Kiss Péter emléktúra – Józsa Péter, beszámoló

Posted on 2025.03.14.

Az év első versenye és egyben az első közös eseményünk is Gabival. Előzetesen abban maradtunk, hogy ezt csak edzésnek szánom, amolyan évindító futásként. Meg is lepődtem, amikor Főni ezt komolyan vette és előző napra kaptam egy 14km-es ráhangolódós edzést. Na azért én is mindent megtettem a sikerért: előző este próbáltam kibogarászni, hogy hol vannak a frissítő pontok, de 15 perc után feladtam és úgy készültem, hogy hosszabb etapokat is önellátóan tudjak teljesíteni. Az előző heti fagyott vizes fiaskó után Camel Bak-el terveztem a frissítést, az volt a terv hogy így legalább a hátamon tud melegedni az itóka. Előző este még összeszedtem a szokásos cuccokat, frissítőt és botot is bekészítettem, bár Mo-n nem mindig viszek magammal, mert többnyire nincs rá szükség, de gondolva silány hegyi edzettségemre, úgy gondoltam, hogy nem árthat.

Egy viszonylag kellemesen (de nem túl hosszan) átaludt éjszaka után kényelmesen megérkeztem fél8 előtt a rajthoz. Itt kicsit ismerkedtem a környékkel valamint elintéztem ügyes bajos dolgaim és 7:50-kor már a rajtpult előtt találtam magam, ahol rögtön indították is az órát. Nosza akkor kezdjünk bele. Az idő hideg volt, de napsütés kellemes napot ígért…még az út melletti fagyott jegesmedve tetemek sem riasztottak el. 😀

Az első 2km végig lejtmenet volt. Legyen annyi elég hogy nem itt értem el az üzemi hőfokot. Szerencsére hamar leértem Mátrafüredre és indulhatott az igazi móka. A következő megálló a Kékestető volt. Az út első szakaszán elég sokat tudtam futni, aztán az utolsó pár kilométer bedurvult és ott már csak gyalogoltam. Indulástól számítva, kicsit több mint 1 óra alatt értem fel Kékestetőre.

Az elmaradhatatlan csúcsfotó után a hüttében forró tea és jeges víz (konkrétan jégdarabok voltak benne) langyos keverékével toltam le az első zselémet. Majd irány lefelé az északi oldalon…kicsit gyanús volt hogy többen a hómacska cipőre applikálással töltötték az időt, de ekkor még úgy gondoltam, hogy csak rövid szakaszon lehet rá szükség. Igazam is lett meg nem is. Szinte a völgyig végig havas, néhol jeges volt az út, de a cipőm kiválóan vizsgázott, szinte egyszer sem csúsztam meg…persze öngyilkos tempót sem diktáltam, de jó érzés volt hogy amit kértem a cipőtől azt teljesítette. A lejtmenet többé-kevésbé futható volt így jó tempót diktáltam és 1 óra alatt érkeztem 16,5km-es frissítő ponthoz…”tele hassal” mert előtte 5 perccel nyomtam be egy zselét és hozzá a vizet. A frissítő ponton kis savanyú gumicukor és a ‘szokásos’ vizes tea kombóval frissítve már robogtam is tovább Sombokor felé. Az emelkedőket is próbáltam megfutni, erőm is egész jó volt így tudtam haladni.

A frissítő pontok helyzetével még mindig hadilábon álltam, de itt szerencsém volt, mire elővettem a következő zselét a frissítő állomáson találtam magam, így ott frissítettem magam (a zselével). Utána folytatódott a robogás lefelé. 30km-nél a lajosházi pihenőnél csak egy kis elmaradhatatlan gumicukorral frissítettem. Nagyon felemelő volt látni a Kiss Péter képeiből készült kiállítást, végtére is az ő tiszteletére körözünk itt vagy mi, de sokáig nem időztem mert haladni kellett. 32km-nél azonban ‘minden jónak vége szakad egyszer jelszóval’ hirtelen emelkedni kezdett az út. Ez annyira váratlanul érte a lábam, hogy a jobb combom görcsölt is kicsit, de aztán 50m múlva már nem éreztem semmit és normális tempóban tudtam felfelé poroszkálni. Sombokornál újra frissítettem (zselé, híg tea) majd jött az első igazán kemény szakasz: a Kékestetőre menet 30% meredekség fölötti poros, úttalan-úton mindig csak felfelé. Innen kevesebb mint félóra alatt sikerült felérni Kékestetőre (újra), ahol nem bíbelődtem a frissítéssel, hanem robogtam tovább.

Itt azért már kezdtem érezni, hogy nem annyira frissek a lábaim, de még egész jól tudtam haladni Kis-kő frissítőig. Itt valamit mondtak a ponton, hogy hagyjuk ott a cuccot és majd ők visszaviszik, de nem igazán értettem (nem nekem mondták direktben és amúgy is zenét hallgattam :D), meg nem is szokás ilyet csinálni, így továbbra is cipeltem magammal a zsákom, mint egy teknős. Ezután folytatódott a lejtmenet, de nem az a futható fajta, hanem a qva meredek, poros, csúszós legyen már vége lejtő. Pár túrázó jött szembe és az jutott eszembe, hogy – a könnyű felszerelésük miatt is – biztosan a 20km-es távon vannak. Nagyon sajnáltam őket, hogy azon a kegyetlen emelkedőn kell felfelé menni, ahol lefelé is alig tudok menni. 2km után véget ért a szenvedős szakasz és a szintrajzon láttam, hogy egy kisebb emelkedő jön így a futható részen újabb zselével ütöttem el az időt, meg az éhemet. 😀 Ekkor olyan dolog történt amire nem nagyon voltam felkészülve: az ösvényen szembe azok az emberek futottak, akik a túra első felében már megelőztek…ekkor szörnyű gyanú gyúlt lelkemben….a szemben túrázók nem is 20km-en vannak, hanem az 57-en és ugyanott kell majd visszamenni. Gyorsan elővettem az igazoló füzetet és a gyanúm beigazolódott. Teljesen magam alatt voltam, itt értelmet nyert hogy miért is mondták, hogy hagyjam nyugodtan a ponton a felszerelésem és miért olyan laza felszerelésben jöttek szembe a sporttársak. A markazi várnál ittam is gyorsan 2 pohár kólát, hátha segít a lelki állapotomon, de nem segített, még mindig vissza kellett mászni. A vártól lefelé menet, miközben sanyarú sorsomon agonizáltam előkerestem a ‘motivációs’ albumot a zenelejátszón, mert éreztem hogy ide kelleni fog. 1,5km-en 400m szintemelkedés várt rám. Bónuszként a meredek résznek nekifutva immár nem csak a combom görcsölt, de a lábam összes izma, ‘ez már nem játék’ – gondoltam, itt fognak eltemetni, mert ember nincs aki a szumó testemet felvigye…rövid tépelődés után úgy döntöttem, hogy mégis csak nekem kell ezt megtenni és láss csodát a görcs elmúlt, a lábaim mentek előre szépen egyik a másik után, így megállás nélkül egyenletes tempóban(igaz a csigák jobbról előztek, de legalább egyenletes volt a tempó) sikerült feljutnom. 100m-rel és 70m szinttel a csúcs előtt jött pár túrázó, akik még akkor kezdték  a lejtmenetet (és persze ismerték az útvonalat) monda, hogy ‘milyen jó neked’, de csak annyit tudtam válaszolni, hogy a ‘jó nem ilyen’. Innen már Mátrafüredig csak lefelé kellett menni, de a lábaimból a pörgős frissesség már rég tovaszállt, így a futható ösvényeket sokkal lassabban teljesítettem, mint 15-20km-re korábban. Az sem segített, hogy itt már nem figyeltem a frissítésre így az energia szintem is vészesen kezdett csökkenni. Mátrafüreden átrobogva még következett 2km – frissen és pihenten – futható emelkedő, de itt azért többször választottam a sétát, mint szerettem volna. A legvégén a meredek lépcsősor adta meg a kegyelemdöfést. Itt már kezdett elegem lenni az egészből. Az utolsó 200m-t még lefutottam és be is értem a célba. 🙂

Röviden így nézett ki ez a móka.

A felszerelés egyértelműen overkill volt (az eredetileg nálam lévő 1l vízből 3-4 dl maradt) és a pályát is illett volna előre alaposabban megismerni.

Előzetesen – a korábbi Mátrabérc eredmények alapján – 7,5 – 8 órás teljesítést tűztem ki magamnak, ami a végére bruttó 8:16 lett. Menet közben kicsit csalódott voltam, hogy a szumós alkatommal nem is kellene ezt terepfutást erőltetni. Másnap kicsit reálisabban szemlélve, ez egy 3km-re hosszabb és 30% feletti meredekségű szakaszok miatt összességében talán még nehezebb pálya is mint a bérc…szóval nagyjából sikerült megbékélnem az eredménnyel. 😀