Latest Event Updates

ICON Livigno Xtreme Triathlon – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on Updated on

Tavaly a versenyt a rajt előtti este jelentkező hirtelen betegség miatt az úszás és 140km bringa után fel kellett, hogy adjam, akkor ezt írtam a beszámoló végére:
‘…meggyászoltam, feldolgoztam, túltettem magam rajta és beneveztem a jövő évi versenyre, ez azért így nem maradhat. Nincs bennem semmi bosszúvágy vagy ‘majdénmegmutatom!’ érzés, de remélem, hogy a kapufáról legközelebb befele pattan és a sors legalábbis döntetlenre játszik.’
Akinek nincs kedve sokat olvasni: befele pattant (vagy inkább csont nélküli bombagól). 🙂

Idén is készültem szorgalmasan, április végéig az Ultrabalatonra, reméltem, hogy ezzel kb a futás felkészülés nagy része meg is lesz. Onnan jött a bringa, átlag 1000km-es hónapok, júliusban csináltam egy Everestinget (pontosabban 10000m szintet egyben), hogy elmondhassam, hogy az ICON bringázáskor ennek ‘csak’ a felét kell mászni. Meg úszkáltam is, elfogyott 10 alkalmas bérletből kettő és még a Balaton is átúsztam. Mindezek után a versenyre megint a ‘sosem voltam ilyen jó formában’ érzéssel mentem, a bringán kifejezetten erősnek éreztem magam. (csakúgy, ahogy tavaly)

Jöttek persze nehézségek felkészülés közben, a bringám első kerekében kétszer volt küllőtörésem, jobbnak láttam inkább új kerékszettet venni a saját nyugalmam érdekében, de azért vittem a versenyre egy tartalék kerékszettet is, túl élénkek voltak még az emlékek az edzésről, ahogy állok egy törött küllővel az út szélén és onnan nincs tovább, mert nem forog el a kerék.

A verseny előtt 2-3 héttel újabb probléma adódott, megvolt az esélye, hogy Szabó-Pénzes Gábor Larzen barátom nem tud jönni kísérni, pedig elég összeszokott csapat vagyunk már, tavaly az Iconon, két éve a Swissmanen is ő kísért, sőt már 20 évvel ezelőtt is a support team tagja volt egy triatlonversenyemen (meg mentünk együtt már nagyon sok versenyen, a híres Larzen&Ákibácsi módszer). Hosszú casting után NedyBali vállalta (volna) a supporter szerepet, ez elég megnyugtató volt akkor, hálás is vagyok neki ezért, de végül Larzen mégis tudott jönni így maradt az eredeti felállás.

És persze az utolsó hetekben már a lábaim is lázadtak a terheléstől, mindenféle fájásokkal jelezték, hogy ők valahogy inkább kimaradnának a buliból, de jól ismerem már ezt, nem kell komolyan venni őket ilyenkor.

Ilyen előzmények után érkeztünk Livignoba, volt egy elég jól kiforrott frissítési tervem, ami az UB-n már bevált, volt egy 18 órás időtervem nem túl bonyolult részidőkkel, 2 óra az úszás + depó, 10 óra a bringa + depó, 6 óra pedig a bruttó futás. Két éve a Swissmanen 18 órát mentem, de az Iconon 20 kilivel hosszabb a bringa és 1400 méterrel több a szint benne, szóval ha ugyanolyan időt megyek, az elég jó. De az időterv inkább csak a részidőkhöz illetve a limitidőkhöz kellett, az egyetlen igazi cél az a Carosello3000 célbaérés és a fehér Finisher póló volt.

Úszás (kb. 3500m):
Negyedszerre úsztam ebben a tóban, mindkét évben a szerdai bemelegítő úszást és a tavalyi versenyt. Mindegyikre szükség volt, hogy kitapasztaljam a felszerelést, az alkalmazkodásom a 12-13 fokos vízhez, gyakoroljam a tájékozódást és szépen össze is álltak a dolgok, már nem paráztam rajta annyira, hogy vajon menni fog-e. 1:45ös úszást terveztem és 15 perc depót, mert ennyi volt tavaly, de azért reméltem, hogy egészségesen jobban fog ez menni és építek egy kis előnyt már az elején. Larzen kérdezte, hogy mi a legoptimálisabb érkezésem, amire bemondtam neki az 1:30-at.
Az úszás eseménytelen volt, sok gyaloglás az elején a sekély vízben, majd mellúszásban hozzászokni a hideghez, onnan kettes levegővel gyorsban úszni végig, mert hiába úszok hármas levegővel medencében, itt összenyomódik a tüdőm és nincs annyi levegőm, ezt is elfogadtam szép lassan. Tavaly csak a távoli fordító bója volt kirakva és kivilágítva, most közben is volt még kettő és a part felé úszást is sokkal jobban jelezték egy erős fénnyel egy csónakról, úgyhogy a tájékozódás sokkal könnyebb volt. Visszaérve azért eléggé meglepődtem, amikor az órámon 1:20-at láttam, azért reméltem, hogy Larzen ott lesz már a parton, amikor kijövök a vízből, de szerencsére pont akkor érkezett. (úszás 1:22:08, 71. helyezés)

(Depózás 17 perc, 72. helyezés), vizes cucc le, száraz rétegesen fel, közben kaja, folyadék, elment vele az idő, de sokat spóroltam a későbbiekre azzal, hogy jól sikerült kiválasztani a kezdő ruházatot és nem is kellett megállnom vetkőzni kb. 70km-ig.
20 perc előnnyel indultam el bringán, mennyivel jobb érzés volt ez, mint tavaly már 15 perc mínusszal kezdeni.

Bringa (198km/4800m):
Álom volt. Mondjuk a Stelvio tetejéig, azaz 150km-ig. Jól ment, jól voltam felöltözve, jól frissítettem és ezzel az egésszel belehergeltem magam valami pozitív flowba. Egyre inkább úgy éreztem és mondogattam is magamnak, hogy ez az én napom, bármit meg tudok oldani, ha gond adódna, de nem fog. Szépen növeltem az előnyöm az itinerhez, egy órával jártam a tervezett idő előtt a Stelvio lábánál és még a csúcson is. Azért ahány kép készült a bringán, annyiféle ruhában vagyok, szóval volt, megállás, frissítés, öltözködés, de minden nagyon flottul ment.
A Stelvio lábánál már látszódtak gyanús felhők és az előrejelzés is mondott esőt. Ez volt a harmadik Stelvio mászásom, azt szerettem volna, ha az összes Strava szegmensen a legjobb időmet érem el, ez azért nem jött össze, de azért elégedett vagyok így is. A felsőbb részeken már kezdett esegetni az eső, majd valami dara is, fent a csúcson pedig jégeső.
Gyors felöltözés után a lefelé menekülés volt az egyetlen lehetőség, minél gyorsabban leérni, ahol melegebb van és inkább csak eső. Azért ez a lejtőzés nem volt egy leányálom, 2-3 fokos időben, full vizes cuccokban (mindent felvettem, csak az esőkabátot nem, a téli vastag kabát nem vízálló, bár a vízálló gatya ugyanúgy átázott), szétfagyott kézzel fékezni próbálni a kanyarokban a felnifékes bringával, amin persze alig fog a fék, a fékgumi viszont érezhetően kopik, mert egyre jobban be kell húzni a fékkart, hogy legyen valami lassulás. Egyszer megálltam, hogy feszítsek a bowdenen, de esélytelen volt a fagyos kezeimmel eltekerni a bowdenfeszítőt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig a 19,5km-es ‘Stelvio Descent’ szegmens 35 perc volt, azaz 33,6-os átlag még így is, és ennél korábban csak 5-6 perccel jöttem le gyorsabban, szóval olyan nagyon sokat nem is vesztettem itt el.
Lent a síkon jött egy nagy megálló, 20 perc. Rá kellett jönnöm, hogy az összes ruha vizes rajtam és nem fogom tudni kifűteni és a frissítésem is elromlott mert az időjárás elvitte a fókuszt, pedig volt még innen 25km bringa 1000 méter mászással és utána egy maraton. Szerencsére szinte az összes bringás ruhám a kocsiban volt, így teljesen szárazba tudtam öltözni, még pót bringás cipő is volt, meg betoltam pár extra zselét is, innen megújulva tudtam továbbindulni. Valahol itt mondhatta Larzen, hogy írtak a szervezők a Supporter chat-be, hogy az autós kísérők lehozhatják a bringásokat a Stelvioról és csak a lejtő alján kell visszaülniük a bringára. Ez mondjuk egy órával azután volt, hogy én fent voltam, teljesen hülyeségnek is tartottam, de utólag látva a fenti fényképeket, hogy milyen havas volt az út fent, megértem a neutralizálást. (bringa 10:06:37, 49. helyezés)

(depózás 11 perc, 22. helyezés) Larzenre kicsit várni kellett, mert autóval messzebb lehetett csak megállni, de még így is elég jó depóidő lett, viszont a Stelvion még meglévő 1 órás előnyöm valahol több részleteben, de teljesen elveszett, elázott. Pontban 17:00-kor indultam el futni harangozáskor és az itinerben is pont ez szerepelt, de legalább időben vagyok.

Futás (42km/1600m):
Egyetlen cél, hogy a 29,5kmes pontot elérjem este 9 óráig, mert ez a limitidő arra, hogy a verseny eredeti céljába, a Carosello 3000 felvonó tetejére felengedjenek és ezzel fehér Finisher pólót kapjak. Aki limitidő után ér oda, az Livignoban futja le a maradék távot a maratonhoz és fekete finisher pólója lesz. 29,5 km-re 4 óra, íróasztal mellől nem tűnik nagy vállalásnak, még ha van is benne kb. 600 méter szint. De ott és akkor azért már máshogy mozognak a lábak.
Mindegy, futottam, 12,5km-nél pont a tervezett idővel érkeztem (1:20), a 18,3km-hez már 10 percet kicsúsztam, a 23km-hez pedig még egy kicsit kijjebb. Forszírozni kellett a futás akkor is, amikor már nagyon nem kívántam, az emelkedőket meggyalogoltam, de a többit erőltettem. Végül 20:50-re, 10 perccel limitidő előtt értem oda (bár az időjárás miatt 21:15-re kitolták ezt, de én az eredetivel számoltam). A lényeg tehát megvolt, maradt még 12 km, benne 1000m szint és volt rá 4 óránk. Innen Larzennek kellett jönnie velem és együtt mentünk a célig.
Itt elengedtem már, az enyhén lejtős sétálóutcán ugyan lehetett volna futni, de már nem nagyon volt miért, bandukoltunk. Az utolsó 4,5km-en 800 méter szint, az átlag meredekség 17% volt, 20perces kiliket mentünk, de már nem számított, bírni kellett cérnával de ez már zsebben volt. (futás 6:50, 67. helyezés)

Összegzés:
Ha minden igaz, 200 induló volt a versenyen, ebből 80 beérkező volt a fenti célban a Carosell 3000-en, 50 beérkező Livignoban a lenti célban és 70 fő adta fel. A fent beérkezők közül a 65. helyen értem célba, éppen az első harmadban 18:47:06 idővel, amivel teljességgel elégedett vagyok. Ideálisabb időben a 18 óra körüli idő nem lett volna irreális, bár az utolsó 12 km-en így is benne hagytam vagy 30 percet a pályában, de tök mindegy.

Amit tavaly elvett tőlem az a betegség, azt most teljes egészében visszakaptam. Ez így volt kerek, utólag még a jégesőnek is örülök, emlékezetessé tette. 🙂

Lehet, hogy tényleg minden okkal történik. Tavaly nem voltam ennyire jó formában, mint idén, egy kicsit gyengébb úszással és lassabb bringával lehet, hogy nem lett volna meg a 29,5km-es limitidő és bár teljesítettem volna egészségesen, de egy Livignos célbaéréssel és egy fekete finisher pólóval maradt volna bennem egy kis hiányérzet.
Így viszont vissza kellett jönnöm, még jobban felkészülni és elhozni a fehér pólót. Nincs már több dolgom itt, új kalandok várnak.

Köszönöm Larzennek a segítséget, nagyon jól ment ez most is együtt.
Gabinak a felkészítést, a tavalyi tapasztalatokat az edzésmunkába is beépítettük, sikerrel.
A családnak meg, hogy elviselnek.
És köszönöm a biztatást, szurkolást és gratulációt mindenkinek, mindenféle csatornán keresztül.

Fotók: ICON

Szőlőskör, 50 km – Szabó Roni, beszámoló

Posted on

📊 Adatok:
• Táv: 50 km
• Összidő: 4 óra 48 perc
• Átlagtempó: 5’48” / km
• Eredmény: abszolút 4. hely, korcsoportban 2. hely

Őszintén megvallva fáradtan és elég “leszarom” hangulatban álltam rajthoz ezen a versenyen. Ez egy meghívásos futás volt, és az előző két hétben szinte csak a szakmai előadásaimra készültem – reggel sport, napközben munka, este laptop előtti tevékenységek. Pont ezért teljesen elvárások nélkül indultam neki a távnak.
Lehetett rá számítani, hogy erős lesz a mezőny, hiszen OB futamként volt hirdetve, de most nem tájékozódtam erről (se). Utólag belegondolva, ha tudatosabban készülök, a 8 perc, ami az abszolút 3. helytől elválasztott, bennem lett volna… és ismerem magam: ha tudtam volna, biztos akartam is volna. De lehet, így volt jobb – most nem küldtem szét magam, hanem tényleg élveztem a futást…

🥁 A rajt közös volt, rengetegen indultunk egyszerre, abszolút nem tudtam, ki hol jár. A férjem közben máshol tekert, így nem volt “külső szemem” sem a pályán. Mentem, ahogy jól esett, és meglepően gördülékenyen haladtam. Igazi mélypontom nem volt, még a 40 km után is tudtam erősíteni, ha előzni kellett. A 37–39. km közötti emelkedő azért megizzasztott, de összességében sokkal jobban ment, mint amennyire féltem tőle.

⛰️ Összehasonlításként: Berlinben 163 km alatt gyűlt össze kb. 700 méter szint, itt pedig ugyanez 50 km alatt – mégsem viselt meg annyira, mint gondoltam.
Ez a nap igazi “imádom futás” élmény volt, elképesztően szép helyszínen, a Balaton-felvidéken, és még 1 dobogó is belefért!
Köszönet Hammer Nutrition Hungary hogy a frissítésemmel soha egy fikarcnyi gondom sincsen, és az edzőmnek Gabi Gizibé Barát @gizionfoneni a felkészítést!

📸 Anita Poelz, Vilmos Csaszar

Julian Alps Trail, 80 km – Cseke Bernadett, beszámoló

Posted on

Bled – Kranjska Gora JAT80
79,5 km 3987 m szintemelkedés, 16 óra 59 perc 10 másodperc

A júniusi Szentlászló 84 km-e után – ami nem teljesen úgy sikerült, ahogy terveztem – még idén szerettem volna futni egy hasonló távot. A Julian Alps Trail 80 km-es távját néztem ki, bár kb. 7-800 méterrel több benne a szint, és ugye a Júliai-Alpokban megy, tehát nehezebb, technikásabb a pálya, mégis azt éreztem ide szeretnék menni. Mire észbe kaptam, már betelt a nevezés, de szerencsére július közepén sikerült egy sérült futótól átvennem az övét. 

Tudtam, hogy Bazsi és a gyerekek szeptember közepén nem fognak tudni velem jönni, de Melinda és Juli nagyon hamar felajánlották, hogy elkísérnek! Nem tudok elég hálás lenni, hogy együtt mentünk ki Szlovéniába és ahol tudtak támogattak, segítettek engem! 

Pénteken kora du.érkeztünk, elfoglaltuk a szállást, majd átmentünk Kranjska Gorába átvenni a rajtszámomat. Itt volt egy kis galiba, a rendszerben szerepeltem mint nevezett, azonban nem találták a rajtszámomat, csak a jeladó volt meg, azt kiadták és kaptam egy új rajtszámot, amit elvileg szinkronizáltak a jeladóval. Ez az egész kissé bestresszelt, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Ezután elmentem átmozgatót futni, majd vacsi, fürdés és alvás volt a terv. 

9 körül már ágyban voltam, olvastam még egy picit, de éreztem, hogy nem fog menni az elalvás, annyira izgulok. Fájni kezdett a gyomrom, ami nálam egyértelműen a stressz jele. Bevetettem minden idegrendszer nyugtató és stresszoldó technikát, amit ismerek és fekve is alkalmazható :)) (légzés, autogén tréning, meditáció, vizualizáció, ilyesmik). Megbeszéltem magammal, hogy ez csak egy hosszú futós nap lesz, szuper időben, egy csodálatos helyen, szóval nincs miért aggódnom, jó lesz. Sokára sikerült álomba merülni és kb. csak 6 órát aludni. Soha ennyire még nem izgultam verseny előtt, ebből is látszik, hogy ez egy nagy kihívás volt számomra, amitől féltem, de mégis nagyon akartam. 

Ébredéskor minden rendben ment, kávé, reggeli a szokásos tojásos, de azért éreztem, hogy izgatott vagyok. Kb. egy és negyed órával a rajt előtt már Bledben voltunk a rajtban. Megettem egy waffelt, majd később még egy fél banánt is. Fotózkodtunk Julival, Melivel, nézelődtünk, beszélgettünk, közben jöttek a busszal érkezők is. Egyre nagyobb lett a tömeg. Közel 700 induló volt ezen a távon. 

9:00-kor elrajtoltunk. Már akkor nagyon meleg volt, egész napra 26-28 fokot mondtak. Az első 14 km-en noha még alig volt 350 m szint, konkrétan nem volt árnyék és bár lassan kezdtem, nagyon felvitte a pulzusomat a hőség. A pici emelkedőkön is azt éreztem, hogy semmi erőm nincs, hogy nem haladok, hogy az evés sem esik jól nagyon, bár toltam a püréket ezerrel, terv szerint. Ilyen állapotban érkeztem az első frissítőpontra 14 km-nél, egyébként pont a tervezett időn belül. Itt akkora volt a tömeg, hogy alig fértünk oda Meliékkel a vízhez, izóhoz, bármihez. Elidőztem vagy 10 percet (lehet többet is…). Mikor Juliéktól elköszöntem még visszamentem és ittam egy pohár vizet, és ettem egy kis perecet is, majd elhagytam a pontot. 

Óriási örömömre az épület mögött volt egy kút! Nagyon jókor jött, megmosakodtam, lemostam a sót az arcomról, felfrissítettem magam és megkezdtem az első nagy mászást, ahol 12 km-en várt rám több, mint 1200 m szint. 

Még egészen tűrhető nehézségű terepen haladtunk az elején. Erdős, árnyékos részen, gyönyörű fenyvesek közt, puha tűleveleken haladtunk, amit imádtam. De volt sok kanyargós, gyökeres single tracken. Ez egész sok helyen így volt a pályán, tele nagy gyökeres, köves, fűcsomós részekkel. Közben áldottam magam, amiért tudtam hasonló terepen edzeni augusztus végén Chamonix környékén. 20 km-nél volt egy büfé/étterem, ami előtt volt egy itató/kút, jópáran ott mosakodtak, ittak de én inkább bementem a hely mosdójába, mert nem akartam sorba állni és bár wc-re pont nem kellett mennem, de itt tudtam újra mosakodni, és alaposan kezet mosni, inni és a kicsi 2,5 decis kulacsomat újratölteni. Bár volt nálam elég víz meg izó (1-1 liter), úgy éreztem jobb ha még viszek friss vizet, ha inni nem is, de magamat locsolni is jó lesz. Tényleg brutál meleg volt! Nagyon jó érzés volt, hogy itt picit megint össze tudtam magam kapni. 

Haladtam szépen felfelé, ahogy árnyékba kerültünk, lejjebb ment a pulzusom és minden rendben volt. Éreztem, hogy erős vagyok, fókusz maximális, minden remek. Semmi extra nem történt, ettem-ittam folyamatosan, az órám jelzett 30 percenként, hogy enni-inni kell. Így 1 óra alatt lement fél liter izó, mellé a házi készítésű frissítésem + víz (almapüré maltodextrinnel, dextrózzal és fruktózzal, amit 2 hónapig teszteltem) és óránként 2 sótabletta. Amikor untam az almát, előkerült a sós paradicsomos allrys gél, ami iszonyatosan jól esett a sok édes után. Elég jól tudtam tartani a frissítési tervet, és a hasam is mindent bírt. Egy morgás, egy csikarás nem volt benne az egész verseny alatt! 

A 2. frissítőpont 27 km-nél volt. Itt előszedtem a zsákból a kis doboz, sós főtt krumplimat, ami nagyon jól esett, csak néhány szemet ettem belőle, de isteni volt! Utána egy marék sós perecet letoltam, ittam kólát, megtöltöttem a kulacsokat. Egyik izó mindig saját volt (egy adagos tailwindeket vittem magammal), a másik a pontról töltött Naak isó. És már mentem is tovább. 

Tudtam, hogy itt jön a pálya egyik legnehezebb része: 5 km-en kb. 8-900 m szintemelkedés. Amiből 3 km még nem is volt annyira durva, volt benne szint persze, meg ritkult a növényzet és egyre kevésbé lehetett futni, de a 30. km-től már csak kőrengeteg volt! Ideáig kb. 6 óra alatt értem fel és nagyjából 1900-2000 m szint került eddig a lábakba. Innen jött 2 km és még nagyjából 3-400 m szint és kövek, sziklák, egyre meredekebben mindenhol. 

Nehéz menet volt ez felfelé, sokan álltak meg, ültek le, botra támaszkodva pihentek. Eléggé demotiváló volt látni, ahogy látni lehetett a felfelé kanyargó borsószem méretű embereket, és tudni, hogy na én is oda tartok fel. 

31-nél álltam meg, vagyis ültem le a kövekre pár percre, amíg a frissítésemet megettem, ittam. Ekkor még nem tudtam, hogy sokkal nehezebb lesz innen lefelé menni, mint felfelé. Fent a harmadik frissítőpontnál, 32 km-nél, 2200 méteren, a Stol csúcsán csináltam egy videót, amiben elmondtam, hogy minden ok, tökjól vagyok és elküldtem a futó barátoknak, meg a Bazsinak, hogy tudjanak rólam. 🙂 Egyébként itt a csúcs előtt olyan volt a terep, hogy egy szakaszon kötél is volt kihúzva, hogy abban kapaszkodj, hogy biztonságban érzed magad. Néha belekapaszkodtam, de inkább botoztam. (megjegyzem az egész verseny alatt botoztam). 

Itt újra ettem krumplit, perecet, egy szelet narancsot, ittam kólát, mindent megtöltöttem és elkezdtem leereszkedni. A következő pont 12 km-re volt, amiben elvileg alig volt szintemelkedés, de lefelé viszont annál nehezebbnek bizonyult. Nem csak ezen a szakaszon, hanem a következőn is, 46-53 között is. Ez az, amit nem kalkuláltam bele a tervezett célidőmbe, hogy a technikás lefeléken mennyire nem fogok haladni, hogy sokat fog lassítani a tempómon. Egy jó nagy része nagyon más terep, mint amiken én itthon edzek. Kicsinált a technikás lefelé, jobban mint a mászások. Nem a testemet, inkább mentálisan, iszonyatosan kellett koncentrálni minden lépésre. Elég gyenge vagyok lefelé, félek, totyogok, bár kicsit már jobb a helyzet, mint mondjuk egy éve. Nem fájt most semmim, a térdem is tökéletesen működött, de nem tudtam haladni. 

Néhányszor tehenek állták el az utunkat, és volt olyan rész, ahol lovakkal és szamarakkal együtt legelésztek szabadon. Érdekes élmény volt. 🙂 Egyébként csodálatos környezetben futottunk, nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem!

A negyedik frissítőpont 44 km-nél volt, itt is marha sok futó volt, akárcsak az előzőnél. A 120 km-es mezőny is erre haladt, jópáran már csak ültek, sőt sokan feküdtek is. Én el nem tudtam képzelni, hogy leüljek és lemerevedjek. Újra ettem krumplit, perecet, egy mini szelet kenyeret, ittam egy pohár kólát. Éreztem, hogy amíg töltöttem a kulacsokat kezdtem kihűlni, picit fázni, itt elég hideg volt és rettenetesen fújt a szél. Jött is egy nagyon kedves nő a crewból, aki látta hogy egyedül szerencsétlenkedek a szélben és segített, nagyon jól esett. Fel is vettem izzadt testemre a széldzsekit és a fejlámpát is előszedtem. Még nem sötétedett, de tudtam hogy hamarosan kelleni fog. 

Innen rögtön egy meredek mászással kezdtünk, de így is nagyon jó volt, hogy felvettem a dzsekit, mert konkrétan majdnem elfújt a szél. Egy lánynak segítettem is felvenni az övét, nem ment neki egyedül felfelé mászás közben… Másfél km-en mentünk megint 300 m szintet, csak másztunk és másztunk és fújt a szél ezerrel, majdnem kifújta a botot a kezemből. A kesztyűt is fel kellett vennem, mert kezdett a kezem nagyon kihűlni. 

Épp egy hegygerincen araszoltunk többen együtt, amikor már be kellett kapcsolni a fejlámpát. Én ettől féltem, mármint az éjszakai futástól, mert igen kevés tapasztalatom van benne. De az az helyzet, hogy bár végül 6,5 órán át mentem fejlámpával és persze lefárasztott az állandó koncentráció a sötétben, sokkal jobban viseltem, mint amire számítottam. 

Ami a legnehezebb volt, kb 50 km környékén egy néhány km-nyi annyira technikás lefelé, hogy egyenesen halálfélelmem volt. Úgy képzeld el, hogy a Vadálló-köveken mész lefelé jó hosszan, éjszaka, fejlámpával. Egy rossz mozdulat és leesel, kitörik a nyakad. Nem túlzok. Itt jópáran megelőztek, nem is értem ők hogyan bírtak látszólag gyorsan menni. Én meg úgy éreztem cammogok, a méterek nem fogynak, de hát túlélésre játszottam. Volt, aki utolért és amikor el akartam engedni, mondta, hogy ő is csak túl akarja ezt élni, jön mögöttem. Ez azért megnyugtatott. 😀

Kb. 54-nél egy szélesebb, jól futható, kanyargós, murvás útra értünk, amin elkezdtem lefelé csapatni. Le is vettem közben a dzsekit, a kesztyűt, melegem lett, és már nem is jártunk olyan magasan. Imádtam, hogy repülök (kb. 6 percesben:)) és hogy jól vagyok, hogy van energiám, erőm, semmim nem fáj, minden fasza! Itt vagy 15-20 embert előztem meg, akik már csak sétálni tudtak. Gondolom őket is kicsinálta az a technikás szar lefelé meg előtte a sok mászás…  Na de én futottam!! 🙂 Üzentem a lányoknak, hogy 54-nél járok és pikk-pakk leértem a 61-es frissítőpontra végre, ahol újra tudtunk találkozni. Mosolyogva, vidámam érkeztem, adtak sós krumplit, ettem ropit, ittam kólát, feltöltöttem mindent és itt át is vettem egy száraz pólót, mert azért még várt rám közel 20 km és 600 m szint. Ami nem tűnik már soknak, de annak bizonyult. 

A pontról kiérve, felhívtam Bazsit, hogy minden oké, tökjól vagyok, célba is fogok érni, szóval lefekhet aludni. 😀 Jól esett egy kicsit beszélgetni vele, főleg, hogy megint mászással kezdtünk… innentől alig emlékszem mi volt, csak arra, hogy picit kevesebbet ettem, de azért még csúszott minden frissítés és haladtam, csak lassan. Kezdem fáradni, pedig 65 és 70 között volt egy hosszú, egyenes bicikliút, amiben szint sem volt, de már ott is váltogattam a kocogást a gyaloglással. És bár 1-1 ember megelőzött, azért sikerült néhányat nekem is utolérni. Egyébként ez különösebben nem érdekelt, csak magamra fókuszáltam. 

Lassan de haladtam, nem cammogás volt, hanem tempós séta vagy kocogás. 72-nél volt az utolsó frissítő és találkozási pont. Mondták is Juliék, hogy készüljek, mert lesz megint egy kis mászás, ők napközben futottak azon a részen. Tudtam, hogy a maradék 7-8 kiliben még közel 300 m szint lesz, de valahogy ez akkor ott nagyon nem esett már jól. Nem is értem miért. 😀 Picit már nyafogtam, de igazából nem volt szenvedés ez, csak egy jó erős fáradtság. Csak tettem egyik lábam a másik után. És bár itt volt egy kis aszfaltos emelkedős rész, azért jócskán erdei terepen mentünk, sok kacskaringós, single tracken, számomra nehezen futható részen. 

De egyszer csak vége lett, kiértem Kranjska Gorába, pár száz méter a faluban és ott volt a célkapu. 16 óra 59 perc, lassabb a tervezettnél, de ez nem számított, se akkor, se most. 

A fókuszom végig 100%-os volt, ezt a versenyt mentálisan maximálisan és kifogástalanul hoztam le. Fizikálisan viszont ennyi volt bennem most. Tudom, hogy min kell változtatnom, miben kell fejlődnöm, hogy mondjuk hamarabb célba érjek. Szóval vissza kell menni. 😀 Nagyon-nagyon tetszett a pálya, a környék, a szervezés, minden. A szívem csücske lett ez a verseny. 

Ami nekem a legszebb, legjobb érzés, hogy honnan hova jutottam el az elmúlt 10 évben, hogy amikor elkezdtem futni 2-3 év kellett mire egy félmaratonig eljutottam, hogy ilyen-olyan sérülés miatt mennyiszer kezdtem újra és újra és újra. Hogy mennyire elképzelhetetlen volt pár éve akár egy maratonig is eljutni, most meg 17 órán át képes voltam menni, koncentrálni, magamra figyelni és ami a legeslegfontosabb: élvezni az egészet és megtalálni benne az örömöt és ez a lényeg szerintem! ♥️

Még egyszer millió köszönet Melindának és Julinak a supportért és az egész együtt töltött hétvégéért, Gabinak a felkészítésért, a kedvenc futótársaimnak a sok-sok közös edzésért és Bazsinak a hátországért. Hálásan köszönöm Györgyinek az elmúlt 2,5 év közös munkáját, vastagon benne van ebben az eredményben és mindenkinek köszi, aki szurkolt és gondolt rám a verseny napján! 🤗