beszámoló
Koppenhága félmaraton – Töltési László, beszámoló
NA, hát vacakul indult, mert hogy esőt mondtak, és be is jött, bár reggel még reménykedtem hogy tévedett a meteorológia, ahogy Magyarországon néha, de a dánok ilyen szempontból elég pontosak. Ha azt mondják esni fog, akkor az tuti hogy fog esni.. . Amikor megérkeztem a parkba, Koppenhága központjába a versenyközpontba, már hatalmas élet volt, rengeteg ember mindenütt, sátrak, zene, kávés kiskocsik, és hotdog árusok. Áldottam az eszem, hogy két nappal korábban felvettem a rajtcsomagot, mert a verseny napján, ez már teljesen lehetetlen lett volna. Már az odafelé vezető úton rengeteg embert láttam a jellegzetes vászon félmaratonos hátizsákkal, amit a nevezéshez adtak. A dánok szuper profin megszerveztek mindent, bár rengeteg ember volt, mégis minden flottul ment.
Amikor megérkeztem,még csak elég vészjósló felhők jöttek, ami később persze átcsapott BRUTÁLIS felhőszakadásba. Na fasza mondom, ez így nem vicces, plusz hűvös is lett, a szél is fújt. Akkor és ott bármihez lett volna kedvem, csak éppen nem egy félmaraton futáshoz. Szóval egy sátor alatt kucorogtunk több százan, szerencsére sok sátor volt és mind alatt ott zsúfolódott a nagyérdemű, szóval ahogy tudtunk elbújtunk, de persze a rajt közeledett, szóval menni kellett, mert azt kb lehetett tudni, hogy a versenyt max akkor halasztják, el, ha emberélet lett volna veszélyben. Na most egy nagyon durván kiadós eső Dániában még nem jelent veszélyt az emberre 😀
Amikor elindultunk a rajtzónába, akkor szerencsére alábbhagyott, de persze 10 perc után folytatta. Nagyjából a táv feléig zuhogó esőben mentünk, de ha az ember totál elázik, legalább már nem lesz jobban vizes.
Szóval a rajt. Gabi, ez egy KURVA nagy tömegrendezvény volt. Valami 34.000 futó volt! Ez nagyon sok. 1500 volt a staff létszám. Mondjuk jár nekik a piros pont, mert irtó profin, gördülékenyen ment minden. Na beálltam a zónámba, kicsit előrébb is, de igazából mindegy volt, mert amire a startvonalra jutottam, az majdnem egy óra totyogás után következett be. Közben ugrálás, melegítés, elázás, repeat… szerencsére elég sűrűn voltunk, így fázni nem igen fáztam, meg kaptunk lebomló nejlon esőzsákot.
Aztán jött a rajt. Eső zuhog, jó lesz. Indulás előtt kb 45 perccel (nem tudtam mikor lesz az indulás, ezért akkor) ettem egy gélt meg 2 sótabi, meg ittam vizet. Ja, reggel zabot ettem mandulatejjel, meg mazsolával, ezeket nagyon szeretem (rendszerint ezt eszem, csak variálom még chiával meg mással). Elindultunk, pár kilométer után elértem a 156-162 pulzus tartományt, és onnan ezt is igyekeztem tartani mint utazósebességet. Ami jó volt, hogy viszonylag könnyen tudtam tartani, bár éreztem, hogy fárasztó kicsit, de nem volt vészes. Ami rossz volt, hogy rengetegen futottak körülöttem, ami néha megtörte a ritmust, illetve gigantikus pocsolyákat kellett kerülgetni néha… aztán már csak átfutottam rajta. Illetve helyenként csúszott az aszfalt nagyon. 5km-nél ittam 1-2 deci vizet meg talán 1-2 korty izót ami ki volt téve (csak gél volt velem, víz meg izó nem), 11km-nél lement a második gél meg víz, illetve 16km körül kicsi víz meg 2x annyi izó.
Olyan 10 körül volt egy kis mélypont, belassultam 6:00-6:05 köré, éreztem is hogy kicsit elfáradtam, de aztán gondolom hatott a korábbi gél, meg az izó, vissza tudtam gyorsulni olyan 5:30 környékére, amit nagyjából igyekeztem is tartani. Ekkor már nem esett, ami azért jobb volt. Közeledett a 19 km, tudtam, hogy onnan all-in kellene. És hát bizisten megpróbáltam, de azért éreztem eddigre már hogy az az 5:35 körüli átlag nem volt hatás nélkül a lábamra, amiért nem tapsikoltam, másrészt meg éreztem, hogy ilyen jó lendülettel még sose futottam ilyen távon. Ekkor még reménykedtem hogy meg tudom csípni az 1:55-öt, ami a titkos célom volt, de az utolsó 2 km-en egyszerűen nem tudtam már annyit kifacsarni, hogy 5 alatti kilométereket menjek, ami viszont kellett volna. Szóval így a most félmaratonom 1:57 lett, aminek bevallom azért nagyon örültem, mert ahogy indult, volt egy két olyan pillanat, hogy csak érjek be, a többi nem számít. Plusz nem döglöttem le annyira mint korábban, bár amikor beértem a célba, ott kellett egy 2-4 perc térdenkönyöklés amire visszatértem a való világba. Ja, és utána amikor elmentünk hambizni, akkor még 2km-t kellett gyalogolnom oda a városi lezárások miatt :D, viszont a hambi rohadt jól esett.
Szóval bár nem lett meg az 1:55, mégis azt éreztem, hogy erős vagyok, hogy jól megy, és elérhető az az idő simán, sőt az 1:50 sem vágyálom már. Persze sok munka még, de azt beleteszem az tuti. Ja, meg szerintem legközelebb 3 v 4 gélt viszek, és akkor a futás alatt lesz 2-3…szerintem elfért volna. Szóval összességében elégedett vagyok.
Berliner Mauerweglauf -Szabó Roni, beszámoló
163 km
16 óra 58 perc
6’ 17 átlag
Abszolút női 3./ 117
Korcsoport 1. / 18
634 m + szintemelkedés
Nem tagadom, jó érzéssel, de kicsit magasra lőtt célokkal mentem ki Berlinbe, ki akartam próbálni, hogy milyen nagyot álmodni!
2 terv vezényelt ezen a versenyen, vagy-vagy opcióval;
A hivatalosan 100 mérföld= 160,9 km távon megfutni a nőknél 16 óra 30 percre limitált egyenes ági Spartathlon kvalifikációt
Abszolút dobogós helyen végezni
Mindkettőnek megvolt a maga nehézsége;
Az elsőnek leginkább az, hogy az előre feltöltött track alapján ez nem 161, hanem 163,2 km- nek ígérkezett, ami azért eléggé tartósan jó tempót igényelt volna, még akkor is, ha végéig supportál valaki és a város piros lámpáinál sem kell lutri szerűen várakozni. 
(ennek a rendezvénynek ez volt a “jellegzetessége”, hogy nincs biztosítás, lezárás, ha piros akkor pedig tilos, különben DQ lesz a versenyből! ) Biciklis és bármilyen kísérő pedig a 61. km- nél csatlakozhatott, addig önellátó volt.
A másodiknak pedig az, hogy elnézve az elmúlt évek történéseit egyre jobb ultrafutók érkeztek, egyre jobb időkkel, idén pedig extra létszám, 117 nő nevezett. Otthonról mégis inkább ez tűnt elérhető célnak, mert a tavalyi 3. helyezett kb. 18 órával ért célba, amennyi idő alatt én is meg akartam csinálni. A tavalyi első női sportoló tudtam, hogy itt lesz, a többieket nem ismertem.
Aznap kezdetben mégis az első cél tűnt reálisabbnak, mert a jó kezdő tempóm ellenére olyan mennyiségű nő futott el mellettem, hogy kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de mint ahogy a Spartan ultrákon is, messze még a vége gondolattal próbáltam magamra és a céljaimra koncentrálni.
1,5 hónapja kezdtük meg a közös munkát Gabival, az új edzőmmel, így mindketten tudtuk, hogy a friss “kapcsolat” miatt a versenynek nagy köze lesz az eddigi edzésmunkához is. Az egész Berlin egyébként is úgy jött, hogy alapvetően szeptember végén akartam a BUFF- os 24 órás OB – re menni, de amikor megtudtam, hogy 900 m-en több fordítót is tartalmazó pályán lesz, átgondoltam ezt mégegyszer… 
Korábban Földi Zsuzsi ajánlotta ezt a 100 mérföldest, június végén pedig fogtam magam és akkor hát beneveztem! 
( Kicsit galád módon, Gabit az első konzultáción kész tények elé állítva, hogy kedves Gabi, az van, hogy van nevezesem ide, és elég jót akarok menni 
– amit egyébként ő úgy fogadott, hogy örül, mert ez egy igazán szuper verseny! )
A május – júniust eléggé ellazáztam egyedül “futkorászva”, poszt-UB állapotban, várva, hogy lesz- e Mr. Csonthártyának bármiféle utólagos benyújtandó fellebbezése a majdnem 210 km-es futásomat illetőleg… 
– hát nem volt-kopp kopp! 
Július 3 -án aztán megkezdtem 3 hetes kanadai tartózkodásom, ahol kaja tekintetében sajnos kevésbé, futás terén viszont annál szigorúbb voltam magamhoz, és MINDEN futóedzést elvégeztem, akárhol is jártunk, vagy akármennyire korán kellett is indulni a klinikára. 
Július utolsó hetén a pénteki Magyarországra érkezésem egy szombati laza, és egy vasárnapi maratoni futással ünnepeltem, tudván, hogy 3 héttel Berlin előtt ez lesz már a leghosszabb táv amivel készülhetünk. 6 nappal a várt verseny előtt bevállaltam csapatban egy IronMan váltót is. (Iletve a pontosítás kedvéért: ez volt előbb, csak Berlin miatt a Maratonom a felére zsugorodott, de elég is volt akkora hőségben! 
)
Közeledve a valós eseményhez pár dolog aggasztott azért;
Valamiért most nem sikerült elérnem a mostanában már “szokásosnak” mondható versenysúlyom, így a plusz kg- ok eléggé frusztráltak…
Emellett 2 kisebb, de kellemetlen egészségügyi probléma is betalált. Bár egyikre vajmi ráhatásom van, mégsem esett jól a gondolat, hogy “feleslegesen” töltsék a toi toi wc -ben értékes 30-120 mp-eket, amikor az alatt akár futhatnék is! Gondolom női olvasóink már kitálalták miről van szó! 
Amitől még kicsit diszkomfortos voltam, az a fapados repüléssel járó hátizsákos utazás és pakolás, hogy fog elférni az összes cucc, csak kéne váltó cipőt is vinni, na meg a sport kiegészítők, gélek, kötelező felszerelés, stb.. eleve az érzés, hogy nem vihetem magammal a fél házat egy versenyre! 
Azt kell mondjam, ennek példáján látom csak igazán, hogy sokszor mennyi felesleges sz@rt viszek az utazásokra, mert ez fullosan megoldható volt! 
Szóval, hatarozott célokkal, hű fegyverhordozómmal Csilivel, precíz frissítési listámmal és mondhatni összeszedetten indultam el a megfutni a majdani berlini fal helyét. Amivel még a korábbi évekkel eltérően felvérteztem magam, az pár nagyon hasznos, számomra példa értékű versenytársak beszámolóiból nyert “to do” -k és agyba átültetendő “nekem is így kéne csinálni-k”. 
Ebből első és legfontosabb az volt, hogy futni jöttem, úgyhogy nincs séta és felesleges alibizés. Szóval megfogadtam; ameddig lehet futok tempósan, utána pedig csak futok ahogy tudok, de nem gyaloglok! Szerencsére 120 km-ig nem kellett erre emlékeztessem magam, utána pedig hatásos volt a belső önüzenet! (Köszi Rebeka UB beszámoló!! 
)
Nos, mielőtt mindenki elaludna, akkor ennyi felvezető után jöjjön a lényegi rész, a verseny maga!
Reggel 6-kor elindult a mezőny. Az első 61 km önellátó volt, hátizsákkal és kifejezetten sok zavaró piros – lámpa -katasztrófa- sújtotta övezettel amibe konkrétan beleszaladtam… 
… hogy én kb 1* se tudtam kifogni, hogy pont váltson az hétszentség.. na jó, talán 2 * mellém állt a szerencse, és sprintelhettem a zöldért, hogy ne veszítsek időt!
A városi szakasz így eléggé egyenetlenre sikerült, a veszteséget próbáltam gyorsabb tempóval kárpótolni, picit ugradozó pulzussal.
Érdekes módon most 24-28 közt volt egy kis mélypontom, valamivel nem volt kompatibilis a gyomrom és picit rápánikoltam, meg talán kicsit unatkoztam is, de hamar visszarázódtam a kellemes állapotba. 40–50 km-nél elkezdtem visszaelőzni a lányokat – itt már éreztem, hogy jól működik a tempó, jól vagyok, szeretek futni ! 
Alig vártam a “deles kávém egy Hammeres espresso-s hammer gél formájában, meg a találkozót Csilivel, amit szintén délre terveztünk (61. km), de ennél egy kicsivel hamarabb jött össze! Sós paradicsomos gourmet ultrás ebédem helyett picike meleg zabkása került a pociba, végre ledobtam a táskát, felesleges cuccokat, és depózás nélkül futottam tovább, hogy ne vesszen el a lendület és az eltervezett előny.
Innentől volt segítségem, mindent csili vitt és adogatott, végre hozzájutottam imádott Hammer FIZZ lime -os elektrolit italomhoz is, ami nálam örök kedvenc! 
Jött az első helyinfó: abszolút 7., korcsoport 1. 
Az én szívem az abszolút dobogóra ácsingózott, így csak az első információ indította be a matekot. 
102 km még sok idő, talán van esélyem 4 lányt megelőzni.
70-90 km körül imádtam a versenyt. Annyira csodálatos területen futottam, minden perce flow élmény volt! Ment a Hammer frissítés, mellette fogyott a dinnye és a Jungfernsee partján futva először egy cuki mosolygós afroamerikai lányt előztem meg, aki hatalmas mosollyal és lelkesedéssel szurkolt nekem, majd egy emelkedő előtt a folyó másik oldalán egy gyorsabb, nehezebben begyűjthető riválissal ment az előzgetés az 5. helyért. Szépen kiengedtem a futható lejtőket, majd ez erdőben, a 90. km- nél végleg elé kerültem. 
A 100. km- es frissítő pontnál hatalmas hangulat es buli, de sajnos túl hosszan nem élvezem a vendégszeretetüket, mert előtte kaptam el a 4. helyen futó versenyzőt! Szamomra a 4. hely a legrosszabb, így menni kellett. Csilivel innentől már kezdtem figyeltetni, hogy mennyire van az előttem és mögöttem levő.
A 100-115. km közt kb. 20-27 perc előnye volt a 3. helyen futónak… ami rengetegnek tűnt ! Nehezültek a lábaim, lassultam, jöttek az emelkedők. De ekkor jött a megváltás: a tesztelés alatt lévő Hammer Energy Surge. Két rágótabi, és újraéledtek a lábaim, eltűnt a tömbös ólom érzet! 
Újra 6-os tempóban futottam, és egyszer csak ott volt előttem a 3. helyen futó nő. Előztem, ő pedig sportszerűen biztatott. 
Nagyon szimpatikus volt – az ilyen ellenfelek motiválnak igazán!
Vele egyébként legutoljára a kezdeti “piros- lámpás – negyedben” (
) sodort minket össze rendszeresen a közös várakozás!
Még egyszer találkoztunk a 120. km- es check – pont – os fordítónál, aztán már csak másnap a ceremónián ölelgettük meg egymást. Mivel ezt akkor, az utolsó maraton kezdetekor még nem tudtam, és a verseny a finish -ig tart, egy ultrán bármi történhet, bárki megtáltosodhat vagy ellenkezője, a futást nyomni kellett!
Az utolsó 40 – en 2 dolog volt fontos; maradjon meg a pozícióm és ne tévedjünk el, amikor sötétedik. Gyomrom még szuper volt, bár egyre jobban kívántam a sós meleg ételt és a szénsavas hideg italt. Ekkorra már talán kicsit beértem a 3. hellyel, de tényleg elég messze volt a 2., és a tempóm a 130. km- ig tartott ki, utána esni kezdett. (DE! futottam!!)
Köszönöm kis csapatomnak, a Spartan Race Training Group Érd nek, Stella Melánia Kiss , Tóth Ádám , Ádám Wallendums , hogy felhívtatok! 
Az a videó “chat” nagyon jól esett, még ha magamhoz képest kicsit szótlan is voltam! Az utolsó félmaratonra már nagyjából sötétben indultam neki, a becsült beérkezési időm pedig erősen közelített a 16 óra 30 perchez, éreztem, hogy ez nagyon nehéz menet lesz.. Erdő, város, sötét, erősen 6- os feletti utazóval. Valaki adjon egy kis sós főtt krumplit, és egy hideg kólát mert már mást nem kívánok!
És adott is, Csili még egy Lidl- be is bement értem, mert a pontokon csak felmelegedett innivaló volt! Köszi! 
A 150. km körül jött a „Spartan Race” jelenet: hatalmas puffanás és orra estem a porban 
, mocsárszörnyként másztam fel a földről, mert nem volt az olyan egyszerű ennyi futás után! Poros, retkes Ronika, de röhögve folytattuk! 
Itt már magas előnyt szereztem a mögöttem futó lányoktól, és kellőképp leszakadtam az első 2 helyen futótól. Sajnos a 16:30 -as kvali elúszott, de a sub 17 órából nem engedtem! Az utolsó km-t újra 6 percen belül futottam, és végre megérkeztem a stadionba, a gyönyörűen kivilágított 400 méteres atlétika pályára!
Nem jött össze az egyenes ági Spartathlon-kvalifikáció, de így is hatalmas öröm volt! Kihoztam magamból a maximumot, tele vagyok tervekkel, és alig várom a következő kihívást.
Berlin adott egy újabb bizonyítékot, hogy mennyit bírok, mennyire szeretek futni, és mennyire sokat számítanak a jó emberek, akik körülvesznek. 
Köszönöm Gabinak az edzői támogatást – „disz íz ö biggining of ő bjutiful frendsiiip”!
És persze Csilinek, aki nélkül ez a verseny teljesen más lett volna!
Köszönet a Hammer Nutritionnak a támogatásért, hogy minden km-en ott van velem! Büszke vagyok, hogy a csapat tagjaként futhattam életem eddigi legerősebb eredményét! 
Roni sportolói oldalához katt IDE, ha érdeklődsz a Hammer termékek iránt keresd bátran kedvezménykódért.
A termékek listája, amit ezen az eseményen a frissítéshez használt:
– Race Day Boost
– Hammer Vegan Bar
– Csokis és espresso- gélek
– Anti fatigue
– Endurolytes Extreme
– BCAA
– Fully Charged
– HEED
– FIZZ
– Energy Surge
Magas-Tátra átkelés – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom, mert a 2021-es átkelés kicsit “vakon” ment, néhol szakadó esőben, kicsit kockáztatva, és akkor el is fáradtam benne. De a mostani más volt.
Nagyon korán (3:30) keltem, hogy mindenre legyen idő a busz 4:30-kor indult Ótátrafüredről a kuznicei “rajtba”. Bemelegítésként a parkolóból egy 10-15 perces séta a Nemzeti Park bejáratáig, nem verseny, de azon kuncogtam magamban, hogy aki verseny szellemmel él, az nem nagyon tud másként viszonyulni. Indulás után Anita, Antal Csabi, Sára Peti, Mátyus Laci szinte kilőttek, én Kassai Zolival hátrébb maradtam, mert én ezt nem tudtam versenynek felfogni.
Erős gyaloglással tettük meg az első pontig az utat, hiába volt korán, már ekkor sok turista vette célba a Murowianec menedékházat, sőt volt aki már onnan visszafelé jött. Egy gyors pecsételés, kis vízvétel után irány a Zawrat, kőtengeren és meseszép hegyi tavak között, szikrázó napsütésben. Kifogtuk az idény legjobb napját! A Zawrat hágóján emelkedve meglassult a turista-kígyó, itt már várni kellett, ha a láncot használni akartad.
Itt-ott már kikerültem, ahol biztonságosan tudtam alternatívát találni. A hágó tetején éppen csak egy pillantásra volt idő, zavaróan sokan érkeztünk meg, és feszült volt a hangulat a várakozás (egymásra várás) miatt. Eszembe jutott az Everest film, a Hillary-lépcső, na ott milyen lehet várni, mikor az értékes percek jeletik a túlélést… De ez csak játszótér ahhoz képest.
A Zawratról le bukdácsolós, nagysziklás részek vannak, futni itt se lehet. Leérkezve az Öt-tavi menedékházhoz Zolival még együtt haladtunk, de itt sokat kellett várnom a WC-re, így egy időre elvesztettük egymást, egyedül haladtam a Rysy felé. Nekem ez extra stressz, mert könnyen eltévedek 🙂 A Rysy mászás előtt aztán beértem Zolit, együtt haladtunk, de mostmár tudatosabban kerülgettük a többi túrázót, egyfajta terepfutói fensőbbrendűséggel követelve, hogy engedjenek előre!
Nagyon hasznosnak bizonyult a kesztyű, nem a hideg, inkább a mászás miatt, biztosabban fogtam meg penne az éles sziklaperemeket, ez megnyugtatott és egyre gyorsabban tudtam haladni. A Rysy csúcsa olyan, mint az állatkertben az a domb, ahol a majmok ülnek, a tetején a pávián basa, alatta a feltörekvő hímek, lejjebb a nőstények szoronganak újszülött kicsinyekkel. Talán két percre ha megálltunk, majd indultunk lefelé. Itt van a “pálya” legszűkebb része, két létrás mászás, ahova sorakozni kell. A türelem nem erényem. Kerestem és találtam egy biztonságosnak ítélt utat, és szépen leosontam arra, megkerülve a sort, amúgy magyaroschan.
Innentől egy nagyon hosszú lejtő vezet a Poprádi-tóig, miben végre lehet futni is. Itt szinte szárnyra kaptam, Zolit is hátrahagytam azzal, hogy majd a tónál bevárom. Élveztem technikás lefelé futást, gyorsnak tűnt, pedig jó ha 8 percesekben lehetett haladni. Hipp-hopp le is értem egy műútra, ahonnan látszottak valami tavak, lehetett jobbra és balra is menni, de ekkor jött egy rövidzárlat és én jobbra indultam. Nagyon klasszul futható enyhén lejtős műút, mondom had menjen, utána úgyis jön az Osterva-hágó, ott majd megint mászhatok. Haladtam egy ideje, de kezdett gyanús lenni, hogy sehol a Poprádi-tó. Kérdezgettem, és végül egy idősebb úr tájékoztatott, hogy éppen a Csorba-tó felé haladok, és már nem is vagyok nagyon messze. Óhogyaza…. Vissza már nem volt olyan kellemes a “lejtő”, de ott dögöljél meg te marha!, mondogattam magamnak.
A Poprádi-tónál a ponton mondták, hogy szegény Zoli már sokat várt, de aztán elindult felfelé. Annyit vettem még észre, hogy a ponton ücsörgött Lőw Andris, teljesen kikészülve, nem értettem hogy miért, de aztán elmesélte, hogy beverte a fejét egy ágba, attól volt olyan, mintha másnapos lenne szegény. (De aztán jobban lett és teljesítette.) Az Osztervát így megint egyedül ostromoltam, végre kevesebb volt a turista, erőteljesen tudtam sétálni felfelé, meg is lett az eredménye, mert vagy kétszáz méterre, a hágó tetején megláttam Zolit, kurjantottam neki, intett, hogy megvár. Innen együtt haladtunk a Magisztralén lefelé a szépen, vagyis a fenét lefelé, mert ez egy hullámos szakasz a Magas-Tátra déli frontján végig, hatalmas kőlapokon szökdécselve.
A vizem a Btizi-tónál fogyott el végleg, még volt hátra vagy 9 kili, úgyhogy abból töltöttem meg a kulacsot, közben egy gyors fohász, hogy ne legyen ettől semmi bajom. Mondjuk ott nem nagyon vannak állatok, legfeljebb néhány madár. Alkonyodott, mire elértük a Sziléziai Házat, ahol csapolt Kofolával leptük meg magunkat az utolsó lejtőzés előtt. Ez a szakasz már tényleg futható, figyelős, mert gyökerek, sziklák itt is vannak, meg persze a fáradtság és a türelmetlenség sietteti a futót.
Beérve egy gyors számvetés: a kondícióm kiváló, nem fáradtam el, de a talpam olyan mint a vasárnapi rántotthús, kiklopfolt.
baratrunning.com 