Latest Event Updates
Chianti Ultra Trail, 46 km – Giczei Zsolti, beszámoló
Indulásra várok. A fejemet szerencsére nem csapkodja már egy láthatatlan fejsze, a gyomrom sem liftez úgy, mint ahogy az elmúlt két napban tette. Nehéz megtippelni, hogy mennyien lehetnek előttem, de valami azt súgja, hogy pár százan. Egy évvel ezelőtt nagyjából ugyanitt helyezkedtem el. Most kicsit korábban érkeztem, mint akkor, harminc perc van hátra a rajtpisztoly eldördüléséig. Réka, Fanni, Tomi velem szemben egy lépcsőn találják meg azt a pontot ahonnan még jól látnak. Integetnek, visszaintek, egy fotót is készítek róluk, a rajtról, a hangulatról. Már teljesen máshol járok. Megrohannak az emlékek. Újra itt, mégis teljesen más emberként.
2024 márciusában egy héttel a verseny előtt olyan fájdalmaim voltak a bal talpamban, hogy pár száz métert is alig tudtam megtenni lábon a házunk előtti dózerúton. A versenyig Gabival megállapodva pihentettük lábaimat, s bíztunk a csodában és természetesen az akaraterőmben. Akkor legyőztem önmagam, de hosszú időre el kellett búcszúznom a futástól. A részleteket most meghagyom a fantáziának, egyébként egy korábbi facebook postban már összefoglaltam az utat ami most ide, ehhez a pillanathoz vezetett.
Hálát érzek, hogy újra itt állhatok Radda in Chiantiban. Ekkor még nem tudom, hogy be fogom-e fejezni a 46 km-t, vannak kétségeim, de elmosolyodom, mert tudom, hogy egy dolog biztos: k*rva makacs ember vagyok ám, így ha a talpfádjalom újra megjelenne, hogy felkússzon idegszálaimon át az agyamig, akkor fel kell készülnie arra, hogy az összes dühömet fogom rázúdítani. Öcsémmel mottónkká vált szavak jutnak eszembe: A harag örök. Latinul ez persze még jobban tetszik: Ira perpetua.
Visszaszámolás. Réka már lentebb vár, hogy még egyszer tudjunk találkozni, mielőtt eltűnök közel 1000 sorstárssal, s hasonló őrülttel együtt az erdők s dombok közé. 9 órakor futócipők csattogása tölti be a toszkán kisváros utcáit. Végre elindulunk, s megszűnik minden gondolat, csak én vagyok és a pálya.
Néhány perc után már meg is tapasztaljuk a heteken át tartó esőzés eredményét. A kijelölt út helyett kényszerből a füves területen át igyekszünk biztonságosabban közlekedni. Csapdában vagyok. Ha túl lassan haladok, akkor be fogok ragadni a tömeg azon részébe, akik az elején követni akarják az élmezőnyt, ha túl gyorsan megyek, magamat fogom kifárasztani és még eséseket is kockáztatok ilyen terepen. Kockáztatok, egy kicsit gyorsabban akarok haladni, de így is feltartóztatnak az első emelkedőn csúszkálók. Én kemény vagyok, nekem nem kell a bot, pedig ott van nálam, mégis tartalékolom későbbre, ehelyett szenvedek inkább. Az egyik őszes pár női tagját sikerül magam mögött hagyni, de az úr nem igazán érzékeli, hogy én ott keresem, kutatom, hol tudnám kielőzni, így amikor megpillantom a lehetőséget, ugrok egyet, s mutatom be a körülöttem lévőknek milyen seggen csúszni a sárban.
Felpattanok, megyek tovább. Komolyabb mutatvánnyal a maradék maratonnyi távon már nem szórakoztatom a közönséget, pedig még a táv háromnegyedéig ugyanúgy nehezíti a haladást a sár. A második emelkedő lábánál már büszkén mutogatom, hogy botokkal is tudok én erőltetett menetben felfelé sétálni.
A zseléket rosszul választottam meg, többnyire 45 g szénhidrátos darabokat pakoltam be a zsákba, ezek soknak bizonyultak, hamar azt kezdem érezni, hogy nem akar a gyomrom szabadulni, feltorlódott benne minden. Kicsit visszaveszek, inkább Tailwind isoból pótolom az energiát egy-két óráig az első megállót követően. A frissítőpontok 12, 24 és a 39. kilométerek környékén vannak. Az utolsó pontban persze nem voltam magabiztos, de felkészülten vettem magamhoz mindegyik pontnál elegendő mennyiségű vizet. Az első checkpoint után kezdem behangolni jobban a pulzustartományt, a kelleténél jobban lefárasztott a sárral való küzdelem.
Már nem számolom az emelkedőket. Tudom jól, hogy itt egy hullámvasútra fizettem be, annyi különbséggel, hogy a tavalyi útvonalat megtoldották 3 kilométerrel és némi extra szinttel. A második állomás a kedvencem. Van itt chianti, prosciutto crudo, speck, salami, parmigiano, grana padano, pecorino, olajbogyó. El is csábulok, nem tudok otthagyni egy szép szelet prosciuttot, még pár száz méterrel odébb is ott rágcsálom a szőlőtőkék között.
A harmadik állomás előtt társamul szegődik egy velencei úriember, Nicola. Állítása szerint két helyen járt Velencén kívül, Rómában és Budapesten, s utóbbit nagyon szívébe zárta. Jó angol tudása ellenére én erőszakolom ki magamból az olasz szavakat abban reménykedve, hogy legalább ettől még szimpatikusabbak lesznek számára a magyarok. Egy sótablettával támogatom, majd a harmadik állomást megelőző utolsó, nem túl meredek de kitartó emelkedőn valahol leszakad tőlem. Ciao Nicola, Buona Fortuna! Én pedig szépen kibontogatom eddig lekötözve tartott szárnyaimat, a debreceni-kistarcsai holló, de legalábbis szürke gúnár tör előre, magam sem értem honnan az erő, minden bizonnyal a harag lesz az, ami ott szunnyadt belül, s önti el lábaimat. Már nem számít az emelkedő sem, futok, kocogok, bottal hajtom magam. Utólag tudom meg, hogy kereken 50 helyezést javítottam az utolsó 7 kilométeren.
Az a lejtő, amin még 6 órával ezelőtt leszáguldottunk, most az utolsó emelkedőként védi a települést a rohamozóktól. A lépcsőn már botok nélkül ügetek fel, akaratlanul is emlékszem arra, hogy egy éve itt a bot volt az egyetlen támaszom, pacsi Tomival, Fanni is lelkesen szurkol, Rékát is kiszúrom a kordon mellett, s csókolom meg, mielőtt befordulok a macskaköves kis utcára. Nem rohannak meg érzelmek, nem könnyezem ezúttal a célbaérkezést, de egy győzelmi táncot bemutatok. A célidőmben némileg csalódtam, de mindig ott lesz bennem a kritikus hang. Alig harminc perc múlva már kocogva rohanok a zuhanyzóba. Előtte természetesen elmaradhatatlan a győzelmi sör.
Köszönet Gabinak, Rékának, Tominak, Fanninak, s sorolhatnám még.
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Cseke Betti, beszámoló
A börzsönyi verseny előtt 5 héttel edzésnek megfutottuk Juliékkal a Vérmókus kört a budaiban, ami 52 km, kb. 1700 m szinttel, ami egészen jól sikerült, bár 35-6 kilinél volt egy holtpont, nyűglödtem az emelkedőkön, azt éreztem nem tudok felfelé menni, gyenge vagyok. Vártam a végét, aztán picit újra erőre kaptam, de az utolsó 4 km már nagyon nem esett jól. Ezek után eléggé izgultam, hogy a Börzsönyben 42 km-en lesz 2000 m szintemelkedés, azt hogyan fogom bírni?
Kb. 1 héttel a verseny előtt azonban nem volt kétségem: menni fog. Idén nagyon jól ment eddig a felkészülésem, rengeteg szintet gyűjtöttem (a verseny előtt kb 23.000 méretnél jártam 700 km-rel a lábakban), tudtam, hogy az alattomos emelkedők már nem csinálnak ki annyira, a durvábbakon meg majd lassan mászók, szóval nem lesz gond.
Amikor látszott a hét közepe felé, hogy bizony jó saras lesz a pálya és még a verseny napján is esni fog, akkor azért a szintidő-parám bekapcsolt. Tudtam, hogy meg tudom csinálni 7 óra alatt, sőt, 6 és fél vagy akár 6 óra alatt is, ha nem saras a pálya. Március elején futottunk egy 20-ast a Börzsönyben, akkor is sár volt (de nem ennyire!) és akkor realizáltam, hogy ha ilyen lesz a terep, akkor nem lesz egyszerű dolgunk.
Több olyan hosszú edzésem is volt, amikor végig vagy részben esőben futottam, sárban is, azt hittem mindenre felkészültem. De ami a Börzsönyben fogadott a versenyen, az minden várakozásomat felülmúlta.
Nagyon korán keltem, reggeli rituáléim (légzés-meditáció) után, tartalmas reggelit ettem és már indultam is. Nem egyedül mentem, egy lányt elvittem a belvárosból, aki az egyik rövidebb távon indult és fuvart keresett. Így beszélgetéssel telt az odaút másfél órája, itt már nem tudtam magammal lenni, de nem zavart. Jól esett kicsekkolni és tökmás témákról is beszélgetni, mint a futás vagy a verseny.
A rajt előtt Julival és Atival tali, ölelkezés, kis diskurzus, Juli okosan be is melegített, én nem. Eleget melegedtem a kocsiban. Fotózkodtunk, Zsófit is elkaptuk, mondta is, hogy simán menni fog nekünk szintidőn belül beérni. Na ezen jót röhögtem magamban, tudtam hogy nem lehetetlen, de hogy sima lenne ebben az ítéletidőben, azt kevésbé.
Elindultunk, az első 2,5 km aszfalt, utána, ahogy bekanyarodtunk az erdőbe, és jött az első mászás 3-4 kilinél már vettem is elő a botot, ami innentől végig a kezemben volt. Nem lehetett eltenni, volt hogy a kezemben összefogva futottam a botokkal, de ezek rövid szakaszok, percek voltak, nem volt értelme eltenni.
Juli előttem ment picivel, nagyon jó érzés volt mindig látni, hogy ott van, hogy nem húzott el, valahogy biztonságot adott. Az első frissítőpontra, Királyházára, ahol Gizionok frissítettek nagyon frissen-fitten (nyakig sarasan :P) érkeztem, Juli után kb. 1 perccel, ő épp ment ki, amikor én odaértem. Sokat nem tököltem, Zsuzsi töltötte a kulacsokat, Gabi megkérdezte minden oké-e, fotózott és már mentem is.
A frissítésre eléggé figyeltem, nekem ez gyenge pont, hajlamos vagyok keveset enni, inni. Most egészen jól ment, bár a betervezett kajákból megmaradt két gél és sótabiból is kevesebb vettem be… Ezt még gyakorolni kell úgy érzem, mert ezen múlik kb az egész verseny, mivel a testem felkészült, erős, meg tudja csinálni amit kell, de ha nem eszek-iszok, akkor cseszhetem…
Pont féltávnál lehagytam Julit, néha utolértem előtte is és dumáltunk 1-1 szót, mondatot, megkérdeztük hogy hogy van a másik és megállapítottuk, hogy milyen kurva hideg van pedig 10 km-rel korábban meg úgy éreztük, hogy sok a dzseki és bele fogunk sülni…
Szóval elmentem Juli mellett, de utána nekem meggyőződésem volt, hogy végig ott van közvetlenül mögöttem, hogy együtt megyünk. Nem néztem hátra, de ez volt a fantáziám. 🙂 22-nél aztán jól megcsúsztam egy lejtősebb részen, a bot repült és seggre ültem. Akkor láttam, hogy Juli nincs mögöttem, vhol lemaradt.
A 2.frissítőpont (24,5 km) után közvetlenül pedig megcsúsztam egy kövön és egy még nagyobbat estem, mindkét bot repült, beletenyereltem jó nagy erővel a patakba, mindkét kesztyűm csuromvíz lett, a térdeim fájtak, a bal vérzett is. Anyáztam párat és mentem tovább. Innentől az volt az érzésem, hogy kb. 50-szer keltünk át patakon, igyekeztem nem beleesni egyiknél sem, de a vége felé már belegázoltam, nem számított, hogy térdig vizes leszek, már kb mindegy volt, az esőtől így is tetőtől talpig vízben úsztam…
Kb. 25-30 között elég magányosan mentem, megelőztem egy lányt és utána senkit nem láttam se előttem, se mögöttem. Julit is jóval messzebb láttam egy kanyarban, mint amire számítottam. Egyébként – ez nem tudom hogy jó-e vagy sem :))- de nem volt bennem túl sok versenyzési láz. Úgy értem, hogy nem agyaltam azon, hogy minél több ember elé akarok kerülni, vagy hogy akár a Julit meg akarom előzni. Kizárólag arra figyeltem, hogy a saját tempómban menjek és azt figyeljem, nekem mi a jó, ha nehéz akkor tudatosítsam, hogy miben vagyok és azt is hogy elmúlik. És ha éppen flowban vagyok, akkor annak is adjam át magam és persze tudjam, hogy egyszer ez is elmúlik, de most épp kurvajó.
Azt hiszem ez a fegyelmezettség és fókusz végig megvolt, nem is volt holtpontom. NHH-ra fefelé azt hittem ott marad vhol a dagonyában a cipőm, eszméletlen sár volt és persze szakadt az eső. Vagy ezt mondtam már? :)) Köd is volt rendesen itt-ott, de ekkor láttam, hogy Juli már feljött és egészen közel van hozzám. NHH után, kb. 35-6 kilinél ért utol. Itt megbeszéltük, hogy innentől együtt futunk be. Nekem nagyon jól esett a végén együtt tolni, beszélgettünk arról, kinek milyen volt a pálya. A végén már több cifra szó is elhangzott a számból, mert ahol lehetett volna csapatni se tudtunk rendesen menni a sártól és a csúszós kövekből, de azért toltuk amennyire lehetett. Itt jó pár embert előztünk, 33 kiliseket is, meg pár maratonista lányt is behoztunk. Végül női 6. helyen, 6 óra 49 perccel, kézen fogva, óriási örömmel értünk célba.
Nekem óriási élmény volt, hogy ebben az extra szar időben, ultrasaras, nehéz pályán is végig nagyon egyben voltam, a fókusz magamon volt végig. Tudtam érezni, hogy mennyire az erőmben vagyok, de leginkább azt, hogy ebben nekem mennyi öröm van. Nehéz volt, igen, szívás volt a terep, igen, de nem csak végigtoltam magam rajta erőből, görcsösen, szenvedve, és nem csak túl akartam lenni rajta, hanem tudtam élvezni, tartani magam amikor nehéz volt és repülni, amikor könnyű.
Az UTH Szentlászló távjához (ami dupla ilyen hosszú lesz) ez a verseny most óriási önbizalmat adott és el tudom hinni, hogy az is meglesz!
Köszönöm Juli, hogy inspirálsz, motiválsz, nagyon sokat jelentett nekem, hogy szinte végig külön, de mégis együtt mentünk végig ezen a versenyen!
Gabi, neked pedig köszönöm, hogy rendületlenül hiszel bennem.
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Ficzere Juli, beszámoló
A laptop előtt ülve milyen jó ötletnek tűnt egy verseny a Börzsönyben😊 Ez az a hely, ami mindig tanít, és mindig kifacsar. Most is így történt.
Az elmúlt hónapokban többször is sikerült megfutni a pálya egy-egy részét. Volt olyan is amikor némi sár is volt. Mondom némi😊
A verseny hetében minden nap ránéztem a csapadék előrejelzésre, hátha…. Pénteken már biztosra vehető volt, hogy a sárral számolni kell. Reggel már 8 óra előtt ott voltunk Királyréten. Bettivel még egy utolsót egyeztettünk mit vegyünk fel, aztán mentünk a rajtzónába. Itt még esett, így mindenki a sátrak alatt ácsorgott, és persze a téma az volt, mennyi sár lehet a pályán. Zsófit elkaptuk egy előtte fotóra. A szokásos energikusságával biztatott bennünket.
A 33km és terepmaraton mezőnye együtt rajtolt. Az első 2,5km aszfaltos szakaszon szépen rendeződött a mezőny, az első patakátkelésnél nem is volt már torlódás. A vízállás itt még nem volt riasztó, bőven voltak kilátszó lapos kövek. A teljes távot a frissítőpontok közötti szakaszokra osztottam fel fejben. Az első 13,5km-nél volt, ahol Gabi és a Gizionok vártak bennünket. Úton a frissítő felé Bettivel megbeszéltük, hogy kicsit meleg az esőkabát, illetve már látszik, a botra biztosan szükség lesz. Az első frissítőpontnál Királyházán óriási sárban álldogáltak Gabiék. Ahogy az asztalhoz értem Zsuzsi máris kérdezte mire van szükségem, nagyon profin frissített. Amint végeztem, és kiindultam a pontról, Betti is beért.
A következő szakasz vége számomra a 24km-nél lévő frissítőpont volt. Ezen a szakaszon volt minden, legfőképp mélypont. Az, hogy esett-e vagy sem már rég nem volt téma, mert minden egyes lépésnél figyelnem kellett, hova és hogyan lépek. Észre sem vettem, de ez rengeteg energiámat és a fókuszt is elvitte. Ráadásul, a botokat el sem tudtam engedni egy percre sem, így egyre többször halasztottam el a frissítést annak ellenére, hogy az óra csipogott. 19km környékén 900m méter magasságon arra eszméltem ebből a kábult állapotból, hogy szinte megfagyok. Ráadásul Betti is beért, és nagyon dinamikusan el is hagyott. Ekkor kellett megráznom magam, felöltözni és frissíteni. Mondanom sem kell, hogy a kalóriadeficit miatt kb. akkor tértem magamhoz mire leértem a Csarna-pataknál lévő frissítőponthoz. Egy gyors töltés, és mentem is tovább, mert Bettit sikerült közben látótávolságra beérni és már csak ez adott motivációt, mert álomidő az órám szerint már majd egy órányira előttem volt. A kemencei kisvasút sínjei mellett haladt az útvonal tovább. A pálya sok helyen beszakadt a patakba, az erdő visszafoglalta a nyomvonal jó részét. Már nagyon régen jártam erre, elvarázsolt, jól is esett, hogy ez az ámulat kissé kizökkentett a kissé lehangolt állapotból. Biztosan vissza fogok menni futni, túrázni olyan varázslatos ez a völgy. Na de vissza versenyhez. Nem néztem meg otthon, hányszor kell majd patakon átkelni… Nekem ez nagy mumus. Itt már komoly vízállása volt a pataknak. Szinte remegő lábbal, a botokra támaszkodva keltem át, már magam sem tudom hányszor. Az egyik átkelés reménytelennek látszott számomra (én képtelen vagyok belegázolni). Felmértem a lehetőségeket, az útvonaltól 30 méterre tűnt vállalhatónak. Utánam jött két srác és egy lány, ők is erre jöttek. Elég határozottan adhattam elő, hogy amit kinéztem hely sokkal jobb😊 A lány sajnos megcsúszott és derékig elmerült a hideg vízben. Egy pillanatra megborzongtam a látványtól. (Tudom ez viccesen hangzik a hidegvizes merülések miatt😊) Megvártam, hogy kiderüljön minden rendben van-e vele, és hogy a két fiú segítsen neki átkelni. Ahogy mentem tovább feltűnt Betti élénk színű kabátja. Ettől új erőre kaptam, és elhatároztam, hogy NHH-ig beérem. A sár helyzet fokozódott. Tanulva a pálya elejéről itt végre elengedtem a lépések helyezgetését a kevésbé sáros részek felé. Elég gyorsan ráéreztem, milyen az, amikor csak ütemesen haladsz, de közben a cipő orrán-száján folyik be a sár és víz. Jelentem az áttörés megtörtént, mostantól bátran fogok belegázolni bármilyen sárba😊 Az NHH előtti meredek falon még a bottokkal is keserves volt felérni. Több elgyötört arcot is láttam. A frissítőponton kértem egy kóla-víz mixet és már robogtam is tovább. Bettit rövid idő alatt berétem.
Nagyon megörültünk egymásnak, és megbeszéltük, hogy innen már együtt megyünk be. Amíg csapattunk, igen csapattunk lefele, érezhetően mind a ketten adrenalin okozta felfokozott állapotban voltunk. Meséltük egymásnak kinek milyen durva élményei voltak a pályán. Innen már csak az volt a fejünkben, hogy szintidőn belül érjünk le. Végül kéz a kézben 6:49 perc alatt, óriási mosollyal az arcunkon futottunk be.
Én még ilyen durva pályán életemben nem futottam. Volt olyan, hogy sáros volt a pálya, de itt a nulladik kilométertől a 42-ig szinte bokáig érő sárban kellett futni, a patakátkelésekről meg nem is akarok beszélni😊
Hiba volt, hogy a Leki bothoz nem vettem fel a kezemre a beakasztót, így mindig fogni kellett a botokat. Emiatt olyan nehézkes volt elővenni a frissítést, hogy több alkalom is kimaradt. Ezért lehetett, hogy 13-24km között bezuhantam mentálisan és fizikálisan is.
Az Altra Olympus 6 egy zseniális cipő. Kifejezetten saras és köves pályán, nagyon magabiztos a talajfogása. Tudom sokatoknak nem jó mert nulla droppos, én kifejezetten emiatt választottam.
Ilyen volt az én WTF BRZSNY terepmaratonom, az eredményünk 6:47. Köszönöm Betti, hogy motiváltál, ezzel kirántva a mélységeimből.
baratrunning.com 