“Ácsorog, eltéved, telefonálgat. Ez az Tomi, nyomjad!” (Neubrandt József)

Úgy tűnik ez a védjegyem a Hardon. Tavaly Noszvajba mentem le Felsőtárkány helyett, idén kétszer is megmásztam az Istállós-kőt. De volt egy nagy különbség. A tavalyi bakim a verseny legvégén történt, gyakorlatilag az utolsó helyen, ahol el lehetett kavarni. Az idei viszont a 66 km-es verseny elején, úgyhogy volt bőven idő megrágni és lenyelni a sz@rt, és újra elkezdeni rendesen csinálni azt, amiért jöttem. Futni.

Nagyon szeretem ezt a versenyt. A pályát, a Bükköt, Imarót és az egész szívvel lélekkel dolgozó csapatot. Látszik, hogy akik szervezik, egy térképpel, egy iránytűvel meg egy pár tornacipővel kezdték a futást. És ez jó. (nem mintha nem szeretném a grandiózusabb versenyeket a maguk profi külsőségeivel, nekem jöhet az is, sőt) 7.30-kor volt a rajt, a csípős hideg elől a legtöbben bemenekültünk a Látogatóközpontba. Jöttek a sárcok-lányok, tisztára mintha én hívtam volna meg őket, szinte mindenkit ismertem, úgyhogy sikerült jól eldumálnom az időt ahelyett, hogy bemelegítettem volna rendesen meg elmegyek mosdóba. Aztán lesétáltunk a rajtba együtt, mint egy nagy család. Misi még elköszönt, mondván ma már úgysem találkozunk (mintha ki is nevettem volna emiatt 😀 ), Imre mondott pár szót, aztán a szokásos katonás rajtjelére elindultunk. A rajtban körbenézve látszott, hogy a Milata Patriknál nincs ma jobb futó a pályán, de az is, hogy utána lehetünk vagy tízen, akik közül a jobb napot kifogók lesznek majd elől. Én próbáltam menni a Patrikkal egy darabig, hát ez nem ment sokáig. 2-3 km után szépen otthagyott minket Madarász Ferivel és a Kormos Kriszitánnal (Feri előttem, Krisztián picit lemaradva) Erős volt a tempó, nyomtuk mint a bolondok, lassan el is tűntek mögöttünk az üldözők. A rajtban még vacilláltam, hogy elég lesz-e a póló+karszár szett, és itt már áldottam magam, hogy nem vettem fel valami vastagabbat a zsák alá, teljesen komfortosan éreztem magam, pedig csak egy réteg,  a Compressport Rocket  SS mezem volt rajtam. Itt még jó volt a pálya, néhol mély picit, de jég itt még egyáltalán nem volt. Az első gélt már 3 km-nél megettem, muszáj volt, mert a frissítésem mintha nem erre a tempóra lett volna kigondolva. Az első 12km tulajdonképpen egy hosszú jól futható emelkedő, fel egészen az Őr-kő házig. Itt egyikünk sem frissített, nyomtuk tovább izomból, és a nagy igyekezetben sikerült is a Szilvásvárad felé vezető hurkon a rossz irányba továbbmennünk.

Krisztián később elmondta, hogy furcsállta is, hogy még mindig felfelé kellett mennünk, de mivel ott voltak a szalagok (persze, hogy ott voltak, hiszen itt kellett majd visszajönnie a mezőnynek Istállós felől) és a tracken is rajta voltunk (persze hogy rajta voltunk, hiszen ez is az útvonal része lesz) ezért zavartan bár, de mentünk tovább. Nehéz jeges részek jöttek, csúszkáltunk rendesen. Aztán mire rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk már késő volt visszafordulni, közelebb volt az Istállós-kőről leereszkedni a szilvásváradi ellenőrző pontra, mint visszamenni egészen az Őr-kő házig. Elkeseredtem. Nem hittem el, hogy már megint ez van. Ugyanaz a tehetetlen érzés, pedig tényleg jól mentünk harcban a dobogós helyekért. Ez van, ha a futó még annyira sem képes, hogy átfussa az itinert a legalább a rajt előtt. Ameddig nem lett GPS-es kütyüm, órákat bírtam nézegetni és tanulni a térképen az útvonalat meg a jelzéseket. Ma csak felrakom a track-et és kész. Persze a szintrajzot megtanulom, felkészülök a frissítőpontokból, de pl a jelzéseket és a jelzésváltásokat már nem figyelem. Ez hiba, amin dolgozni fogok…

A teljes bejegyzés Fruzsi oldalán >>>