Latest Event Updates
Firenze Marathon – Répássy-Szabó Enikő
Nagy várakozásokkal indultam Firenzébe, de ezek elsősorban a városnak, az itthoni mókuskerékből való kiszakadásnak szóltak. Tökéletesen azonosulni tudtam az instrukciókkal, amiket Gabitól az edzéstervben kaptam a verseny előtt két héttel: „mindjárt megyünk enni Firenzébe. Meg lehet, hogy futunk is egy kicsit.”
A maraton épp egy hónappal volt a zempléni Panorámafutás után, a regenerálódásommal kapcsolatban voltak kétségeim. Ráadásul Gabi hihetetlenül megdolgoztatott az utolsó három hétben. Rengeteg feladatot kaptam, korábban még sohasem futottam pl. fokozókat. Jó stréber módjára megcsináltam mindent, olyan izomlázam volt, mint futástól már nagyon régen nem. Arról viszont fogalmam sem volt, milyen lesz városban futni, mennyire fogok pl. lassulni. Eddig egyszer futottam aszfaltos maratont, hét éve a Maratonfüredet, nem túl mérvadó eredménnyel (4:16). Gabi mondta, hogy 3:30 körül reális lehet beérnem, amit hittem is, meg nem is, de azért az olasz szervezőknél kialkudtam a 3-3:30-as kapuból indulást. Olaszokhoz képest roppant jól szervezettek voltak ugyanis, színkódos rajtszámot adtak, és szigorúan csak a megfelelő kapuból engedtek indulni.
A kiérkezésünk, a szállás, az előző napi vacsora mind nagyon jó élmény volt, Esztivel a rajthoz is simán odataláltunk, bár a tömeg és a lezárások miatt csak részben sikerült találkoznunk a többiekkel. Reméltem, hogy Fruzsival együtt indulunk majd, de őt sem találtam meg. Kicsit magányosan ácsorogtam a kék kapuban a sok hangosan jókedvű olasz között. Sikerült viszonylag jó helyről indulnom, így húztak a többiek, akik már az első pár kilométeren elég jó tempót diktáltak. A pulzustartományban bőven benn voltam, így gondoltam, hogy haladok velük, aztán majd legfeljebb lemaradok, ha nem bírom. Hihetetlenül jó volt a hangulat, az olaszok nagyon tudnak szurkolni, és óriási lendületet adott az élő zene (pl. AC/DC és Beatles teherautó-platóról, lelkes amatőr bandák előadásában). 5 kilométerenként voltak frissítőpontok, minden 5-ös végű kilométernél megittam két izót (azért kettőt, mert sehol nem töltötték tele a poharat), és minden kerek tízesnél két vizet (az időzített zselére). Azt nem mondom, hogy jól esett, egyáltalán nem kívántam sem enni, sem inni, vitt a feeling, de ez az ütemezett frissítés terepen már jól bevált, így ehhez tartottam magam.
Furcsa volt, hogy belém ütköznek, és én is másokba, meg a rengeteg eldobált szivacs, műanyagpohár. De ettől eltekintve nem hittem, hogy ennyire fogom élvezni az aszfaltos futást. Kb. 27 km-ig teljesen jól éreztem magam, nem fáradtam. Már nem emlékszem hányadik kilométernél Fruzsit is láttam, illetve ő vett észre engem, amikor párhuzamosan haladtunk és átkiabált a túloldalról. Nagyon jól esett a biztatás!
30 km körül már nehezebben haladtam, de mindig volt valami, ami kihúzott a gödörből. Egy-egy nekem szóló „brava”, érdekes látnivaló, vagy előttem futó fiú/lány, akivel próbáltam tartani a lépést. Tudtam, hogy a végére visszaérünk a belvárosba, sokan fognak szurkolni, reméltem, hogy majd ez is segít. 40-től azért már haldokoltam kicsit, és zavart, hogy az órám rendszeresen 600 méterrel többet mutatott a kiírt kilométerekhez képest, így nem tudtam, pontosan hogyan is kéne a végén beosztani az erőmet. Aztán egyszer csak eltűnt a 600 méter különbség, és hipp-hopp ott volt előttem a cél. Felemelő érzés volt a finishben szaladni, a kétoldalt morajló tömeg között, felejthetetlen élmény, jó darabig fogok élni belőle, azt hiszem.
3:25 lett a vége, azzal együtt, hogy a szervezők reggel kivettek az útvonalból 600 métert gázszivárgás miatt. (Nyilván ez okozta a rejtélyesen begyűjött épp 600 méterem eltűnését a cél előtt). Soha nem gondoltam, hogy 3:30-on belüli maratont fogok valaha futni. Ezért nagy köszönet jár Gabinak, aki nélkül a közelébe sem kerültem volna ennek az eredménynek! Mondjuk változatlanul terepen érzem igazán otthon magam, és a síkon futós képek láttán sírhatnékom van, annyira kijön, hogy milyen rondán hadonászok futás közben, de nem mondom, hogy ez volt az utolsó városi maratonom. 😊
Nagy Szénás Kör – Berta László
Álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, és néztem, ahogy valaki éppen a csúcs felé tempózik. Gebedjen meg a rohadék, mondtam magamban, ő még tud futni felfelé, én már nem. A nap is lement, már csak épphogy derengett az ég alja, a szél is fújt (azt mondják, itt mindig fúj), hideg is volt, így azért nem túl népszerű kirándulóhely ez, szóval mit keres ő itt? Bár… végül is én is itt vagyok. Mindenkinek megvan a maga indoka arra, hogy miért hülye.
Firenze Marathon – Göndöcs Eszter
Firenze maraton, 4 óra 9 perc. A titkos vágyam a 4 órán belüli teljesítés volt, ami egy csapásra a lehetetlen kategóriába ment át, részletek alább…..
Kicsit csapongó lesz a maraton beszámoló, de talán így hiteles, ilyen vagyok. Vissza a múltba, 2017-ben kitaláltam, hogy milyen stílusos lenne lefutni a maratont 42 évesen, gyorsan be is neveztem a budapesti maratonra, amit 2018 októberében abszolváltam, számomra elfogadhatatlanul lassú idővel, 24 km-nél lesérültem, végigfutottam, beértem, de nem volt jó élmény. Akkor már nagyon bennem volt a gondolat, hogy edzővel kellene futni. Rátaláltam Gabira, amiért Enikőnek nagyon hálás vagyok. Gabinak meg azért, hogy együtt dolgozhatunk. Hamar egy jó hangulatú társaságban találtam magam, ami hihetetlen jó érzéseket adott. Terepen szeretek futni, de ez a maraton ez beégett, hogy nekem ezen javítanom kell, így amikor szerveződött a firenzei maraton, nem volt kérdés, hogy megyek, milyen jó lesz végre nem egyedül állni a rajtban, mekkora buli lesz előtte, utána várost nézni. Edzéseim 95 %-át terepen csinálom, ott vagyok komfortos, ott vagyok boldog, ott érzem azt, hogy jó helyen vagyok. Voltak bennem kételyek, hogy aszfaltos maratonra terepen készülni jó ötlet-e, de egyre jobban mentek az edzések, úgyhogy nyugodt voltam.
Aztán megkaptam a pofont. De akkorát, hogy egy pillanat alatt a földbe döngölt.
Egy sima 20 perces futásra indultam vasárnap, amikor szinte lépni se tudtam, nem baj, majd a futás lelazítja, jó lesz, de 300 méter után éreztem, hogy ez most nagyon nem OK. Hétfőn reggel újra próbáltam, ha lehet, mág rosszabb volt. Teljes pánik, hétfőn Gabinak telefon, hogy mi legyen, szűk két hét volt a maratonig. Összeomlás, aztán virtuális seggberúgás magamnak, hogy akkor a verseny most indul, csak most az idővel versenyzek minden fronton, mihamarabb orvos, kikönyörögni tőle a röntgent aztán megtenni mindent. Hétfő estére már megvolt az időpont, röntgen semmi kórosat nem mutatott, pihenés lett előírva, mert hogy túlerőltettem a lábam. Percenként vagy összeomlottam, hogy lőttek a maratonnak vagy leszúrtam magam, hogy akkor most kivételesen betartani az előírtakat, hogy pihenés, hengerezés, nyújtás és kihozni belőle amit csak lehet.
Aztán eljött a nap, amikor kimehettem a tesztfutásra, ahol az volt megmondva, hogy ha nem fáj, akkor elindulhatok a maratonon, ha fáj, akkor marad a szurkolás. Aztán ezek kavarogtak bennem, hogy milyen érzés úgy kimenni futni, hogy rettegsz, hogy fog-e fájni a lábad az 1 hét kényszerű pihentetés után, ami éveknek tűnt és csak a stressz nőtt napról napra? Mert ha fájni fog, akkor nem tudod lefutni a maratont. Aztán amikor nekiindulsz, és nem fáj, akkor csak vigyorogsz végig ki a nagyvilágba a 20 perces teszt futás alatt és még az előtted lévő autó kipufogóbűzétől sem fagy le a mosoly az arcodról.
Végiggondolod és még nagyobb lesz a mosoly, hogy az elmúlt egy hétben minden nap mint a kis angyal csináltad a nyújtást, hengerezést, hozzácsapva a hasazást, hogy ne érezd magad haszontalannak, és eközben letelik a 20 perc, megnyugvás, boldogság, hazaérés és majdnem elfelejtesz nyújtani, de már megrögzött szokás lett az egy hét alatt és vigyorogva állsz neki a kissé utált dolognak, de már azt is szereted, csak futhass.
Hát, ilyen gondoltak után végre szombaton irány Firenze. Nagyon izgultam, éreztem, hogy fáj a lábam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most beképzelem, nem fájhat, hisz mindent megtettem. Aztán megtörtént a szokásos, a sok üléstől beállt a térdem, nem tudtam lépcsőzni, szúrt, belenyilalt minden lépcső fokon. Összeomlás volt, de tartani kellett magam, hisz maratont jöttünk futni, mi, Gizionok, csapatostul. Mindenki vidám, mindenki izgul én meg mantrázom magamnak, hogy minden OK lesz, mosolyogjál kifelé, bohóckodj, hogy elfedd a kételyt, a félelmet, igyál egy kis Olasz vörösbort, hátha kisimítja a zaklatott lelket. Vasárnap reggel a rajtban már csak arra koncentráltam, hogy futómozgással, megállás nélkül végigbírjam futni, engedjük el az időt, csak legyen meg, kapjam meg a befutó sörömet. Hát, lelőve a poént, ez sikerült, volt sör, volt érem és így lett boldogság, csakhogy csavarjak rajta, megelégedettség viszont nem, mert hülye az ember, de legalábbis én, amikor még csak az a cél, hogy végigcsináld, akkor nem fontos az idő, aztán amikor már érződik, hogy van esély végigcsinálni, akkor elindul a cseszegetés belülről, hogy akkor legyen már meg a célidő is, telhetetlen és hálátlan vagyok magammal. ☹
Annyi volt a stratégiám, hogy próbálom a Gabi által megadott pulzust tartani, ami vsz 6 perc alatti km-nek fog megfelelni és a többi dologgal nem törődök. Folyamatos hullámvasút lett az egész táv, hol fájt, felváltva a térdem a bal lábamban vagy a lábfejem a jobb lábamban. Volt, hogy el tudtam nyomni az érzést, próbáltam vigyorogva csinálni, egy idő után azt játszottam, hogy minden gyerekkel pacsiztam, nekik legalább örömöt szereztem. Én magam meg sokszor belül kínlódva, tapogattam azt a 100 Ft-ost rendületlenül, mantráztam a mentális felkészülésből a releváns mondatokat és nem hagytam magam, közben tartottam a pulzust, a tempót. Két dolog jött fel bennem folyamatosan, mit keresek én egy aszfaltos versenyen, ez tiszta hülyeség, menjünk vissza a hegyekbe, ott jó lenni, soha többé városi maraton, a másik meg, hogy jé, fáj, fáj, de csak haladok közben, továbbra is tökéletesen tartom a pulzust, gyomrom rendben, vidáman pacsizgatok, én is boldog a gyerekek is boldogok a pacsijaimtól, akkor mi itt a kérdés, jó helyen vagyok, jó helyen futok, ne gondolkodj, csak csináld, esetleg gyorsíts a pacsizgatás helyett. Szóval úgy rendbe vágtam sokszor a fókuszt, hogy az őrmestereknek tréninget tarthatnék a cseszegetésből.
Ilyenkor főleg összekaptam magam, hogy nehogy már egy terepest kicsinál egy kis aszfalt. Nagyon tetszett, ahogy jött egy kis rövid emelkedő, ahol elkezdtek sétálni, haldokolni, hirtelen király lettem, simán felhúztam magam rajta, vigyorogva, futva.
Aztán mégis sokszor meggyötört közben az egész táv, az állandóan visszatérő fájdalommal, számtalanszor akartam feladni, de mindig bevillant, hogy azért jöttem, hogy lefussam és ez szimplán tovább vitt.
Elkezdtem becsülni a “körözős” futókat, hogy Józsit idézzem. Hogy azért nem olyan egyszerű ez a maraton, hiába van síkon, aszfalton, valahogy ezt is komolyan kell venni, nemcsak a szintes terepet. És ez a sok sok gondolat, kétely, félelem, fájdalom, na jó, öröm egyszer csak eljuttatott az utolsó pár km-hez és a belvárosban 38 km-től elkezdtem előzgetni az embereket, hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ennyi km után még van erőm iramot váltani, érzésre gyorsulni, előzgetni.
És akkor a végére hagyva a katarzist, elmondhatatlan, hogy mekkora erőt ad, hogy Gizionok vannak a pályán, lehet gondolni rájuk, hogy sikerüljön nekik a saját idejükön javítani, szurkolni nekik a pályán belülről, miközben küzdök magam is, tudni, hogy vannak a pályán kívül is, akik szurkolnak és megörülni, amikor feltűnik a tömegből, sőt pacsira is van lehetőség, tudni, hogy közben az fb-s csoportban követnek az “itthoni Gizionok”. Aztán büszkén küldhetjük a fotókat, hogy megcsináltuk és megy a folyamatos poénkodás.
Gabi, #gizionpower működik, nagyon köszönök neked mindent, kifejezni nehéz, amit kapok tőled támogatásban. A soha többé maraton másnap reggelre már megdőlt, meg akarom csinálni 4 órán belül is, sérülésmentesen. Persze lehet, hogy terepen lesz az a maraton, csakhogy izgibb legyen 🙂
baratrunning.com 