Ultrabalaton, egyéni futó kísérése – Huszti György

Posted on 2025.05.08.

Lassan két hét telt el az UB 2025 verseny óta és még mindig a hatása alatt vagyok, pedig én nem is futottam. Olvastam sok UB beszámolót azóta, rengeteg szép élményt gyűjtöttek a résztvevők. Főleg a szombati csapatoknak gyakorlatilag egy huszonegykétórán át tartó buli az egész. Ezt szerintem nem is lehet másképp látni. És ebben a formában ez így is van rendjén.

A pénteki rajt (egyéni, páros és a 3-6 fős váltó) picit másról szól. Ott már több kell. Jóval több. A legutóbbi UB, amin részt vettem két éve volt, amikor is egy 9 fős csapatban futhattam. Azt hiszem azt ki is maxoltam, futottam egy jót, és buliztam a csapattal végig, hiszen együtt haladtunk pontról pontra. A hosszú ébrenlét, a futás, a koncentrálás, egymásra figyelés ebben a formában is ki tudja csinálni az embert, napokig tartott, mire kipihentem.

Az UB-ra nem csapatban futóként és még csak nem is futóként tértem vissza. A nagy létszámú váltóban futós részvételem után azt gondoltam, hogy ha legközelebb futnék is az UB-n, akkor 50-60 km futás a minimum, amit teljesítenék. Először 4-5 fős váltóban gondolkodtam. De nem volt meg a csapatom, igaz nem is kerestem, így a 2024-es esemény ki is maradt nekem. Persze ez nem is volt annyira egyértelmű, mert 2024. februárban Igi megkeresett, hogy az első 100 km-es futásán lennék-e a kísérője, segítője. Igi akkor elmesélte, hogy a célja az UB egyéni teljesítése, de ahhoz egy jó 100-ast kell futnia. A felkérést természetesen örömmel fogadtam, Igi teljesítette is a 100 km-t, de sajnos nem sikerült „kvalifikálnia” magát a 2024-es UB-ra. Lehet azt mondani, hogy mindketten tapasztalatlanok voltunk ebben a műfajban, sokat is járt az agyam utána, hogy én, mint kísérő/segítő mit tehettem volna másképp, hogy ne így alakuljon.

Bár nem én voltam a főszereplő, de azt egy életre megtanultam, hogy ebben a műfajban már nem elég az, hogy felveszem a futómellényt, tele rakom vízzel teli kulaccsal, géllel, sótabival és gyí, hanem ott kell legyen veled valaki, aki egy darabig csak kísér, aztán meg húz, lök, tol, vonszol (lehet hozzá gondolni még hasonló szavakat) tovább, ha már rohadtul nem megy a futás.

Nem telt el sok idő, Igi újra megkeresett, hogy az Omszki ultrán javítana, újra teljesítené a 100 km-t. Felkért, hogy itt is segítsek neki. Természetesen azonnal igent mondtam. Ez egy teljesen más esemény volt, itt körönként, kb. másfél km-ként találkoztunk. Óriási motiváció volt ekkor is Iginek és jó erőben volt. Igyekeztem ismét a lehető legnagyobb segítség lenni Iginek. Előre kiszámoltam az óránkénti szénhidrátbevitelt és ehhez igyekeztük tartani magunkat. Persze a tervek is azért vannak, hogy ha valami megoldandó probléma miatt szükséges, akkor legyen mibe belenyúlni. Nem volt zökkenőmentes, de szép teljesítés lett Igi részéről, persze ez a táv már az a táv, amikor többszörösen igaz az, amit magamban megfogalmaztam az egyik maratonom futása közben. Fájdalom, mélypont, küzdelem, feltámadás, örömkönnyek. Én ezért futok, ezért szerettem bele a maratoni távba és bár a 100 km alatt még több ilyen rész van nem jött meg a vágyam ehhez a műfajhoz. Még 

Visszatérve az UB-ra. A szép és eredményes tavasz után Gabitól zöld jelzést kapott Igi a 2025-ös UB egyéni teljesítéshez. Persze menetközben én is igyekeztem építeni futós karrierem, hiszen volt óvatos célom egy 3 fős teljesítésre, ehhez az augusztus végi Suhanj6 verseny trióban futva pont jó ötletnek tűnt. Ahogy indult az UB nevezés meg is beszéltem a csapattársakkal, hogy beneveznék az UB-ra velük. Aztán jött a telefon. Igi elmondta, hogy benevezett az idei UB-ra és szeretné, ha én lennék az egyik kísérő. Ekkor kiderült, hogy Ágit is felkérte, aki már el is vállalta a kísérést.

Ahogy közeledett a nagy nap én is egyre jobban izgultam. Én jó, ha 2 órát tudtam aludni a verseny előtti éjjel. Igi viszont jól aludt, ez nagyon jó hír volt. Az indulás előtt egy héttel összejöttünk egy kis megbeszélésre, grillezésre. A jó tanácsokat, útravalót Gabi is megosztotta velünk. Pár nap alatt összeállt a frissítési terv. Szuper lett. Gyors fejszámolás után összegezve a mennyiséget, egyből örültem, hogy kisbuszt béreltünk és nem a kombival indultunk útnak 

Igi előzetesen azt ígérte, hogy szót fogad, mindent, amit mondunk úgy csinál, nem akar a tervtől eltérni. A körbefutásra 28 órás célidőt fogalmazott meg, ami szerintem teljesen reális volt. Egyszerű matek, 11-12 órás első 100-as után 16 órás második 100-as. Persze, amikor még az első maratonomra készültem, akkor már azt mondták a „nagyok” hogy a maraton nem két félmaraton, hanem annál több és ez így igaz az UB-ra is, ami nem 2×100 km, hanem annál jóval több.
Ágival azt beszéltük meg, hogy kb. két óránként váltjuk egymást a bringán, felváltva vezetjük a kisbuszt is. Nekem volt egy kis félelmem, hogy a sok kísérő miatt nem nagyon fogunk tudni a váltópontokon megállni, de ez a félelmem nem tartott sokáig, gyakorlatilag úton-útfélen megálltunk, mindig úgy tudott a váltás történni, hogy Igit is fel tudtuk készíteni a továbbhaladásra a kisbusznál. A frissítést ütemesen, 20 percenként adagoltuk, de hamar jött egy megoldandó probléma, hogy a szükséges folyadék egyszerre fogyasztása nem esett jól, ezért gyakorlatilag hamar rááltunk arra, hogy a folyadékot menet közben több részletben adagoltuk. Viszont ez külön nehézséget jelentett, hiszen a sokszor elég szűk útvonalon nem lehetett egymás mellett haladni úgy, hogy még más is elférjen mellettünk. Menet közben azon agyaltam, hogy Iginek mivel teszek jót, ha beszélek hozzá, vagy ha csendben maradok. Gyorsan belegondoltam abba, hogy nekem mi lenne jó, ha én futnék, így inkább csendben maradtam, csupán az étlapról soroltam az elfogyasztandókat. Keszthelyig csak ámultam a táj szépségén, hiszen errefele nem igazán jártam még, de amikor igen, akkor sem a tájjal voltam elfoglalva. Egyszer-egyszer csak nem bírtam ki, hogy szót ejtsek valamelyik csodáról, de hamar rájöttem, hogy jó döntés volt az elejétől csendben kísérni Igit.

Azt hiszem az igazi buli Keszthely után kezdődött. Szinte a semmiből Igi elkezdett szédülni. Erre a jelenségre már volt példa, amikor kísértem, növeltük a só bevitelt, de nem javult a helyzet. Nagyon belassultunk, a szédülés miatt hosszú séták jöttek. Aztán a gumicukrot kivettük az „étlapról” mert arra is gyanakodtunk, hogy nagyon hirtelen dob a vércukor szinten, majd hirtelen esik le. Innen javult a helyzet, de jött a küzdelem, lassabban ment a futás és hullámokban jött a szédülés. 12:30 óra alatt léptük át a 100 km-t, de lehet azt mondani, hogy jóval könnyebben ment, mint az első két 100 km-es teljesítés. Balatonberény környékén, ahol épp váltottunk Ágival és a „pihenőmet” töltöttem elropogtattam egy csomag szotyit is rekordidő alatt, rágcsálhatnékom volt. Na jó, kicsit azért izgultam, ideges voltam, hiszen innentől aztán teljesen a sötétségbe, az ismeretlenbe haladtunk tovább. 

Besötétedett, Bélatelepnél járhattunk, lassan haladtunk, de haladtunk. Félelmetes volt a Balaton, a viharos szél korbácsolta a vizet, egyébként megkezdődtek a végtelen hosszú unalmas, ingerszegény útszakaszok. De mit panaszkodok, nekem a motivációt kellene adnom a tovább haladáshoz. Olykor-olykor a biciklit tolva gyalogoltam Igi mellett. Fonyódnál megláttuk Igi rajtszámát krétával írva az aszfaltra. Hihetetlen, hogy ezek az apróságok is mennyi erőt jelentenek. Folyamatos a haladás, valamivel mindig tudtuk terelni a gondolatokat a szenvedésről, a küzdelemről, ment a sokadik frissítés, voltak még versenyzők, akikkel találkoztunk. Egyre nehezebben ment Igi, eleinte csak néha jelezte, hogy szarul van, majd úgy 130-140 km közt a lábai már nem akartak menni. Nem volt fájdalma, fejben is rendben volt, de azok a lábak rogytak a fáradtságtól. Ez a rész már teljesen ismeretlen volt, ebből én se készültem fel, hogy ez mit jelent. Úgy gondolom, hogy a 28 órás célidő ebben a hosszúra nyúlt mély „ponton” ment el. Az éjszaka és egyben az egész kör legnehezebb része talán 3 órakor lehetett, nekem is itt volt egy pici mélypontom, leszálltam a bringáról, váltottunk Ágival jeleztem neki, hogy mi a helyzet. 

A következő váltásnál szó nélkül tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Felkelt a nap, Siófokon jártunk, hosszú órák óta senki sincs az utcán, egy-két frissítőpontot be is zártak már. Újra felpattantam a bringára úgy éreztem, hogy újult erőre kaptam. Láttam Ágin, hogy valami nem okés, éreztem, hogy pihenésre van szüksége, de egy szóval sem panaszkodott, nem is nyaggattam, jeleztem neki, hogy megyek amíg bírok, csak akkor adom át a bicajt, ha nagyon akarja  Nagyon kemény éjszakán voltunk túl, nem vagyok benne biztos, hogy minden percben a legjobban cselekedtem az út során, de még kitartunk. „Túl voltunk a háromnegyedénél, Igi! Már csak 50 km és az apró van hátra” – néha próbáltam motiválni Igit, de a „Gyuri ez kurva sok még!” válasza után muszáj volt kiegészíteni a gondolatom. „Igi ezt már megcsináljuk még akkor is, ha…!” Nem is tudom, sokan nem szeretnek számolgatni, de Igi is felosztja mindig a távot, sokat segít mentálisan, persze értem, az 50-et most nem volt olyan jó érzés hallani. Elmeséltem közben, hogy mennyien kiszálltak, feladták és mennyire büszke vagyok rá, hogy már több, mint 12 órája nehezen megy, de megy és talpon van. A balatonvilágosi emelkedőnél elkapott minket az eső. Megbeszéltük a mászás közben, hogy ha felérünk, akkor már zsebben a kör. Azt hiszem szeretni fogom ezt az emelkedőt. Megmásztuk. Mintha Igi is erőre kapott volna, egyre gyakrabban fut újra. A frissítést továbbra is ütemesen adagoljuk, semmi nyünnyögés mindent elfogad. Jó egyszer volt egy kicsi, mikor jeleztem, hogy maradt még gél a csomagolásban, tessék csak kiszívni rendesen. Szarrá ázva Akarattyán váltottunk ismét Ágival. 

Számolgattunk, még a 33 órás riszpekt teljesítés meglehet, ha már a 31 órás szintidő elúszott. A depózást rövidre fogtuk, Igit tovább löktük, siettünk előre az utolsó szintidő mérő helyre. Sikerült időben odaérnünk és még két egyénit is beértünk. Az utolsó előtti váltásunk volt Ágival. Mondtam Iginek, hogy Balatonfüreden a nap is ki fog sütni csakis a tiszteletére, majd hozzátettem: „Lehet, hogy nem a legjobb, de a legszebb félmaratonod lesz ez!” Persze a napocska nem várt, elállt az eső és a nap is kisütött. Egyből meleg és pára lett, a biciklin is rövid ruházatra kellett vetkőzni. Igit is hirtelen megdolgozta a meleg, elkezdtem a vizet locsolni rá, Ági szerzett jeget, ami nagyon jót tett. Jött az erő, egyre csak gyorsultunk, még ma sem tudom felfogni, hogy egy ilyen állapotból hogyan állt fel Igi és ment előre még akkor is, amikor előttünk szedték össze a frissítőállomásokat és mögöttünk meg jött a záróbiciklis. Először nem tudtam, hogy ő ki, de kértünk segítséget tőle, ha már ott lopakodott. Jól fel volt szerelve a bringája, úgyhogy kértünk vágóeszközt, mert a karkötő szorította Igi csuklóját, majd én kértem imbusz kulcsot, mert a nyereg meglazult és nem tudtam ülni a bicajon. 

Az utolsó 12 km-en Ági kísérte Igit, már senki és semmi nem veheti el Igitől azt, hogy körbefutotta a Balatont. Az utolsó 4 km-en akkora erő jött még elő Iginek, hogy gyakorlatilag végig futotta ezt a maradék szakaszt. Örömkönnyek, ölelés a célban, zokogva hívta fel Szandrát, persze, hogy potyogtak az én könnyeim is. Már nem járt a befutó szalag, a befutó érem, de azt hiszem minden elismerés Igié. 

Egy kicsit túlóráztunk, 33 óra 13 perc alatt kísértük körbe és bár 180 km-nél Igi azt mondta, hogy velem szívesen körbe futná párosban a Balatont, és hogy már a csapatnevet is kitalálta (GIGI), de egyelőre ez még nem opció, hiszen már a célban elhangzott, hogy „jövőre újra itt, Veletek, ugyanebben a felállásban!” Számíthatsz ránk, jövőre elhozzuk azt a szalagot! És az is biztos, hogy addig nem futok az UB-n, amíg Igi egyéniben indul a versenyen.

Ultrabalaton, egyéni futó kísérése – Dodek Ági

Posted on 2025.05.06.

Amikor más álmát segítheted… A 2025-ös UB margojára
2024. október 8., 19.25, csippan a telefonom: „Szia Ági! Jövőre indulok egyéni UB 😀 😀 😀 elkísérnél?”
Innen indultunk.

Illetve hazudok, mert már pár évvel korábbról. Őszintén megvallom, én már nem is emlékszem, hogy jutottunk el odáig, hogy Igi úgy érezze bizalmat szavaz nekem egy ekkora feladathoz. Azt tudom, hogy mikor Gyuri is csatlakozott a mi kis berkünkbe, mi már Igivel tényként kezeltük, ha egyszer ő egyéniben indul, én kísérem. Azt is tudtuk azonban, hogy kelleni fog még egy ember, mivel terv szerint valaki folyamatosan bicóval Igi mellett halad, míg a másik autóval viszi mindig előre a frissítést, illetve ugrásra készen áll, ha bármi gond adódna.
Lélekben készültünk már 2024-re is, de a felkészülés, így tehát Igi fizikai és mentális állapota még ezt nem tette lehetővé, nem állt készen. Aztán 2025-re zöld lett a lámpa az edzőnktől. Picit rezgett a léc, mert ekkorra Gyurinak már volt egy 3 fős nevezése, de hamar eldöntötte, hogy az eredeti terv szerint továbbra is velünk tart, így nem kellett új embert keresnünk a posztra. Személy szerint ennek nagyon örültem, mert 2024-ben Gyuri már két 100km-es versenyen segítette Igit, így ő tapasztaltabb volt már nálam. Én meg a magabiztos hozzáállásommal jól elhitettem velük, hogy tudom mire vállalkozom 😀
Nem volt más hátra, mint a felkészülési időszakot szépen végig csinálni. Mi mind a hárman futunk, ki-ki a maga céljainak és lehetőségeinek megfelelően, de ugyanazzal a kitartással, alázattal és lelkesedéssel. Ez egy igen erős közös pont. Nem beszélünk napi szinten, de látjuk, nézzük egymás edzéseit, elemezgetjük azokat. Én őszinte megnyugvással figyeltem végig Igi útját, gyönyörű fejlődést mutatott fizikálisan, mentálisan pedig még ennél is magasabbra szárnyalt.

Idén aztán sikerült közös edzést, frissítést is összehozni, tapogattuk egymást, ki mit bír, mire, hogyan reagál, engem rendesen tesztelt is a srác, amikor a 100kilis edzés (ha jól emlékszem) 53.-ik kilométerében elesett.

Szóval mentek az edzések, telt az idő, szépen lassan az is összeállt, hogy mivel lesz frissítés. Mi Gyurival erről tanakodtunk a legtöbbet, ugyanis Iginek általában jön egy szédüléses időszak a versenyek közben, és ezt szerettük volna mindenképp elkerülni. Aztán egy héttel UB előtt Főnivel is volt konzultáció, ami rengeteg plusz infót adott, pontosítottuk az óránkénti szénhidrát célt, átbeszéltük a koffein tablettáról a tudnivalókat és tanácsokkal lettünk ellátva a váltásokat, ruházatot illetően is. Gabi kért egy full frissítés táblázatot, amit mi amatőrök révén csak nem tudtunk úgy összehozni, ahogy ő azt elképzelte, de aztán megszánt minket és megszületett a végleges verzió.  Ezt ezúton is köszönjük Neked Főni, enélkül full emelt matek lett volna az egész kör. 😀

Csütörtökön kora reggel felvettem a kisbuszunkat, pakoltam, aztán szépen lassan összeszedtem a többieket. Igit elsőnek, mert biztos voltam benne, hogy már tűkön ül, majd Etát, őt Fehérvárig vittük, majd végül Gyuri is bekerült a buszba. Az utunk teljesen rendben ment lefelé.
Persze azért a szoksásos késést hoztuk, amit mindig, így Füreden Gyurit gyorsan kitettük a VK-ban, mert nála voltak a rendelt Gizion pólók, mi pedig Igivel átvettük a szállást. Nagyon szép kis apartmant sikerült foglalni. Gyorsan aztán csatlakoztunk a többiekhez. Néhány technikai infó még Gabitól, rajtcsomag átvétel, kis shopping, majd búcsú. Mindenképp meleg vacsorát terveztünk, amit végül a Haliék által javasolt Peronban ejtettünk meg. Szuper választás volt. Vacsi után irány a szállás, pihenés.

Hála Istennek Igi reggel azt mondta, ő simán aludt kb úgy, mint otthon, én ezt kevésbé tudtam kijelenteni, rengeteg éber percem volt az éjszaka és 5-kor már bőven ébren is voltunk mind.
Reggeli mindenkinek a maga megszokott módján, majd készülődés és irány a rajt.
Itt már elég nagy nyüzsgés volt. Igit útjára bocsájtottuk, hogy még legyen pár szó nyugodtan Főnivel, mi pedig előkészültünk az első frissítésekkel a bicóra. Pénzfeldobással döntve Gyuri kezdte a melót 😊 Terv szerint kb 2 óránként váltunk. Hamar elérkezett a rajt ideje, a hidegrázás engem is átjárt, nem csak a rajtzónában állókat. Tudtam, hogy itt ma rám is nagy feladat vár. No induljunk neki…
Első váltás Zánka. Voltak terveink arra az esetre, ha nem tudunk rendesen megállni valahol, akkor előtte vagy utána pár száz méterrel váltunk, gyors infó átadás, hol áll a kocsi és mehet tovább, de ilyenre végül konkrétan nem került sor.

Őszinte leszek, nekem az idő a táv a helyek innentől kezdve kicsit összefolytak. Vannak pontok, amikre határozottan emlékszem, de nézzétek el nekem, ebben most már nem leszek túl pontos.
Azt hiszem mondhatom, hogy kb 80km-ig semmi, de semmi gond nem volt az ég világon. Ez pedig egész szép fejlődés az elmúlt 100-asok tapasztalatai alapján. 80 körül kezdődött egy kis szédülés, ami Iginél jellemző, és mindig a frissítéshez térünk, hogy valami ott lehet hiány, ezzel próbálunk javítani rajta. Az idő mondhatni jó volt, nem volt kánikula és az eső se kapott el minket olyan oltárian. Az előírt frissítésen (ez 20 percenként jelentett adagolást az Igi által összeállított ch-okból, gél, banán, méz, gumicukor, iso olyan lebontásban, hogy az óránkénti 60-70gr ch meglegyen, emellett óránként só tabi) elkezdtünk kicsit módosítani annyiban, hogy kivettük a gumicukrot, mert azt figyeltük meg, hogy azután rosszabb a helyzet, nagy valószínűséggel ugye cukorszint ingadozás és picit sűrűbbre vettük a sót. Igyekeztem Iginek mantrázni, hogy nyugi van, ez most kicsi holtpont, de hamarosan jobb lesz és haladhatunk újra rendületlenül tovább, tartson ki. Szerencsére elhitte 😊 6 óra körül a koffein tablettát is elkezdtük.

Közben Gyurival is folyamatos kapcsolatban voltunk leadva egymásnak minden infót, hogy a váltás is minél gördülékenyebben menjen, tudjon mindent az épp soron következő. Az izmok kaptak gyors masszázst is, volt magnéziumos krém, majd kicsit később meru-t is bevetettünk amikor Igi azt érezte, hogy kezdenek merevedni már a lábak.
Hajnali kettő körül lehetett, ha jól emlékszem, én vártam a váltást, csörren a telefonom. Gyuri az, halkan mondja, Igi nehogy hallja, hogy hát nem tudja mi lesz, Igi nagyon szar állapotban van. Mindjárt ott vannak nálam, nézzem meg, beszéljünk. Erre csak annyit mondtam, hogy jól van nem baj, ha gyaloglás innen akkor is megyünk tovább, nincs más opció.
Megérkeztek, Igi nekirogyott a kocsinak. „Ági nagyon szarul vagyok” – hangzott el. Mondom okés, figyelj Igi. Tudom, hogy szar, nehéz, fáj valami? Hát a lábak nem mozognak, fájnak…. Gondoltam magamban okés, ezzel nem ártunk hátha jó lesz kis placebo, megkérdeztem mit szólna egy fájdalomcsillapítóhoz. Jöhet, volt a válasz, így gyorsan kikevertem. Majd jött a lelki löket, ezúton is hála Szandrának, Igi feleségének, hogy ezt megosztotta velem, emlékeztettem rá Igit, milyen üzenetet hagyott otthon a tükrön: MEGCSINÁLOM! Emlékeztettem rá, hogy itt veszteni való nincs bármi is lesz az időeredmény, de azért jött, hogy körbemenjen és én bizony amíg össze nem esik tovább fogom rugdosni. Pár könnycsepp elcseppent és Igi kiegyenesedve elindult tovább. Én következtem a kíséretben. Számomra ez volt a legnehezebb szakasz. Tántorogva kocogva haladt a futóm. Féltem, féltettem, jót tettem-e azzal, hogy továbblöktem, de hessegettem is el a gondolatot, Ági erősnek kell lenned, minden rendben, ez csak fáradtság. Aztán Igi egyszercsak lefeküdt az árokparton. Lepattantam a bicóról, mondtam neki bocs Igi, de ezt nem és már húztam is fel. Kértem, ha szédül egy pár másodpercre kapaszkodjon belém, szedje szépen össze magát, de haladjunk aztán tovább, ezt itt biztos nem fogjuk befejezni. És aztán Igi megint szó nélkül szépen tette a dolgát. Már többnyire gyors gyaloglás volt de haladtunk legalább.

Jött a hajnal és bár a futás már nemigen ment, Igi nem panaszkodott tette egyik lábát a másik után és az utolsó pontra amire nekem volt még időkorlát infóm, sikerült beérni respect időn belül pár perccel. Innen már nem volt kérdés, bármi is lesz megcsináljuk. Még egy kisebb megakadás volt, amikor az eső után beütött a tűző nap és fullasztó meleg, de sikerült gyorsan hűtenünk és jeget is szerezni, ez pedig azonnal visszahozta Igit is újra az élők körébe.
Az a megtiszteltetés ért, hogy enyém lehetett a befutó szakasz, amit Igi (most kapaszkodjatok meg) végig futott majdnem négy kilómétert. Én nem tudom honnan vette az energiát, de szárnyra kapott. Végül kicsúszva a szintidőkből, de annál nagyobb örömmel és én úgy gondolom minden körülmény ellenére megelégedéssel értünk be.

Erről már Gabi is írt, hogy elgondolkodtató, mi hajthat valakit még 150km után is, amikor már bontják a frissítőpontokat, amikor már a seprűs ember (jelen esetben bicós) „velünk együtt” jön, amikor már tudod, hogy nem lesz meg a szalag. Azt hiszem Iginek mindegy volt ez a része. Persze valahol idézőjelesen írom ezt, de a cél útközben átértékelődött a 28-ról 33 órára majd arra, hogy meglegyen a kör. Hisz csak egy kör. És ott voltunk neki mi is, akik a végsőkig hittünk benne, hogy képes rá. Nem nagyon volt más választása 😀

Volt aki később tőlem is megkérdezte, nem fájt a feneked? Ooo mondom dehogynem, meg a fogam kb az első 30 km-en kettétört és migrénem is volt. De ennek ott és akkor nem volt helye. Még az említésének sem.
Végül szeretném leírni, hogy mindenkinek ilyen futót kívánok kísérni. Egy rossz szó, egy hiszti egy komolyabb panasz nem hangzott el. Amit kértünk mindent megtett, és mentálisan brutális edzettségről tett szert, persze fizikálisan is, de mentálisan még pár lapáttal rápakolt.
No és persze jövőre ismétlünk 😊

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on 2025.05.05.

Előzmények:

Három nappal a rajt előtt ezt a cetlit kaptam egy kínai szerencsesütiben:

’Every difficult task is an opportunity in disguise./Minden nehéz feladat egy rejtett lehetőség.’

Tudtam én csak nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.

2013-ban futottam utoljára az UB-n, akkor még Aligáról indulva és a Balatonfelvidék is benne volt az útvonalban, 27:57-et mentem, az a legjobb időm is egyben. (2011-ben 28:34, 2009-ben 31:18, három sikeres teljesítés három indulásból)

Eltelt 12 év, ilyen hosszú ultrákat nem is csináltam azóta, 100km körüli távok voltak a leghosszabbak párszor, meg egy Korinthosz 160as indulás de ott csak 90ig jutottam (a 40 fokban). Szóval semmiképpen nem rutinból, a többszörös teljesítők magabiztosságával vágtam bele a felkészülésbe, inkább egy újrakezdő bizonytalanságával, hogy fog-e ez még menni és a felkészülésből önbizalmat szerezni.

A tapasztalt edző megvolt, Gabi Gizibé Barát sok egyéni teljesítőt készített már fel, idén Rebeka Paulovics dobogóra is állt a tanítványok közül. Vakon megbízom benne, jött hetente az edzésterv én pedig igyekeztem maximálisan megcsinálni, hogy minden pulzus, távolság a helyén legyen, de ha épp 3 óra bringázást írt elő és kint 2 fok volt, akkor szó nélkül összeraktam otthon a görgőt és tekertem rajta három órát (pedig egy-másfél óránál többet nem nagyon tudok elviselni belőle). Januárban és márciusban futottam kétszer 100 km-t edzésként, Adrienn Hegyi-Sági nagyon jó futótárs volt ezekben és a másodikra Szimandl Anita is becsatlakozott, jó hangulatú futások voltak. Éva Paulovics Vica kísért mindkét hosszún és az UB-ra is vállalta a kísérést már év elején, a verseny előtt két héttel pedig Tamás Krisztián Tapír barátom is igent mondott, így sikerült leigazolni az egyik legsokoldalúbb kísérőt, aki ultrában és Balatonban is otthon van.

Az évet egy száraz januárral kezdtem de hogy az elkötelezettségemet erősítsem, kitoltam az alkoholmentességet az UB-ig. Fogyni szerettem volna pár kilót, de ez nem nagyon sikerült, ezért február végén konzultáltam egy sportdietetikussal, változtattam az étkezésemen, márciusban lement 1 kiló és áprilisban is legalább még fél.

Részletes időtervet készítettem pontokra lebontva, lassulással, frissítéssel kalkulálva, 23:55-ös célidővel, Gabi szerint lehetséges és ő mindig jobban tudja, én meg nem akartam a saját terveimmel gátat szabni a fejemben, ha esetleg tényleg annyira jól menne. Frissítési tervet is írtam, azt is óránkénti szénhidrátbevitellel számolva, milyen kajában mennyi van, ilyen sem csináltam még sosem előtte.

Szóval nagyon akartam én ezt, az edzések jól mentek, a pulzusom sokat csökkent, illetve ugyanolyan pulzuszónákban sokkal gyorsabb lettem, élveztem a felkészülést és tudtam, hogy jó úton járok.

Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán a következő futásomon a 13km-t 8ra rövidítettem szintén kezdődő vádlifájás miatt, majd a verseny előtt egy héttel nagypénteken egy 10km-nek induló edzésen 3 km-nél nyilallt bele a vádlimba egy szúró fájdalom, úgyhogy sarkon fordultam és 6km-rel zártam a verseny előtti utolsó futásomat. Fasza…

Innen az utolsó héten gyulladáscsökkentő gyógyszer és tapasz, hengerelés, masszázs, egy bringázás és egy úszás és a reménykedés, hogy jó lesz, mire kell, hátha csak a testem utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy eltántorítson, de a versenyen már az adrenalin miatt nem is jelent majd gondot. Azért a lelki felkészülést nem igazán segítette ez a fajta bizonytalanság, hogy az UB egyben a tesztfutás is, hogy elég volt-e egy hét pihenő a lábamnak, viccesen azt mondtam, hogy Tihanyig kiderül, hogy meddig jutok.

—————————————————–

a verseny:

Péntek reggel 7-kor elrajtoltunk, egy kompressziós szárat feltettem a jobb vádlimra, ha nagyon szét akarna esni, akkor legyen, ami összetartja, meg bekentem bemelegítő krémmel, ami eléggé égeti az izomzatot, csak hogy ne tudjam, hogy mitől is fáj.

6km-nél elkezdtem érezni a vádlim, nem vészesen, de azért jelzett, kicsit húzódott. Hát, jól kezdődik, innen eléggé befelé fordultam, túl sok interakcióm nem volt a szurkolókkal. A tempó ment, a frissítést ment, szóval úgy voltam vele, hogy ha csak ennyi, akkor ezzel még menni fog. Azért akarva/akaratlanul a fájdalom megjelenése után egy kicsit elkezdtem kímélni a jobb vádlim, arról próbáltam kevésbé dinamikusan elrugaszkodni cserébe a bal lábammal kicsit jobban lendíteni magam, ezt az aszimmetria elég korán kezdett jelentkezni a bal combomban.

44km-nél a Római úton egy erős szúró nyilallás a jobb vádliban, azt gondoltam, hogy tuti szakadt valami benne. Tempó kicsit visszavesz, óvatoskodás felfelé is meg lefelé is, nem fogadtam volna magamra nagy tételben ebben az állapotban. Az időtervben 50km-ig terveztem 5:30-ban, onnan Keszthelyig 6 percesben, ez a lassulás ezzel meg is lett, de ennél több nem.

58km-nél kértem egy fájdalomcsillapítót, mert bár abszolút nem vagyok híve ennek egy ultraversenyen, de most nem a verseny fájdalmait, hanem a sérülés fájdalmait próbáltam csillapítani ezzel, hogy a féloldalas futásom ne fokozódjon még jobban. A gyógyszer hatott, a futás innen jobban ment, Keszthelyre jó hangulatban érkeztem. Krumplis tészta meleg ételként nagyon jól esett, Péter barátom is itt volt szurkolni, összeszedett voltam, minden klappolt, az időtervhez képest kb. 1-2 perccel korábban indultam tovább a pontról. (itt azért kapott a vádlim egy Flector tapaszt…)

A Keszthely-Máriafürdő közötti 15km valahogy mindig nehéz fejben. Itt most megcsináltam az első videós bejelentkezésem, Péterék újra szurkoltak, az addigi oldal-szembeszélből kb. hátszél lett és a Keszthely-Boglár között tervezett 6:30-as tempón is belül voltam, úgyhogy pikk-pakk elrepült.

100km-nél 10:15 volt az időm, épp az időtervnek megfelelő, a pulzusom még mindig valahol 135 környékén, szinte ideális. 114km-nél valahol Boglár környékén 12 óra, ez is az itiner szerint. Itt volt az első meglepetés szurkolás, egy kolléganőm a három gyerekével jelent meg váratlanul, mint kiderült, a céges váltó miatt a StafétAppban elég sokan követték a helyzetem és ment a riadólánc, hogy mikor merre járok, nagyon jól esett tőlük a folyamatos szurkolás.

120km, valahol Balatonlellén, 12:30 körüli idővel még mindig a 24 órás időterven voltam, kb. itt utoljára és innen jött a mélyrepülés mindenféle szempontból és már az emlékek sem teljesen tiszták.

Vevi kolléganőm valahol itt csatlakozott be bringás kísérőként és jött velem egészen Zamárdiig, örök hála érte. Kb. eddigre elfogytam izomzatilag, a tartós átterhelés megtette a hatását, a tervezett 7-7:30as tempó már csak 8 perc körüli volt, a pulzusom is leesett 110-120 környékére, valami futómozgás erőltettem, de szánalmas-gyötrelmes vánszorgásra futotta csak. Fejben fókuszált voltam, óránként ettem a tablettáimat, fogyasztottam az izót, nyomtam be a szénhidrátot, erőltettem a géleket, próbáltuk a kaját változatosan tartani, főtt krumpli, főtt rizs, halpástétomos szendvics, minden csúszott, a gyomrom működött, a fejem is, csak a futóművem nem.

Közben becsatlakoztak még kollégáim, Attila, majd Szántód körül 140nél Gábor, érkeztek a másnapi céges váltóra, tök jó volt, hogy egy emberként szurkoltak.

Az eredeti időtervet elengedtem, nem volt reális és nem is érdekelt igazán, a 25-26 órában még hittem, folyamatosan haladtam, soha nem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, végig vizualizáltam magamban, ahogy a szalagot a fejem felett tartva állok a célkapuban.

Még Siófok-Sóstónál is ’csak’ 1 óra 20 perccel voltam az itinerem mögött és úgy voltam vele, ha felérek a magaspartra, akkor onnan már beérek, mintha egy hegytető lenne, ahonnan már csak be kell gurulni a célba, különben is, már csak egy maraton.

Akarattya után meghallgattam a céges podcastot (Concorde – Futni mentünk), kb. ide tartogattam, amikor kell valami kis plusz, ami továbbvisz, pont jól is jött, bár sokat ettől sem gyorsultam.

Eseménytelen volt innen már minden, sajnáltam Vicáékat, hogy nem valami nagy eredményhez kell asszisztálniuk, hanem a vánszorgásom kísérni csigalassan, nekik is baromi fárasztó ez. Mindegy, haladtam rendületlenül, az utolsó 20 kilire Tapír is becsatlakozott mellém, együtt bandukoltunk és hallgatta a hisztijeimet arról, hogy ennek sohasem lesz vége. Már csak 15 perc körüli kiliket tudtam gyalogolni, azért az a maradék félmaratonra majdnem 4,5 óra, felfoghatatlanul sok. Közben eleredt az eső, majd elállt, kabát fel, kabát le, cipő szétázott, vízhólyagok jöttek, amiket eddig megúsztam, de csak mentünk.

Csopakon voltunk, kb 10km volt még vissza, 2 óránk volt még a 29 óráig, ez volt az utolsó időterv, aminek meg kellett lennie, ez a Spartathlon kvalifikációs szint, legalább valami értelme legyen ennek az egésznek, ha már minden más elúszott. És nem jött ki a matek, 4km/h tempóval még a 29 óra sem lesz meg, úgyhogy elkezdtük ’tolni’, a 14 perc/km tempót kb. 11 perc körülire gyorsítottuk, ez volt a max, ezzel a tempóval hol a bal lábam akart összecsuklani alattam, mert a combom az már semmit nem tudott tartani, hol a bal lábfejemben forgattak kést, összejött valami ínhüvelygyulladásszerűség.

Csopaknál a céges kisbuszunk is megtalált, nagy biztatást kaptunk, ahogy éppen száguldva gyalogoltunk, aztán szép lassan jött a rettenet hosszú Tagore, megcsináltam az utolsó videós bejelentkezést és eljött a cél is a végtelen távolban, na itt már egy útpadkára sem tudtam fellépni segítség nélkül.

Csippantás (28:35), célszalag nevemmel a magasban, fotók, könnyek. Nem örömkönnyek voltak ezek, az utolsó 90km összes gyötrelme, fájdalma, fókuszáltsága szakadt ki végül.

——————————————–

Utózönge:

24 óra lett volna az álomidő, 25-26 óra körül valahol a realitás. 26-28 óra körül a ’legalább az eddigi legjobb’. Ez a 28:35 messziről nézve olyan, mint az előző kettő, hiába a sok előzmény, tudatos felkészülés, hoztam, amit eddig. Igaz, hogy 12 év után hoztam ugyanazt, de nem gondolom magam öregnek az ultrához.

Megint bebizonyítottam, amit már sok versenyen, hogy mennyire tudok küzdeni, ha kell, de őszintén szólva ezt eddig is tudtam, én most már a bennem lévő aktuálisan elérhető eredményt szerettem volna kihozni, egy végig fókuszált, nagy behalástól mentes futással, ez nem sikerült.

El kellett telnie egy hétnek, hogy azért félig tele lássam ezt a poharat. Van 4 sikeres UB teljesítésem, jobb ez sokkal, mint ha 3:1 lenne most. Emellett van egy Spartathlon kvalifikációm, ezt is hajkurászom már pár éve, most két évig megvagyok vele. Ezzel a fejjel menni fog az is, a lábaimon kell még dolgozni kicsit.

Az ultra a problémamegoldásról (is) szól, megoldottam, nem volt könnyű, mélyre kellett nyúlni, de másfél lábbal ez a 28:35 végülis nem is olyan rossz.

Fotók: NN Ultrabalaton, saját