Latest Event Updates
SPAR Budapest Maraton – Polonkai Éva, beszámoló
A hétvégi verseny előtt lamentáltam, hogy első maratonnak számít-e ez, ha már futottam hosszabb távot. Végül az izgalom mértékéből – dedukció útján – arra jutottam, hogy egyértelműen első maraton lesz ez.
Szegény KérdezzeMegGyógyszerészét segélykérő pillantásokkal nézett rám szombaton, amikor egy órája és negyvenhét perce raktam ki- és be a futás legkülönfélébb kellékeit három különböző táskába és – ból. Lemondóan nyugtázta is fél tízkor, hogy nyolckor nem fogunk elindulni itthonról Budapestre – és aztán az egész napunk ennek a szöszmötölős elkésésnek a hangulatában telt.
A verseny előtti zen buddhizmusomhoz viszont nagyban hozzájárult, hogy jött velem Zsolti (a házi patikárius), aki ha kellett, a hotelben veszekedett, hogy márpedig a fűtés igenis esszenciális kelléke a verseny előtti regenerációmnak. Máskor pedig stratégiai nyugalommal vásárolta fel és nyújtotta át nekem egy közepesnél nagyobb család havi kalóriamennyiségét kitevő ellátmányt (mindig mondom, hogy a futókat olcsóbb öltöztetni, mint etetni).
A lomha szombat után a verseny reggelére cserébe minden adott volt, amikre nekem szükségem van egy jó futás előtt. Ott volt az előre kikészített felszerelésem az ágy mellett, a grammra kimért, bevált reggelim, és sikerült tartani a pontról pontra megtervezett rajt előtti rituálékat is. Elég kontrasztos volt az előző napi, otthonról Budapestre való elinduláshoz képest, mindenesetre az a száz forint elég peckesen villogott a markomban a rajtnál.
A verseny alatt aztán – azt a cirka négy sírást leszámítva, amit a rajtban az eufória (meg az adrenalin) ((meg Gabi szurkolása)) okozott – , az égvilágon semmi váratlan nem történt. Elképesztően mélyen el voltam magamban veszve, kivéve amikor megláttam egyszer Dj Dominikot, akitől innen is elnézést kérek a kollokviális üdvözlésért, ha olvassa – megesküdni nem mernék rá, de gyanús, hogy puszikat dobáltam felé. Upi. Amúgy az égvilágon semmi és senki nem tudott a kis boldogságfelhőmbe bejutni. Kiválóan működtek a mantráim, és szokás szerint a világ minden pszichotrükkjét is elővettem.
Az utolsó négy kilométeren észleltem egy izgalmas, ismeretlen eredetű új fájdalmat a bokámban. Ez volt az egyetlen, ami picit is el tudta vonni a figyelmem a haladásról: kétszer álltam meg igazgatni a cipőm, hátha csak valami triviális “elnyomta a cipő nyelve” fájdalom. Nyilván nem az volt. Ezt visszatekintve simán ráértem volna a célban konstatálni – de legalább ennyivel is könnyebb lesz jövőre megtalálni, hogy min lenne érdemes javítani :))
A frissítésem a jól bevált rengeteg só, poralapú CH majd zselé, mellé pedig igény szerint jó sok víz most is klasszul működött. Egy haszontalan korty kóla majdnem megzavart a lelki egyensúlyom (második javítandó, nem pepsizgetünk verseny alatt), de végül megbeszéltem a gyomrommal, hogy borzasztóan ráérünk erre a hisztire a Lágymányosi Campuson is – addigra már nem volt semmi baja.
A kilométeridőket tudtam, az is megvolt végig, hogy ez gyorsabb, mint amire egy nagyon ideális terv alapján készültem, de mivel RPE alapon edzek, és a versenyre kiírt célt végig sikerült tartalni, ezért szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem futom el az elejét. Azt, hogy mennyivel sikerült a “hátha négy órán belül leszek”-re belőtt időnél jobbat futni, csak kábé a 38. kili környékén realizáltam, amikor egy fordítónál szembefutottak velem a 3:45-ös iramfutók. A versenyt így végül 3:40-es idővel zártam, ami nem csak minden várakozást, de még az álmaimat is felülmúlta. Köszönöm a mindenre kiterjedő felkészítést, Gabi, végtelenül hálás vagyok!
SPAR Budapest Maraton – Huszti György, beszámoló
Még most is a maraton hatása alatt vagyok. Nagyon örülök, hogy a végén a többiekkel együtt le tudtunk ülni egy kis élménybeszámolóra, ez a nap így volt kerek. Fantasztikus fesztiváli hangulat volt végig az úton. Köszönök mindent.
Amíg a néhány héttel ezelőtti Wizz Air félmaratonról alig jutottak eszembe gondolatok, itt most meg gyakorlatilag össze-vissza kavarog minden. Hosszú ideje fülig érő szájjal futok, minden edzést becsülettel végigcsináltam. Mint egy kisgyerek a Karácsonyt, úgy vártam a maratont is. És ennek nagyon örülök, hogy így éreztem. Szerencsére most nem volt a felkészülés ideje alatt olyan esemény, hogy már a verseny előtt veszítsek a mentális forintjaimból.
Fülig érő szájjal értem a célba, egy szivecskét formázva az ujjaimmal fordultam a célfotósok felé, majd jött egy kis könny is, eltört a mécses. Megint. Nem tudom, hogy más hogy érez ilyenkor, egy maraton befutón, amikor az idáig vezető út nem rövid és akár lehet mindennel terhelt. Most nem volt terhelt és mégis jött.
Szinte az elsők között neveztem az idei SPAR maratonra, őszi célversenyként tekintettem rá. Ha már célverseny, egyértelmű aprócska idő cél volt, egy picinyke PB. Azzal, hogy szinte minden frankó volt az edzéseken, sikerült is magamra aggatni egy kis terhet, mert hittem benne, hogy meg lehet a PB, egy héttel maraton előtt azt mondtam magamnak, hogy ezt innen már csak elb..ni lehet. De azt is tudtam, hogy ehhez mindennek tökéletesnek kell lenni. Szinte végig izgultam a verseny hetében. Hétfőn és kedden ráadásul alig aludtam. Görcsösen figyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak rossz étellel (két éve egy éttermi kaja 2 napig parkolópályára tett a maraton hetében)
Szombaton átvettem a rajtszámot, hangolódtam a versenyközpontban, vasárnap reggel meg pont ugyanakkor érkeztem, mikor néhány hete a Wizz Air-re. Elég jó helyre sikerült így parkolni. Kényelmesen tudtam készülni, majd a találkozó pontra menni. Egészen jó futóidő volt, úgyhogy minden adott volt egy jó futáshoz.
A rajtzónában a 3:45-ös iramfutók mellé sikerült beállnom. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy jó ötlet, hiszen ez már egy PB lenne, egy jó 5:20-as átlag. Az elején a szokásos heringelés ment, de most nem volt gáz, szépen haladtunk, jó tempóban. Nagyon örültem, hogy a pulzusom is meglepően jó helyen volt. Elképesztően élvezetes volt, hogy az alagút után a Lánchídon átfutottunk, majd tekergett a mezőny a belvárosban, hatalmas volt a hangulat, egyszerűen libabőr volt végig. Egészen az első kör végéig sikerült az iramfutók mögött mennem, de innen már távolodtak, miután megálltam frissíteni. Itt elkezdtem érezni, hogy fáradok, aminek nagyon nem örültem. Dóri pacsija jól jött, nagyon örültem, hogy ott volt a pálya szélén.
17-18 km-ig sikerült jól tartanom a tempót, innen eléggé belassultam, néhány ütéssel vittem ugyan feljebb a pulzust és itt még bőven a megbeszélt tartomány alsó felében voltam, de egyre nehezebbnek éreztem a futást, messze volt még nagyon az a bizonyos 35. km, ahol még jobban feljebb toltam a pulzust, úgyhogy nem tudtam tartani a tempót, egyre jobban lassultam. A frissítést toltam becsülettel, minden frissítőponton megálltam vízért, sótabi 20-25 percenként ment, ráadásul szétrágtam, mielőtt lenyeltem (tipp a gyártó oldaláról), a ch-t banánnal és izóval vittem be. Néhány km-ig Gizion Ervin hátát nézegettem, ami jól jött, ha már a 3:45-ös iramfutókat nem tudtam beérni.
A Margitszigeten már szenvedősnek éreztem a lépéseimet, de Juli hangja, bíztatása nagyon jól esett. (Köszi Juli) A szigeten pont azon gondolkodtam, hogy ha most valaki megkérdezné, hogy miért futok, nem tudnék egzakt választ adni.
De azt hiszem a célba érkezés mindenre választ adott. A sziget után 30-nál Erős Gábor hangos gondolatán mosolyogtam, „a bemelegítés megvolt, úgyhogy lehet már futni!” – kiabálta a futóknak. A 31. km után volt még egy fordító, innen már csak egy irányban kell haladni. Fejben számolgattam a hidakat, megcsodáltam a parlamentet, a budai kilátást, és tényleg csodálatos Budapest. De fájt, egyre jobban, sokkal jobban, mint egy hétvégi harminconikszes hosszú, viszont gyorsan telt az idő, fantasztikus volt a szurkoló tömeg a pálya szélén. 35. km-nél próbáltam még feljebb tolni a pulzust, a mozgásom nem volt az igazi, de mozogtam, mentem előre. Itt meg már csak azért is akartam, akartam kozmetikázni az időn. A végén úgy éreztem, hogy a fal félmaratonnál jött és nem tudtam fizikailag áttörni, nem gondoltam volna, hogy a szívem már innen fog bekapcsolni, hogy elvezessen a célig. A hivatalos időm 3:52:29, ami hat perccel elmaradt a bolognai maratonomtól, de talán lehet azt mondani, hogy ott véletlenül jól kijött a lépés 🙂
Egy újabb csodás utazás, egy újabb maraton egy csodás városban. Akarom még, a SPAR-t is újra. És köszönök mindent, mindenkinek, nagyon sokan tettek hozzá ehhez a maratonhoz, még ha néhányan nem is tudnak róla, hogy egy-egy jól megfogalmazott gondolat mennyit jelentett nekem. És persze a negatív dolgok is csak megerősítettek abban, amit csinálok.
Börzsöny Trail – Jónás Gábor, beszámoló
Short version:
Futottam, jó vót , a közepe nem 🙂
Ahogy szerelemből, csókból, pofonból úgy futóversenyből is van egy első, ami sosem olyan, mint amit az ember előre elképzel. Most utóbbi kettő kerül terítékre. Igaz a pofon nem valódi, ráadásul csak baráti, nevelő legyintés, de mégiscsak egy pofon.
Alig több mint három hónapja vagyok a szárnyaid alatt és futni sem sokkal hamarabb kezdtem komolyabban, ennek ellenére már első beszélgetésünk alatt is azt éreztem, hogy végtelen türelemmel fogsz lerángatni a földre és együtt reális célokért fogunk készülni. Már a mostani versenynél is magamtól az “L” távot próbáltam volna és milyen jó, hogy a közepeset javasoltad. Ez a 23K közel sem olyan, mint a hétvégi hosszú ugyanilyen távval.
Sajnos a kisebb gyengélkedésből nem sikerült 100%-san kijönni, így reggel egy Coldrex, ACC kombóval kezdtem. A rajtban igyekeztem nem az elejére állni, de nagyon a végére sem akartam. Nagy tülekedés nem volt, így a rajt simán ment. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert az első emelkedő ösvénye elég szűk volt, ezért nem tudtam félreállni, ugyanakkor feltartani sem akartam senkit, így kicsit erősebb lett a kezdés. Az első kb 3 km emiatt sokat kivett belőlem, de ami jobban bosszantott, hogy mire felértünk már senki nem akart megelőzni….. (spoiler: volt olyan “nyomakodó” akit levezetés, átöltözés és ebéd után biztattam a célegyenesben a befutója alatt). Nem igazán beszélek csúnyán a mindennapokban, de itt azért egy b@szameg-ig eljutottam. Igaz ebben az is benne volt, hogy rádöbbentem ezt a 23-t nem tudom végigfutni tetszik, nem tetszik ebben lesz séta is.
Az idő múlásával elkezdtem a kipróbált frissítésem sportszelet/gyümiszelet formájában, ami az elmúlt hetekben tökéletesen működött. (Igaz, alacsonyabb terhelésen) Persze Murphy itt is közbeszólt és a rettegett hasi szúró érzés B-tervre állított, mert nem akartam egy sok pihenővel tarkított versenyt első élménynek 😦 A gond csak az volt, hogy nem volt B-terv, de mivel nem volt mit vesztenem kreáltam egyet. El kell jutni a frissítőpontig és feltölteni az egyik kulacsot soha nem próbált ISO-val. Ha nem válik be ugyan itt vagyok, ha meg igen akkor boldogság 🙂
Később ez a merész húzás jó döntésnek bizonyult, de ne szaladjunk előre 🙂
Az első frissítőpont kb. a táv felénél volt, ahová kissé fájó bokával érkeztem, mert az egyik lejtőn egy letört ágban megbotolva elég rendesen megütöttem. A frissítő pont után egy Crew tag a táv szerint irányított jobbra vagy balra. Na itt jött a második B-betűs mert persze nem a sík felé haladtam tovább, sőt egy elég gonosz emelkedő következett. Itt a bokám, az erősebb kezdés, a frissítés hiánya és a terep önmaga elég nehéz volta elhozta a mélypontomat. Ezen a szakaszon nem kellett sok, hogy meggyőzzem magam a séta szükségességéről. (Micsoda ellentét, egy bő órája még egy métert sem akartam sétálni, most meg a legkisebb emelkedő is jó indoknak tűnik, ráadásul hazaérve a bokám is inkább csak pszichikai akadálynak tűnt mint valódi “sérülésnek” a néhány csepp vértől eltekintve ).
Zenét soha nem hallgatok futás közben, de most lehet jól jött volna, ha van, ami kibillent. Végül csak beütött az ISO, valahogy megint éreztem magamban némi energiát és helyrebillenni tűnt a világom. Innen nem volt kérdés a második ponton is töltök a kulacsba. Sajnos addig még volt egy olyan lejtő, aminek a végén egy vízmosás meredek fala csúszósabb volt és ezen majdnem fenékre ültem. Sikerült elkerülni a bajt, de ezzel okoztam egy másikat. A combfeszítőm a mozdulat után begörcsölt. Megálltam és sikerült nyújtanom de innen a verseny végéig éreztem, hogy valami nem olyan mint a nagykönyvben.
A második frissítőpont után végre neki tudtam iramodni. Az öröm viszont itt sem lehet felhőtlen sajnos, és ezt is csak magamnak köszönhettem. Nem volt nálam szemcsepp és visszagondolva rajt előtt is elfelejtettem cseppenteni a szemembe. Reggel 6 óta pedig a kontaktlencsémnek már nagyon hiányzott a nedvesítés. Picit homályos látással igyekeztem a cél felé, aminek az avarral fedett köveken majdnem nagyon csúnya esés lett a vége egy meredek domboldalon. Így az előirányzott utolsó 2K mehet magasabb pulzuson részt ki kellett hagyni, de a befutó sprintet akkor sem adtam fel az aszfalton.
Mikor megkaptam a befutóérmet és a gratulációt egy ismeretlen érzés kerített hatalmába, ami nagyon jó volt. Annyira magammal voltam elfoglalva, hogy azt sem kérdeztem meg hanyadikként értem célba 🙂 utólag is csak azért néztem meg mert szerettem volna, ha tudod hogyan szerepeltem:) A hibáimat majd átbeszéljük és legközelebb igyekszem kevesebbet elkövetni, de minimum másokat 🙂
Nem volt tökéletes verseny, de ez volt az első, ami miatt mindig szívesen fogok erre a napra visszagondolni, hiszen nincs okom másképp látni ami történt.
baratrunning.com 