Latest Event Updates
Sallai Zsuzsi emlékverseny, 100 km – Schmidt Dóri, beszámoló
My ultra is a public test of private will
Milyen érzés 6-7 órán át ázni és térkövön futni 12,5 órát.. Szar. Mondom ezt úgy, hogy szeretek körözni.
Nagyon nehezen adta magát ez a teljesítés, nagyon kevés percét élveztem, a legtöbb jó érzés 40-60 km között volt, előtte és utána nagyjából lehajtott fejjel, fogakat összeszorítva haladtam és próbáltam mindig az aktuálisan legfájóbb parát megoldani.
A felkészülés közel sem hozta az elvárt minőséget és mennyiséget, volt 2×2 hét teljes kihagyás és december előtt is alibiztem (vagy fáradt és elfoglalt voltam, utólag megideologizálom persze). Legyünk őszinték: így nem lehet egy tisztességes százast futni. De még ötvenet se jó szívvel.
Ahogy lement az összes betegség meg a heteken át tartó köhögés, lassacskán kezdtem visszanyerni az erőm, a motiváltságom és teljes szívvel az omszki100ra fókuszáltam: habár az eszemmel tudtam, ez baromi kevés lesz, mégis megvolt bennem a feltétlen hit. A korábbi önszabotáló mechanizmusomnak- miszerint, ha ilyen kriminális egy felkészülés, inkább visszalépek a versenyről, nem járatom le magam holmi szánalmas kocogással- most nyoma sem volt és ezen én is meglepődtem. Sokat segített, hogy Gabival is ráerősítettünk a mentális erőnlétünkre és nagyon sokat adott, amit a többiektől hallottam.
Hozzátartozik az is, hogy végignéztem, ahogy a Tesóm bármilyen nyikkanás nélkül körbefutotta a Balatont pár hete a BSzM-en, nekem ez óriási erőt adott. Gyűltek a km-ek, fizikailag rendben voltam és mindent meg is tettem, hogy úgy legyek: hétfőnként nem jártam irodába, mert a hosszúkat mindig akkor futottam és ellentmondást nem tűrően végigcsináltam mindet (egyszer volt csak hitványabb, de végül csak letudtam azt is).
Nagyon hálás vagyok a környezetemnek, akik mindvégig támogattak és nem csak a család és a barátok, hanem a kollégáim is, mert azért egy-egy ebédnél előkerült a téma, hogy mégis mi a francért futok én hétfőn 38 km-t futópadon, akkor persze színt vallottam, mire készülök. Azt meg már csak igen kevés ember tudta (és persze azóta is zrikálnak vele), hogy a pad nekem a fal felé, a sarokba van befordítva és sokszor nem filmet néztem, hanem az üres falat bámultam, órákon át.
Márciusban már annyira tartottam attól, hogy ismét kehes leszek, hogy ki se mertem menni, a legkisebb esélyt sem akartam megadni, hogy megint beteg legyek, az összes edzésemet padon futottam. Igen, lélekölő volt, sokszor nagyon nehéz, de hittem abban, hogy ha akkor azt kibírom, nem lehet olyan körülmény majd a versenyen, amit ne bírnék ki.
I didn’t come this far to only come this far
Laz azt mondta az idei Barkley előtt/után(?): Everyone is working on their own scale and you’re expanding your scale all your life. When you’re near the edge of human capability it’s not what someone’s physically able to do it’s what their mind is able to make their body do. Nem gondoltam, hogy ez a teljesítőképességem határa volna, inkább úgy tekintettem rá, mint egy nagyobb lépcsőfokra, amihez bár kissé rövidek a lábaim, mégis fel fogok tudni rá állni és amikor a testem már kevés, majd az elmém elrepít a célig. Hatalmas erőt adott az, hogy a környezetem közel s távol tudott bennem még akkor is hinni, mikor már én magam sem hittem el, hogy ez szintidőn belül meglehet. Az utolsó 20 km a folyamatos újratervezésről és számolgatásról szólt, hogy milyen köröket kell menjek ahhoz, hogy meglegyen a 12:30 és az utolsó tizenpár km-nél szerencsém volt, mert valaki csak edzegetett a rekortánon, de pont olyan tempót ment, ami számomra elegendő volt, hogy ne csússzak ki a szintidőből (tükörneuronok, ugye…).
Az utolsó 4 kör már maga volt a feltámadás, a csatáimat már megvívtam, minden könnyem elsírtam és lepergett minden nehézség vagy fájdalom. Nincsen semmi baj, ismét átjárt a verseny előtti teljes nyugalom. Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban, amit tett velem aznap az omszki: hogy térdre kényszerített, megrágott, kiköpött, aztán újra megcsócsált és végül ordítva kiokádott, most revansot veszek, most nem leszek gyenge szar, most nem adom fel, hanem beintek neki és a pofájába köpök. Megszólalt a Viva la vida és valóban úgy éreztem, “and that was when I ruled the world”.
A vége 12:25:25 és a kedvenc emojim életre kelt:
14 éve futok, mégis amatőr hibákat vétettem, 75 km környékén hányinger gyötört és mikor Andi megkérdezte, mikor ettem utoljára sót, nem mertem elmondani, hogy szerdán, csak hogy aznap még egyáltalán nem. Akkor már alig csúszott valami, a kártyavár összedőlni látszott. Örültem, hogy a talpamnak semmi baja, mert folyamatosan és alaposan kentem, de a testszerte lévő többi véres horzsolást már csak a zuhany alatt észleltem, nem voltam elég körültekintő.
Aztán jött a vasárnap és rámtelepedett az érzés: meg sem érdemlem másoktól ezt a fajta elismerést. Szégyenkeztem amiatt, mert egyedül nem voltam képes befejezni. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: elvettem magamtól azt az örömöt, hogy ezt én csináltam meg, mert ha nem látom meg azt a szimpatikus idegent, aki csak lejött edzeni, szinte biztos, hogy kifutottam volna a szintidőből. De Kipchoge 2 órán belüli maratonja értéktelen, mert nyulaztak neki, sőt, fogták előtte a szelet? Francokat. OK, durva ez a párhuzam, közel sem vagyok Kipchoge, de mégis lefutottam 101,51 km-t aznap.
Nem hittem a csodákban. Számítottam rájuk.
Eszembe jut, hogy a Danival a BSzM céljában azért bőgtünk egymás nyakába borulva, mert örültünk Őneki, két hete szombaton pedig ugyanez volt, csak miattam. MiCSODA Testvér az ilyen!
És még valami: nem lehet elégszer hangsúlyozni az edző-sportoló (cöh) kapcsolat fontosságát és annak mélységét, engem megnyugvással töltött el, hogy Gabi hitt bennem, bíztatott és jó tudni, érezni, hogy fél szavakból és rezdülésekből ért engem, nagyon-nagyon hálás vagyok, nem tudom elégszer megköszönni Neked Gabi!
Köszönöm, hogy mind elkísértetek ezen az úton!
FYKI: a 100-as távon 57 nevezett volt, amiből 44-en indultunk el és végül 30-an értünk csak célba (az összes nevezett nő elindult és célba is ért).
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Jónás Gábor, beszámoló
Börzsöny?Terepen?Szeretem?
Húú de nagyon nehezen sikerült ezt a hétvégét átgondolni,megfogalmazni majd sorokba szedni. Ritka pillanatok egyike, mikor kifogyok a szóból, de most valahogy elkezdeni is nagyon nehéznek tűnt, aztán egyszer csak átszakad a gát 
Eddig három versenyt futottam a Börzsönyben (meg egyébként is), amiből azt szűrhetné le az ember, hogy én ezt mennyire szeretem pedig …. fene tudja.
Az első félmaratonom Diósról indult és hihetetlen élmény volt, a második pedig Kosdon a Naszály trail. Az elsőt imádtam, a másodikat egészen addig, ameddig a latyakos hóban nem kezdtem esni-kelni és a sérülés nélküli teljesítésért küzdeni. Ennek ellenére már akkor tudtam, hogy visszajövök (a Naszályra is csak azért is jól megfutom) meg egy maratont is szerettem volna valamikor, így amikor megláttam a versenykiírást nem nagyon haboztam és már küldtem is a kiszemelt 4-6 versenyt Gabinak, aki hétről hétre egyengeti utamat és kisebb-nagyobb sikerrel próbál a földön tartani. Na ebből a listából 2 maradhatott. Sok szempontot mérlegelve a kürtőskalács mindent vitt, merthogy itt a célban nem gulyás vagy más megszokott célkaja vár hanem egy kürtőskalács, már a nevezésnél tudtam, hogy ez sokat fog jelenteni. Egy igazi extra motiváció volt, mikor térdig érő vízben gondolkodás nélkül rohantam át a megduzzadt patakokon és tudtam ha beérek vár ez a csemege, de ne ugorjunk ekkorát.
Sajnos az elhatározás után hamar veszélybe is került a nevezés, mert egy héttel a Naszály után elkezdett fájni a térdem, a hóban csúszkálás olyan terhelés volt, amit nagyon nem szeretett. Ez 4 hét teljes kihagyást és legalább ennyi könnyített edzést és folyamatos gyógytornát, hozott magával. Picit végig attól tartottam, hogy Gabi megálljt parancsol akár az utolsó pillanatban is mivel a későbbi versenyről “letiltott” nehogy ismét túlerőltessem a térdem. Tovább erősítette félelmem, hogy az utolsó verseny előtti hosszú futásomon nem bírtam végigmenni más okból jelentkező térdfájdalom miatt. De nem jött a tiltás aminek nagyon-nagyon örültem.
Szépen lassan elérkezett a verseny hete, előtte utolsó feladatos futások során erőlködés nélkül dőltek meg az eddigi 5K és 10K rekordjaim így nem volt kérdés a formaidőzítés sikeressége (lehet nem előszőr csinál ilyesmit ? 
)
Azt hogy esett meg sár volt és az idő sem volt kellemes nem részletezném, ezekről nagyon jó beszámolók születtek màr. Az, hogy esett nem zavart, a sár meg a tereppel jàr még ha ez kicsit túlzás is volt. A versenyre feleségemmel érkeztem, aki önkéntesként a Gizionos frissítőponton is ott volt így verseny közben is támogatott, de ott volt a célban és a felkészülésben is szóval már csak emiatt sem nyavalyoghattam volna az időjárás miatt.
Valahogy nem volt semmi izgalom a rajtig utána meg már felesleges lett volna, így ez rész kimaradt 🙂
Az aszfaltos 2,5K széthúzta annyira a mezőnyt, hogy kényelmesen lehessen átszökellni az első patakon, utána indult a dagonya, és innen már semmi nem számított, ott mentem ahol egyenes, bokáig fél-térdig érő vízben is, amiért ha netán találkoztam valakivel kaptam az érdekes pillantásokat, de úgy voltam vele mindegy, hogy pocsolya vagy patakvízben cuppogok a cipőben.
Az első frissítőpontig nagyon élveztem minden lépést, a részidő is jónak tűnt, itt kaptam egy edzői buzdítást és egy puszit a feleségemtől, ezután “egyedül” voltam a végéig.
A második pontig volt néhány galád emelkedő, ahol a térdem jelezte nem kellene ezt túltolni, így visszavettem és csak a lejtőkön engedtem el amennyire tudtam. Na ez sem tartott sokáig, mert a második frissítőpont után a harmadik-negyedik patakgázolás közben már azt néztem nem egyszerűbb-e hosszában menni, de annyira kanyargott a pálya, hogy nem láttam merre is lenne a kiút, így maradt a ki-be mászkálás. A hegyre fel döbbentem rá, hogy a frissítésem egy része érdeklődés hiányában elmaradt, így amennyire tudtam azt pótoltam. Egy-egy szakaszon annyira oldalasan kellett menni a csúszós talajon, hogy többször is talajt fogtam. A NHH előtti kilométerek már nagyon nagyon nehezen mentek, de szerencsére itt egy sráccal tudtam beszélgetni kicsit és ez sokat javított a helyzeten. Ilyen még soha nem volt velem, de nagyon jó volt megélni azt, hogy egy vadidegennel úgy beszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást (màr ezért megérte az egész). Végtelennek tűnt az út a hegytetőig, de mikor már minden tartalékom elfogyott megláttam Balázsékat (2. Gizionos frissítőpont) és rájöttem nekem mozogva jobb dolgom van, mint nekik odafent, így újult erővel nekiindultam. Ahol lehetett ott elengedtem a lábakat és még volt egy-egy 5 perc körüli km, de az utolsó 2-3 km ismét korcsolyapályára hasonlított, amit a térdem nem díjazott ezért vissza kellett vennem. Bosszúból az utolsó néhány száz méteren nem fogtam magam vissza kicsit sem. A cél kapu alatt várt Erika és a kürtőskalács meg pár tábla Milka szóval a földi mennyországba rohantam 🙂
Hogy szeretem-e a Börzsönyt még mindig nem tudom, mert háromszor három olyan arcát mutatta, ami alapján nem tudnám megmondani, hogy “ugyanott” jártam, de az biztos, hogy fizikailag nem képes annyira lefárasztani amit lélekből ne lehetne visszatölteni. Nem ez volt az utolsó börzsönyi köröm ezt nagy biztonsággal ki merem jelenteni.
Gabi, nem tudom elégszer megköszönni, hogy a felkészítéseddel sikerül ilyen élményeket gyűjteni.
baratrunning.com 