Latest Event Updates
Budai Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló
Nálam valahogy úgy alakult az évek alatt, hogy az UB Trail versennyel le is tudom az utolsó tervezett versenyt az évben, átbeszéljük a jövőévet és belekezdünk az alapozásba. Persze később mindig irigykedve néztem a Budai Trail-es havas képeket, és idén úgy döntöttem nemcsak képeken akarom látni, hanem részt is fogok venni rajta, méghozzá a leghosszabb távon.
Az előző napokban esett hómennyiség pedig biztosította, hogy végig fehér útvonal vár majd mindenkit. Reggel is szakadó hóban indultam el, és reméltem semmi nem jön közbe az utakon, mert akkor akár a versenyről is lemaradhatok. Visszagondolva levezetni Győrből Telkibe, a letakarítatlan és felsózás nélküli utakon nagyobb kihívás volt, mint maga a verseny. Annyiban jó, hogy egyre gyakrabban tudok egy-egy rendezvényen a leghosszabb távon indulni, hogy még nincs nagy tömeg, és akad parkolóhely a közelben is. A szokásos rajtcsomagfelvétel, átöltözés, toitoi látogatás és melegítés után már bent is álltam a rajtban, ahol addigra a hó elállt és a hideg sem volt kellemetlen számomra.
Az útvonalat a verseny előtt nem igazán volt időm nézegetni, de annyi megmaradt, hogy az elején már egy komolyabb emelkedőn kell felmenni (habár ezt bármelyik terepfutás.hu szervezésnél borítékolni lehet), illetve féltáv környékén a Nagy-Szénást is meg kell mászni. Viszonylag hátul helyezkedtem el a rajtban, de akit tudtam már az elején megelőztem, mivel sejtettem az erdőben a 20-40 centi hóban nem lesz olyan könnyű előbbre jutni és nem akartam teljesen beragadni már az elején.
Az első emelkedőt végig futva és érzésre egész hamar legyűrtem, közben hozzászokhattam a néhol csúszós egy kitaposott ösvényen vezető útvonalhoz. Körülöttem is hasonló tempóban haladó futók voltak, így egy-egy helycserét leszámítva tartottam a helyemet a mezőnyben, és lassan közeledtem is másokra. Az első frissítő pont után, ahol felmarkoltam két fagyott banánt, amit alig győztem megrágni, Nagykovácsiba érve már egy jól ismert rész következett számomra. Nem bántam, hogy most kell felmászni a Nagy-Szénásra, mert erőben nagyon jól éreztem magam és kellően bemelegedtem az előző kilométereken, így szinte boldogan fordultam élesen balra a már megszokott hegyre felfelé vezető útra. A hegyre fel félúton történt az, amit soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer térdigérő hóban dombnak fel előzni fogok. Ugyanis az előttem futó, folyamatosan megcsúszott és ilyenkor a kezében lévő bottal mindig az arcom előtt hadonászott, amit egy idő után meguntam és inkább megelőztem, majd le is hagytam hamar.
Felérve és tovább haladva lefelé viszonylag magányosan teltek a kilométerek méterekkel lemaradva másoktól. Eltévedni nem nagyon lehetett, hiszen mindenki ugyanazon az egy nyomvonalon tudott haladni, ami továbbra is csúszott így nagyon gyönyörködni nem lehetett a szép havas erdőben, végig figyelnem kellett, hogy talpon maradjak. Az utolsó frissítőpont előtti lejtőn viszont láthattam valamit a földön, mert azt vettem észre, hogy ott ülök mellette 🙂 Szerencsére nagy baj nem történt, és a vastag hó miatt még puhára is estem. Gyorsan felpattantam, közben többen megdicsértek milyen ügyesen estem és mentünk is tovább.
A fagyott banán után, inkább rátértem az almára a frissítőpontoknál, amik sokkal jobban is estek, és könnyebb is volt elrágni. Ezután még volt egy meredekebb rész, amit gyors sétával tudtam már csak teljesíteni. Itt egyre több rövidebb távos futó keveredett elém, így néha nagyobb csoporttal tudtam csak tovább haladni, de őket előzve legalább fenn tudtam tartani a motivációmat. Talán ezen a részen éreztem a legcsúszósabbnak az utat, többször volt, hogy csak a lendület vitt előre és nem arra amerre én szándékoztam haladni. A kiskapun kiérve már tudtam nincs sok hátra a versenyből, viszont itt a korábban megelőzött bottal futó, valahogy visszakerült mögém és egyre közeledett, majd megelőzött. Nem hagyhattam, hogy annyi kilométeren át előtte voltam, és erre az utolsó 500 méteren megelőz, majd végig nézem, ahogy előttem fut be. Felzárkóztam mellé és vártam mi lesz, hamar tempót is váltott és megpróbált ellógni, de volt bennem még tartalék így újra mellé értem és tartottam a lépést vele. Ezt eljátszotta még párszor, de nem tudott lerázni és végül le is maradt, én pedig biztosra menve hajrába kezdtem, ami annyira jól sikerült, hogy majdnem még egy helyezést sikerült elcsípnem.
Végül a középmezőnyben végeztem 3 óra 20 perces idővel, amit a körülményekhez képest jónak éreztem, és maximálisan elégedett voltam vele. Nekem ez volt az első igazán havas, csúszós versenyem, korábban nem vettem részt ilyen feltételekkel versenyen. Voltak új dolgok, tapasztalatok számomra. Az egyik legjobb döntésnek azt gondolom, hogy megfogadtam a duplazoknis tanácsot, amit verseny Facebook oldalán olvastam, nagyon bevált. Az utolsó 6-8 kilométeren kezdtem el érezni, mintha kezdene átázni a cipőm, néhol hideg is volt, de nem annyira zavaró inkább a nedvességet éreztem csak.
Összességében egy nagyon jó versenyen vettem részt, és nemcsak látványra volt szép a fehér erdő, de nagy élmény volt benne is futni, nem beszélve arról, hogy a megszokott helyekre alig ismertem rá teljesen hóval fedve.
Budai Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló
L táv (27 kili meg az apró, 800 szint, vagy mennyi…)
Ha egy mondatot írhatnék csak, akkor az az lenne, hogy ez totális szívcsakra nyitó társasági esemény volt!!!
Amilyen fos volt a hetem, annyira jó volt ez a futás.
Ment egész héten a különböző közösségi platformokon az ijesztegetés, hogy “mind meg fogunk halni”, meg ilyen-olyan hülyeségek (már ami az időjárási anomáliát illeti-amennyiben anomália, ha télen havazik.
Persze a magyar átlag futó nem tud túl sokat készülni ilyen havas körülmények között, de azért ennyire ráparázni valamire…
Hadakoztam még a vendégekkel…(körmös vs karácsony és a vendégek)
Örökösödési szarságok is voltak még…
Meg úgy általában egész héten hatalmas pörgésben voltam, iszonyat sok dolog történt, amit időm sem volt még feldolgozni. Ezek között sok jó dolog is történt, amit azért jó lett volna mélyebben magamba szívni! Állandóan pörgünk, nincs semmire igazán idő, mindig mindent csak ledarál az ember.
Szóval kb 4 óra alvás után, elég agresszív hangulatban indultam el harmadmagammal a versenyre.
(Én momentán legalább mindent elpakoltam, ami kell egy versenyre!Huszti Gyuri:-)
Időben érkeztünk, volt még egy óránk a rajtig. Sok ismerőssel le tudtam pacsizni, öröm ennyi lelkes arccal találkozni! A “fajtám” között egyébként mindig megnyugszom!
(Lehet a munkahelyemre kellene vinnem párat belőlük???)
A rajtban ment az évődés két sráccal, de legalább meggyőztek, hogy a crampont könnyebb le, mint felvenni, így inkább gyorsan felvettem még rajt előtt. Nagyon jó döntésnek bizonyult, elképesztő önbizalommal futottam vele végig a pályát (csak a vége előtt, az aszfalton vettem le)! A táj valami elképesztően gyönyörű volt! Ha a múlt évi winter wonderland volt, akkor ezt most photoshoppolták!!! (Aki felismeri, hogy melyik filmben hangzott el ez a poén, azt meghívom egy bárakármire!
Az első 5 km-en összekalapálod a pálya szintemelkedésének harmadát. Itt még eléggé egymás nyakán voltunk a többiekkel. Egy kisebb, jól futható lejtő után ismét felfelé tart az útvonal a Nagy-Szénás tetejére. Itt gyönyörű kilátás fogadna minket, ha éppen lenne, de a füledben lüktető magas pulzus miatt SEM érzékelsz semmit, főleg, ha előtte Erdei András (itt épp, mint hivatalos fotós) rádrivall, hogy futni kéne kicsit a kép kedvéért! Nyílván meg sem próbálsz sétálni, plusz még mosolyogsz is, nehogy már ne legyen rólad majd menő fotó!!! (Még jó, hogy nem hangosak a fotók! Nem hallatszik a zihálásom rajta!)
A tető tele volt szánkózó családokkal. Állati jó volt látni, hogy hogy élvezi mindenki a havat! Persze próbáltuk korrumpálni a szánkóval rendelkező emberkéket, hogy a lejtőre igazán átadhatnák járműveiket! Szóval ismét kis lejtő, utána aszfalt Nagykovácsiban (itt sajnos elengedte magát egy láncszem a cramponomon), majd ismét emelkedő. Ez az utolsó “komoly” emelkedő a versenyben. A Csergezán kilátó alatt el, Tarnai pihenő felé le. Isteni csapatás volt, nagyon élveztem, hogy nem csúszok el sehol! A kilátás nyáron innen is nagyon szép, de most itt is kilátástalanok maradtunk (persze csak ami a tájat illeti!!!). Pici emelkedő volt még, tavalyról sokkal hosszabbnak rémlett, utána viszont már csak a célig tartó lejtő várt minket!
A pálya borzasztóan megterhelt mind fizikailag, mind mentálisan. 80%-ban egy kb 25 cm “széles” (haha! inkább keskeny…) nyomvonalon kellett haladnia a futóknak. Ez amolyan ruhabemutató modell járást jelent, ahol csak egymás elé pakolhatod lábaidat…Persze a pro versenyzőket az a megtiszteltetés érte, hogy ott vághattak utat, ahol akartak! Persze a 40 cm-es hóba. Döntse el ki-ki maga, hogy melyik nagyobb szívás! A hó súlya alatt minden ág és bokor jelentősen torzította tisztánlátásunkat. Értsd, néha (elég sokszor…) lehajolva, leguggolva tudtunk csak haladni, ami jól kizökkentett a futóritmusomból, már amennyiben ez éppen megvolt! Ez a vége felé már annyira frusztráló volt, hogy képregény-szerű nyögést hallattam magamból.
Melindával végig együtt futottunk. Fél éve ismertük meg egymást, hol máshol…egy versenyen! Ott is nagy volt már az összhang, hol ő húzott engem, hol én őt (legalábbis ezt hazudta…). Most is így volt. Ja! Nem! Marha jól nyomta végig, míg én csak a cramponomban voltam nagy leglány! 24-5 kilinél így szólt: “Ő a lejtőt már nem fogja bírni, menjek majd nyugodtan!” Mondanom sem kell, majdnem lesprintelt a csaj lefelé!!!
Ja! És sikerült egész tűrhetően frissítenem! Nagyjából…
Szerintem életem első versenye, ahol csak másnap jutott eszembe, hogy vajon hanyadik is lettem. Nem mintha vérmes reményeim lettek volna, de szeretek az első harmadban tanyázni (persze élvezném én az előrébb tanyázást is, de mint említettem volt, nem szültem egy gyereket sem!
Annyira nagyon élveztem ezt a FUTÁST, hogy le se sza…tam, hogy verseny. Vagy mi?!
Nagyon hálás vagyok, hogy pár éve rátaláltam a futásra! Mindig irigykedve néztem a verseny előtt pacsizó sok-sok futót. Sosem akartam hamar kiérni, mert nem voltak futós barátaim, és csak hülyén éreztem magam, ahogy egyedül álldogálok egyik lábamról a másikra, míg mások egymás nyakába borulnak. A sok sok verseny viszont azóta már nekem is adott sok-sok barátot, így én is minél hamarabb kint szeretek lenni, hogy mások nyakába borulhassak!
Fussatok, mert futni jó! Igen, télen is!
Fotók: Gizionok, Terepfutas.hu
Firenze Marathon – Palkovics Nóra, beszámoló
Egyszercsak körülnéztem a rajtban, és megkérdeztem magamtól, hol vagyok. Gyakran történik velem ez mostanában, annyira mozog, változik az életem. Ami biztos pont benne huszonéve, az a futás. Most mégis, a rajt előtt két perccel végignéztem magamon, nem értettem a melegítő zacskót, nem értettem a kordont, a csicsergő olaszokat se. De csináltam, amit ilyenkor szoktak, zacskó le, indulunk, a rajtkapu alatt óra be, menjünk.
Neubrandt Józsival szótlanul siettünk a rajtba. Nagyon hideg volt, olyan teljesen nemnormálisan hideg. Tavaly nyolc fokban indultunk, idén nulla fok volt reggel. Józsi előbbről indult, én a 4-4:30-as zónából. Csipi azt mondta, az ultrafutás alapja a négy órás maraton. Egyik sem áll túl közel hozzám, persze a Jézuskától szívesen kérnék jó maraton időt és ötven km feletti távokat. Valahogy távoli mégis, nem tudom elképzelni, hogy nekem összejöhet, hiába a sok edzés. Gabi szerint is sokat kell még addig gyorsulni. Szóval indulás. A pályát és a várost ismerem, az olasz nyelvet is, biztonságosan körbevett a fecsegés, a rajt utáni csönd ebben az országban ismeretlen fogalom, mindig beszélnek. Az elején, közben, és a végén is. Mondjuk harmincöt kilométernél valaki háttal futott, mert úgy több futótársával tudott beszélgetni. Bármilyen kényelmetlen volt is ez a maraton, szórakoztató volt, tele élettel. Ahogy egy lány huszonkilencnél felhívta az edzőjét, hogy most rögtön meghal, ahogy negyven körül ketten húzták a harmadikat, hogy most már azértis megcsinálod, ahogy megláttam az Atletica Vaticana feliratú pólóban futót, és azon gondolkodtam, pap, sváci gárdista vagy maga a pápa. Vagy hogy a 13-as kilométert jelző tábla idén is lila volt, Davide Astori fiatalon meghalt Fiorentina játékos előtt tisztelegve. Csináltam, amit ilyenkor szoktam, futottam. Gyorsabban, mint szoktam, és ha nagyítóval nézem az eredményt, a maratont négy órán belül csináltam. A célban már tudtam, hol vagyok, a világ legszebb városában, a lehető legjobb társaságban. Merthogy Neubrandt Józsi várt a célban. Igen, Firenzében.
baratrunning.com 