Latest Event Updates
Jungfrau-Marathon-Erős Gábor, beszámoló
A csoport költője ezúttal prózában.
2004 körül hallottam először a Jungfrau-Marathonról. Akkor már volt két sima maratonom és egy ideje merengtem, milyen lehet hegyen. És ahogy néztem ennek a versenynek a beharangozóit szép lassan szenvedélyemmé vált. 2005-ben egy haverom invitálására felkészületlenül futottam egy Budapest Maratont, gyenge idővel de szintidőn belül és akkor ott eldőlt, hogy meg kell próbálkoznom ezzel a versennyel. 2007-ben sikerült lefutnom, életem egyik legnagyobb élményeként és el is határoztam, hogy onnantól minden évben ott leszek.
Ember tervez.
2008-ban és 2009-ben még valahogy sikerült, aztán magával szippantott a magánéleti válság, a sötétség. A depresszió a kilátástalanság és az alkohol vette át a kormányrudat az életemben. 2012-ben még volt egy sikertelen kísérletem aztán maradt az álmodozás.
Bő húsz kiló túlsúllyal, rengeteg alkohol és cigaretta elfogyasztásával teljesen úgy tűnt, hogy én már ide soha. Nem volt valóságalapja a képzelgéseimnek. De azért én álmodoztam, hogy na majd egyszer majd jól meglássátok, nem leszek én mindig dagadt alkoholista. Gondolom mosolyogtak néhányan.
Voltak azért kapaszkodók.
Eljártam önkénteskedni versenykre és a Gizionok sem vetettek ki maguk közül, amit máig nem értek. Gabi valamiért hitt bennem, vagy úgy tett mintha. Vagy nemtom. Egy vékony szál még ott tartott a futás világában.
Néhány évvel ezelőtt valami lassan megmozdult. A magánéletem örvendetes változása magával hozta az álmok elevenebbé válását. Egy szép napon végleg elköszöntem az alkoholtól, később a cigarettától. Az edzések elkezdtek edzésnek kinézni. Volt verseny, amin egész jól teljesítettem. Épült a vár lassan.
Tavaly teljesen jó kondiban mentem ki, hogy végre beteljesítsem az álmot, de elrontottam. A mentális oldalon úszott el a verseny előtti hetekben. Talán túl nagy terhet raktam magamra, talán túl óvatosan és túl racionálisan álltam hozzá. A rajtban már a mentális száz forintból csak ötven maradt, azt vastagon kihasználtam az utolsó fillérig, de az időjárás és az egészségem ellenem voltak. 38,9 km-nél öt perccel csúsztam ki a szintidőből. Jellemformáló pillanat volt.
Idén minden jól kezdődött, remekül haladt a felkészülésem bár valahol tudat alatt úgy éreztem, mégsem annyira jó. Jó, de mégsem. Valami titokban odabenn nem volt oké.
Tavaszra nagyon beteg lettem. Bő három hónap kimaradt az edzésekből mire talpraálltam és nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan elkezdtem az edzéseket valamikor május vége körül vagy még később. Szállás lemondva, nevezés áruba bocsátva. Három havi kihagyást nem lehet behozni.
Aztán az edzőtáborba látogatván bogár ment a fülembe. Hogy egyesek októberben maratonra készülnek. Mondjuk arra még van idő felkészülni, tíz éve nem voltam, síkon szerintem összejöhet.
És pár napra rá belém vágott a villám. Bazmeg van nekem egy kifizetett nevezésem. Igaz nem október, hanem szeptember és nem sík, hanem kb. 2000 szint. És nem három villamosmegállónyira hanem 1200 km-re. Nem nem nem. Ne. Komolyan. Ilyen baromságra mégcsak gondolni is. Basszus, nem olyan rég még a kórházi ágyból sem tudtam felkelni. Teljesen irreális, hülyeség, meg amúgy is baromság és semmi értelme és amúgy is nem. Nagyon határozottan nem.
Ismerjük persze a szellem meg a palack történetét….
Az edzések elkezdtek durván jól menni, a hülye ötlet egy félelmetes, de ígéretes álommá vált.
Végiggondoltam a tavalyi hibákat, igyekeztem tanulni belőlük. Pl. az egyik fontos tanulság az volt, hogy semmiképp nem szabad a józan észre hallgatni ilyen témában. A szív és a lélek tud igazat mondani. És nem beszélünk róla. Mindenkinek lesz akkor véleménye, és az csak felesleges zavart okoz fejben. A mentális százasnak egy köteg ezressé kell válnia a rajtig.
Tavaly sem a kondin úszott el, azzal nincs gond. Fejben kell ott lenni. És nemcsak aznap.
Úgy tűnik bejött. Bár izgultam persze, de teljesen ott voltam. 13 óra vezetés után fantasztikus jót aludtam a sátorban, reggel mind mentálisan mind fizikailag maximális energiakészletekkel voltam feltöltve.
Nem voltak kérdőjelek.
Igazán a versenyről sokmindent nem tudok írni. (Majd lehet, hogy máskor – a pálya olyan, hogy kb. 300 m szint van 27 km-ig, aztán kb 1700 a maradékon. Ha az ember fut egy fasza félmaratont 2:30-on belül és nem fárad el a végére, akkor már csak túrázni kell egy klasszat. A pálya eszméletlen gyönyörű helyeken halad, a kiszolgálás a hangulat remek.)
Csak mentem. Vagy hát lehet, hogy nem is én. Mintha vitt volna valami (valaki). A mezőny végén rajtoltam szokás szerint, és féltávig csak előzgettem a népet. Az arcomról csak akkor lohadt le a boldog vigyor, amikor néha elsírtam magam a boldogságtól. A 2:13-mas félmaraton után annyi maradt a szintidőből, hogy az utolsó csepp nyomás is lekerült rólam. Nem kellett erőlködni, nem kellett megbaszódni, nem kellett gondolkodni, fogat csikorgatni, semmit. Gyönyörködni kellett a tájban, beszélgetni a többi futóval (a szandálom adta a témát), haladni szépen.
Esküszöm életem legkellemesebb futása volt. A Tökéletes Verseny.
Azért a célegyenes az durva volt. Olyan szinten törtek rám az érzelmek, az egész kibaszott 15 év az összes szarjával és jójával, az emberek, akik segítettek, az emberek akik akadályoztak, a körülmények, az álmatlan éjszakák, az irreális hit, a hajszálnál is vékonyabb fénysugarak a reménytelenség poklában – fúbazmeg. Nem voltam én. Valami Világegyetemmel egybeolvadt létezés volt.
Álltak sorban az emberek a pálya szélén, kiabáltak, énekeltek, ünnepeltek és én nem hittem el, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Még most sem hiszem el – pedig tudom. Hiszen ott voltam. Én a dagadt alkoholista lúzer, aki voltam, ott szedtem a szandálos lábaimat a vörös szőnyegen az Eigergletscher állomás felé, a célkapu felé, a valóra vált álom felé. És megérkeztem.
Visszatértem.
Álmodjatok nagyokat, megéri.
Nyíregyházi Félmaraton – Polonkai Évi, beszámoló
Nyíregyházi Félmaraton
Ennek a versenynek számomra az volt a célja, hogy gyakoroljam az “újrafutást”. Abból jöttek az elvárások magammal szemben, hogy tavaly ez volt talán az egyik legjobban megfutott versenyem: a semmiből, még előtted, csak a magam örömére futogatva sikerült egy vastag PB.
Az elmúlt hetek térdrehabos állapotai miatt sok kétely volt bennem, hogy idén hogy sikerül a verseny – párszor eljátszottam a gondolattal, hogy erre talán nincsen szükségem. Szerencsére meggyőztél, hogy menjek el, és jaj de jól tetted.
Hatalmas lökést adott a versenynek, hogy egy szerencsétlen szerencse miatt (amikor khmm másfél napra a reptéren felejtett a Ryanair) hétfőn megismertem egy kedves hölgyet, aki profin tesz fel kineziotape-et, és aki -nagy ráérő időnkben a reptéren- engem is megtanított rá, hogy hogyan tape-eljem be a fájdogáló térdem. A verseny napján úgy néztem ki, mint egy discoba készülő pop art múmia, de hetek óta először zéró fájdalom volt a térdemben, szóval no regrets!
Ez az én “házi útvonalam” versenye: 30 méter a táv a sóstói erdőben az egyik kanyar és a szüleim háza között, itt tanultam meg egyben lefutni 2, majd 5 majd 10 kilométert. Ismerem, szeretem és tisztelem a szervezőket, barátok és rokonok állnak a frissítőpontokon. A rajtszámátvételkor megöleltem Ildikót, az egyik főszervezőt, aki harminc éve megtanított úszni. A verseny 30. percében, a Sóstói úton szembeguruló felvezető autóból Gyuri kiinteget és névreszólóan bíztat, az erdei tornapályán Ármin, a fogadott bátyám önt nyakon fél liter izóval, én hálából hozzávágom a kulacsom, mert olyan sűrűn állnak a frissítőasztalok, hogy okafogyott ennyit is cipelni. A sóstói tó kis szigetére ahol fordulunk egyet először Nagymamám vitt ki, lehettem vagy 3-4 éves, és együtt simogattuk a szocialista realista bronznéni szobrát. A strandon úszni, a vadasparkban gyönyörködni tanultam meg. Ez az én helyem a világban, a lábam vaksötétben is ismeri az összes kavicsot, gödröt és kanyart, és ha elvesznék, akkor ide jönnék haza megtalálni a mindenség közepét. Szóval volt pályaismeret.
A sportrehabos hetek miatt ez a verseny tényleg fejben dőlt el, és csak fejben. Minden mentális technikát használtam: vizualizáltam, meditáltam, mantrákat írtam magamnak, elolvastam a korábbi versenyekre írt visszajelzéseid és választottam bevonulós zenét – ami egy sportpszichológus repertoárjában benne lehet azt én beletoltam ebben a futásba. A rajtban még utoljára háromszor végigmentem fejben a pályán – erről készült egy tök jó kép is.
Valami irgalmatlan nyugalommal futottam. Az első 3-4 kilométert taktikailag gyorsabban, mint a versenytempó, itt igyekeztem előre dolgozni a későbbre ígért meleg ellen. Az utolsó kiliken asszimetrikusan jelentkező csípő-achilles fájdalmat klasszul kezeltem azzal, hogy “nézzünk rá kíváncsian, hogy mi történik” és végig sikerült a tervben írt RPE 11-et tartani, a célegyenesben megvolt a 18. Versenytaktikailag kevés ilyen eseménytelen futásom volt: az első kili végére kialakult, hogy ki fog -toronymagasan- nyerni a nők között. A negyedikben megelőzött egy lány – látszott, és remélem, hogy jól látom-, hogy túlvállalta a tempót: őt a 17. km magasságában sikerült beérni, de a 13. kilométernél egy fantasztikus erős, gyönyörűen futó 50+-os hölgy megelőzött. Az utolsó 4-5 kilibe szerettem volna beletenni még picit több energiát és lett is volna ott még egy fokozat, de sajnos most reálisan ennél nem tudtam volna jobban meghajtani magam (talán ha veszélyben lett volna a pozícióm, de sajnos sem közel sem távol nem volt egyetlen egyéni női futó sem).
Vegyes: szép, de kicsit borús az érzésem az eredményt illetően. Egyrészt a saját legnagyobb meglepetésemre és örömömre sikerült faragni a legjobb időmből több mint egy percet: 1:47 lett a félmaratoni idő, ami egy abszolút harmadik helyre is elég lett. Másrészt nagyon vágyom egy 5:00 alatti átlaggal megfutott félmaratonra, úgy érzem, hogy van is bennem egy ilyen futás, de a jelenlegi erőm és állóképességem teljesen jól tükrözte ez az 5:05-ös átlag.
Tájfutó élmények – Kocsis Gabka
Nem tudom, hogy ki mennyire izgatott már hosszú ideje tájfutó beszámoló nélkül, de Főni szerint hiánypótló lenne, így írtam egyet. Kevésbé a futásomról meg az eredményeimről szól, inkább a tájfutás élményéről.
Az idei évem nem indult jól, és a folytatás sem szépített rajta, a szokásosnál kevesebb versenyre tudtam eddig elmenni. A júniusi váltó ob óta az első rendes verseny az augusztus 20-ai hosszú hétvégén rendezett Hungária Kupa volt, amit már nagyon vártam. Ez egy már kb. 60 éve létező ötnapos verseny, összetett eredménnyel, de minden nap egy sárga polóval a napi győzteseknek (na ilyet én még sosem kaptam). Idén nekem két nap fért bele. Mivel nem indultam minden nap, a terepet ismerve úgy gondoltam, hogy nem erőltetem a korosztályos kategóriát, elég lesz nekem egy lazább nyílt technikás kategória is. Elvégre játszani és élvezni megyek.
Hát, azt is kaptuk, amit vártunk a Vértestől. Mindkét nap Csákberény mellett futottunk, egyik nap Horog-völgy, másik nap Meszes-völgy. Szeretem a Vértest, mert gyönyörűek a sziklás hegyoldalak, a nyílt hegyszirtek, amiben persze nem tudsz verseny közben gyönyörködni. De legalább nagyon szintes, technikás és nehéz terep, így ha a kilátásra nem is, a terepre és a versenyre biztosan mindig emlékszel.
Mivel nem volt tét, hőség is volt, és nem is vagyok csúcsformában (azt októberre időzítjük. Haha..), nem terveztem megszakadni, de azért igyekeztem, hogy a törekvés meglegyen. Meg ugye amikor odaállsz a rajthoz, már lerázni se lehet a versenyszellemet. Hát az óvatosságot rögtön első nap a harmadik átmenetben (második és harmadik ellenőrző pont között) bebiztosítottam, amikor egy óriási hibával elszálltam, és 30-40 méterrel a pont mellé futva sikerült 8-10 percet keringenem a pont környékén, ami egy sűrűbb részen gödörben volt. Nehéz a terep, figyelős, tele hasonló sziklás letöréssel egymás mellett, amikre nagyon figyelni kell, ehhez képest egy könnyen olvasható erdős részen betlizek. Na ez az igazán bosszantó. Persze később a nyílt részeken sem maradtak el a körbe-körbe pontvadászatok, de azok már jóval kisebbek voltak.
Mivel ötnapos a verseny, ha már úgyis ott van jó sok ember viszonylag “összezárva”, mindenféle szórakoztató délutáni kísérőversenyeket rendeznek. Van a sörváltó, ami egy kétfős többfordulós váltó, ahol a férfiak egy korsó, nők egy pohár sör felhajtása után indulnak a saját körükre. Az első néhány csapat megy tovább, elődöntő, döntő, az győz, aki az utolsó körben, a legalább 5-6 sör után még a leggyorsabb (hányás nem kizárás, de azért lehetőleg ne lássák). Rövidek a pályák, de azért minden kör előtt egy sör felhajtása, majd tájékozódva gyorsan futni komoly állóképességet igényel (hogy milyen téren, abba most nem megyek bele ). No ezen én még egyszer sem mertem elindulni.
Amit viszont szeretek, és pont aznap volt, amikor ott voltam, az a Mobil-O versenyszám. Ez vicces játék, párban indulunk, és úgy tájfutsz (városban, általában lakott részek és park a terep), hogy a pályát és az érintendő ellenőrzőpontokat tartalmazó térkép a párodnál van a célban, és ő telefonon irányít. Majd a másik is fut egy másik pályát hasonló felállásban. Egészen szórakoztató, amikor 50-60 ember ücsörög egy parkban, vagy járkál fel-alá idegesen, és kiabál a telefonba, hogy “márpedig ott kell lennie egy lépcsőnek, amin fel kell menned, és valami kőépítmény jobb sarkánál van az 54-es pont”. Na ilyenkor már valószínüleg a közelében sincs a futó ember annak a helynek, ahol az irányító tart a térképen. De ennek is megvan a maga bája. Csak pároknak nem javasolt, mivel válásig fajulhat a helyzet. Láttunk már ilyet. Nem válást, de sokáig tartó egymásra mutogatást. Az egyik csapattársammal nekünk elég jól megy, most is csak 17 mp-cel maradtunk le a dobogóról, ami nagyon bosszantó volt, mert simán benne maradt még a 2. helyhez is a 3 perc hiba. Mert hiába mondtam, hogy ott van a templom mögött, amikor a csapattársam leragadt a szomszéd kápolnánál, amiről viszont én nem láttam a térképjelölés alapján, hogy szintén egyházi objektum. De legalább jót játszottunk, élveztük. Sajnos csak évente egyszer van ilyen, amit nem is értek, hogy miért, mert igény lenne erre a fajta hülyeségre.
A másnap elég brutál szintes volt (nekem), örültem, hogy nem a hosszabb kategóriába neveztem, amiben futhattam volna az előző napi, a Hungária Kupával párhuzamosan zajló felnőtt EB pályavezetését. Nem lettem volna boldog tőle. Sokat másztam felfelé így is, meg sok volt a szintfutás is. Ez nem a terepfutós erdei úton futunk szintben, mint pl. a Hármashatár-hegy panoráma szintútja, hanem meredek hegyoldalban az erdő mélyén általában ösvény nélkül, vagy jó esetben előtted indult tájfutók vagy őzikék nyomában kialakult keskeny kis ösvényen próbál az ember haladni. A Vértes ezt annyiban nehezíti, hogy még omlik is alattad a sziklás talaj. Néha le se mertem nézni, mert tériszonyos lettem a meredek sziklafalaktól. Pedig alapvetően nem vagyok az. A legdurvább két átmenetben kb 1.200 méteren másztam 120 m szintet, ennek a felét kb 250-300 méteren. De #minekmentoda :)) persze a terep ultrások most nem is értik, hogy mi bajom van a kis dombjaimmal. Szerencsére vitt felfelé az, hogy pont a tetején volt egy frissítőpont, tudtam, hogy ha felérek, akkor túl is élem.
Viszont ami mostanában nem fordult elő velem, az egyik ilyen meredek hegyoldalban “szintezés” közben találkoztam egy őzcsaláddal. Mondjuk találkozásnak nehéz nevezni, mert meg se álltak. Két oldalról 3-4 méterre mellettem száguldottak le a hegyről. Sok évvel a hátad mögött már csukott szemmel is megmondod, hogy mi mozog a környékeden az erdőben. Vannak a rigó-szerű madarak, akik túrják az avart. Vannak a bóklászó, lassú mozgású tájfutók, mint az idősek és a gyerekek, vannak a gyorsan és könnyen közeledő elit kategóriás felnőtt tájfutó srácok (jó ha megismered annyi idő alatt, amíg elszáguld melletted), és vannak a vadállatok. Messziről lehet hallani, ha helyi jószág közeledik. A súlyuk és a gravitáció összetéveszthetetlenül nagyobb hanggal és erővel jelzi, hogy jönnek, mint a kisebb testű tájfutóké. Így már azelőtt összerezzensz, hogy látnád, hogy mivel van dolgod. Ha csak őzek, annak örülni szoktam, ők biztosan tovább mennek, csak arra kell figyelni (már ha van ideje az embernek), hogy beálljon egy fa mögé. Azokat többnyire kikerülik, és akkor nem ütnek el. Itt azonban még nem volt vége a helyiekkel való ismerkedésnek, mert kicsit később meg egy vaddisznóval találkoztam, szintén elég közelről egy réten. Az őzek csak megijesztettek, a vaddisznótól be is sz@rtam. Ők már kiszámíthatatlanok. Főleg ha kis csíkosak is szaladgálnak körülöttük. De ez szerencsére egyedül volt, és valószínűleg más tájfutók riasztották meg, méghozzá nagyon, mert ő is csak arra koncentrált, hogy zúgjon lefelé a hegyen. Szerintem észre se vett. A nagy izgalmak, és kisebb-nagyobb hibázások után fáradtan, de endorfinnal tele hagytam ott a csapatot még az utolsó napra. Feltöltődtem. A Vértes pedig továbbra is az egyik kedvencem.
baratrunning.com 