UTH Twin Peaks – Mocsáry Gabri, beszámoló

Posted on 2025.06.19.

Pár napja befejezettnek láttam az UTH beszámolók sorát, de azóta is érkeznek újak, úgyhogy ismét UTH-s élményeket olvashattok. Ezúttal a Twin Peaks távról.

Mikor megkaptam az UTH crew behívómat, azon gondolkodtam, hogy hova is mennék segíteni. Megrohamoztak az emlékek, a verseny hangulata, a futók, a segítők, az erdő semmihez sem fogható varázsa és miközben ezeken gondolkodtam, megjelentek az előző években befutott futók arcai, akik fáradtan, izzadtan, elcsigázottan, de mégis nagyon boldogan értek célba. Pár perc alatt elhatároztam, hogy idén én is futni szeretnék és én is ilyen boldogan akarok célba érni.

A legkisebb táv a 22 km 680 méter szintes, Twin Peaks elnevezésű  verseny az UTH-n, de nekem márciusban még ez is nagyon nagy falatnak tűnt. Tavaly november óta edzek Gabival, szinte a nulláról kezdtük az edzéseket, és decemberig nem futhattam napi fél óránál többet orvosi utasításra. Szerencsére meggyógyultam és januártól már lehetett emelni az edzésre fordított időt. Áprilisban lefutottam a Garda fm-et, és onnantól már elhittem, hogy képes vagyok a Twin Peaks 22 km távját teljesíteni.

Viszont a verseny előtt 2 héttel lesérültem, becsípődött egy ideg a derekamba és járni alig bírtam. Elkezdtem célzottan nyújtani, milgammát és magnéziumot szedtem, így a hét végére már elég jól tudtam járni, de még nem futottam. A verseny hetében rohamosan javult a helyzet és futhattam először 20, majd 30 percet, szerencsére fájdalom nélkül.

Gabival megbeszéltük, hogy a táv teljesítésének nincs akadálya, bennem felmerült kérdésként, hogy 2 hét kihagyott edzéssel beérek-e szintidőre. Gabi végig hitt bennem, és csakis ezért indultam el végül.

Azt előre bocsátom, hogy a terepfutásban nekem két dolog nem megy, az emelkedők megfutása és hát a lejtőkön való ereszkedés…..khmmm, igen tudom, de akkor miért is indulok el? Nagyon szeretem az erdők varázslatos hangulatát, a terepfutókat, a terepfutást, önmagam legyőzését és az UTH erre bőven ad lehetőséget. Bízom benne, hogy idővel nekem is jobban megy majd a terepen való nyargalászás.

A rajtba úgy álltam be, hogy ha nagyon nem megy akkor pár kilométer után visszafordulok, addig Ati vár a rajtban. Délután 5 kor elrajtoltunk és nekivágtunk ennek a csodás kalandnak. Az első pár kilométert nagyon nehezen futottam meg, többször belegyalogoltam és végig számolgattam, hogy mikorra kell a frissítőpontokra odaérni. Aztán  a futás egyre jobban ment, elkezdtünk ereszkedni a Hétvályú forráshoz. Az első ellenőrőzpontra viszonylag jó idővel érkeztem 18 perccel a zárás elött. A crew elküldött mindenkit a forráshoz felfrissülni, de tudtam, hogy én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, ezért elindultam az első tüskén felfelé. Mikor felértem, örömmel állapítottam meg, hogy bár nagyon kemény menet volt, de maradt még bennem annyi energia, hogy elég lesz a Nyergesre. Viszont innentől meredeken ereszkedünk lefelé és ez az én igazi mumusom. Túl óvatosan ereszkedek, kerülgetem a köveket, próbálok biztos pontot keresni, a tempóm nagyon visszaesik. Nagyon örültem, mikor a Nyerges lábához értünk, és elkezdtük a mászást. Nem figyeltem a szalagozást, csak az előttem futó lányt, aki szintén nem figyelte a szalagozást és így esett, hogy eltévedtünk. Próbáltunk visszamenni az útra, betájolni, hogy hol is lehetünk, és a sűrű bokrokon keresztül visszatalálni az ösvényre, ami végül sikerült. A Nyergesről elkezdtünk ereszkedni, ez a rész viszonylag jól futható, jó tempóban haladtam és itt tudatosult bennem, hogy van rá esélyem, hogy beérjek szintidőn belül. Hatalmas boldogsághullám futott végig rajtam, nyargaltam lefelé. A  frissítőpontra 11 perccel a zárás előtt értem be,  mindenki úgy fogadott, mintha csak rám várt volna, ez egy nagyon szuper érzés. Én még magamhoz sem tértem, de a crew-k már vették el kulacsom, megtöltötték, kínálgattak mindenfélével. Ati itt várt, hozta az aszfaltos cipőm (örök hála), leültettet egy kis székre és miközben cipőt cseréltem begörcsölt a vádlim. Azonnal felálltam és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és elindultam. Az első métereken még éreztem a görcsöt, de hamar elmúlt. Kiszámoltam, hogy milyen tempót kell hozni, hogy beérjek 21 órára. Az első kilométereken viszonylag jól ment a futás, a terep után jó volt, hogy betonon futhattam, de ez nem tartott sokáig. Sokszor bele kellett sétálnom, nagyon fáradt voltam, sírt minden izmom, kezdtem eléhezni. Az utolsó kilométeren összegyűjtöttem minden erőm és próbáltam a tempót tartani. Beérkeztem Szentendrére, az utolsó száz méteren a turisták, a crew-k bíztattak és itt elsírtam magam. Hatalmas mosollyal és könnyes szemekkel futottam be a célba, ahol Gabi várt rám és nyakába ugorva köszöntem meg neki mindent: a felkészítést, a biztatást, hogy végig hitt bennem. 20 óra 56-kor értem be, majdnem 4 percet bent hagytam a szintidőből. 😊