtös részen olyan bravúrt sikerült csinálni, hogy magam is csodálkoztam. A fagyott, de már felengedőben lévő sáron megcsúszott a bal lábam, a jobb meg még a levegőben maradt, így csúsztam egy lábon, mint egy nagyra nyitott festőlétra. A mögöttem jövő két srác szerintem lélegzet-visszafojtva figyelte mikor vágódok el. De ez nem következett be, hanem csodálatosan visszanyertem az egyensúlyomat és letettem végre a jobb lábamat is a talajra, hála a nagyszénási Szűz Máriának.
A pálya maradék része “futósabb”, de ehhez már nem éreztem annyi erőt. A Nagykovácsiból kivezető emelkedőn minimálisan belegyalogoltam, közben ettem-ittam, hogy legyen erőm az utolsó szakaszokra is. Volt is, mert a maradék két nagyobbat is szépen kifutottam és a lejtőzést is olyan 70-80%-ra tudtam hozni, de tartottam egy esetleges bokasérüléstől, így minden lépést igyekeztem kontrollálni.
A vége az meg a legjobb, a 2:24-es idővel elégedettnek kell lenni. A tavalyi 2:18 az egy ideális év ideális körülményei között jött, ez pedig úgy ahogy írtam. Az abszolút 18. hely, férfi 17. (vagy női 2.) teljes boldogság, 56+ évesen.
baratrunning.com 