Ravenna Félmaraton – Tatár Szilvi, beszámoló
Fejben futok – Ravenna FM
Az életem is mindig hullámzó volt, nem igazán tudok egy lineáris fejlődést felmutatni a futásban sem. Voltak jobb meg rosszabb éveim, volt, amikor azért ment jobban a futás, mert éppen rottyon volt a házasságom, máskor meg azért, mert felszívtam magam és olyan cél érdekében dolgoztam, amire mindennél jobban vágytam. Ilyen volt például az első félmaratonom, a Visegrád trail és az Ironman 5i50 Budapest és egy covid miatt fél évet csúszott Velencei-tó kerülés (ezt a mai napig nem vágom, hogy csináltam meg).
Nálam tényleg minden fejben dől el, attól függ a teljesítés, hogyan kelek aznap és mit látok a rajtban. Jó néhány versenyt hagytam már ott menet közben, mert nem akartam folytatni. És rengeteg olyan volt, amit azért teljesítettem, mert reggel eldöntöttem, hogy ez meglesz.
Már elég régóta mélyrepülésben vagyok, de ősszel kerültem igazán a hullám aljára, várom, hogy akkor most már leharapja a lábam egy cápa vagy végre sikerül kirángatni magam az iszapból, hogy végre levegőt kapjak. Azt hittem, nem vagyok egy depresszív alkat, de a perimenopauza folyamatosan értésemre adja, hogy DE!
A nyári edzőtábor olyan jól sikerült, és annyira éreztem a csít, bíztam benne nagyon, hogy innen már felfelé haladok. Azzal a lendülettel be is neveztem Ravennába egy félmaratonra, magammal rántottam a férjemet, a sógoromat és egy nagyon kedves barátnőmet is. Gondoltam, mi bajom lehet, 3:15 a szintidő. Érted: HÁROMÓRATIZENÖT.
Ezt álmomból felkeltve hátrafelé is simán.
Évek óta dédelgettem a ravennai álmot, annyira gyönyörűek az érmek, a város is csodás, és hát sikerült a társaságot is jól összehozni. Igen ám, de augusztus végén beütött a krach, elsodort a depi, el is kezdtem kivizsgáltatni.
Na ezt nem kellett volna, mert azóta van magas vérnyomásom is meg inzulinrezisztenciám is, addig legalább nem tudtam, hogy ilyen nagy a baj 😀
Gyógyszerek, nemfutás, na de mégis kéne mozogni, mert hát amúgy szakember is vagyok, ki tudná nálam jobban, mennyire jót tesz a mozgás. Futni egyáltalán nem volt kedvem, maradtak a kickbox edzések és a jóga meg a vágy, hogy enyém lesz a csodás piros érem Ravennában. És ez így ment novemberig. Minden nap újra kiszámoltam,
milyen tempóban tudom végig gyalogolni a félmaratont, hogy beérjek szintidőn belül. Kicsit se volt nyomasztó.
Na elutaztunk, tudtam, hogy az egész emberiség gyorsabb lesz nálam, még a nordic walkingosok is, de nem baj, időjárás-jelentést néztem és ruhákat válogattam, a fejemben volt az egész pálya, odavissza tudtam az egészet, hiszen ezerszer megnéztem az útvonalvideót.
Elképzeltem, hogy majd süt a nap és én boldogan betáncolok a célba. Spoiler alert: az utóbbi összejött, de az előbbi nem 😀
Egyáltalán nem éreztem semmilyen nyomást, nem féltem, nem izgultam, csak az a jó bizsergés volt, ami szerintem mindenkinél van a rajtban. Úgy keltem fel, hogy ez ma nagyon jó lesz.
Az időjárás egészen klimaxbarát volt, 7 fok volt reggel és ez a nap folyamán sem változott.Ez most kivételesen sokat dobott a hangulatomon, azt éreztem, hogy kapok levegőt, igaz, hogy a hosszú ujjú felsőmet fel-le pakolgattam magamon útközben, de az pont elég is volt, nem hiányzott még egy réteg.
A rajt után azonnal beindítottam a fülemben a zenét, simán a kedvenc számaim szóltak, megnéztem, hogy 10 km-nél lesz majd gél is, de jó, akkor nem viszek magammal semmit, 5 km-ként van frissítőpont. Az első párszáz méter után találtam a földön egy felbontatlan gélt, gondoltam, rá ne lépjenek már a nordic walkingosok, eltettem a zsebembe (később emiatt erősen hálás voltam magamnak), olyan szinten a mezőny végén mentem, hogy utánam már tényleg csak az jött, aki gyalogolt. Én voltam a ravennai Kelemenanett, azt mondtam, 8:00-8:30-nál gyorsabban nem szabad menni, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Az első frissítőpontig tartó kilométerek nagyon vidáman teltek, a csatorna partján zenekarok minikoncertjei kíséretében tekintettem meg a város híres női alakjairól készült emléktáblákat. A következő szakaszon még mindig tök jól voltam, újabb zenekarok, kertváros, kerítésen kilógó cuki gyerekek, nénik simogatható cicával, én pedig, hogy fel ne gyorsuljak (muhaha), énekelni kezdtem hangosan, éppen azt, ami a fülemben szólt. Tudjátok, milyen az, amikor az ember úgy énekel, hogy a fülében szól a zene… Na énekórák ide vagy oda, én biztos, hogy állati hamisan ordítottam, hogy “Én lennék a támasz/Minden fájó kérdésedre válasz/Ha elvesznél az éjben/Leszek én az a fény/A világítótorony tetején…”
Eljött a 10. km, ahol elvileg volt kaja. Gyakorlatilag már a világon semmi nem volt, na jó, volt víz meg tea. Ittam egy kis teát meg egy kis vizet és akkor eszembe jutott a megtalált gél. Úgy voltam vele, sose láttam még ilyet, de vagy azért nem érek be, mert végelgyengülésben elhunyok, vagy azért, mert kikészül a gyomrom az ismeretlen géltől.
Utóbbit választottam, kellett az az érem, na, egyszerűen bármit beáldoztam érte. A gél csodásan működött, semmi gondom nem volt, oké, sajnos nem is táltosodtam meg tőle, viszont stabilan tudtam hozni a kövi kilométereket, pláne, hogy egyszer csak a hátam mögött biciklista csilingel, hátranézek, hát jön a 10k mezőny, fiatal srácok
közelednek elképesztő sebességgel. Olyan jó volt őket nézni, ahogy suhannak el mellettem, adtak egy kis plusz lendületet is. Közeledett az óváros, és ahogy egyre beljebb értünk, annál több ember volt az úton, annál nagyobb volt a tömeg, a zaj, az ováció, a mindenkit megszurkoló olaszok és turisták hada.
Már nagyon fáradt voltam, a 15. km-en volt gyümölcs, ott ettem banánt, újabb tea, újabb víz. 16-nál éreztem, hogy ezt már nem hozom le kocogásból, ennyi volt bennem, ennyire volt elég a box edzéseken szerzett kondi és a testtudat. Fáradt vagyok. Nagyon. Ahogy elkezdtem gyalogolni, egyből hideg is lett, a hosszú felsőt visszaerőltettem magamra, és gyalogoltam, ahogy csak tudtam. Nem akartam már ott abbahagyni, nem azért jöttem ide, nincs is semmi bajom, csak hát tetszett volna edzeni, drága… De kell az az érem, ezt akarom már mióta. Nem hagyom ott nekik.
Így lamentáltam magamban, amikor csörög a telefonom, a férjem az, hogy hol vagyok és hogy jól vagyok-e, mondom, jövök, nyugi, nem álltam ki a g’cibe, mint Bolognában, itt vagyok, minden oké, de már csak gyalogolok.
Ahogy egyre hangosabb lett a mikrofon hangja, tudtam, hogy már csak egy kicsit ki, aztán vissza, aztán csak megkerülöm ezt a parkot és már ott is leszek, elkezdtem újra kocogni, nagyon fájt, de nem úgy, csak hát nagyon elfáradtam. És akkor megláttam a célegyenest, akkor már csak boldog voltam, nem éreztem mást. Hihetetlen, hogy 10 percet bent hagytam a szintidőben! A célban várt a barátnőm meg a párom, mindenki elégedetten
mosolygott. Én is. Remek verseny volt.
Szilvi-Szilvi 1v1. Én nyertem.
baratrunning.com 