beszámoló
Wizz Air Budapest Félmaraton – Huszti György, beszámoló
Az a helyzet, hogy sok esetben fordult elő, hogy már a hétvégi hosszú futás közben elkezdem megfogalmazni az élménybeszámolót. A mai nap csak néhány gondolat járt az agyamban, hogy mennyire szeretek futni, mennyire élveztem végig a futást, mennyire jól tettem, hogy eljöttem a versenyre, és hogy vajon hogy lesz ebből hosszabb leírás, ha más nem kavargott a fejemben.
Nem lett ugyan PB, de nem is vártam el magamtól, persze az edzések alapján akár kerekedhetett is volna egy PB, nem sok kellett volna hozzá. Úgy érzem, hogy nagyon jól felépített futással sikerült abszolválnom a félmaratont. A két héttel ezelőtti Suhanj váltó és a verseny előtti néhány edzés alapján teljesen reális eredmény született. Elégedett vagyok.
Imádtam idén tavasszal terepen futni és bevallom, az UTH után picit izgultam, hogy vajon milyen lesz újra aszfalton gyűjteni a kilométereket. Szinte azonnal rákaptam újra síkfutásra, a Wizz Air-re igencsak motiváltan készültem és nagyon vártam. Persze, mint minden felkészülésben, most is voltak megoldandó problémák, nehezítő körülmények, a mai versenyre célként az fogalmazódott meg bennem, hogy a célba érésig 100 % – ig ott legyek fejben, egy pillanatig se veszítsem el a fókuszt.
Nagyon sokat jelentett nekem a szombat esti tésztaparti, nagyon köszönöm, hogy ott lehettem, a beszélgetések extra motivációként hatottak rám.
Talán először fordult velem elő, hogy mindent összekészítettem a verseny előtti este, így a reggeli készülődés flottul ment, bár nem aludtam sokat és jól, de jobban, mint szoktam ilyenkor.
A két héttel ezelőtti Suhanj 6 váltóra kapott pulzus volt a mai napra is a penzum. Jó gyorsan leadtam a csomagomat a ruhatárba, gyors pacsi és szelfi a Gizionokkal és bemelegítettem egyénileg. A rajt zónában igyekeztem jól előre menni, mert már a fészbuk csoportokban olvastam a napokban, hogy össze-vissza adták meg a zónákat az emberek a nevezésnél, úgyhogy el akartam kerülni a lassú bukdácsolást az elején. Persze nem is akartam elfutni, amolyan pont jól alakult a dolog. Hideg vízbe mártott pólóval és fejkendővel indultam. A nap már perzselt, a budai alsó rakparton nagyon lehetett érezni a meleget, szerencsére jól működött a hűtés és lassan kúszott fel a pulzus. A meleg miatt minden frissítőponton megálltam, a sótabikat is itt szedegettem be bő vízzel. A frissítőpontok között a magammal vitt fél liter vizet és izot kortyolgattam. Nem számoltam pontosan, de összesen két liter folyadék lecsúszott, két ponton ettem banánt, az iso kiegészítéseként.
A pulzust fokozatosan emeltem, a 15-16. km környékétől kezdtem a tartomány tetején tartósabban maradni, a Közgáztól pedig igyekeztem erősebben a lovak közé csapni és amennyi embert csak tudtam, megelőzni.
Nagyon sokat adott ez a mai verseny. Sok pozitívat, amit elraktározok és viszem magammal tovább. És nem csak a következő heti futnivalót, hanem a Maratont is izgatottan várom 🙂
Jungfrau-Marathon-Erős Gábor, beszámoló
A csoport költője ezúttal prózában.
2004 körül hallottam először a Jungfrau-Marathonról. Akkor már volt két sima maratonom és egy ideje merengtem, milyen lehet hegyen. És ahogy néztem ennek a versenynek a beharangozóit szép lassan szenvedélyemmé vált. 2005-ben egy haverom invitálására felkészületlenül futottam egy Budapest Maratont, gyenge idővel de szintidőn belül és akkor ott eldőlt, hogy meg kell próbálkoznom ezzel a versennyel. 2007-ben sikerült lefutnom, életem egyik legnagyobb élményeként és el is határoztam, hogy onnantól minden évben ott leszek.
Ember tervez.
2008-ban és 2009-ben még valahogy sikerült, aztán magával szippantott a magánéleti válság, a sötétség. A depresszió a kilátástalanság és az alkohol vette át a kormányrudat az életemben. 2012-ben még volt egy sikertelen kísérletem aztán maradt az álmodozás.
Bő húsz kiló túlsúllyal, rengeteg alkohol és cigaretta elfogyasztásával teljesen úgy tűnt, hogy én már ide soha. Nem volt valóságalapja a képzelgéseimnek. De azért én álmodoztam, hogy na majd egyszer majd jól meglássátok, nem leszek én mindig dagadt alkoholista. Gondolom mosolyogtak néhányan.
Voltak azért kapaszkodók.
Eljártam önkénteskedni versenykre és a Gizionok sem vetettek ki maguk közül, amit máig nem értek. Gabi valamiért hitt bennem, vagy úgy tett mintha. Vagy nemtom. Egy vékony szál még ott tartott a futás világában.
Néhány évvel ezelőtt valami lassan megmozdult. A magánéletem örvendetes változása magával hozta az álmok elevenebbé válását. Egy szép napon végleg elköszöntem az alkoholtól, később a cigarettától. Az edzések elkezdtek edzésnek kinézni. Volt verseny, amin egész jól teljesítettem. Épült a vár lassan.
Tavaly teljesen jó kondiban mentem ki, hogy végre beteljesítsem az álmot, de elrontottam. A mentális oldalon úszott el a verseny előtti hetekben. Talán túl nagy terhet raktam magamra, talán túl óvatosan és túl racionálisan álltam hozzá. A rajtban már a mentális száz forintból csak ötven maradt, azt vastagon kihasználtam az utolsó fillérig, de az időjárás és az egészségem ellenem voltak. 38,9 km-nél öt perccel csúsztam ki a szintidőből. Jellemformáló pillanat volt.
Idén minden jól kezdődött, remekül haladt a felkészülésem bár valahol tudat alatt úgy éreztem, mégsem annyira jó. Jó, de mégsem. Valami titokban odabenn nem volt oké.
Tavaszra nagyon beteg lettem. Bő három hónap kimaradt az edzésekből mire talpraálltam és nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan elkezdtem az edzéseket valamikor május vége körül vagy még később. Szállás lemondva, nevezés áruba bocsátva. Három havi kihagyást nem lehet behozni.
Aztán az edzőtáborba látogatván bogár ment a fülembe. Hogy egyesek októberben maratonra készülnek. Mondjuk arra még van idő felkészülni, tíz éve nem voltam, síkon szerintem összejöhet.
És pár napra rá belém vágott a villám. Bazmeg van nekem egy kifizetett nevezésem. Igaz nem október, hanem szeptember és nem sík, hanem kb. 2000 szint. És nem három villamosmegállónyira hanem 1200 km-re. Nem nem nem. Ne. Komolyan. Ilyen baromságra mégcsak gondolni is. Basszus, nem olyan rég még a kórházi ágyból sem tudtam felkelni. Teljesen irreális, hülyeség, meg amúgy is baromság és semmi értelme és amúgy is nem. Nagyon határozottan nem.
Ismerjük persze a szellem meg a palack történetét….
Az edzések elkezdtek durván jól menni, a hülye ötlet egy félelmetes, de ígéretes álommá vált.
Végiggondoltam a tavalyi hibákat, igyekeztem tanulni belőlük. Pl. az egyik fontos tanulság az volt, hogy semmiképp nem szabad a józan észre hallgatni ilyen témában. A szív és a lélek tud igazat mondani. És nem beszélünk róla. Mindenkinek lesz akkor véleménye, és az csak felesleges zavart okoz fejben. A mentális százasnak egy köteg ezressé kell válnia a rajtig.
Tavaly sem a kondin úszott el, azzal nincs gond. Fejben kell ott lenni. És nemcsak aznap.
Úgy tűnik bejött. Bár izgultam persze, de teljesen ott voltam. 13 óra vezetés után fantasztikus jót aludtam a sátorban, reggel mind mentálisan mind fizikailag maximális energiakészletekkel voltam feltöltve.
Nem voltak kérdőjelek.
Igazán a versenyről sokmindent nem tudok írni. (Majd lehet, hogy máskor – a pálya olyan, hogy kb. 300 m szint van 27 km-ig, aztán kb 1700 a maradékon. Ha az ember fut egy fasza félmaratont 2:30-on belül és nem fárad el a végére, akkor már csak túrázni kell egy klasszat. A pálya eszméletlen gyönyörű helyeken halad, a kiszolgálás a hangulat remek.)
Csak mentem. Vagy hát lehet, hogy nem is én. Mintha vitt volna valami (valaki). A mezőny végén rajtoltam szokás szerint, és féltávig csak előzgettem a népet. Az arcomról csak akkor lohadt le a boldog vigyor, amikor néha elsírtam magam a boldogságtól. A 2:13-mas félmaraton után annyi maradt a szintidőből, hogy az utolsó csepp nyomás is lekerült rólam. Nem kellett erőlködni, nem kellett megbaszódni, nem kellett gondolkodni, fogat csikorgatni, semmit. Gyönyörködni kellett a tájban, beszélgetni a többi futóval (a szandálom adta a témát), haladni szépen.
Esküszöm életem legkellemesebb futása volt. A Tökéletes Verseny.
Azért a célegyenes az durva volt. Olyan szinten törtek rám az érzelmek, az egész kibaszott 15 év az összes szarjával és jójával, az emberek, akik segítettek, az emberek akik akadályoztak, a körülmények, az álmatlan éjszakák, az irreális hit, a hajszálnál is vékonyabb fénysugarak a reménytelenség poklában – fúbazmeg. Nem voltam én. Valami Világegyetemmel egybeolvadt létezés volt.
Álltak sorban az emberek a pálya szélén, kiabáltak, énekeltek, ünnepeltek és én nem hittem el, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Még most sem hiszem el – pedig tudom. Hiszen ott voltam. Én a dagadt alkoholista lúzer, aki voltam, ott szedtem a szandálos lábaimat a vörös szőnyegen az Eigergletscher állomás felé, a célkapu felé, a valóra vált álom felé. És megérkeztem.
Visszatértem.
Álmodjatok nagyokat, megéri.
Nyíregyházi Félmaraton – Polonkai Évi, beszámoló
Nyíregyházi Félmaraton
Ennek a versenynek számomra az volt a célja, hogy gyakoroljam az “újrafutást”. Abból jöttek az elvárások magammal szemben, hogy tavaly ez volt talán az egyik legjobban megfutott versenyem: a semmiből, még előtted, csak a magam örömére futogatva sikerült egy vastag PB.
Az elmúlt hetek térdrehabos állapotai miatt sok kétely volt bennem, hogy idén hogy sikerül a verseny – párszor eljátszottam a gondolattal, hogy erre talán nincsen szükségem. Szerencsére meggyőztél, hogy menjek el, és jaj de jól tetted.
Hatalmas lökést adott a versenynek, hogy egy szerencsétlen szerencse miatt (amikor khmm másfél napra a reptéren felejtett a Ryanair) hétfőn megismertem egy kedves hölgyet, aki profin tesz fel kineziotape-et, és aki -nagy ráérő időnkben a reptéren- engem is megtanított rá, hogy hogyan tape-eljem be a fájdogáló térdem. A verseny napján úgy néztem ki, mint egy discoba készülő pop art múmia, de hetek óta először zéró fájdalom volt a térdemben, szóval no regrets!
Ez az én “házi útvonalam” versenye: 30 méter a táv a sóstói erdőben az egyik kanyar és a szüleim háza között, itt tanultam meg egyben lefutni 2, majd 5 majd 10 kilométert. Ismerem, szeretem és tisztelem a szervezőket, barátok és rokonok állnak a frissítőpontokon. A rajtszámátvételkor megöleltem Ildikót, az egyik főszervezőt, aki harminc éve megtanított úszni. A verseny 30. percében, a Sóstói úton szembeguruló felvezető autóból Gyuri kiinteget és névreszólóan bíztat, az erdei tornapályán Ármin, a fogadott bátyám önt nyakon fél liter izóval, én hálából hozzávágom a kulacsom, mert olyan sűrűn állnak a frissítőasztalok, hogy okafogyott ennyit is cipelni. A sóstói tó kis szigetére ahol fordulunk egyet először Nagymamám vitt ki, lehettem vagy 3-4 éves, és együtt simogattuk a szocialista realista bronznéni szobrát. A strandon úszni, a vadasparkban gyönyörködni tanultam meg. Ez az én helyem a világban, a lábam vaksötétben is ismeri az összes kavicsot, gödröt és kanyart, és ha elvesznék, akkor ide jönnék haza megtalálni a mindenség közepét. Szóval volt pályaismeret.
A sportrehabos hetek miatt ez a verseny tényleg fejben dőlt el, és csak fejben. Minden mentális technikát használtam: vizualizáltam, meditáltam, mantrákat írtam magamnak, elolvastam a korábbi versenyekre írt visszajelzéseid és választottam bevonulós zenét – ami egy sportpszichológus repertoárjában benne lehet azt én beletoltam ebben a futásba. A rajtban még utoljára háromszor végigmentem fejben a pályán – erről készült egy tök jó kép is.
Valami irgalmatlan nyugalommal futottam. Az első 3-4 kilométert taktikailag gyorsabban, mint a versenytempó, itt igyekeztem előre dolgozni a későbbre ígért meleg ellen. Az utolsó kiliken asszimetrikusan jelentkező csípő-achilles fájdalmat klasszul kezeltem azzal, hogy “nézzünk rá kíváncsian, hogy mi történik” és végig sikerült a tervben írt RPE 11-et tartani, a célegyenesben megvolt a 18. Versenytaktikailag kevés ilyen eseménytelen futásom volt: az első kili végére kialakult, hogy ki fog -toronymagasan- nyerni a nők között. A negyedikben megelőzött egy lány – látszott, és remélem, hogy jól látom-, hogy túlvállalta a tempót: őt a 17. km magasságában sikerült beérni, de a 13. kilométernél egy fantasztikus erős, gyönyörűen futó 50+-os hölgy megelőzött. Az utolsó 4-5 kilibe szerettem volna beletenni még picit több energiát és lett is volna ott még egy fokozat, de sajnos most reálisan ennél nem tudtam volna jobban meghajtani magam (talán ha veszélyben lett volna a pozícióm, de sajnos sem közel sem távol nem volt egyetlen egyéni női futó sem).
Vegyes: szép, de kicsit borús az érzésem az eredményt illetően. Egyrészt a saját legnagyobb meglepetésemre és örömömre sikerült faragni a legjobb időmből több mint egy percet: 1:47 lett a félmaratoni idő, ami egy abszolút harmadik helyre is elég lett. Másrészt nagyon vágyom egy 5:00 alatti átlaggal megfutott félmaratonra, úgy érzem, hogy van is bennem egy ilyen futás, de a jelenlegi erőm és állóképességem teljesen jól tükrözte ez az 5:05-ös átlag.
baratrunning.com 