beszámoló
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Még most is a maraton hatása alatt vagyok. Nagyon örülök, hogy a végén a többiekkel együtt le tudtunk ülni egy kis élménybeszámolóra, ez a nap így volt kerek. Fantasztikus fesztiváli hangulat volt végig az úton. Köszönök mindent.
Amíg a néhány héttel ezelőtti Wizz Air félmaratonról alig jutottak eszembe gondolatok, itt most meg gyakorlatilag össze-vissza kavarog minden. Hosszú ideje fülig érő szájjal futok, minden edzést becsülettel végigcsináltam. Mint egy kisgyerek a Karácsonyt, úgy vártam a maratont is. És ennek nagyon örülök, hogy így éreztem. Szerencsére most nem volt a felkészülés ideje alatt olyan esemény, hogy már a verseny előtt veszítsek a mentális forintjaimból.
Fülig érő szájjal értem a célba, egy szivecskét formázva az ujjaimmal fordultam a célfotósok felé, majd jött egy kis könny is, eltört a mécses. Megint. Nem tudom, hogy más hogy érez ilyenkor, egy maraton befutón, amikor az idáig vezető út nem rövid és akár lehet mindennel terhelt. Most nem volt terhelt és mégis jött.
Szinte az elsők között neveztem az idei SPAR maratonra, őszi célversenyként tekintettem rá. Ha már célverseny, egyértelmű aprócska idő cél volt, egy picinyke PB. Azzal, hogy szinte minden frankó volt az edzéseken, sikerült is magamra aggatni egy kis terhet, mert hittem benne, hogy meg lehet a PB, egy héttel maraton előtt azt mondtam magamnak, hogy ezt innen már csak elb..ni lehet. De azt is tudtam, hogy ehhez mindennek tökéletesnek kell lenni. Szinte végig izgultam a verseny hetében. Hétfőn és kedden ráadásul alig aludtam. Görcsösen figyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak rossz étellel (két éve egy éttermi kaja 2 napig parkolópályára tett a maraton hetében)
Szombaton átvettem a rajtszámot, hangolódtam a versenyközpontban, vasárnap reggel meg pont ugyanakkor érkeztem, mikor néhány hete a Wizz Air-re. Elég jó helyre sikerült így parkolni. Kényelmesen tudtam készülni, majd a találkozó pontra menni. Egészen jó futóidő volt, úgyhogy minden adott volt egy jó futáshoz.
A rajtzónában a 3:45-ös iramfutók mellé sikerült beállnom. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, hiszen ez már egy PB lenne, egy jó 5:20-as átlag. Az elején a szokásos heringelés ment, de most nem volt gáz, szépen haladtunk, jó tempóban. Nagyon örültem, hogy a pulzusom is meglepően jó helyen volt. Elképesztően élvezetes volt, hogy az alagút után a Lánchídon átfutottunk, majd tekergett a mezőny a belvárosban, hatalmas volt a hangulat, egyszerűen libabőr volt végig. Egészen az első kör végéig sikerült az iramfutók mögött mennem, de innen már távolodtak, miután megálltam frissíteni. Itt elkezdtem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon nem örültem. Dóri pacsija jól jött, nagyon örültem, hogy ott volt a pálya szélén.
17-18 km-ig sikerült jól tartanom a tempót, innen eléggé belassultam, néhány ütéssel vittem ugyan feljebb a pulzust és itt még bőven a megbeszélt tartomány alsó felében voltam, de egyre nehezebbnek éreztem a futást, messze volt még nagyon az a bizonyos 35. km, ahol még jobban feljebb toltam a pulzust, úgyhogy nem tudtam tartani a tempót, egyre jobban lassultam. A frissítést toltam becsülettel, minden frissítőponton megálltam vízért, sótabi 20-25 percenként ment, ráadásul szétrágtam, mielőtt lenyeltem (tipp a gyártó oldaláról), a ch-t banánnal és izóval vittem be. Néhány km-ig Gizion Ervin hátát nézegettem, ami jól jött, ha már a 3:45-ös iramfutókat nem tudtam beérni.
A Margitszigeten már szenvedősnek éreztem a lépéseimet, de Juli hangja, bíztatása nagyon jól esett. (Köszi Juli) A szigeten pont azon gondolkodtam, hogy ha most valaki megkérdezné, hogy miért futok, nem tudnék egzakt választ adni.
De azt hiszem a célba érkezés mindenre választ adott. A sziget után 30-nál Erős Gábor hangos gondolatán mosolyogtam, „a bemelegítés megvolt, úgyhogy lehet már futni!” – kiabálta a futóknak. A 31. km után volt még egy fordító, innen már csak egy irányban kell haladni. Fejben számolgattam a hidakat, megcsodáltam a parlamentet, a budai kilátást, és tényleg csodálatos Budapest. De fájt, egyre jobban, sokkal jobban, mint egy hétvégi harminconikszes hosszú, viszont gyorsan telt az idő, fantasztikus volt a szurkoló tömeg a pálya szélén. 35. km-nél próbáltam még feljebb tolni a pulzust, a mozgásom nem volt az igazi, de mozogtam, mentem előre. Itt meg már csak azért is akartam, akartam kozmetikázni az időn. A végén úgy éreztem, hogy a fal félmaratonnál jött és nem tudtam fizikailag áttörni, nem gondoltam volna, hogy a szívem már innen fog bekapcsolni, hogy elvezessen a célig. A hivatalos időm 3:52:29, ami hat perccel elmaradt a bolognai maratonomtól, de talán lehet azt mondani, hogy ott véletlenül jól kijött a lépés 🙂
Egy újabb csodás utazás, egy újabb maraton egy csodás városban. Akarom még, a SPAR-t is újra. És köszönök mindent, mindenkinek, nagyon sokan tettek hozzá ehhez a maratonhoz, még ha néhányan nem is tudnak róla, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolat mennyit jelentett nekem. És persze a negatív dolgok is csak megerősítettek abban, amit csinálok.
Börzsöny Trail – Jónás Gábor, beszámoló
Short version:
Futottam, jó vót , a közepe nem 🙂
Ahogy szerelemből, csókból, pofonból úgy futóversenyből is van egy első, ami sosem olyan, mint amit az ember előre elképzel. Most utóbbi kettő kerül terítékre. Igaz a pofon nem valódi, ráadásul csak baráti, nevelő legyintés, de mégiscsak egy pofon.
Alig több mint három hónapja vagyok a szárnyaid alatt és futni sem sokkal hamarabb kezdtem komolyabban, ennek ellenére már első beszélgetésünk alatt is azt éreztem, hogy végtelen türelemmel fogsz lerángatni a földre és együtt reális célokért fogunk készülni. Már a mostani versenynél is magamtól az “L” távot próbáltam volna és milyen jó, hogy a közepeset javasoltad. Ez a 23K közel sem olyan, mint a hétvégi hosszú ugyanilyen távval.
Sajnos a kisebb gyengélkedésből nem sikerült 100%-san kijönni, így reggel egy Coldrex, ACC kombóval kezdtem. A rajtban igyekeztem nem az elejére állni, de nagyon a végére sem akartam. Nagy tülekedés nem volt, így a rajt simán ment. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert az első emelkedő ösvénye elég szűk volt, ezért nem tudtam félreállni, ugyanakkor feltartani sem akartam senkit, így kicsit erősebb lett a kezdés. Az első kb 3 km emiatt sokat kivett belőlem, de ami jobban bosszantott, hogy mire felértünk már senki nem akart megelőzni….. (spoiler: volt olyan “nyomakodó” akit levezetés, átöltözés és ebéd után biztattam a célegyenesben a befutója alatt). Nem igazán beszélek csúnyán a mindennapokban, de itt azért egy b@szameg-ig eljutottam. Igaz ebben az is benne volt, hogy rádöbbentem ezt a 23-t nem tudom végigfutni tetszik, nem tetszik ebben lesz séta is.
Az idő múlásával elkezdtem a kipróbált frissítésem sportszelet/gyümiszelet formájában, ami az elmúlt hetekben tökéletesen működött. (Igaz, alacsonyabb terhelésen) Persze Murphy itt is közbeszólt és a rettegett hasi szúró érzés B-tervre állított, mert nem akartam egy sok pihenővel tarkított versenyt első élménynek 😦 A gond csak az volt, hogy nem volt B-terv, de mivel nem volt mit vesztenem kreáltam egyet. El kell jutni a frissítőpontig és feltölteni az egyik kulacsot soha nem próbált ISO-val. Ha nem válik be ugyan itt vagyok, ha meg igen akkor boldogság 🙂
Később ez a merész húzás jó döntésnek bizonyult, de ne szaladjunk előre 🙂
Az első frissítőpont kb. a táv felénél volt, ahová kissé fájó bokával érkeztem, mert az egyik lejtőn egy letört ágban megbotolva elég rendesen megütöttem. A frissítő pont után egy Crew tag a táv szerint irányított jobbra vagy balra. Na itt jött a második B-betűs mert persze nem a sík felé haladtam tovább, sőt egy elég gonosz emelkedő következett. Itt a bokám, az erősebb kezdés, a frissítés hiánya és a terep önmaga elég nehéz volta elhozta a mélypontomat. Ezen a szakaszon nem kellett sok, hogy meggyőzzem magam a séta szükségességéről. (Micsoda ellentét, egy bő órája még egy métert sem akartam sétálni, most meg a legkisebb emelkedő is jó indoknak tűnik, ráadásul hazaérve a bokám is inkább csak pszichikai akadálynak tűnt mint valódi “sérülésnek” a néhány csepp vértől eltekintve ).
Zenét soha nem hallgatok futás közben, de most lehet jól jött volna, ha van, ami kibillent. Végül csak beütött az ISO, valahogy megint éreztem magamban némi energiát és helyrebillenni tűnt a világom. Innen nem volt kérdés a második ponton is töltök a kulacsba. Sajnos addig még volt egy olyan lejtő, aminek a végén egy vízmosás meredek fala csúszósabb volt és ezen majdnem fenékre ültem. Sikerült elkerülni a bajt, de ezzel okoztam egy másikat. A combfeszítőm a mozdulat után begörcsölt. Megálltam és sikerült nyújtanom de innen a verseny végéig éreztem, hogy valami nem olyan mint a nagykönyvben.
A második frissítőpont után végre neki tudtam iramodni. Az öröm viszont itt sem lehet felhőtlen sajnos, és ezt is csak magamnak köszönhettem. Nem volt nálam szemcsepp és visszagondolva rajt előtt is elfelejtettem cseppenteni a szemembe. Reggel 6 óta pedig a kontaktlencsémnek már nagyon hiányzott a nedvesítés. Picit homályos látással igyekeztem a cél felé, aminek az avarral fedett köveken majdnem nagyon csúnya esés lett a vége egy meredek domboldalon. Így az előirányzott utolsó 2K mehet magasabb pulzuson részt ki kellett hagyni, de a befutó sprintet akkor sem adtam fel az aszfalton.
Mikor megkaptam a befutóérmet és a gratulációt egy ismeretlen érzés kerített hatalmába, ami nagyon jó volt. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy azt sem kérdeztem meg hanyadikként értem célba 🙂 utólag is csak azért néztem meg mert szerettem volna, ha tudod hogyan szerepeltem:) A hibáimat majd átbeszéljük és legközelebb igyekszem kevesebbet elkövetni, de minimum másokat 🙂
Nem volt tökéletes verseny, de ez volt az első, ami miatt mindig szívesen fogok erre a napra visszagondolni, hiszen nincs okom másképp látni ami történt.
Vadlán Ultra Terep – Üsztöke Andi, beszámoló
10.10. hajnali 4:50. Otthon vagyok, sűrű a hét az utazás előtt. Kikelek az ágyból. Viszket a talpam, futni akarok. Nincs sok időm, de egy 20 perces futásból még nem lesz baj. Fejlámpával indulok, amit most kifejezetten élvezek, kicsit a Vadlánon lehetek még. Felhő nincs az égen, gyönyörű csillagos a hajnal. Kicsit tartok tőle, hogy a hosszú nap alatt pár emlék kopik a versenyből, nem akarom, hogy ez legyen! 28 perc lett…
Az egész úgy kezdődött még 2022-ben, hogy fogadtam magammal. Ha 2023-ban 6 óra alá hozom az 50-es távot, indulok a 108-as Vadlánon.
Nem voltam elégedett az 5 óra 56 perccel, meg nem is mertem még nevezni egy százasra. Iszonyat szarul frissítettem, borzasztóan éltem meg az egész versenyt. Így inkább azon tanakodtam, mi lenne, ha jól frissítenék? Menne az 5:40 is?
Még jó, hogy fogadtam magammal…
Még jó, hogy a szervezők úgy döntöttek, hogy 2024-ben teljesen átszervezik a versenyt. Kivették az 50-es és a 80-as távot, maradt a 108-as és betettek egy 216 km-es, oda-vissza (khmm…avagy vissza-oda, csak ez szarul hangzik) számot a repertoárba.
Gabival azt beszéltük meg, hogy fussak egy fasza maratont akkor a Vadlán helyett (amúgy most nem azért, de a VADLÁN helyett???? hogy gondoltam én ezt??? ), mert aztán eljár felettem a futóidő. Eljött a SPAR Maraton nevezési ideje és sehogy sem akaródzott benevezni rá, pedig több cimbivel is megbeszéltük, hogy milyen jó lesz együtt készülni, majd a versenyen futni.
A Vadlánon kapott szikláimmal szemközt van az ágy. Minden este ezekkel szemezve alszom el.
Az Omszki ultra előtti este döntöttem el, hogy nem maraton PB-re hajtok, hanem a 100-as Vadlánra. Ahogy Gabinak ezt elárultam másnap, csak ennyit mondott: “Na végre!” Innentől kezdve tudtam, hogy nehezebb és hosszabb edzések elé nézek.
Szóval volt fél éve, hogy felkészítsen rá.
Az edzéseken kívül még a frissítést is hangolnom kellett, ráadásul a verseny előtt 2 hónappal (hát jó…csak másféllel) rátaláltam egy egészen új lehetőségre, amit Ficzere Juli ösztönzésére kutyultam ki, ezért elneveztem JulAndnak. Gabi ezt csak a verseny hetén tudta meg, remélem nem hoztam idegállapotba e miatt!
Pár héttel a verseny előtt fantasztikus állapotban voltam, úgy éreztem, hogy minden klappolni fog (hahaha! nyííílván tele volt a gatya!), legalábbis a frissítőn úgy éreztem, nem múlik semmi!
Pénteken átvettük a szállás kulcsait a branccsal (Juli&Atti, Meli, Tibi, Dió, Peti, Petra és én), felvettük a rajtszámainkat (Juli, Tibi és én-a többiek csak szórakozni jöttek ) és indultunk vacsorázni. Ott is összeszedetten csak egy gyerekadagot kértem, abból is hagytam. Nem akartam semmit másként csinálni, mint normál estéken.
Este mindenki bekuckózott, elcsendesedett, készült a másnapi kihívásra. Az én taktikám az ultra távoknál, hogy csak bizonyos etapig gondolkodom. Fejben sokkal könnyebb így. Nekem. Bekészítettem mindent a zsákba, gondosan (hha!) mindent olyan helyre, ahonnan könnyen elérem adott helyzetben. A ruhában is biztos voltam, nem ígért semmi különöset a meterológia másnapra. Fejlámpából kettőt is raktam el. A Garminról levettem a három műholdból kettőt és a live tracket, nehogy lemerüljön.
Szombat reggel a 216 km-es táv versenyzőivel együtt álltunk be a rajtzónába, sajnos más helyszínről, mint az ezt megelőző években. Feeling-je sem olyan volt, de nem figyeltem most erre. A mentális százasból nem engedünk ilyenekre.
Tibivel úgy éreztem, hogy most együtt tudunk simán haladni végig (az UTH-n gorombán elzavartam már az elején), így egy vonalból indultunk. Juli már korábban jelezte, hogy ő szeret befelé fordulni, egyedül futni versenyen, amit teljesen megértek, bármennyire is fantasztikus lett volna vele együtt teljesíteni az első százasomat.
Fejlámpa be, track betölt, hat óra nulla perc, INDULÁS! Vegyes érzéseim voltak, mert az 50-es távot már 4x futottam, nagyon szépnek tartom azt a kört! A nagy távhoz is ilyen érzéseket akartam társítani. A Rezi vár utáni csapatós lejtőig ugyanaz az útvonal, onnan a nagy része ismeretlen. Idén hamarabb rakhattuk el a fejlámpát, aminek nagyon örültem. Nyomta a fejem a háza. Szuper az új zsák is, azonnal megtalálja a kezem a lámpa helyét benne. Idén nem maradok le túlzottan Tibiről a felfeléken, lefelé meg bírom, mint állat! Ettől megjön az önbizalmam, határtalan boldogságot érzek! Ezt az örömöt egészen a 75. km-ig simán tartom, de ne szaladjunk ennyire előre!
Lábak szaladnak, kilométerek peregnek, fogy a JulAnd. Igen ám, de egyszer csak elkezd görcsölni kissé a hasam. Nem nagyon, de pont eléggé ahhoz, hogy azon izguljak, vajon nem tettem e túl sok fruktózt a keverékbe??? Vááá!!!! Most mi lesz így? A teljes JulAndot így kevertem be, abból már a jó Isten sem szedi ki! Bassza meg. Ekkor bevillant egy másik (nem túl fényes) lehetőség, miszerint hétfő helyett most jön meg. Kontrollpisi. Ok. Lehet tovább frissíteni! Kell a tampon meg egy Nospa+ Advil. Mindkettőt (hármat) okosan előre raktam, a kis zippzáras zsebbe. Keresés. Nincs ott. Mély lélegzet. Zsák levesz, kotorászás hátul, csomag/-ok kivesz. Tátika várához mászás közben… Körülnézés után, nehogy ennek szamtanúja legyen akár férfi, akár nő, problémát hárítok. Szuper! Ezzel sem kell remélhetőleg célba érkezésig foglalkozni. Tibi ez után ér be 1-2 perccel.
Felérünk a vár romjaihoz, ahol a csodás kilátáson kívül (ahol amúgy rálátni a már megfutott Sztúpára), kapunk egy-egy Vadlán feliratú karkötőt is. Kedves kis emlék lesz ez!
Várvölgyre leérve találkozunk Petiékkel, igazán itt még nem is lenne szükség rájuk, de rém cukik, ahogy innentől kezdve futkorásznak elénk egy-egy pontra! Teljes arzenál doppingszert próbálnak néha ránktukmálni (pilóta keksz is van közöttük), Tibi le is csap egy ponton a kólára, én hősiesen tartom magam a JulAndhoz.
A 60. km-ig finoman hullámzik a terep, semmi meghökkentőt nem dob elénk, viszont a derekam eléggé fáj, így kértem itt egy Flectort. Borzasztó az íze, Dió meg is örökíti a fancsali képem, de nincs mese, felhajtom! Semmiféle menstruációs probléma nem állhat közém és a Vadlán közé!
Picit bemelegszik az idő úgy 60 és 70 között, ez a verseny 8.-9. órája. Nyitottabb helyeken futunk, hol a Balaton, hol a Káli medence nyújt lenyűgöző látványt. Kicsit tartok Főni haragjától, de muszáj megállnom lőni egy képet! Ha a versenyre jöttök, vagy csak úgy, de ezt látnotok kell!!!
A 75. km-ig szuperül érzem magam, lábak jók, frissítés megy! Na! Hát itt Balatongyöröknél olyan szuperjófej csapat van (bár más pontokon is azok!), hogy hosszas győzködés után belémvernek (eskü sokáig kellett tartanom magam, de vidéki kedves ember ajánlását visszautasítani…) egy házi tátrateát. Innen nincs megállás, mindent IS magamba tömök az asztalról. Mint amikor életemben először voltam a Wasabiban.
Na jó! Annyira nem volt gáz, de valószínűleg jót sem tett.
A Csodabogyós barlang felé tartó emelkedőt azért már nem vettem jól…Fújtattam meg minden, hátha több oxigén jut be! Innen már van, hogy nem emlékszem dolgokra, de talán nem is elvárható ez, egy első százasát toló embertől. Vagy csak magamat mentegetem… Azt tudom, hogy a sótablettától nagyon ki volt már a szám, a Carmexemet akartam!
80 körül volt megbeszélve egy randi Petiékkel. Már kezdtük elhagyni Vonyarcvashegyet, most jó lett volna, ha itt vannak, hogy adják az ajakírt, de már pont letettem róluk, mikor az erdő szélén észrevettük őket.
Megkaptam az újratöltött fejlámpát (bár volt nálam egy másik), meg egy Carmexet, aminek jobban örültem, mint a kötelező felszerelésnek! Ezen a ponton jelzem felétek, hogy ha valamiről azt gondoljátok, hogy kelleni fog, akkor az legyen nálatok! Nem, nem számít 2 gramm a versenyidődön, viszont sokat segít a komfortodon!
85. km-től az utolsó 95. km-nél lévő utolsó frissítőpontig csak 10 kili volt. Sok helyet vártam, amit az 50-es távból ide tettem az emlékeimből, de nem jöttek el ezek a helyek, csak a pont előtt 1-2 kilivel.
Megérkeztünk Nagymezőre, a palacsintás pontra!!! Teljesen ledöbbentem, hogy Juli szalad felém. Hát ez meg hogy lehet, kérdeztem magamtól, bár az agyam nyílván azonnal tudta rá a választ, csak a lelkem nem akarta ezt befogadni.
Itt ettem egy banánt (a palacsintát most inkább kihagytam), ittam rá vizet, bár éreztem, hogy a gyomrom nem igazán dolgozza már fel a belé töltött utánpótlást. Elképesztő, hogy Belus Tomi a TDS-en 15 óra futás után simán betolt 4 szelet pizzát (biztos miniatűr szeletek voltak! ), meg még ki tudja mit, majd futott tovább!
Szóval fájt kicsit a gyomrom, de mindemellett határtalan nyugodtság volt rajtam, mert innen már senki nem veszi el tőlem a célbaérés lehetőségét. Nem lehetőség volt, hanem bizonyosság. Bár csak a futás-séta kombó ment, másfél óra volt ez a tízes, de nem bántam. Így is 1 órával korábban érkeztem, mint gondoltam. Nyílván megy a matek verseny közben is, volt hogy úgy éreztem, menne a 14:30-14:40 is, de borzasztóan elégedett voltam a 15 órás célbaérkezéssel is!
Iszonyú jó érzés volt, hogy ahogy beértem a terembe, mindenki tapsolt meg fütyült!!!
Még most is emésztgetem, hogy ilyen jól sikerült az első százasom! Nagyon felemelő érzés, hogy Gabi ki tudta ezt hozni belőlem fél év alatt! Azon meg sokszor felnevettem a verseny alatt, hogy “baszki! tényleg csak frissíteni kell folyamatosan!”. Hányszor (kb mindig) basztam el versenyeken a frissítést!?! A hülye ugye csak a saját kárán…
Pár apróság a napról:
-Előtte lévő nap néztem meg a Lány a hullámok hátán című filmet. Azon kívül, hogy rém inspiráló a történet, megmaradt bennem egy szám, amit főhősnőnk énekel a filmben. Ez az Ain’t we got fun. Én ezt az verseny 80 %-ban magamban dúdoltam. Funny.
-Ha már túl régóta sétáltunk, akkor Tibivel mindig ugyan azzal az egy szóval indítottuk el felváltva a futást. Kocc?
Ezt gyakran értettük másnak, de a legjobb a Miskolc volt. Innentől kezdve nem a kocc szót használtuk.
-Miután patentül felkészültem az útvonalból (ja! nem), vártam (ja! nem!) A Láz-hegyet és az előtte lévő huplit. Teljes döbbenet volt, hogy csak a Láz-hegy volt. Ja! Azért ennek örültem!!!
-Ez ugyan már a verseny másnapján volt, de Petrától (11 éve mostohagyerekem)olyan dicséretet kaptam, amit még soha! Épp meséli a saját szemszögéből a hétvégét: “Tök jó volt egy csomó olyan emberrel lenni, mint amilyen te vagy! Mindenki tökre nyitott és jó fej!” Kb olyan jó volt tőle ilyet hallani, mint lefutni a versenyt!
Kicsit még nem tiszta, hogy én, ÉÉÉN lefutottam 100 km-t. Kicsit még nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy nem haltam meg a verseny alatt. Nem volt mélypont, és kisebb fájdalmakkal megúsztam. Nyílván baromi jó időt kaptunk, rendelni sem lehetett volna jobbat! Nem éreztem nehéznek. Nem tudom, hogy az miért lett volna jobb, de majd ha leülepszik, biztos kiderül.
De hiányérzet a versennyel kapcsolatban nincs, szuper felkészülés utáni babéraratás volt!
Elégedett vagyok! Teljesen!
baratrunning.com 