Ho-Ho 100 miles – Szabó Roni, beszámoló «

Ho-Ho 100 miles – Szabó Roni, beszámoló

Posted on 2026.02.01.

100 mérföld = 161,8 km

16 óra 27 perc

6:06 átlag

női 2., abszolút 6.

Hol is kezdjem?

Van az a fajta futás, ami után nem csak fáradt vagy, hanem valahogy… csendesebb. Nem kívül, hanem belül. Mintha egy kicsit rendeződnének a dolgok, amik hetek óta zizegnek a fejedben, a testedben, az életedben. A Ho-Ho 100 mérföld nekem pontosan ilyen volt. És azt hiszem, ezért volt több, mint egy verseny.
Decemberben még csak kimondtam hangosan, hogy egy hónap múlva Hollandiában 3,7 km-es köröket fogok futni addig, amíg kijön a 100 mérföld. Akkor még viccelődtem azzal, hogy légyszi most legyen tényleg 161 km, ne Berlin-féle 163… de közben valójában nagyon komoly volt a tét. Mert a fejemben ott világított egy idő: csak 16:30 alá! EZ volt az a kapu, ami mögött ott állt az álmom: Spartathlon – egyenesági kvalifikáció. És közben az egésznek volt egy másik, sokkal személyesebb rétege is: ez lett a saját 40. szülinapi ajándékom. Pezsgő helyett izó. Torta helyett körök, ahogy írtam. „Normális emberek buliznak” – mondta később valaki a pályán. Hát igen, a normális emberek…

A felkészülés viszont nem úgy nézett ki, mint egy inspirációs videóban. Közben ment az egyetem, az első félév, öt vizsga, amitől rendesen elszoktam, így mentálisan brutál volt. Volt egy nagyon erős hetem – Szilveszteri PB a Velencei-tónál, aztán egy 50 km-es szülinapi futás, közte még kisebb futások… és utána a testem szólt. Ugyanott, ahol tavaly: csonthártya-gyulladás környéke. És itt jött az, ami talán nekem is a legnagyobb fejlődés: nem pánikoltam be. Nem kezdtem el hisztizni, nem kezdtem el fejben temetni az egészet. Egyszerűen megálltam, alig futottam, ment a fizio, lézer, mágnes, minden, ami kell. És valahogy most először tényleg elhittem, hogy ha időben reagálok a jelekre, akkor nem kell feltétlenül rossz vége legyen. Azért sem posztoltam erről, mert nem akartam negatívoskodni, meg „bevonzani” – csak csináltam a dolgom fegyelmezetten, reménykedve, hogy nem kell kiállni annak érdekében, hogy később ne legyen nagyobb gáz!

Aztán jött az indulás… mondanàm, hogy tankönyvi Ronis, de attól is túltesz. Totál káosz, szétesett, zűrös! Szerda késő este pakolás, csütörtök hajnalban indulás, a fejlámpa itthon maradt, a magyar reptéren pedig elvettek a Hammer géljeim is. Csodás. Fejem meg tele kérdésekkel, hogy menni fog-e, vagy most rámült valami vészmadár?! Gabival abban maradtunk, hogy ahogy egy picit is fáj, kiállok – nehogy az UltraBalatonra rámenjen. Mert hiába a Spartathlon-álom, hiába az a makacs gondolat, hogy „40 évesen ott kell lennem”, közben tudtam: az UB is fontos, és a sérülésmentesség mindennél fontosabb.
Január 23-án betöltöttem a 40-et. Olyan szülinapom ritkán volt: reggel egy pohár pezsgő, napközben Van Gogh múzeum, este semmi buli, tiszta jó kislányosban csak feszült várakozás és lelki hangolódás a másnapi rajtra. Valahogy egyszerre volt ünnep és koncentráció.

A verseny napján úgy izgultam, mint mindig… csak most másképp. Ez volt az idei utolsó egyenesági Spartathlon-lehetőség. A csuklómon ott volt a Spartan Race— es versenyekről hozott „I can and I will” karkötő – babona, igen – még anno Evelintől kaptam (), és valamiért mindig akkor érzem igazán, amikor szükség van rá. Pénteken ránéztem a rajtlistára, és hát… nem kellett volna. Tíz nevezett nőből hat országos bajnok, 100 km-en 7:30-as idők, magas ITRA pontok. Szombaton a rajt előtt ott álltam én – a magas, magamat 70 kilóra lefogyasztott lány – mellettem a pici, vékony, ultrafutó alkatok, elszánt tekintettel. Aztán magamba néztem; kit érdekel, ki mennyire erős, most nem azért jöttem, hogy velük versenyezzek. Azért jöttem, hogy 16 és fél órán belül megfussak egy 100 mérföldet. Ha utolsó leszek, akkor is.
Kint -2 fok volt. Hollandiában pár lány rövidgatya-rövidfelső kombóban, nulla sál-sapka, én meg úgy néztem ki, mint aki egy sarkvidéki expedícióra készül. Rajtam minden, amit kivittem. Dehát ha így komfortos? ( lásd kép! )
Az időjárással utána hatalmas szerencsém volt. Ahogy feljött a nap, hűvös, de napsütéses, kellemes futóidő lett, és kb. 5-ig, amíg le nem ment, tökéletesen tartotta magát. Hálát adtam a sorsnak, hogy mindent alám tett. Nekem csak futni kellett.
Szóval 2 cél volt: sérülésmentesség és az egyenesági kvali!

„Csak” 43,5 kör. Egy 3,7 km-es pályán. A pálya steril és tökéletes – sík, U-fordulók nélkül, ligetes, szép, pont jó hossz, se nem túl rövid, se nem túl hosszú. Ideális. Az első kör jó felmérő volt, minden csodásan alakult, de tudatosan óvatosan kezdtem, messze a vége: 5:30 alá nem megyünk, külvilág kizár, a stabilitás a cél.
A frissítés… az egyetlen hely ahol előjön belőlem az Excel-tábla-ember, és ott viszont kőkeményen tartom is magam hozzá. A pálya úgy végződött, hogy minden kör után beértünk egy 400 méteres atlétikapályára, és ez aranyat ért. Amikor visszaértem, Csili a kezembe nyomta a kiírt frissítést, bemegyek a 400-ra, ott tankolás, és amikor megyek ki új körre, már adtam is ki a a soft kulacsot stb. Így semmit nem kellett magammal vinnem futás közben – csak futni kellett. És ez nekem most tökéletes volt.
Az első 50 km elrepült. Közben figyeltem magam, de a csonthártya békén hagyott. Ez már önmagában ajándék volt.
A lányok közt 90 körül elkezdtem feljönni, közelebb kerülve a 3. helyhez. Közben a Mascha és Irina nevű futók úgy mentek el mellettem, mint a sebesvonat, és minimum öt kört rámvertek. Döbbenetes volt amúgy az a tempó, le a kalappal!
A 100. km környékén átvettem a 3. helyet, majd egy körrel később megtudtam, hogy az a lány kiállt. Gondolom nem azért, mert megelőztem. Aztán nem sokkal később jött az infó: gyakorlatilag azonnal a 2. helyre kerültem, mert valami miatt a 2.helyen futó Irina is kiállt…

130 km-ig sikerült gyönyörűen tartani mindent. A saját magamnak felépített előnyt – a 6-os utazók alatti stabil kilométerekre úgy vigyáztam mint egy törékeny kiscicára; 12 óra 52 percnél értem el a 130-at, és még mindig nem volt igazi mélypont. A korábbi „120-nál kezdődik a szenvedés” egyszerűen kitolódott.
Stabil körök, csak futottam és futottam, jól éreztem magam, semmi mással nem törődtem! A frissítésem annyira tökéletesen működött, hogy most már biztos vagyok abban amit nagyjából eddig is így (t)ettem; a hosszútávú szénhidrátbevitelemnek ez lesz az alapja. Hammer gél, főtt sós rizs, víz, FIZZ, HEED, elektrolit, antifatigue, BCAA, és néha az a csodálatos Energy Surge… A gyomrom pedig végig partner volt benne!
130-nál tudtam, hogy még 30–32 km hátra van. Ez eddig mindig a legnehezebb részem volt. És itt bevetettem egy új megközelítést; A kijelzőn ez 8 kör volt. Nyolc. Nem harminckettő. Nyolc. Ez sokkal jobban hangzik, nem? 1 dologra kellett koncentráltrálni; hogy 7-es utazó fölé ne essek.
A körök fogytak. Kicsit “vártam”a megzuhanást. Vagyis inkább számoltam azzal, hogy „na most jön”, amit ismerek: futásról automatikusan néha belegyaloglás, lassulás és a többi , de nem jött, csak érthetően fáradtam. Az utolsó két körben már jól jött volna egy vastagabb kesztyű, talán még egy réteg, de nem akartam időt pazarolni. És akkor, ott, abban a csendes fáradtságban, az utolsó körökön ahol már minden bokrot ismertem megérkezett az érzés, hogy ez meg lesz, ezt már senki nem veheti el tőlem!
Volt egy cuki szervező, aki bringával mászkált a pályán, és azt kérdezte: „Csak emiatt jöttél ide Magyarországról?” Mondtam, hogy igen+ ez volt a saját szülinapi ajándékom magamnak. Kiderült, hogy amikor én 40 lettem, ő 58, és onnantól, valahányszor találkoztunk, énekelte nekem a happy birthday-t. Nagyon kedves volt, és gondolom sejthető, hogy ő volt aki szerint a normális emberek ilyenkor “máshogy ünnepelnek” Nem kérdés, hogy ő is melyik csapathoz tartozik, ugye?!

Aztán egyszer csak ott voltam az utolsó körön! Jaj olyan jó volt elhinni! Tudtam, hogy akár már lassulhatok is, akkor is SIKERÜL!
16 óra 27 perc lett. Úgy, hogy benne maradt 2,5 perc – nem centiztem ki, direkt nem, mert végig futni akartam. Berlinhez képest fél órát javítottam ezen a távon.

Női 2., abszolút 6.
6:06-os átlagtempó

Imádom ezt a távot. Tényleg!
A 100 mérföld valamiért nekem nagyon „otthonos” – még ha közben nyilván nem is mindig az.
És akkor kimondom: ez elvileg azt jelenti, hogy ott vagyok a 2026-os Spartathlon álom rajtban. Ha minden jól megy, ott leszek azon a 246 km-es úton, Athénból Spartába.
Jelentkezés beadva, visszaigazolásra várakozva!
Az a terv, hogy 40 éves koromra ez meglegyen… sikerült. És az eredeti terv is sikerült: nem a lottóra hagyatkozom. Nem a szerencsére. Hanem megcsináltam!

Szóval a 2026-os nagy tervekből az első teljesült.
Tavaly azt gondoltam, csak akkor van ott a helyem egy ennyire erős és nehéz versenyen, mint a Spartathlon, ha valahol meg tudom futni az egyenes-ági szintidőt, mert ez már tényleg „más szintje” az ultrázásnak. Annyira boldog vagyok, hogy ez MEGTÖRTÉNT! Hajnal 1-kor úgy hívtam fel az edzőmet, hogy kiugrottam a bőrömből!
Akkor is azt éreztem, hogy kifutottam magam, igen elfáradtam, de nem voltam nyűgös. Nem voltam hisztis. Szinte végig komfortos voltam. A futás közben rengeteg minden átment rajtam – gondolat szinten, nem a kaja – mert az ultra nekem mindig egy fontos utazás is…

Most jöhet a következő nagy cél: UltraBalaton április végén. Nagy tervekkel megyek neki. Szeretném, ha jól menne. Szeretném, ha ez egy eredményes év lenne. Előtte lesz egy kis pihenés végre… és persze közben ott vannak a „ronisan sűrű” dolgok is: rendelő, szakmai tervek, macskagyógyász webinár, egyetem második félév… én így működöm.
Jah, és közvetlenül másnap végül beneveztem a Balaton Szupermaratonra is – de csak a kb. 100 km-es fél Balatonra – csak semmi túlzás !
Úgyhogy február végén remélem ott sok mindenkivel találkozunk!

Köszönöm Csilinek, aki végig menedzselte a frissítést!
@Gabi a felkészítést és, hogy így hiszel bennem!
A Hammer Nutritionnek, hogy ambassador lehetek, és ilyen minőségi, a gyomromnak tökéletes üzemanyaggal frissíthetek! Ehhez akkor is ragaszkodom, ha elveszik – Amszterdamban is felkutattam, nélküle nem indulok versenyen.
Tudom, hogy itthonról is sokan gondoltatok rám – nagyon jól esett!

Mi történt azóta?
1. … vicces, de fontos: csak 1 körmöm veszett oda
2. Egész héten nem futottam, de már nagyon hiányzik. (Egy recovery-nél erősebb procycling bringára azért elmentem…)
3. 3-4 napig mindenhol vizes voltam, annyira fogta a testem a vizet, ma viszont olyan számot mutatott a mérleg, amit szerintem utoljára óvodában : 67 kg. Létezik ez a csodálatos utólagos zsírbontás!
4. Cserébe rosszul alszom, nehezen pihenek… remélem ez a nyaralás alatt megváltozik…