beszámoló
Elek-Belus Fruzsina – VTM beszámoló
A Vértes Terepmaraton volt az idei első versenyem, és bár nem volt éppen célverseny, de azért elvárás volt, hogy rendesen tegyem magam oda. Kíváncsi is voltam, hogy mire vagyok képes így ennyi kihagyás után. A szülés óta eltelt 9 hónap: az első 3 hónapban még csak a fejemet kapkodtam, aztán szépen belejöttünk a kétgyerekes létbe, és a futóedzések is újra a mindennapok részévé váltak. Így jogos volt a kíváncsiságom, hogy vajon mire emlékszik még a szervezetem, mennyi terep-izmot sikerült ilyen kevés idő alatt magamra rántanom, meg úgy általában hová tartok. Egy kicsit féltem a távtól, mert kétszer futottam a szülés óta 30 km körüli távot, bár ez nem volt sokkal több, ahogy a versenykiírásban láttam egészen pontosan 39 km 1000 m szintemelkedéssel. Mivel az első féléves célverseny a Salomon Ultra Trail Hungary 55 km-es távja lesz, így úgy gondoltam ez a verseny tökéletesen illeszthető a felkészülésbe, és egy kicsit gyakorlom az erőbeosztást versenykörülmények között.
A verseny előtt nyugodtan alhattam, mert az én drága férjem bevállalta, hogy felkel a kicsihez éjszaka, így egész jól kipihentem magam (óraállítás ide vagy oda). Reggel gyors és halk készülődés, hogy fel ne verjem a családot, majd a testvérem (aki szintén a maratoni távon indult) reggel fél nyolckor felvett és irány a Vértes, a szári sportcsarnok. Érkezés negyed kilenckor, így egy tonna időnk volt még a kilenc órás rajtig a technikai dolgokra. Fura volt megint egy ilyen terepfutó közegben létezni: őszintén szólva rozsdásnak és dagadtnak éreztem magam. 🙂
A rajnál megindult a nép, mint ahogyan az lenni szokott, én pedig szépen beálltam arra a tempóra, amit nem éreztem éppen kényelmesnek, viszont úgy gondoltam, hogy hosszú távon tartani tudom. Néha csekkoltam a pulzust, és leginkább a lábam elé néztem, hogy lehetőség szerint ne botoljak el. A Vértesből nem sokat láttam, ez van. 🙂
A verseny az elejétől a végéig valahogy összefolyt bennem, igyekeztem nagyon fókuszálni (hál’ istennek a jelzéseket nem nagyon kellett figyelni, mert mindig akadt valaki a látóhatáron), és gondolatok pedig csak úgy kavarogtak bennem. Az első 7 km-en zömmel felfelé futottunk, itt tudatosan nagyon visszafogtam magam, ahol kellett szépen tempósan gyalogoltam felfelé. A terep ezt követően pedig hullámzott egészen a 13 km-nél lévő Csákányospusztai első frissítőpontig. Itt gyorsan ettem-ittam, egy kis utántöltés, aztán már eredtem is neki ismét. Itt vettem észre előttem egy lányt, a hosszú haja csak úgy lobogott utána. Hopp egy lány, mondom magamban, ezzel felébredt egy kis versenyszellem bennem. No akkor tempózzunk és figyeljünk. Egyszer elmentem mellette, aztán gyorsan vissza is előzött. Na, nekem így is jó, messze még a vége. Ezután kilométerek teltek el azzal, hogy nyomtuk, én a nyomában, ő meg elől. Az emelkedőkön csökkent a távolság, szinte beértem, aztán a lejtőkön meg ment mint az állat, én meg csak pislogtam. Azért itt még mindig visszafogtam magam valamelyest, így azért annyira nem estem kétségbe, hanem kivártam és végül el is jött a pillanat amikor magam mögött hagytam.
Elek-Belus Fruzsi-Ez volt a február
A február elég eseménydúsan telt, nehéz is visszaidézni minden fontos momentumot, annyira sok minden történt velünk. Egy kicsit kénytelen voltam magamban az életemet is átrendezni. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy ismét elkezdtem alvászavarral küszködni, illetve azon kaptam magam, hogy nem igazán élvezem a mindennapokat, és ennek nem kellene törvényszerűen így lennie. Az idő fos volt, januárban eltörtem a lábujjam, nem tudtam edzeni, depressziós és mogorva lettem, és valahogy beletespedtem a dolgokba. A súlyom is aggasztóan stagnálni látszott, emiatt diétával is “kínoztam” magam, a két gyerekem közül az egyik a dackorszak kellős közepén, a kicsi meg erőből fogzik. Tehát nem alszok éjszakánként, ha meg olyan szerencsés vagyok, hogy végre alhatnék, mert az én kis nyolchónaposom nem ébred fel, akkor meg a magam kis hülyeségeimen forgatom magam, és azért virrasztok. A gond az, hogy végzetesen maximalista vagyok, nem tudom a dolgokat ímmel-ámmal csinálni, csak nagyon (vagy sehogy). Ehhez jön egy rend- és tisztaságmánia (helló kényszeresség), ami a két gyerek mellett elég nehezen fenntartható. Odáig jutottam, hogy azt érzem, hogy egyszerűen maga alá temet önnöm maximalizmusa, és ennek már az egészségemen is érzem a hatását. Miután felismertem a problémát, rájöttem hogy muszáj változtatnom egy-két dolgon sürgősen, mert az élet egyszerűen csak “elmegy” mellettem, én pedig csak pipálgatom az elvégzett feladatokat, anélkül hogy élveznék is belőle bármit. Kizsigerelem magam. Egyszóval helló lazaság!Drukkoljatok, hogy menjen. 😀
A futás: a február elég jól telt edzésügyileg. Gabitól nagyon jó edzésterveket kaptam, alig vártam a szerdákat, hogy küldje, hogy mit kell csinálnom a következő héten. A futások elég változatosak voltak, soha nem untam belőle egyet sem, és nagyon igyekeztem a pontos végrehajtásukra. A hónap elején még óvatosan folytunk bele a dolgokba, de aztán beleerősítettünk. Azt kell, hogy mondjam, hogy sok sikerélmény ért, a tempóm is egyre jobb, tehát izgatottan várom, hogy mit sikerül produkálni a március végi Vértes Terepmaraton. A futások mellett kitartóan erősítettem is, a nyújtások sem maradtak el, voltam szaunázni, masszázson is, egyszóval elég kerek kis hónap volt ez a maga 223 megfutott kilométerével és a vele együtt járó 4700 méter pozitív szintemelkedéssel.
Hanka – 5 év, 12 ezer kilométer
5 évvel ezelőtt, 2011. februárjában fogalmazódtak meg bennem az első ultrafutással kapcsolatos gondolatok, amik aztán hamar testet is öltöttek egy sárvári 12 órás versenyre való, hirtelen felindulásból elkövetett nevezés formájában. Akkor még nem nagyon tudtam, mire vállalkozom, és mai fejemmel visszagondolva nem is értem, mit gondoltam. Szerencsére a sors az utamba sodorta Gabit (bár nem kellett nagyon sodornia, mert ismertük egymást, együtt dolgoztunk és barátok lettünk), aki felajánlotta, hogy segít a felkészülésben. Így lett egy edzőm, aki azóta is mellettem van, segít, ösztönöz, támogat, és ha kell, visszafog.
Szóval 5 évvel ezelőtt indult útjára az “őrületem” – igen, néha még én is őrületnek tartom, de ettől szép és jó ez az egész, amit csinálok. Azóta – a terhesség és a szülés miatti jó 10 hónapos kihagyástól eltekintve – futok tudatosan, odafigyelve, építkezve. A szülés utáni első félmaraton óta elsősorban az ultrákra koncentrálok, azokra készülök, 2013 óta főként, azóta futom a “nagyját”, a háromezer körüli és feletti éves kilométerek.
baratrunning.com 