Latest Event Updates
Csak egy fokozó… – Szabó László, edzésbeszámoló
Reggel eldöntöttem azt, ami már előző nap este is a fejemben motoszkált, hogy ezt az edzést most aszfalton kellene megcsinálni. Nagyon rég futottam már ott regenerálón vagy átmozgatón kívül. Jó gondolatnak tűnt egy feladatos edzést megcsinálni sík egyenletes talajon. De ahogy végeztem a reggeli rutint egyre jobban mászott a fejembe a félelem is ettől az edzéstől. Uuu ez baszott szar lesz rpe 15 meg 16+ bele fogok dögleni, fájni fog, meg égni a lábam a tüdőm, de nem úgy, ahogy az erdőben, ez más, meg egyébként is mikor futottam utoljára ilyen tempóban… Észrevettem, hogy le is lassítottam azt a reggeli rutint. Nem kerestem felesleges tennivalókat, csak ráérős voltam. Ezt felismerve összekaptam magam, az a mondat járt a fejemben amit egy könyvben olvastam még az első Ironmanemre készülve: “Ez az edzés sem fogja lefutni magát”… Lehet, hogy a könyvben éppen úszás előtt volt ez a mondat de az a része mindegy is.
Felöltöztem majd leültem a földre az előszobában. Felvettem a gyors edzésre való cipőt és megláttam az arcom a tükörben. Tényleg a félelmet volt rajta kiülve.
Kellett valami kapaszkodó, úgyhogy megfogalmaztam gyorsan két célt magamban erre az edzésre. Végig futni kell, mert ennyit folyamatosan már rég futottam (ugye terepen ilyen távban már biztos jön egy gyaloglós emelkedő), nincs pisilés, nincs haver, semmi. A második, hogy a feladatot csak eü ok miatt szakíthatom meg. Gondolok itt egy RPE 16+ ban végzett 
kergetésre. Ezektől még nem féltem kevésbé, de adott egy támaszt. Fejhallgatót felraktam, lépcsőház mellett bemelegítettem. Aztán kisétáltam a körforgalomhoz a szokásos induló pontomra. Már volt bennem egy kettősség, hogy indulnék is meg nem is. Óra készen, még elengedek a zebra előtt egy teherautó vezette autó sort….Halogatok…
Aztán megnyomom a Startot és kezdődik….
0-3km RPE 7-8
Ebben a cipőben mindig nagyon megindul a lábam. Órára pilantva vissza kell fognom a tempót mert tudom, hogy ez így sok lesz az elején. De könnyűek a lábaim. Jól érzem magam. Látom a buszmegállóban a dohányzó embereket, mellé megy az energiaital. Pár évvel ezelőtt akár én is lehettem volna az egyik. Ma már kizárt. Talán még teszek is két gyorsabb lépést, hogy el ne kapjam a füstöt. Jobb vagyok tőlük? Azt nem tudom, de az akkori önmagamnál biztosan.
Az első km után beáll szépen a légzés is és a tempó is a kívánt zónába. Bizakodni kezdek, hogy ez jobb mint vártam. Bár ez valakinek még csak regeneráló futás, de nekem talán a leggyorsabb km-em az utóbbi időben. Aztán az is eszembe jut, hogy soha nem szabad máshoz hasonlítani a teljesítményem ebben a sportban. Maximum saját magamhoz. De még az is rejteget alattomos csapdákat. Haladok tovább, minden rendben. Fejhallgatón szólnak a futó zenei listám trackjei. Ifjonc korom buli zenéi egy-egy kivétellel. Lecsippan a 2. km. Kiérek a városból a bringa útra. Újra jön a gondolat… Várom az erős részt, de tartok is tőle. Eszembe jut a könyv amit most olvasok. André Agassi önéletrajza. Sok sportoló ajánlotta már podcastekben így beszereztem én is. Egyébként is a kedvenc teniszezőm volt abban az időszakban. Óriási kettősség volt benne a tenisz iránt. Szívből gyűlölte, mégis akarta. Én nem gyűlölöm a futást. De a kettősség most bennem is itt van. Akarom azt, hogy szenvedjek ott a feladat közben, de tartok is tőle. Közeledik a 3. km a bemelegítés vége, ezen az útvonalon szinte méterre pontosan tudom, hogy hol fog csippani az óra. Pont egy jó kis track szól az eleje lassú aztán kezd felpörögni én is ezt teszem.
4.km RPE 11
Ez még nem jelent semmi nehézséget, sőt. Szeretem ezt a zónát, ezt a tempót.
Elkezdődik az Ismerős Arcok Nélküled dala. Az egyik kivétel a buli zenék között. Sajnálom, hogy a politika ezt a dalt is picit besarazta. De én másért szeretem. A fiam jut eszembe, ahogy állunk a stadionban a válogatott meccs előtt és énekeljük 65ezer emberrel együtt. Jól érzi magát. Nekem ezt jelenti. Ezért van a listában. Igyekszem jó példa lenni neki az élet különböző területein. Most is épp az vagyok. Aztán elkezdek asszociálni a dal szövegével a futáshoz és a helyszínhez való kapcsolatomhoz. Meglepően fekszenek a mondatok egy egy gondolatra.
Csippan az óra… jöhet a következő fokozat.
5.km RPE 13
Ez azért már a jónak a rosszabbik vége. Vagy talán már nem is jó…Lihegős… Egyre jobban… Figyelem a légzést a tempót. Most nem is nagyon gondolok semmire. Csak nézek a lábam elé és csinálom a dolgom. Néha felpillantok… Egyszer csak egy nyuszi ugrál át előttem az úton nem messze. Nem ijedt meg, nem is tűnik el a bozótosban. Megáll a füves részen és csak néz maga elé. Talán tudja, hogy nem kell félnie. Közeledik a csippanás. Tudom… Még rosszabb lesz…
6.km RPE 15
Na ez már tényleg szar. Nincs mit szépíteni. Szenvedek. Ettől féltem és ezt akartam. Érzem, hogy teszek azért, amit el akarok érni…de mennyire ég a tüdőm már bassza meg…de még tolni kell. Eszembe jut, hogy 500m-nél fordulni kell, hogy kijöjjön a táv amire hazaérek, figyelem az órán. Forduló, nem esik jól megtörni a lendületet majd újra gyorsítani. De legalább fogynak a méterek, de utána még rosszabb lesz, mert kell még egy gyorsabb km. Lesz még bennem annyi… Lesz, kell hogy legyen. Csak ne égne már a tüdőm….
7.km RPE 16+
Itt már minden jár a fejemben cikáznak a gondolatok miközben próbálom még jobban szedni a lábaimat.Azon a részen futok, ami valahogy az összes futásomnál a leghosszabb km-nek tűnik. Nem tudom miért, de ez kivétel nélkül így volt ezen a szakaszon. A tüdő égés mellé lassan, de biztosan társul az izmok égése is. Nehezednek a lábak ahogy egyre jobban önti el őket a tejsav. Szenvedek tőle rohadtul, de mégis milyen jó már, képes vagyok így futni. Képes vagyok elviselni. Rápillantok az órára még 700m az kurva sok ebben az állapotban… Eszembe jutnak a múlt és a jövő célkapui, aztán Péter Attila hangja ugrik be amikor először kimondta a nevemet az Ironman szó kíséretében. Megcsináltam bassza meg, akkor ezt is kibírom. A fülemen Guano Apes szól, Open your eyes a szám címe. Na az most nehezen megy, mert néha már becsukott szemmel futok annyira szenvedek. De még mindig van valamennyi erő bennem. Kitartok. Az órára pillantok még 500m… Már nem is káromkodok. Eszembe jut, hogy kellene valami kapaszkodó…kutatok az agyamban a mentális trükkök után. Mona Lisa mosoly…Na az most biztos nem fog menni. Nem látom a fejem kívülről, de tuti esélytelen… Más kell. Beugrik a sportriporter. Ez lesz az. Próbálok mondatokat formálni a fejemben, de nehezen megy egy-két mondatnál több. De fordítok rajta egyet és hallott nagy kommentátori hajrákat kezdek átformálni magamra a maradék párszáz méteremre. Ez az, ez működik ez elvisz a csippanásig. Kibírtam, megcsináltam.
8-11km RPE 7-8
Az első pár pillanat a megmenekültem érzés. Lassan csillapodik a légzés, múlik az égő érzés. Kocogok… Néha de utálom ezt. Ha csak ezt kell csinálni. Kocogni. Most meg hogy tudok örülni neki, hogy már ezt csinálhatom. Ilyenkor már lelassul a lábam mellett a fejem is. Próbálom összegezni az edzést fejben. Kemény volt. Most nem maradt bennem több ez biztos. Nem ment volna gyorsabban, jobban. Megtettem, amit tudtam. Elégedett lehetek. Lassan érek el hazáig. Megvan a 11km. Vége van. Kicsit sétálok, érzem ahogy lassan kienged a combfeszítőm, a vádlim. Jó érzés. A jóleső fáradtság érzése… A házban a lépcsőn nyújtás közben eszembe jut, hogy csinálok egy fotót, mert most már biztos nem a félelem van az arcomon.
És tényleg nem az volt. 
Az volt rajta, hogy legyőztem azt a félelmet.
Kiprun Futóest, negyedmaraton – Aradi Szilvi, beszámoló
Röviden, csak egy kérdéssel indult. Van kedved egy jó tizest futni a Futóesten? – kérdezte a Főni. Mire én, ez de jó kérdés. Milyen jó is lenne. Életem ELSŐ futóversenye épp itt volt NÉGY évvel ezelőtt félmaratoni távon. Azon a hétvégén pont itthon is leszünk, nem kell átszervezni az ötfős családi térképet sem.
Az a gondolat, hogy az áprilisi Vivicittá nem olyan rég volt, hova sietek én, hogy újabb versenyre menjek, majdnem elterelt. De ezt elég gyorsan elhessegettem. Meg a futó férjem is meggyőzött, hogy miért ne. Köszi, Csabi!
Nem vagyok versenyző típus. Eddig három félmaratoni és két tizes távon indultam, a mostani a harmadik tizeske.
Ez a futi nekem olyan újratervezős volt, az újratervezés újratervezése. Érkezés, hangolódás a kis Gizion csapattal, csupa ultrafutó, hozzám képest. Beszélgetés majd bemelegítés naplementében.
Rajtzónába álláskor nagyon sasoltam az iramfutókat. Miért? Mert szeretek mögéjük beállni és hallgatni őket, és nem az órámat nézni. Diktálják a tempót, motiválnak, néha még hajtanak is. Nem kell mással foglalkoznom, csak haladnom. De iramfutók nem érkeztek. Úgyhogy fejben egy gyors újratervezés, felkészülés. Ok, itt nem lesznek iramfutók, az órámra kell hagyatkozom. Bihari Tomitól is kérdeztem még egy órája, hogy ő mennyit nézi az
óráját és mikor van, amikor csak érzésre fut. Erre gondolva, segített az újratervezésben.
Az árpilisi Vivi nem volt messze, fejben megvolt a 10-es kili beosztása, első kettő 5:50, és így tovább. Itt mondjuk több frissítés lesz, több fordítás, lassítás, de ok. Végigfuttatva, és felkészülve. Meg lesz ez.
Szeretek ilyenkor messziről is nézelődni, milyen sokfélék vagyunk, mégis egyformák, ugyanazt a távot teljesítjük, kicsit más idővel, de a kili az kili. Ilyenkor még kisebb a világ, mint gondolnánk. Hihetetlen! Annak a színésznek a felesége mellettem áll, akia férjemmel egy trail versenyben indult még ősszel, akkor mind a ketten mi álltunk kint és a férjeinknek szurkoltunk. Most meg a férje drukkol. De ez csak egy a sok közül.
Az időjárás kegyes volt. Persze, nem fáztam, de ennél melegebbre számítottam. Úgyhogy a melegen nem aggódtam. Este 21 órás kezdésnél olyan 24 fok lehetett, még a szél is fújt egy kicsit. Indulás után nagyon sokat kellett kerülgetni. Azon gondolkoztam, hogyha nekem ennyit kell, akkor a gyorslábú Gizionoknak ott az elején sincs könnyebb dolguk.
Mondjuk hozzá tartozik az igazsághoz, hogy engem is kerülgettek, mert többször cikáztam ki-be, ki-be, de megérte. A férjem és a gyerekek szurkoltak és pacsiztunk többször, több helyen. Belülről ki, majd újra be, aztán jön a fordító. Szinte az egész 10,5 kili így telt. Ez azért megfizethetetlen, minden másra pedig ott a MasterCard.
Nagyjából a fele táv után, mintha nem láttam volna már 7-es, 8-as kilis táblákat, hanem csak 17-es, 18-asat és így felfele. Mondjuk utólag erre mérget nem vennék, de akkor így tűnt. Miért nem látom a saját távomat? Újratervezés, ne figyeld a táblákat, csak élvezd.
A hatodik kilinél már kezdett melegem lenni. Elő egy kis zacsi konyhasó, és víz. Volt újra min mosolyognom. Az első gondolat: ez nem a nagyszemű prajdi sónk, ez kisszemű. Elfoglaltam én útközben magam. A só és víz kombó egyébként segített.
A hangulat? Szuper volt. Mindegyik belesétálásnál húzott egy másik versenyző, jól esett. Egy-egy szavak segítettek. Mindenkinek mosolyogva megköszöntem, majd lehagytam őket. A pálya a legtöbb fordítóval rendelkező címet nálam elvitte. De a hangulat és a 2021- es első verseny dezsavű érzése felejthetetlen marad.
Negyedmaratonon az 1666 indulóból a 388.-nak, a korosztályomban a 84 főből a 38.-nak lenni szép. Nekem tetszik! 23 másodperc híján PB is lehetett volna, de most nem lett, máskor lesz.
Gabi, köszönöm szépen a támogatást, a hitet és a felkészítést és néha azt a bizonyos lökést, rám fér!
Következő kihívás már várlak!
UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló
Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.
A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.
Fotók: Terepfutas.hu, saját
baratrunning.com 