beszámoló
Nyúlcipőbolt Budai Trail – Huszti György, beszámoló
Jó döntés volt, hogy az évet végül a Budai trail-lel zártam. A versenyt a SPAR maraton után csupán azért választottam, mert tavaly és tavaly előtt is ott voltam, a középső, majd a legkisebb távon és kedvenc lett, gondoltam végre a leghosszabb távot is bejárom. Egy igazi élményfutásra gondoltam, előtte utána bandázással, hiszen rengeteg ismerőst láttam a rajtlistán. Két éve szinte teljesen kezdő terepes voltam. Nem gondolom most sem, hogy óriási tapasztalatom lenne, de azért az aszfaltos futás mellé néha beiktatott erdőben kószálás ideje alatt elég sok mindent megtanultam. Sőt, egy-két közbe ékelődött terepverseny is sokat adott. Az év első felét a terepezésnek szenteltem. Rámentem a VTM félmaratonjára, azt ott ki is maxoltam szerintem, azóta visszajárok fotózni, ha tehetem, hiszen közel van szerencsére. A Visegrád trailt sikerült „elrontanom”, de a hibáinkból tanulunk a legtöbbet, ugye. Szóval ezt újra megfutom 2025-ben.
A SPAR maraton után volt 7 hetem újra tanulni az erdőben, felkészülni a Budaira. Nem célversenyként tekintettünk rá, de a heti futnivalókhoz fűzött egy-két gondolatból arra következtettem, hogy nem szotyizni fogok menni, sőt a rajtban történt „vetkőztetés”, meg eszmecsere a bemelegítés után pedig egyenesen arra utalt, hogy itt bizony futni kell, nincs mese 🙂 Igyekezték a futótársak „megzavarni” a fókuszt, de igazából én vagyok csak a futás közben, nekem kell magammal tisztában lenni.
A felkészülés ugyan pár hetes volt csak, de mondhatni célirányosan ment. Néhány hétvégi hosszút sikerült társaságban futni a hegyekben, nem panaszkodom, tényleg igazi élményfutások voltak. Mindenre felkészültem, pedig az utóbbi hetekben ilyen-olyan tényezők miatt nem volt akkora fókusz a futáson, mint a korábbi időszakban.
A versenyen aztán futottam olyat, amilyet még nem. Edzéseken készültem a hosszú, de nem mászós emelkedőkből, ráadásul úgy, hogy az edzés elején legyen ez, mert ugye a Budai Trail így kezdődik, hosszú emelkedővel. Sokat számított a helyezkedés, még akkor is, ha a mezőny első harmada gyakorlatilag kilőtt. Ebben a harmadban sikerült nekem is rajtolni. Igyekeztem nem azonnal ellőni a puskaport, de nem volt mese futni kellett, és amennyit lehetett próbáltam még előrébb furakodni, mert az aszfaltos utáni részen már kevésbé lehetett előzgetni, gondoltam én. Tavaly és tavalyelőtt is cuppogtunk az agyagos talajban, most jó kemény volt, simán lehetett helyezkedni a még sűrű mezőnyben. Persze elég sokan hagytak le engem is, de én is jól tudtam haladni, lépni egy-két pozíciót előre. Azt már edzéseken tapasztaltam, hogy az emelkedőkön lehet a legjobban időt nyerni, ha azzal okosan gazdálkodik az ember (és itt lehet cáfolni is, ez csupán saját tapasztalat), de itt most hatványozottan igaz volt. Ha sétálok, nagyon lemaradok, így hát futottam. Az applikációban elfelejtettem a garmin hangot kivenni, így picit idegesített (lehet mást is, bocsi 🙂 ) hogy a belőtt pulzustartomány határán mozogva folyamatosan pofázott a telefonom.
A rajtlistát előzetesen bogarászva is már láttam, hogy eléggé erős a mezőny. Sokáig tudtam a lépést tartani nálam sokkal tapasztaltabb terepfutókkal, sőt gyakorlatilag a versenyszellem is előjött belőlem. Erre is készültem, hiszen a verseny előtti nap a laza átmozgatót is arra szenteltem, hogy megnézzem hol tart a bátorság faktorom a lejtőkön. Szemüvegesként igencsak kihívás ez, mert ha a hidegben párásodik a lencse, akkor a pápaszemet zsebre rakva csak a csodában bízhatok, hogy ne essek. Szerencsére száraz idő volt, nem is volt párásodás, úgyhogy bizony nem hagytam magam a lejtőkön, ha erősebb volt a trappolás mögöttem, akkor inkább rátettem egy lapáttal. Nagykovácsiban, a második frissítőponton álltam csak meg. Eredetileg nem terveztem itt sem megállni, de a kellemes hőmérséklet miatt egy réteggel kevesebb ruhával indultam, ezért a harmadik kulacs sem jött velem, így kellett az utánpótlás, kulacstöltés. Itt kicsit szerencsétlenül alakult a töltés, úgyhogy picit lemaradtam. Már a Nagy – Szénás előtt feltűnt, hogy nincs körülöttem női versenyző, majd a frissítő pontnál két hölgy is beelőzött (női 3. és 4.). Nehezen találtam újra „versenytársat”, aztán amikor már újra megláttam a “célszemélyeket”, csatlakozott az M és S táv is és jöhetett újra a csapatás a lejtőkön. Előzés volt rendesen, bár lehet, hogy nem a saját távomon futókat értem be. Ez nem zavart, vágtattam, ahogy tudtam, pulzust már nem néztem, csak utólag. Az utolsó hosszú, sunyi emelkedőn aztán szerintem picit rontottam is a pozíciómon. Volt, hogy bele kellett sétálnom, de itt is inkább az volt a törekvés, hogy fussak, mert így nem haladok és a séta nem volt komfortos. Sétával is inkább előzgettem az embereket, de ebbe lehet, hogy kicsit bele kényelmesedtem, picit beesett a pulzus is. Itt szedtem be az utolsó sótabit, az emelkedő tetejét egyre erősebben futottam már, úgy éreztem, hogy elértem a combjaim teljesítőképességének határát, majd jött egy görcs közeli állapot is a bal vádlimban (ez csak a szokásos). Kicsit lazább futásra váltottam, 1-200 méter után elmúlt a szar érzés, szépen adagoltam az utolsó lejtmenetet. Na ez végül elég erősre sikeredett. Itt szerencsére 4-5 ember futott előttem, akik jó játszótársnak tűntek, megindultak lefele rendesen, igyekeztem tartani a lépést velük. Ment néhány előzés, de azért az előttem lévők is egyre jobban rákapcsoltak. Az utolsó néhány száz méteres aszfalt szakaszra jó kis csapat gyűlt össze, volt bennük is versenyszellem, úgyhogy sikerült kiadni azt, ami még bennem volt.
Nagyon erős volt a mezőny, nagyon gyors volt a pálya, nem volt nekem sem más választásom, mint a csapatás (legalábbis úgy éreztem, hogy vágtatok :D) Magamhoz képest nagyon jó időt futottam, 6 körüli átlaggal, 2 óra 47 perces idővel értem célba. Nincs most „ha”, meg semmi extra, a mezőny nagy része óriásit futott, az edzések alapján ez egy mondhatni kötelezően hozott eredmény, amihez ideális volt minden és egy pillanatnyi nyünnyögés sem volt menet közben, büszkén viseltem a csapat pólót. És de jó ezt így leírni, de jó így zárni az évet és de jó, hogy megvannak már a következő célok is. 🙂
Fotó: Terepfutas.hu
Galyavár TT – 81 km – Paulovics Rebeka, beszámoló
Galyavár TT – 81 km – 5280 m+
Az egyik legjobb hír 2024-ben számomra az volt, amikor megtudtam, hogy végre újra megrendezésre kerül a Galyavár körözés. 🙂 Az elmúlt években, sokszor gondoltam erre a TT-re, és hiányoltam is a rendezést. Rögtön felcsillant a szemem amikor megláttam az eseményt, mert már régóta szerettem volna megmérettetni magam ezen a számomra kedves, 7 km-es, 480 m+ szintemelkedéssel dúsított “köröcskén”. Nem húztam sokáig a nevezést, sőt még a barátaimat is rábeszéltem, hogy vegyenek részt a rendezvényen, akikkel együtt szoríthattam a hétvégi havazásért. Nagy örömünkre valóban gyönyörű hófödte táj fogadott minket, ami különlegesebbé, és persze egy kicsit kalandosabbá varázsolta ezt a kihívást.
Az idei futóverseny megpróbáltatásaim után, végre úgy voltam vele, hogy itt nem kell majd rohannom. Hatalmas szintidő áll rendelkezésre, inkább menetelek kényelmes tempóban a barátaimmal beszélgetve, miközben alaposan kihasználom a frissítő asztal adta lehetőségeket is. Ez az elképzelés nem sokáig tartott; egészen addig, még be nem jelentettem részvételi szándékomat a kedves edzőmnek, aki rögvest adott is egy parancsot (sic!) ; örülne, ha ezt a 80 km-t versenyre venném! Nem kellett sokáig győzködni, belementem. Ráadásul a pálya sem lett volna alkalmas nagy cseverészésekre. A csúszós, havas egynyomvonalas meredek lejtőn száguldva szinte lehetetlen lett volna egymáshoz szólnunk, a bazi nagy emelkedőkön pedig inkább a levegővételre szükséges megspórolni az energiákat. És hát a frissítő asztal? Nem mondom, hogy rossz volt, sőt! De nem igazán érte meg előtte időzni, könnyen jéggé tudott ott dermedni az ember, így érdemes volt gyorsan tovább állni.
Szarrá fagyás, lejtő futás, szétizzadás, hegyre mászás, eszegetés, szarrá fagyás.
Röviden így jellemezném a 11x lezajlott körforgást. Ám hosszabban… ennél sokkal több volt. Mármint nem (csak) a szétfagyás…hanem az élmény! 😀
Az első 5 kör valami iszonyat jól esett. A napsütötte, havas, meredek lejtőkőn lezúdulva, úgy éreztem magam, mintha síelnék. A régi családi télisportos emlékeimet idézte ez elő, és igen jó érzést keltett bennem. Jól is sikerültek ezek az etapok. Csak a 6.körre sikerült megtörnöm, amikor fent a kilátónál annyira szétfagytam, hogy már fájt, és legszívesebben kiszálltam volna a versenyből, mint ahogy azt sokan mások is tették. Nehezen, de azért csak lebészeltem magam, hogy ezt ne tegyem, s ezután erősen koncentrálva haladtam fel és le a cél felé. Minden körben megpróbáltam keresni a jót. A 7.-et megbecsültem, mert az volt az utolsó, amit világosban tehettem meg. A 8. külön élmény volt, mert kaptam kölcsönbe egy túrabotot, ami elvette a figyelmem egy jó másfél órára. A 9. is szuper volt, mert a botrafagyott kezem végül újra bot nélkül melegedhettett tovább. A 10. …háát…örültem neki, hogy rajta kívül már csak egy van hátra, a 11.-et meg már csak megcsináltam. Ráadásul az éjszaka egészen más dimenzióba helyezte az idő múlását, egyfajta változatosságot hozva a nappal után. Olykor teljesen egyedül caplattam a sötét, csendes erdő mélyén, néha – néha az eget borító csillagokra pillantva. Nagyon szép volt! Ellensúlyozta a hideg, pofámba fújó szél rám mért csapásait. A körözés végére egyébként a levegővétel is kihívást jelentett, a hidegtől fájt a torkom, sőt a tüdőm is sípolni kezdett, ami igen ijesztő tudott lenni. Próbáltam hát az orromon lélegezni, de abból meg folyt a takony, mint a szökőkút. Nem volt könnyű menet! Az utolsó körben, mikor tiszta dzsuva lett a torkom, eszembe jutott a frissítő ponton megpillantott vodkásüveg. Úgy éreztem, az lesz az én megváltásom, ha egyszer végre célba érek, ez majd fertőtlenít. Ahogy ezen merengve elértem a következő ellenőrzőpontra, az újonnan odakerülő pontőrök – mintha csak megérezték volna a gondolataimat – csodák csodájára pálinkával akarták megünnepelni velem az utolsó menetet. Hát persze, hogy nem mondtam nemet; lehúztam, majd boldogan másztam meg a hátralevő hegyet.
A célba érve azzal a hírrel fogadtak, hogy a 16:26-os időmmel nemcsak első lettem a nők között, de összetettben is sikerült felállnom a dobogóra. Megérte küzdeni és felülkerekedni a néha előbújó negatív énemen! 😀
Bent a meleg fogadóban, annyi réteg ruhát magamra húzva, mint még soha, de jobban reszketve mint kint és fogat vacogtatva fogyasztottam el a jutalom tésztám, melyet a közben rám törő köhögés próbált akadályozni. Reggelre ez mind csak szép emlék maradt.
Iszonyat nagy élmény volt az egész, kifogástalan szervezéssel! ❤️ Végig nagyon jól éreztem magam! Nem csak a rengeteg ismerősnek és barátnak köszönhetően, akikkel a pályán találkozva néha szót váltottunk, hanem a pontőröknek is, akik kitartóan állták a mínuszokat és a szelet, ezzel is hozzájárulva a mi teljesítésünkhöz. Az is lehet, hogy ez nagyobb megpróbáltatás volt, mint nekünk a folyamatos mozgás.
Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló
Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.
Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.
A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂
Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂
A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.
Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.
Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.
Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.
Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.
Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….
A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.
Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.
Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.
Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.
Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.
Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.
Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat, a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.
Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.
Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.
Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.
Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.
Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.
Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….
És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.
Innen megyünk tovább…
baratrunning.com 