Latest Event Updates
Wizz Air Milano Marathon- Huszti György, beszámoló
Rohadt egy dolog ez a futás. Rengeteg érzelmet hoz ki az emberből. És szerintem sokan sokféleképpen éljük meg ezt. Két nappal a Wizz Air Milano Marathon előtt jól kibőgtem magam, hol máshol, mint Milánóban a Duomo felfedezése közben. Ott, ahol a vasárnapi futásnak még nem volt jele, de mégis előre elképzeltem, ahogy 42 km megtétele után a célegyenesbe fordulok és elfutok a számomra hihetetlen építészeti csoda előtt.
Úgy érzem, hogy Milánóban felértem a csúcsra. Lehet, hogy ez furán hangzik, de kellett néhány maraton ahhoz, hogy választ kapjak, miért is futok, miért is pont a maratoni táv, amit teljesíteni akarok. És azt hiszem kell még néhány maraton, hogy jó maraton futó legyek. Nem, nem arra megyek, hogy minden alkalommal jobb idővel érjek a célba. Az, hogy átéljem ezt a „felhajtást”, az izgalmat a rajtig, a fájdalmat a cél előtt néhány km-rel, a célba érést többet ér, mint az időeredmény. Persze ezt a kettőt nem igen lehet szétválasztani, hiszen azért futok mindenféle időjárási körülményben, azért szívatom magam a hajnali futásokkal, hogy aztán a nagy napon, a „fellépésen” az aktuális legjobbat hozhassam ki magamból.
És igen PB lett. Nem óriási PB, a hivatalos 3:45:44 -es időm csupán szűk egy perccel lett jobb, mint az eddigi legjobb idővel futott maratonom, de mégis óriási érzés, hogy képes voltam egy ilyen időre. Én nem igazán hittem benne, mert magamban sem hittem, hogy képes vagyok rá. Abban voltam teljesen magabiztos, hogy a táv nem fog gondot okozni, simán végig megyek a pályán. Aztán az edzői „útravaló” meg olyan volt, hogy nem is lehetett más, csak egy jó időeredmény, el kellett nekem is hinnem, hogy képes vagyok ezt kihozni magamból.
A futásban állandó a motivációm, az edzéseket mindig várom, kottára megcsinálom a feladatokat, mindig megtalálom a szépet és a jót mindenben még akkor is, ha sokszor nehezen indulok el én is. Egy csodaszép időszakot élek meg, amióta a futás az életem része lett. Sokat, nagyon sokat tanultam, de még nem tudok eleget, tanulok tovább.
A maratoni felkészülési időszakban az edzések mellett ott volt a szállással, utazással kapcsolatos izgalom. Igen, nagyon izgultam az elmúlt néhány hónapban, miután neveztem a Milano Marathon-ra, mert én eddig szinte mindig oda utaztam, ahova kocsival is el lehet jutni, nagyon nem volt tapasztalatom a repülésben. Szóval a felkészülés rendben zajlott, a torokfájással, lázzal, köhögéssel járó betegség is csak néhány hétre keserítette meg az életem januárban, majd egyre jobb állapotba kerültem. Persze olyan nem létezik, hogy mindig minden tökéletes, március elején aztán jött is egy kis hidegzuhany, majdnem le kellett mondanom az utazásról, már el is kezdtem nézni a hazai eseményeket, hogy a formaidőzítés napján hol lehetne megmérettetni magam. Szerencsére ez nem következett be.
A maraton hetére nagyon jó állapotba kerültem, nagyon izgatottan vártam az utazást, szinte minden gondolatom a vasárnapi versenyen járt. A hét elejére kaptam meg a maraton előtti futni valót és a maratoni pulzust. Amikor megláttam az április elsejére kiírt edzést, nem hittem a szemeimnek. Április elseje volt, gondoltam, hogy tuti valami tréfa áldozata vagyok. Ekkor fordult elő velem először olyan, hogy visszakérdeztem nem volt-e véletlen elírás. A választ követően tudtam, hogy itt valami más történik, mint eddig és miután ezen az edzésen sikerült 5 km-en PB-t futni úgy, hogy csak 4 km volt gyorsabb, de még magam is meglepődtem a tempómon és azon, hogy mindezt könnyen megfutottam. Ez volt az a pont, amikor elhittem én is, hogy a vasárnapi maratonból egész jót ki tudok hozni.
A verseny előtt 2 napot városnézéssel töltöttünk, beleégettem a retinámba minden látványosságot, amit az útvonal érintett. Hihetetlen nyüzsgés, pezsgés volt a városban. Nem kedvelem a nagy tömeget, de itt most ez abszolút nem volt kellemetlen. Igyekeztem figyelni a szénhidrátraktár töltésre is, néhány pizza le is csúszott a két nap alatt. Sajnos a repülő korai indulása miatt utazás előtt csak 2-3 órát sikerült aludnom, de a verseny előtti két éjszaka pihentető volt.
A futást és a frissítést is igyekeztem előre megtervezni szokásomhoz híven. Én igazi majom vagyok, kedvenc frissítőm a banán és ez mellett az izo, amivel teljesen elégedett voltam eddig. Sajnos a milánói eseményre ezt a tervet el kellett engednem, mert nem volt információ a frissítőpontok kínálatáról. (ez egy fekete pont…) Szóval változtatnom kellett az eddig bevált frissítésemen és azt hiszem megtaláltam a tutit. Ez a beszámoló nem a táplálékkiegészítők reklámozása, de annyit talán elárulhatok, hogy a rizspépes gél lett a befutó. Ezzel gyakoroltam a hétvégi hosszú edzéseken, úgy éreztem be fog válni a maratonon is. Amit előre tudtam, hogy a frissítőpontok pontosan 5 km-ként voltak, így a vízvételt előre tudtam tervezni. A gél mellett sótabit vittem magammal, amit pontosan 5 km-ként szedegettem be, majd szétrágva nyeltem le bő vízzel. Amit előre nem lehetett tudni, hogy poharas, ballonos, vagy palackos lesz a vízvétel, emiatt 2 fél literes kulacs vizet is vittem magammal, amire végül nagyon szükségem is lett.
A külföldi időjárás előrejelző portálokat is figyelve reggelre 6, kora délutánra 10-11 fokot és felhős, borús írtak még péntek este is. Aztán vasárnap reggelre 10 fok lett, a nap zavartalanul sütött. A rajtzónákba jutást szigorúan ellenőrizték, ami rohadt lassan haladt, mert egyesével engedték be az embereket. Igyekeztem rendesen bemelegíteni a kidobásra szánt pulcsit is jóval a rajt előtt beraktam a gyűjtőbe, mert már melegem volt. Itt már elkezdtem picit tartani a melegtől. A laza 35 perces egyhelyben toporzékolás után elindultam a mezőnnyel. Már ekkor nagyon jó érzéssel töltött el a futás, és belegondoltam, hogy hipp-hopp újra itt leszek és csápolhatok a cél kamerák előtt. A maratonra kapott pulzustartomány alján kezdtem a futást, persze az izgalom, az adrenalin, meg miegymás miatt jó hamar felkúszott ide a pulzus, de a mellkaspánt tuti kiszáradt a rajtig, úgyhogy a mérést csak néhány km megtétele után kezdtem elhinni, mikor már a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek. Igyekeztem nem elfutni az elejét, de a kényelmes, könnyű és pont a pulzus tartomány aljához jobb tempó párosult, mint amit vártam. A frissítést csináltam, ahogy terveztem, a 25 percek szinte pont a frissítőpontokra estek és jó volt, hogy végül palackos frissítés volt, amit megállás nélkül tudtam felvenni és menet közben tudtam intézni a kajálást. Végül volt, hogy a gélt is a sótabival vittem be, zúdult is le a 3 deci víz. A saját víz is nagyon jól jött, kellett a frissítőpontok között is kortyolgatnom. Már 10 km után kiértünk a városközpontból, a magas épületek árnyékát a tűző nap és az aszfaltról áradó meleg váltotta fel, de sebaj, ilyen volt Bolognában is két éve. Félmaratonig, sőt 25 km-ig is szuper volt minden, nem akartam elhinni, hogy így ment a futás. Aztán jöttek a bajok sajnos. Az, hogy nagyon meleg volt egy dolog volt, mert pont jött az erős szembeszél, és folyamatosan tudtam magam locsolni. Egyre több víz kellett, volt, hogy a frissítőponton már két vizet is elvettem, aztán a bal lábamban olyan helyen jött fájdalom, ahol eddig még sosem, menet közben ki se tudtam tapintani, hogy hol van az a pont, honnan indul a fájdalom. Aztán elkezdett korlátozni a mozgásomban, 30-33 km felett meg már drasztikusan csökkent a tempóm, a térdhajlítás sem ment rendesen, úgy éreztem vonszolom magam, minden lépést fájdalmasnak éreztem. De ugye itt jön az a rész, amikor bekapcsol minden, amit az edzéseken megtanultam, a szívem vitt előre, kizártam mindent és csak arra koncentráltam, hogy a célba érjek. Pont itt terveztem volna, hogy a pulzust emelem, de képtelen voltam rákapcsolni, messze volt még a vége, nem kockáztattam, hogy eszkalálódjon a fájdalom.
Az utolsó 4 km-t meg úgy éltem meg, hogy már a célban vagyok, ez már fél lábbal is meglesz. Az idő itt már nem érdekelt, cammogó öreg medvének éreztem a mozgásom. Az órám 42 km-nél 3:42-t mutatott, nem hittem a szemeimnek, meglesz a PB, de hol a cél, még mindig nem látom a Duomo-t. Ekkor ösztönösen rákapcsoltam, keresve az utolsó kanyart, egyre több ember a pálya szélén, egyre nagyobb a hangzavar, az ováció. A szűkre szabott utcákban még egy kanyar jobbra, majd balra, fülig érő száj, mosoly árad belőlem, és végre elém tárul a monumentális építészeti csoda. Egy éles jobb kanyar, látom a célt, futok, ahogy tudok, még ha az órám többet is mért a kelleténél, de akkor is megvan hivatalosan is a PB.
A vége, az utolsó 9-10 km ugyan nem lett túl szép, de mindent összevetve szuper jó volt és elégedett is vagyok. Bár nincs helyezésem, kb. a 3300. idővel értem célba a 9 ezer induló között. Köszönök mindent, legfőképp az utolsó néhány edzésterv mellé írt gondolatokat, nagyon sokat jelentett nekem és azt hiszem ismét büszkén futhattam a Gizion pólóban külföldön.
Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Jónás Gábor, beszámoló
Börzsöny?Terepen?Szeretem?
Húú de nagyon nehezen sikerült ezt a hétvégét átgondolni,megfogalmazni majd sorokba szedni. Ritka pillanatok egyike, mikor kifogyok a szóból, de most valahogy elkezdeni is nagyon nehéznek tűnt, aztán egyszer csak átszakad a gát 
Eddig három versenyt futottam a Börzsönyben (meg egyébként is), amiből azt szűrhetné le az ember, hogy én ezt mennyire szeretem pedig …. fene tudja.
Az első félmaratonom Diósról indult és hihetetlen élmény volt, a második pedig Kosdon a Naszály trail. Az elsőt imádtam, a másodikat egészen addig, ameddig a latyakos hóban nem kezdtem esni-kelni és a sérülés nélküli teljesítésért küzdeni. Ennek ellenére már akkor tudtam, hogy visszajövök (a Naszályra is csak azért is jól megfutom) meg egy maratont is szerettem volna valamikor, így amikor megláttam a versenykiírást nem nagyon haboztam és már küldtem is a kiszemelt 4-6 versenyt Gabinak, aki hétről hétre egyengeti utamat és kisebb-nagyobb sikerrel próbál a földön tartani. Na ebből a listából 2 maradhatott. Sok szempontot mérlegelve a kürtőskalács mindent vitt, merthogy itt a célban nem gulyás vagy más megszokott célkaja vár hanem egy kürtőskalács, már a nevezésnél tudtam, hogy ez sokat fog jelenteni. Egy igazi extra motiváció volt, mikor térdig érő vízben gondolkodás nélkül rohantam át a megduzzadt patakokon és tudtam ha beérek vár ez a csemege, de ne ugorjunk ekkorát.
Sajnos az elhatározás után hamar veszélybe is került a nevezés, mert egy héttel a Naszály után elkezdett fájni a térdem, a hóban csúszkálás olyan terhelés volt, amit nagyon nem szeretett. Ez 4 hét teljes kihagyást és legalább ennyi könnyített edzést és folyamatos gyógytornát, hozott magával. Picit végig attól tartottam, hogy Gabi megálljt parancsol akár az utolsó pillanatban is mivel a későbbi versenyről “letiltott” nehogy ismét túlerőltessem a térdem. Tovább erősítette félelmem, hogy az utolsó verseny előtti hosszú futásomon nem bírtam végigmenni más okból jelentkező térdfájdalom miatt. De nem jött a tiltás aminek nagyon-nagyon örültem.
Szépen lassan elérkezett a verseny hete, előtte utolsó feladatos futások során erőlködés nélkül dőltek meg az eddigi 5K és 10K rekordjaim így nem volt kérdés a formaidőzítés sikeressége (lehet nem előszőr csinál ilyesmit ? 
)
Azt hogy esett meg sár volt és az idő sem volt kellemes nem részletezném, ezekről nagyon jó beszámolók születtek màr. Az, hogy esett nem zavart, a sár meg a tereppel jàr még ha ez kicsit túlzás is volt. A versenyre feleségemmel érkeztem, aki önkéntesként a Gizionos frissítőponton is ott volt így verseny közben is támogatott, de ott volt a célban és a felkészülésben is szóval már csak emiatt sem nyavalyoghattam volna az időjárás miatt.
Valahogy nem volt semmi izgalom a rajtig utána meg már felesleges lett volna, így ez rész kimaradt 🙂
Az aszfaltos 2,5K széthúzta annyira a mezőnyt, hogy kényelmesen lehessen átszökellni az első patakon, utána indult a dagonya, és innen már semmi nem számított, ott mentem ahol egyenes, bokáig fél-térdig érő vízben is, amiért ha netán találkoztam valakivel kaptam az érdekes pillantásokat, de úgy voltam vele mindegy, hogy pocsolya vagy patakvízben cuppogok a cipőben.
Az első frissítőpontig nagyon élveztem minden lépést, a részidő is jónak tűnt, itt kaptam egy edzői buzdítást és egy puszit a feleségemtől, ezután “egyedül” voltam a végéig.
A második pontig volt néhány galád emelkedő, ahol a térdem jelezte nem kellene ezt túltolni, így visszavettem és csak a lejtőkön engedtem el amennyire tudtam. Na ez sem tartott sokáig, mert a második frissítőpont után a harmadik-negyedik patakgázolás közben már azt néztem nem egyszerűbb-e hosszában menni, de annyira kanyargott a pálya, hogy nem láttam merre is lenne a kiút, így maradt a ki-be mászkálás. A hegyre fel döbbentem rá, hogy a frissítésem egy része érdeklődés hiányában elmaradt, így amennyire tudtam azt pótoltam. Egy-egy szakaszon annyira oldalasan kellett menni a csúszós talajon, hogy többször is talajt fogtam. A NHH előtti kilométerek már nagyon nagyon nehezen mentek, de szerencsére itt egy sráccal tudtam beszélgetni kicsit és ez sokat javított a helyzeten. Ilyen még soha nem volt velem, de nagyon jó volt megélni azt, hogy egy vadidegennel úgy beszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást (màr ezért megérte az egész). Végtelennek tűnt az út a hegytetőig, de mikor már minden tartalékom elfogyott megláttam Balázsékat (2. Gizionos frissítőpont) és rájöttem nekem mozogva jobb dolgom van, mint nekik odafent, így újult erővel nekiindultam. Ahol lehetett ott elengedtem a lábakat és még volt egy-egy 5 perc körüli km, de az utolsó 2-3 km ismét korcsolyapályára hasonlított, amit a térdem nem díjazott ezért vissza kellett vennem. Bosszúból az utolsó néhány száz méteren nem fogtam magam vissza kicsit sem. A cél kapu alatt várt Erika és a kürtőskalács meg pár tábla Milka szóval a földi mennyországba rohantam 🙂
Hogy szeretem-e a Börzsönyt még mindig nem tudom, mert háromszor három olyan arcát mutatta, ami alapján nem tudnám megmondani, hogy “ugyanott” jártam, de az biztos, hogy fizikailag nem képes annyira lefárasztani amit lélekből ne lehetne visszatölteni. Nem ez volt az utolsó börzsönyi köröm ezt nagy biztonsággal ki merem jelenteni.
Gabi, nem tudom elégszer megköszönni, hogy a felkészítéseddel sikerül ilyen élményeket gyűjteni.
Chianti Ultra Trail, 46 km – Giczei Zsolti, beszámoló
Indulásra várok. A fejemet szerencsére nem csapkodja már egy láthatatlan fejsze, a gyomrom sem liftez úgy, mint ahogy az elmúlt két napban tette. Nehéz megtippelni, hogy mennyien lehetnek előttem, de valami azt súgja, hogy pár százan. Egy évvel ezelőtt nagyjából ugyanitt helyezkedtem el. Most kicsit korábban érkeztem, mint akkor, harminc perc van hátra a rajtpisztoly eldördüléséig. Réka, Fanni, Tomi velem szemben egy lépcsőn találják meg azt a pontot ahonnan még jól látnak. Integetnek, visszaintek, egy fotót is készítek róluk, a rajtról, a hangulatról. Már teljesen máshol járok. Megrohannak az emlékek. Újra itt, mégis teljesen más emberként.
2024 márciusában egy héttel a verseny előtt olyan fájdalmaim voltak a bal talpamban, hogy pár száz métert is alig tudtam megtenni lábon a házunk előtti dózerúton. A versenyig Gabival megállapodva pihentettük lábaimat, s bíztunk a csodában és természetesen az akaraterőmben. Akkor legyőztem önmagam, de hosszú időre el kellett búcszúznom a futástól. A részleteket most meghagyom a fantáziának, egyébként egy korábbi facebook postban már összefoglaltam az utat ami most ide, ehhez a pillanathoz vezetett.
Hálát érzek, hogy újra itt állhatok Radda in Chiantiban. Ekkor még nem tudom, hogy be fogom-e fejezni a 46 km-t, vannak kétségeim, de elmosolyodom, mert tudom, hogy egy dolog biztos: k*rva makacs ember vagyok ám, így ha a talpfádjalom újra megjelenne, hogy felkússzon idegszálaimon át az agyamig, akkor fel kell készülnie arra, hogy az összes dühömet fogom rázúdítani. Öcsémmel mottónkká vált szavak jutnak eszembe: A harag örök. Latinul ez persze még jobban tetszik: Ira perpetua.
Visszaszámolás. Réka már lentebb vár, hogy még egyszer tudjunk találkozni, mielőtt eltűnök közel 1000 sorstárssal, s hasonló őrülttel együtt az erdők s dombok közé. 9 órakor futócipők csattogása tölti be a toszkán kisváros utcáit. Végre elindulunk, s megszűnik minden gondolat, csak én vagyok és a pálya.
Néhány perc után már meg is tapasztaljuk a heteken át tartó esőzés eredményét. A kijelölt út helyett kényszerből a füves területen át igyekszünk biztonságosabban közlekedni. Csapdában vagyok. Ha túl lassan haladok, akkor be fogok ragadni a tömeg azon részébe, akik az elején követni akarják az élmezőnyt, ha túl gyorsan megyek, magamat fogom kifárasztani és még eséseket is kockáztatok ilyen terepen. Kockáztatok, egy kicsit gyorsabban akarok haladni, de így is feltartóztatnak az első emelkedőn csúszkálók. Én kemény vagyok, nekem nem kell a bot, pedig ott van nálam, mégis tartalékolom későbbre, ehelyett szenvedek inkább. Az egyik őszes pár női tagját sikerül magam mögött hagyni, de az úr nem igazán érzékeli, hogy én ott keresem, kutatom, hol tudnám kielőzni, így amikor megpillantom a lehetőséget, ugrok egyet, s mutatom be a körülöttem lévőknek milyen seggen csúszni a sárban.
Felpattanok, megyek tovább. Komolyabb mutatvánnyal a maradék maratonnyi távon már nem szórakoztatom a közönséget, pedig még a táv háromnegyedéig ugyanúgy nehezíti a haladást a sár. A második emelkedő lábánál már büszkén mutogatom, hogy botokkal is tudok én erőltetett menetben felfelé sétálni.
A zseléket rosszul választottam meg, többnyire 45 g szénhidrátos darabokat pakoltam be a zsákba, ezek soknak bizonyultak, hamar azt kezdem érezni, hogy nem akar a gyomrom szabadulni, feltorlódott benne minden. Kicsit visszaveszek, inkább Tailwind isoból pótolom az energiát egy-két óráig az első megállót követően. A frissítőpontok 12, 24 és a 39. kilométerek környékén vannak. Az utolsó pontban persze nem voltam magabiztos, de felkészülten vettem magamhoz mindegyik pontnál elegendő mennyiségű vizet. Az első checkpoint után kezdem behangolni jobban a pulzustartományt, a kelleténél jobban lefárasztott a sárral való küzdelem.
Már nem számolom az emelkedőket. Tudom jól, hogy itt egy hullámvasútra fizettem be, annyi különbséggel, hogy a tavalyi útvonalat megtoldották 3 kilométerrel és némi extra szinttel. A második állomás a kedvencem. Van itt chianti, prosciutto crudo, speck, salami, parmigiano, grana padano, pecorino, olajbogyó. El is csábulok, nem tudok otthagyni egy szép szelet prosciuttot, még pár száz méterrel odébb is ott rágcsálom a szőlőtőkék között.
A harmadik állomás előtt társamul szegődik egy velencei úriember, Nicola. Állítása szerint két helyen járt Velencén kívül, Rómában és Budapesten, s utóbbit nagyon szívébe zárta. Jó angol tudása ellenére én erőszakolom ki magamból az olasz szavakat abban reménykedve, hogy legalább ettől még szimpatikusabbak lesznek számára a magyarok. Egy sótablettával támogatom, majd a harmadik állomást megelőző utolsó, nem túl meredek de kitartó emelkedőn valahol leszakad tőlem. Ciao Nicola, Buona Fortuna! Én pedig szépen kibontogatom eddig lekötözve tartott szárnyaimat, a debreceni-kistarcsai holló, de legalábbis szürke gúnár tör előre, magam sem értem honnan az erő, minden bizonnyal a harag lesz az, ami ott szunnyadt belül, s önti el lábaimat. Már nem számít az emelkedő sem, futok, kocogok, bottal hajtom magam. Utólag tudom meg, hogy kereken 50 helyezést javítottam az utolsó 7 kilométeren.
Az a lejtő, amin még 6 órával ezelőtt leszáguldottunk, most az utolsó emelkedőként védi a települést a rohamozóktól. A lépcsőn már botok nélkül ügetek fel, akaratlanul is emlékszem arra, hogy egy éve itt a bot volt az egyetlen támaszom, pacsi Tomival, Fanni is lelkesen szurkol, Rékát is kiszúrom a kordon mellett, s csókolom meg, mielőtt befordulok a macskaköves kis utcára. Nem rohannak meg érzelmek, nem könnyezem ezúttal a célbaérkezést, de egy győzelmi táncot bemutatok. A célidőmben némileg csalódtam, de mindig ott lesz bennem a kritikus hang. Alig harminc perc múlva már kocogva rohanok a zuhanyzóba. Előtte természetesen elmaradhatatlan a győzelmi sör.
Köszönet Gabinak, Rékának, Tominak, Fanninak, s sorolhatnám még.
baratrunning.com 