Latest Event Updates
Berliner Mauerweglauf -Szabó Roni, beszámoló
163 km
16 óra 58 perc
6’ 17 átlag
Abszolút női 3./ 117
Korcsoport 1. / 18
634 m + szintemelkedés
Nem tagadom, jó érzéssel, de kicsit magasra lőtt célokkal mentem ki Berlinbe, ki akartam próbálni, hogy milyen nagyot álmodni!
2 terv vezényelt ezen a versenyen, vagy-vagy opcióval;
A hivatalosan 100 mérföld= 160,9 km távon megfutni a nőknél 16 óra 30 percre limitált egyenes ági Spartathlon kvalifikációt
Abszolút dobogós helyen végezni
Mindkettőnek megvolt a maga nehézsége;
Az elsőnek leginkább az, hogy az előre feltöltött track alapján ez nem 161, hanem 163,2 km- nek ígérkezett, ami azért eléggé tartósan jó tempót igényelt volna, még akkor is, ha végéig supportál valaki és a város piros lámpáinál sem kell lutri szerűen várakozni. 
(ennek a rendezvénynek ez volt a “jellegzetessége”, hogy nincs biztosítás, lezárás, ha piros akkor pedig tilos, különben DQ lesz a versenyből! ) Biciklis és bármilyen kísérő pedig a 61. km- nél csatlakozhatott, addig önellátó volt.
A másodiknak pedig az, hogy elnézve az elmúlt évek történéseit egyre jobb ultrafutók érkeztek, egyre jobb időkkel, idén pedig extra létszám, 117 nő nevezett. Otthonról mégis inkább ez tűnt elérhető célnak, mert a tavalyi 3. helyezett kb. 18 órával ért célba, amennyi idő alatt én is meg akartam csinálni. A tavalyi első női sportoló tudtam, hogy itt lesz, a többieket nem ismertem.
Aznap kezdetben mégis az első cél tűnt reálisabbnak, mert a jó kezdő tempóm ellenére olyan mennyiségű nő futott el mellettem, hogy kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de mint ahogy a Spartan ultrákon is, messze még a vége gondolattal próbáltam magamra és a céljaimra koncentrálni.
1,5 hónapja kezdtük meg a közös munkát Gabival, az új edzőmmel, így mindketten tudtuk, hogy a friss “kapcsolat” miatt a versenynek nagy köze lesz az eddigi edzésmunkához is. Az egész Berlin egyébként is úgy jött, hogy alapvetően szeptember végén akartam a BUFF- os 24 órás OB – re menni, de amikor megtudtam, hogy 900 m-en több fordítót is tartalmazó pályán lesz, átgondoltam ezt mégegyszer… 
Korábban Földi Zsuzsi ajánlotta ezt a 100 mérföldest, június végén pedig fogtam magam és akkor hát beneveztem! 
( Kicsit galád módon, Gabit az első konzultáción kész tények elé állítva, hogy kedves Gabi, az van, hogy van nevezesem ide, és elég jót akarok menni 
– amit egyébként ő úgy fogadott, hogy örül, mert ez egy igazán szuper verseny! )
A május – júniust eléggé ellazáztam egyedül “futkorászva”, poszt-UB állapotban, várva, hogy lesz- e Mr. Csonthártyának bármiféle utólagos benyújtandó fellebbezése a majdnem 210 km-es futásomat illetőleg… 
– hát nem volt-kopp kopp! 
Július 3 -án aztán megkezdtem 3 hetes kanadai tartózkodásom, ahol kaja tekintetében sajnos kevésbé, futás terén viszont annál szigorúbb voltam magamhoz, és MINDEN futóedzést elvégeztem, akárhol is jártunk, vagy akármennyire korán kellett is indulni a klinikára. 
Július utolsó hetén a pénteki Magyarországra érkezésem egy szombati laza, és egy vasárnapi maratoni futással ünnepeltem, tudván, hogy 3 héttel Berlin előtt ez lesz már a leghosszabb táv amivel készülhetünk. 6 nappal a várt verseny előtt bevállaltam csapatban egy IronMan váltót is. (Iletve a pontosítás kedvéért: ez volt előbb, csak Berlin miatt a Maratonom a felére zsugorodott, de elég is volt akkora hőségben! 
)
Közeledve a valós eseményhez pár dolog aggasztott azért;
Valamiért most nem sikerült elérnem a mostanában már “szokásosnak” mondható versenysúlyom, így a plusz kg- ok eléggé frusztráltak…
Emellett 2 kisebb, de kellemetlen egészségügyi probléma is betalált. Bár egyikre vajmi ráhatásom van, mégsem esett jól a gondolat, hogy “feleslegesen” töltsék a toi toi wc -ben értékes 30-120 mp-eket, amikor az alatt akár futhatnék is! Gondolom női olvasóink már kitálalták miről van szó! 
Amitől még kicsit diszkomfortos voltam, az a fapados repüléssel járó hátizsákos utazás és pakolás, hogy fog elférni az összes cucc, csak kéne váltó cipőt is vinni, na meg a sport kiegészítők, gélek, kötelező felszerelés, stb.. eleve az érzés, hogy nem vihetem magammal a fél házat egy versenyre! 
Azt kell mondjam, ennek példáján látom csak igazán, hogy sokszor mennyi felesleges sz@rt viszek az utazásokra, mert ez fullosan megoldható volt! 
Szóval, hatarozott célokkal, hű fegyverhordozómmal Csilivel, precíz frissítési listámmal és mondhatni összeszedetten indultam el a megfutni a majdani berlini fal helyét. Amivel még a korábbi évekkel eltérően felvérteztem magam, az pár nagyon hasznos, számomra példa értékű versenytársak beszámolóiból nyert “to do” -k és agyba átültetendő “nekem is így kéne csinálni-k”. 
Ebből első és legfontosabb az volt, hogy futni jöttem, úgyhogy nincs séta és felesleges alibizés. Szóval megfogadtam; ameddig lehet futok tempósan, utána pedig csak futok ahogy tudok, de nem gyaloglok! Szerencsére 120 km-ig nem kellett erre emlékeztessem magam, utána pedig hatásos volt a belső önüzenet! (Köszi Rebeka UB beszámoló!! 
)
Nos, mielőtt mindenki elaludna, akkor ennyi felvezető után jöjjön a lényegi rész, a verseny maga!
Reggel 6-kor elindult a mezőny. Az első 61 km önellátó volt, hátizsákkal és kifejezetten sok zavaró piros – lámpa -katasztrófa- sújtotta övezettel amibe konkrétan beleszaladtam… 
… hogy én kb 1* se tudtam kifogni, hogy pont váltson az hétszentség.. na jó, talán 2 * mellém állt a szerencse, és sprintelhettem a zöldért, hogy ne veszítsek időt!
A városi szakasz így eléggé egyenetlenre sikerült, a veszteséget próbáltam gyorsabb tempóval kárpótolni, picit ugradozó pulzussal.
Érdekes módon most 24-28 közt volt egy kis mélypontom, valamivel nem volt kompatibilis a gyomrom és picit rápánikoltam, meg talán kicsit unatkoztam is, de hamar visszarázódtam a kellemes állapotba. 40–50 km-nél elkezdtem visszaelőzni a lányokat – itt már éreztem, hogy jól működik a tempó, jól vagyok, szeretek futni ! 
Alig vártam a “deles kávém egy Hammeres espresso-s hammer gél formájában, meg a találkozót Csilivel, amit szintén délre terveztünk (61. km), de ennél egy kicsivel hamarabb jött össze! Sós paradicsomos gourmet ultrás ebédem helyett picike meleg zabkása került a pociba, végre ledobtam a táskát, felesleges cuccokat, és depózás nélkül futottam tovább, hogy ne vesszen el a lendület és az eltervezett előny.
Innentől volt segítségem, mindent csili vitt és adogatott, végre hozzájutottam imádott Hammer FIZZ lime -os elektrolit italomhoz is, ami nálam örök kedvenc! 
Jött az első helyinfó: abszolút 7., korcsoport 1. 
Az én szívem az abszolút dobogóra ácsingózott, így csak az első információ indította be a matekot. 
102 km még sok idő, talán van esélyem 4 lányt megelőzni.
70-90 km körül imádtam a versenyt. Annyira csodálatos területen futottam, minden perce flow élmény volt! Ment a Hammer frissítés, mellette fogyott a dinnye és a Jungfernsee partján futva először egy cuki mosolygós afroamerikai lányt előztem meg, aki hatalmas mosollyal és lelkesedéssel szurkolt nekem, majd egy emelkedő előtt a folyó másik oldalán egy gyorsabb, nehezebben begyűjthető riválissal ment az előzgetés az 5. helyért. Szépen kiengedtem a futható lejtőket, majd ez erdőben, a 90. km- nél végleg elé kerültem. 
A 100. km- es frissítő pontnál hatalmas hangulat es buli, de sajnos túl hosszan nem élvezem a vendégszeretetüket, mert előtte kaptam el a 4. helyen futó versenyzőt! Szamomra a 4. hely a legrosszabb, így menni kellett. Csilivel innentől már kezdtem figyeltetni, hogy mennyire van az előttem és mögöttem levő.
A 100-115. km közt kb. 20-27 perc előnye volt a 3. helyen futónak… ami rengetegnek tűnt ! Nehezültek a lábaim, lassultam, jöttek az emelkedők. De ekkor jött a megváltás: a tesztelés alatt lévő Hammer Energy Surge. Két rágótabi, és újraéledtek a lábaim, eltűnt a tömbös ólom érzet! 
Újra 6-os tempóban futottam, és egyszer csak ott volt előttem a 3. helyen futó nő. Előztem, ő pedig sportszerűen biztatott. 
Nagyon szimpatikus volt – az ilyen ellenfelek motiválnak igazán!
Vele egyébként legutoljára a kezdeti “piros- lámpás – negyedben” (
) sodort minket össze rendszeresen a közös várakozás!
Még egyszer találkoztunk a 120. km- es check – pont – os fordítónál, aztán már csak másnap a ceremónián ölelgettük meg egymást. Mivel ezt akkor, az utolsó maraton kezdetekor még nem tudtam, és a verseny a finish -ig tart, egy ultrán bármi történhet, bárki megtáltosodhat vagy ellenkezője, a futást nyomni kellett!
Az utolsó 40 – en 2 dolog volt fontos; maradjon meg a pozícióm és ne tévedjünk el, amikor sötétedik. Gyomrom még szuper volt, bár egyre jobban kívántam a sós meleg ételt és a szénsavas hideg italt. Ekkorra már talán kicsit beértem a 3. hellyel, de tényleg elég messze volt a 2., és a tempóm a 130. km- ig tartott ki, utána esni kezdett. (DE! futottam!!)
Köszönöm kis csapatomnak, a Spartan Race Training Group Érd nek, Stella Melánia Kiss , Tóth Ádám , Ádám Wallendums , hogy felhívtatok! 
Az a videó “chat” nagyon jól esett, még ha magamhoz képest kicsit szótlan is voltam! Az utolsó félmaratonra már nagyjából sötétben indultam neki, a becsült beérkezési időm pedig erősen közelített a 16 óra 30 perchez, éreztem, hogy ez nagyon nehéz menet lesz.. Erdő, város, sötét, erősen 6- os feletti utazóval. Valaki adjon egy kis sós főtt krumplit, és egy hideg kólát mert már mást nem kívánok!
És adott is, Csili még egy Lidl- be is bement értem, mert a pontokon csak felmelegedett innivaló volt! Köszi! 
A 150. km körül jött a „Spartan Race” jelenet: hatalmas puffanás és orra estem a porban 
, mocsárszörnyként másztam fel a földről, mert nem volt az olyan egyszerű ennyi futás után! Poros, retkes Ronika, de röhögve folytattuk! 
Itt már magas előnyt szereztem a mögöttem futó lányoktól, és kellőképp leszakadtam az első 2 helyen futótól. Sajnos a 16:30 -as kvali elúszott, de a sub 17 órából nem engedtem! Az utolsó km-t újra 6 percen belül futottam, és végre megérkeztem a stadionba, a gyönyörűen kivilágított 400 méteres atlétika pályára!
Nem jött össze az egyenes ági Spartathlon-kvalifikáció, de így is hatalmas öröm volt! Kihoztam magamból a maximumot, tele vagyok tervekkel, és alig várom a következő kihívást.
Berlin adott egy újabb bizonyítékot, hogy mennyit bírok, mennyire szeretek futni, és mennyire sokat számítanak a jó emberek, akik körülvesznek. 
Köszönöm Gabinak az edzői támogatást – „disz íz ö biggining of ő bjutiful frendsiiip”!
És persze Csilinek, aki nélkül ez a verseny teljesen más lett volna!
Köszönet a Hammer Nutritionnak a támogatásért, hogy minden km-en ott van velem! Büszke vagyok, hogy a csapat tagjaként futhattam életem eddigi legerősebb eredményét! 
Roni sportolói oldalához katt IDE, ha érdeklődsz a Hammer termékek iránt keresd bátran kedvezménykódért.
A termékek listája, amit ezen az eseményen a frissítéshez használt:
– Race Day Boost
– Hammer Vegan Bar
– Csokis és espresso- gélek
– Anti fatigue
– Endurolytes Extreme
– BCAA
– Fully Charged
– HEED
– FIZZ
– Energy Surge
Magas-Tátra átkelés – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom, mert a 2021-es átkelés kicsit “vakon” ment, néhol szakadó esőben, kicsit kockáztatva, és akkor el is fáradtam benne. De a mostani más volt.
Nagyon korán (3:30) keltem, hogy mindenre legyen idő a busz 4:30-kor indult Ótátrafüredről a kuznicei “rajtba”. Bemelegítésként a parkolóból egy 10-15 perces séta a Nemzeti Park bejáratáig, nem verseny, de azon kuncogtam magamban, hogy aki verseny szellemmel él, az nem nagyon tud másként viszonyulni. Indulás után Anita, Antal Csabi, Sára Peti, Mátyus Laci szinte kilőttek, én Kassai Zolival hátrébb maradtam, mert én ezt nem tudtam versenynek felfogni.
Erős gyaloglással tettük meg az első pontig az utat, hiába volt korán, már ekkor sok turista vette célba a Murowianec menedékházat, sőt volt aki már onnan visszafelé jött. Egy gyors pecsételés, kis vízvétel után irány a Zawrat, kőtengeren és meseszép hegyi tavak között, szikrázó napsütésben. Kifogtuk az idény legjobb napját! A Zawrat hágóján emelkedve meglassult a turista-kígyó, itt már várni kellett, ha a láncot használni akartad.
Itt-ott már kikerültem, ahol biztonságosan tudtam alternatívát találni. A hágó tetején éppen csak egy pillantásra volt idő, zavaróan sokan érkeztünk meg, és feszült volt a hangulat a várakozás (egymásra várás) miatt. Eszembe jutott az Everest film, a Hillary-lépcső, na ott milyen lehet várni, mikor az értékes percek jeletik a túlélést… De ez csak játszótér ahhoz képest.
A Zawratról le bukdácsolós, nagysziklás részek vannak, futni itt se lehet. Leérkezve az Öt-tavi menedékházhoz Zolival még együtt haladtunk, de itt sokat kellett várnom a WC-re, így egy időre elvesztettük egymást, egyedül haladtam a Rysy felé. Nekem ez extra stressz, mert könnyen eltévedek 🙂 A Rysy mászás előtt aztán beértem Zolit, együtt haladtunk, de mostmár tudatosabban kerülgettük a többi túrázót, egyfajta terepfutói fensőbbrendűséggel követelve, hogy engedjenek előre!
Nagyon hasznosnak bizonyult a kesztyű, nem a hideg, inkább a mászás miatt, biztosabban fogtam meg penne az éles sziklaperemeket, ez megnyugtatott és egyre gyorsabban tudtam haladni. A Rysy csúcsa olyan, mint az állatkertben az a domb, ahol a majmok ülnek, a tetején a pávián basa, alatta a feltörekvő hímek, lejjebb a nőstények szoronganak újszülött kicsinyekkel. Talán két percre ha megálltunk, majd indultunk lefelé. Itt van a “pálya” legszűkebb része, két létrás mászás, ahova sorakozni kell. A türelem nem erényem. Kerestem és találtam egy biztonságosnak ítélt utat, és szépen leosontam arra, megkerülve a sort, amúgy magyaroschan.
Innentől egy nagyon hosszú lejtő vezet a Poprádi-tóig, miben végre lehet futni is. Itt szinte szárnyra kaptam, Zolit is hátrahagytam azzal, hogy majd a tónál bevárom. Élveztem technikás lefelé futást, gyorsnak tűnt, pedig jó ha 8 percesekben lehetett haladni. Hipp-hopp le is értem egy műútra, ahonnan látszottak valami tavak, lehetett jobbra és balra is menni, de ekkor jött egy rövidzárlat és én jobbra indultam. Nagyon klasszul futható enyhén lejtős műút, mondom had menjen, utána úgyis jön az Osterva-hágó, ott majd megint mászhatok. Haladtam egy ideje, de kezdett gyanús lenni, hogy sehol a Poprádi-tó. Kérdezgettem, és végül egy idősebb úr tájékoztatott, hogy éppen a Csorba-tó felé haladok, és már nem is vagyok nagyon messze. Óhogyaza…. Vissza már nem volt olyan kellemes a “lejtő”, de ott dögöljél meg te marha!, mondogattam magamnak.
A Poprádi-tónál a ponton mondták, hogy szegény Zoli már sokat várt, de aztán elindult felfelé. Annyit vettem még észre, hogy a ponton ücsörgött Lőw Andris, teljesen kikészülve, nem értettem hogy miért, de aztán elmesélte, hogy beverte a fejét egy ágba, attól volt olyan, mintha másnapos lenne szegény. (De aztán jobban lett és teljesítette.) Az Osztervát így megint egyedül ostromoltam, végre kevesebb volt a turista, erőteljesen tudtam sétálni felfelé, meg is lett az eredménye, mert vagy kétszáz méterre, a hágó tetején megláttam Zolit, kurjantottam neki, intett, hogy megvár. Innen együtt haladtunk a Magisztralén lefelé a szépen, vagyis a fenét lefelé, mert ez egy hullámos szakasz a Magas-Tátra déli frontján végig, hatalmas kőlapokon szökdécselve.
A vizem a Btizi-tónál fogyott el végleg, még volt hátra vagy 9 kili, úgyhogy abból töltöttem meg a kulacsot, közben egy gyors fohász, hogy ne legyen ettől semmi bajom. Mondjuk ott nem nagyon vannak állatok, legfeljebb néhány madár. Alkonyodott, mire elértük a Sziléziai Házat, ahol csapolt Kofolával leptük meg magunkat az utolsó lejtőzés előtt. Ez a szakasz már tényleg futható, figyelős, mert gyökerek, sziklák itt is vannak, meg persze a fáradtság és a türelmetlenség sietteti a futót.
Beérve egy gyors számvetés: a kondícióm kiváló, nem fáradtam el, de a talpam olyan mint a vasárnapi rántotthús, kiklopfolt.
eXtremeMan Nagyatád – Földi Zsuzsi, beszámoló
Egy páros váltóverseny, és az az utáni gondolatok
Sokat gondolkodtam az elmúlt 2-3 napban, hogy írjak-e bármit is a hétvégi versenyről. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem még mindig – az öröm, eufória és büszkeség mellett ott van a csalódottság, a szomorúság, a cserbenhagyottság.
Először úgy gondoltam, hogy csak a nagyon száraz tényeket írom le a versennyel kapcsolatban, de nem így lesz (kicsit rá is beszéltek, hogy ne így legyen). Ez volt a második nehéz döntés, az első az volt, hogy egyáltalán leüljek a géphez. Átrágva magamban a dolgot, azt gondolom, hogy nagyon tanulságos a történet, több szempontból is.
Nem fogok megszokott versenybeszámolót írni, minden részletre kiterjedően, ez most nem erről fog szólni.
„Röviden” a történet:
Péterrel (BEAC Triatlon egyesületi csapattárs) még év elején találtuk ki, hogy csináljuk meg kétfős váltóban a Nagyatádi ExtremeMan-en a hosszútávot – én már voltam tavaly, és imádtam, ő még nem volt, de szívesen jönne. Beosztás már rögtön meglett: úszás (3800m) és bringa (180km) felezve, futás (42,2km) az enyém teljesen.
A verseny vasárnap volt, én csütörtöktől már Gyékényesen/Nagyatádon voltam, Péter szombat este jutott csak le Atádra.
Korai rajttal mentünk, 7:20-kor indultak a fun race kategóriában (nem) versenyző csapatok, így mi is. Az úszás végül teljesen az övé lett, ezt nagyjából a rajtban döntöttük el. A váltások és az utána való logisztika P-nek már extra stressz volt, nekem meg nem okozott gondot, hogy aznap kihagyok egy kör úszást, szerencsére a héten már úsztam a csoda Gyékényesi tóban, hiányérzetem nem volt, P meg sokkal nyugodtabban indulhatott úszni.
A bringa felosztása az én kérésem szerint úgy volt, hogy én viszem az első 92 km-t (Gyékényes-Nagyatád 62km, és egy 30km-es kiskör), utána P levált, és nekem így lesz 3-3,5 órám pihenni a maraton előtt. Így is volt, 90-nél váltás, megbeszéltük, hogy a hűtőtáskám a jéggel a korabban megbeszéltek szerint a futópálya melletti csapatsátornál van, a futócuccom és a táskám a bringapálya melletti csapatsátornál.
A bringás csapatsátornál pihentem kb 25 perce, amikor jött egy üzenet P-től: defektje van. Felhívtam, nem volt jó állapotban. Mondta hogy belsője nincs, így ragasztja a defektet, és hátha jó lesz. Végül abban maradtunk, hogy kibringázok hozzá, viszek egy belsőt, az a tuti. Közben mondta, hogy oké, de ő max ezt a kört fejezi be, elege van, nem csinálja tovább (korábban, az előző hetekben már több gondja is volt defekttel, itt most besokalt). Telefonon már jeleztem neki, hogy na nem, nem adjuk, vagyis én nem adom fel, rengeteg idő van a pályazárásig, legfeljebb én letekerem a maradékot (maradék: 80km, plusz a 8km amit kibringáztam a defektjéhez), aztán futok.
Már eleve úgy indultam ki hozzá a pályára, hogy 99%-ig biztos voltam benne, hogy megnyertem a maradék bringát, de hát ez van, szerencsére tök jól voltam, a meleget bírom (37-38 fok volt, később, du 5-6 körül még 37 fokot mutatott a telefonom, de komolyan mondom, olyan durván nem volt melegem
), legfeljebb lassabban tekerek, hogy ne csapjam szét magam a kelleténél jobban a futásra.
Hát végül ez lett, chipet és rajtszámot átvettem tőle, és nekiugrottam a maradék 3 körnek. Az utolsó kiskörre indulásom előtt ért vissza Péter a bringás csapatsátorhoz (ahol az én futócuccom és Mózes frissítésén kívül már senki és semmi nem volt), kértem hogy vagy próbálja meg bekönyörögni a futós depóba a futócuccom, vagy ha nem megy, a futóruhákat vigye a futós csapatsátorba, és a futós váltóhelyen adja oda a futócipőm, mert nem akartam még 200m-t sem futni mezítláb az 50 fokos aszfalton a sátorig. (szerencsére sikerült berakatnia a depóba).
Ezután közölte, hogy felvitte a cuccaimat a szállásra az autójából, és ő hazamegy Bp-re, itt már úgysincs semmi dolga, és egyébként is hajnalban ment volna haza, korán reggelre haza kell érnie. 150km bringa után erre csak annyit tudtam erre mondani, hogy hát jó.
Sem energiám, sem kedvem nem volt diskurálni arról, hogy hát azért lenne dolog, pl segíteni a frissítésben, meg hogy csapat vagyunk, vagy mi… Az utolsó kört meg akartam csinálni, és indulni végre futni, amiről csak valami halvány elképzelésem volt, hogy ott vajon mi lesz. Életemben egyszer tekertem csak ilyen hosszút (pár héttel a verseny előtt, és az is szinte véletlen volt), soha hosszú bringa után nem futottam, nemhogy 42, de még 5 km-t sem… De úgy voltam vele, hogy futottam már baromi fáradtan nagyon sokat, és hát lesz egy csomó időm a bringa után éjfélig, addig így vagy úgy, de összehozom azt a 8 kört a futópályán.
Bringáról futásba elszöszöltem kicsit a depóban (mire meglett a futócucom, az volt vagy 5 perc 
), és őszintén szólva a „kapja be a világ, én nem fogok ma megdögleni, ha fun race, akkor legyen fun race” hozzáállással kisétáltam a depóból, hónom alatt egy nejlonzacskóval, elkocogtam a csapatsátorig, ott tovább szöszöltem az izóm bekeverésével, a jég magamra pakolásával, stb. 16:30 körül kezdtem a futást, nagyjából 5 órára tippeltem bruttó időre, egyáltalán nem érdekelt hogy mennyit fogok tökölni a frissítésemmel, ahogy ott a „van cél, terv?+ kérdésre válaszoltam is: „pályazárás előtt befejezni és nem beledögleni”
Az első kört nem szerettem, aztán tök oké lett minden, majd a 4 körben bevillant: upsz, a francba, a szálláskulcs… Az a P autójában levő cuccaimban van, és ha P elment, bezárta a szállást és leadta a kulcsát a szállás tulajának, akkor nagy sza…., izé, gondban vagyok. És bingó. P ont így volt.
A következő szűk 2,5 óraban a futás mellett a fó programom a „hogyan jutok be verseny után a szállásra, vagy ha nem, akkor hol alszom, mi a fene lesz velem éjjel” megoldása volt. Iszonyatosan kimerítő volt rohadt fáradtan minden kör végén telefonálni, kitalálni, hogy vajon a szálláson van-e a cuccom, vagy a kocsimban…?
Itt muszáj megemlítenem, hogy milyen elképesztően jó fej csapattársaim és úszóedzőm van, Tomi és Virág a kisbabájukkal együtt mentek este szállásadóhoz kulcsért, keresték az én kulcsom, a többiek a saját versenyzőjük frissítése mellett segítettek nekem, etettek-itattak, ölelgettek, amikor már elsírtam magam a tehetetlenségtől, dühtől és a cserbenhagyottság érzésétől.
A 30. km-nél még úgy volt, hogy a szállás tulaja nem jön el a szálláshoz amikor én végeztem, mert késő van, majd reggel kinyitja nekem a szállást, addig meg….. addig meg passz, oldjam meg. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem most elég, bassza meg, kurvára elég. Fáradt vagyok, kicsi vagyok, kurvára egyedül vagyok hagyva, nem bírom.. Aztán persze bírtam, és futás közben a 7. körben kitaláltam, hogy mivel a szállás nagyon közel volt a futópályához, az utolsó körömön elmentem a szálláshoz telefonnal és kocsikulccsal, megnéztem, hogy az autóban vannak-e esetleg a cuccaim- hát nem, tehát akkor 100%, hogy a kulcs a szálláson van benn. Újra hívtam a tulajt futás/gyaloglás közben (mi vesztenivalóm van? Legfeljebb megint nemet mond), hogy akkor legalább azt beszéljük meg, hogy reggel mikor jön nekem kinyitni a szállást – és végül belement abba, hogy ha gyorsan végzek, akkor eljön még a befutásom után. Ja, és közben meg persze ment a matek, hogy oké, befutok, visszagyalogolok a szálláshoz, megvárom a tulajt, fel a lakásba, kulcs, vissza, és vissza a versenyközpontba – de ez megvan-e annyi idő alatt, hogy Mózes befutójáig visszaérjek. Meglett a kulcs, és vissza is értem
A sztori kb ennyi.
Van viszont néhány tanulság számomra a történetben.
Az egyik, hogy mindig, mindent, még a számomra tökegyértelmű dolgokat, azokat is, ami 10-ből 9 ember számára szintén tökegyértelmű, tisztázni, megbeszélni, egyeztetni kell, és így utólag azt mondom, már a nevezés elküldése előtt.
Kérdés 1.: Egy csapatverseny azt jelenti-e mindenki számára, amit nekem is: a verseny végéig ott maradok, nem megyek haza, nem megyek bulizni, nem lépek le sehova, és legfőképpen nem megyek haza. Ez alól kivétel persze kórházba kerülés, vagy pl családi gond, amit nélkülem nem lehet megoldani. Ha ilyen nincs, akkor is ott maradok a csapattárs(ak) célba éréséig, ha a pályán nem tudok kinn lenni – segítek a frissítésében, cuccok pakolásában an, bárakármiben.
Kérdés 2.: : Úgy gondolod-e te is, mint én, hogy versenyt „nincskedvem” okból nem adunk fel, mert ha egy ember kiesik a csapatból, a többiek szívnak – és az ugye mindenki számára logikus, hogy minél kisebb létszámú a csapat, annál nagyobbat tudnak szívni a többiek. Mint feljebb írtam, ha a pályán nem is maradok, a versenyen viszont igen– együtt rajtolunk, együtt fejezzük be.
Ha nem ugyanazt jelenti minden csapattag számár a „csapatban versenyzés”, akkor bele lehet futni egy ilyen helyzetbe, mint én a múlt hétvégén. Mondjuk csináltam egy majdnem-ironmant. Akár meg is köszönhetném a lehetőséget a csapattársnak. (Konkrétan sajnálom is már, hogy nem úsztam 
)
Óriási tanulság, vagy inkább tapasztalat, hogy _mindig_ vannak és lesznek emberek, akik segítenek, mellett állnak. Akkor sem vagy egyedül, amikor úgy érzed, hogy rád omlott a világ. Köszönöm Tomi, Virág, Betti, Robi, Anita, Hella anyukája, Hella testvére, Gellért, Gábor
És extrán köszönöm neked Mózes, hogy többször is mondtad még a verseny előtt, hogy „Te már most is simán megcsinálnád a hosszútávot”. Ezt a mondatod többször is újra és újra lejátszottam fejben, amikor a bringa közben összeszorult a gyomrom a futásra gondolva
Egyébként meg ismét csak #iamfckingawesome. És #fckngstrong, mert ezt a majdnemiron távot az elmúlt 5 év ultrás futóedzéseiből és abból csináltam meg, hogy fejben is nagyon erős vagyok. Nem volt se bringás edzés (1x 180km, 1x 100km, 1x 65 km, meg pár apró 30 körüli valami), se triatlonos edzés (ráfutás a bringára, meg ilyenek). Futás volt, edzettem rendesen :)))
Arról meg már nem is beszélek, hogy mentálisan mennyi adott ez (és így) a pályán töltött 13 óra az őszi 24 órámhoz, és a jövő évi UB-hoz. Köszi Gabi a mentális és fizikális felkészítést, amit az már lassan 8 (NYOLC!!! 
) éve kapok tőled
A mindenféle száraz adatok, ha valakit érdekel:
Bringa 1 91,11km 3:21:02 27,7 km/h
Bringa2 87,6km 3:56:25 24,3 km/h
Futás 41,68km 5:07:57 7:23 p/km (itt a nettó 4:24:04, 6:20 p/km)
BEAC Blue Hearts váltó célidő: 14:22:50
baratrunning.com 