aszfalt
Balaton Szupermaraton – Szőnyi Gábor, beszámoló
A verseny szlogenje 4 nap FUTÁS – 4 nap BARÁTSÁG – 4 nap BULI – 4 nap CSODA.
Tényleg valami ilyesmi volt. Pár nap már eltelt, az emlékek szépülnek, csak a jóra emlékezünk, de azért volt benne bőven hullámvasút is.
Most indultam először ezen az eseményen. A Balatont már többször körbetekertem mindkét irányba, kb. szerintem már minden részén futottam rövidebb-hosszabb szakaszokat, télen, nyáron, egyedül, többen, de futva ez volt az első teljes kör (megj.: oké, Szigliget-Badacsony kimaradt, a szervezők tehetnek róla).
Öt évvel ezelőtt, az ország Covid-lezárása előtti utolsó versenyen, az akkori BSzM-en futottam életem első maratonját, utána kerestem meg Gabit. Akkor még fel sem merült bennem, hogy egyszer itt fogok állni ennek a 4 napos rendezvénynek a rajtjában. Az elmúlt években főleg körözős versenyeket futottam. Nagy különbség, hogy egyrészt azok tervezhetőbbek, kiszámíthatóak, sokkal jobban, másrészt másnap nem kell újból elindulni. Főleg ez utóbbi kapcsán volt bennem kérdés, hogy fogok újra és újra maraton feletti távot lefutni, összesen négyszer. A kérdés mind erőnléti, mind mentális oldalról felmerült, és persze bíztam benne, hogy nem lesz semmilyen váratlan helyzet, sérülés, ami miatt ki kell szállni.
A körözős versenyeimmel mégis volt hasonlóság, a víz közelsége. Az elmúlt 3 év versenyeit kb. mind vízparton, annak közelében futottam, UB-k, Szerelmes Füred és BUFF-ok a Balaton partján, UTT a Tisza-tó körül, Suhanj a Duna partján aztán a Margit-szigeten, Omszki-tó parti körözések, valamiért nekem ezek a versenyek tetszenek. A Balaton most is csodálatos volt, a verseny idejére hirtelen tavasz lett, minden adott volt, csak futni kellett.
Ha röviden akarom összegezni, teljesen rendben álltam be a siófoki rajtba. Közös 5 évünk eddigi legjobb felkészülése volt, a verseny előtti 18 hétben nem voltam beteg, nem volt semmi sérülés, kb. mindent meg tudtam futni, legmagasabb heti km átlag, leghosszabb eddigi edzések (tudom, a km szám csak egy a sok szempont közül), és főleg legjobb érzések, szóval minden jól alakult. Fejben is nagyon készültem, verseny előtti hetekben ment a tervezés, készen álltam, már csak meg kellett csinálni.
A start előtti napon már lementem Siófokra, próbáltam még jobban a következő 4 nap kihívásaira hangolódni. Az első nap rajtja csak 10 után volt, szóval lett volna bőven idő aznap leutazni, de jó volt ez a plusz egy este, kicsit vegyülni a hasonló hibbantak között (sok ismerősömnek nem fér a fejébe ennyi unalmas csakfutás).
Az első két napot frissítés szempontjából egyedül oldottam meg, a második két napon, szombaton és vasárnap, ahogy több versenyen is korábban, a húgom segített. Nagy ölelés neki, óriási különbség egyedül végigcsinálni vagy VIP kiszolgálást és főleg mosolyt plusz támogatást kapni pontról pontra. Energetika szempontjából minden ok volt, mindent bevittem magamba, amit terveztem, és semmi nem jött ki terven kívül 😊. Ha valakit érdekel, Hammer és Allrys zselék mentek felváltva, plusz sótabletta, és főleg csak vizet ittam. A nehezebb időszakokban, általában a táv vége felé, motiváció gyanánt jutalmaztam magam kólával. És szokás szerint zenével.
Az első napot (Siófok-Fonyód, 48 km) nagyon lazára vettem, tempóra az is volt, mégis elég nehéz lett a vége, és ez kicsit elbizonytalanított. Aztán a második (Fonyód-Szigliget, 53 km) és harmadik nap (Badacsony-B.füred, 43 km) mégis szuper volt, stabilan, komolyabb holtpont nélkül, nem volt semmi alibi séta (csak az északi parti (terepesek, nem röhögni ám!) emelkedőkön, ahol ”szabad”), semmi megállás, a tempó olyan amilyen, de nagyon örültem.
Ugrálom itt át a napokat, de basszus, ezek azért nehezek voltak. A 6 perc feletti km-ek azt jelentették, hogy napi 5-6 órát élvezhettem a futás és a Balaton minden szépségét. Szerintem az élmezőnynek sokkal könnyebb dolga volt, én még bőven számoltam vissza a hátralévő távot, amikor ők már jól megérdemelt pihenőjüket töltötték. Többet, tovább futni egyértelműen nehezebb, na 😊. Viszont tovább is élvezhettem a hangulatot, ami nagyon klassz volt. Elég sokan futottunk (persze nem egy UB mezőny), sűrűn voltak a frissítő pontok, sok helyen drukkoltak, több helyen volt zene, szép volt az idő, sok random egymásmellé sodródásból alakult ki beszélgetés más futókkal, akikkel a következő napokon már ismerősként üdvözöltük egymást, szóval végig érezhető volt a verseny fent említett szlogenje.
Jó ötlet volt a BSI-s szállást, és transzfert igénybe venni. Egyrészt egyedül nem is tudom máshogy hogy oldottam volna meg. Másrészt, és főleg, nagyon klassz volt a többi Gizionnal és Gabival találkozni, pacsizni, futásról és nemfutásról beszélni, jókat nevetni.
Illetve mindenféle tanácsot kérni és kapni, főleg regeneráció témakörben. A lányok Balaton merülését idén én még nem léptem meg, de azért a szállodai szobában a tökhideg fürdőt szerencsére bevállaltam (szerintem az egész szálloda hallotta amikor elmerültem a kádban). Utólag is köszi Juli a tippet, tényleg működött. Sajna a vízhólyag problémákra továbbra se találtam végleges megoldást, minden este pedikűr műtétek sora zajlott, kisebb-nagyobb sikerrel. Ennek mentális kezelésében azért már előléptem, a negyedik napra borzalmassá váló helyzetet is megoldottam annyival, hogy nem foglalkoztam vele, fájt, de tudtam, hogy nem tudok mit csinálni, és kész (mondjuk segített, hogy volt nagyobb problémám, ld. később 😊).
Visszatérve a futáshoz a harmadik, legrövidebb nap, a kis genya északi parti emelkedőivel együtt is teljesen oké volt. Annak a résznek minden centiméterét ismerem, ráadásul a startban egy meglepetés ismerőssel is összefutottam. Szóval jókedvvel, ismerős helyeken, jó érzésekkel haladtam. Egészen a végéig, amikor, ahogy emlékszem, a céltól 5 km-re elkezdett veszettül fájni a bal bokám felett valami – ami még sose korábban. Ennek az lett az eredménye, hogy a célban leállás után nem bírtam lábra állni, alig bírtam a transzfer buszra felszállni, majd elcsoszogni a hotelben a szobámig.
Az északi parti „emelkedők”, ahol „legális” sétálni, kivéve, ha fotóznak
A sok gizionos tanácstól, kencétől, kompressziótól …stb. az utolsó, negyedik nap reggelre jó is lett, kicsit éreztem, de teljesen oké volt – pedig este komolyan azt hittem, nem fogok tudni elindulni. Szóval eljött a negyedik nap (B.füred-Siófok, 51 km) reggel, az esti rossz érzések után épp felszálló ágban, lábra tudok állni, éljen, amikor a rajtba tartó buszon jött egy mélyütés, kaptam egy személyes nagyon rossz hírt, ami miatt az egész verseny zárójelbe került, hirtelen sokkal kevésbé lett fontos. Aztán ha már 4-ik nap volt, persze elindultam, de jó szar kedvvel. Ez az utolsó nap futás szempontjából is teljesen más lett, mint az első három. Kb. az 5-ik kilitől elkezdett újra egyre jobban fájni a bal lábam, kb. a táv felétől már nagyon rossz volt. Az volt a szörnyű, hogy az állás, és gyaloglás is rossz volt, a legkevésbé egy görnyedt pingvinszerű csoszogás-totyogás működött, ahol sík volt. Felfelé vagy lefelé borzasztó volt, és azért a negyedik napon is voltak ilyen részek. Szóval vagy 25 kilit összeszorított fogakkal csoszogtam, sziszegve, tuti ha nem a negyedik nap, hanem egy sima verseny, akkor kiállok.
Az egyik mélyponton ért utol Tünde, az a közös 2 kili megváltás volt, végre nem magammal voltam elfoglalva, hanem beszélgettünk, köszönöm utólag is.
A tervezett tempónál egy-másfél perccel lassabban „haladtam”, szörnyű volt az egész, nem akart sehogy se közelebb kerülni a cél. Az utolsó 3 kilire annyira elegem lett, hogy inkább elkezdtem gyorsítani, legyen már vége minél előbb. Valahogy ment, szerintem ott már platózott a fájdalom. Így sikerült visszaérni Siófokra, beérni a célba. A célkapu alatt azért persze örültem, kaptam gizionos, tesós, és edzői ölelést is, akkor azok nagyon jól estek.
A célban és utána 😊
Mindent egybevetve, örülök persze, hogy sikerült, még akkor is, ha negyedik nap minden szempontból teljesen másmilyen lett, mint ahogy terveztem. Az öröm mellett erre a négy napra és az egész felkészülésre büszke is vagyok, ezért az éremért szó szerint megküzdöttem. És klassz dolog időnként arra gondolni, hogy körbefutottam. Időt bőven hagytam bent, szóval lesz miért visszamenni.
Holland futókaland – Hoho100 – Paulovics Rebeka
Elrepültem Amszterdamba, hogy drogozzak- de nem úgy, ahogy elsőre gondolnátok. Meggyőződésem, hogy az ultrafutás maga is egyfajta drog: függőséget okoz, óriási hatással van a testre és lélekre, ráadásul hetekig extázisban lehetünk tőle. Szerintem nincs is ehhez fogható érzés! 😍Aki nem hiszi, fusson utána!
A Hoho100 nevű, Amersfoortban megrendezésre kerülő versenyre neveztem ezúttal, hogy próbára tegyem magam. A 100mérföldes, azaz 160km-es távot választottam, mert tapasztalataim alapján a 200 kilométeres versenyek alatt ez a táv szokott az lenni, ahol elkezdek kipurcanni/ megborulni, és gondoltam most hátha futhatok egy jót, anélkül, hogy egy kicsit is belesétálnék. Az egésznek a különlegessége ezenkívül még az, hogy úgy döntöttem ez alkalommal egyedül utazok, mert a 160km miért is lenne elég próbatétel??😅 Eddig minden hosszabb versenyemen segített valaki a frissítésben, ami egyébként nagyobb logisztikát igényel, mint maga a futás. Sőt a futónak, amikor már nincs teljesen az eszénél is figyelnie kell a tápanyagbevitelre, illetve akkor is ennie/innia kell, ha éppen hányingere van és a pokolba kívánja az egészet, mert enélkül nem sokat fog előrébb jutni. Na erre jó egy kívülálló; ha gond adódik kezébe veszi az irányítást és a versenyzőre parancsol. Nekem meg nagy hirtelenjében az a szikra pattant ki a fejemből, hogy ezt is én szeretném csinálni, ki akarom próbálni, hogy hogyan boldogulok magamra utalva.
Hat napos utazást terveztem, hogy a versenyt követően legyen időm városnézésre, előtte pedig pihenésre a hosszú út után. Az utóbbi viszont nem egészen a terveim szerint alakult. Amszterdam belvárosába lépve szinte azonnal elnyelt a turisták tömege, az utcákon pedig mindenféle gyanús alakok tűntek fel. Az egész várost átható fűszag sem tette bizalomgerjesztőbbé a helyet. Kicsit elveszettnek is éreztem magam egyedül, egy idegen nagyvárosban, ahol minden ismeretlennek tűnt.
Gyorsan a szállásomra siettem, bízva abban, hogy ott végre megpihenhetek, de a hostel sem hozta meg a várt megkönnyebbülést. A higiéniai állapotok hagytak némi kivetni valót maguk után, és ezt úgy mondom, hogy egyáltalán nem tartom magam kényesnek.
A szobák kicsik és zsúfoltak voltak, de ez önmagában még nem zavart volna. Csak egy jó alvásra vágytam! Ehelyett egész éjszaka forgolódtam a fullasztó melegben, és amikor végre elaludtam, egy rémálom ébresztett; méghozzá azt álmodtam, hogy szénné égek.😂Soha nem örültem még ennyire az éjt követő reggelnek. Ám ekkor is történt még attrakció, hiszen a reggelihez indulva egy betépett kétes egyénnel sikerült a liftbe szállnom. Aki mint utólag kiderült a WC-ben aludt, majd miközben jogtalan reggelijét fogyasztotta ki is dobták őt a recepciósok. 😅Finoman szólva ennyit első szállásomról.
A második viszont ezzel ellentétben minden elvárásomat felülmúlta.🥹 Még anno, mikor a regisztrációmat adtam le a versenyre, pattant ki a fejemből az a szikra, hogy nem egy hagyományos szállást vennék igénybe, hanem mi lenne, ha valaki elszállásolna? Hosszas kutakodás után sikerült megtalálnom egy helyi futóklub instagram oldalát, akiknek rögtön írtam is azt megérdeklődve, hogy esetleg lenne e olyan illető a közösségben, aki szívesen fogadna a verseny előtti éjszakára. Úgy voltam vele, hogy egy helyi futóval való ismerkedés egyfajta szìnt vinne az ittlétembe is. Hamar választ is kaptam, Do egy futólány igen lelkesen írt vissza, hogy hozzá nyugodtan mehetek vendégségbe, és ez még nem minden, 750m-re laknak a versenyközponttól, ami igen nagy kényelmet tud nyújtani.😊
Megérkeztem hát hozzájuk péntek délután, ahol igen kedves fogadtatásban részesültem. Nem akármilyen szállásadókat kaptam, rögtön megtaláltuk a közös hangot és már akkor éreztük, hogy nagyon passzolunk egymáshoz személyisegileg is. 😊 Egy közös futással indítottunk, Do és párja megmutatta a pályát, ahol másnap 43 kör várt rám. Majd egy kis cseverészés és 7liter ISO bekeverése után hamar visszavonulót fújtam, ugyanis be kellett pótolnom a csütörtöki alvást is.😅 Itt már minden kényelmesnek bizonyult, irtó jót aludtam.
A NAGY NAP
Reggel egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a nap is elérkezett. A felkészülésem nem volt az igazi az utóbbi hónapokban, ennek következtében pedig nem tudtam volna megtippelni, milyen eredményre számíthatok majd, illetve mennyi időt vesztek egyáltalán azzal, hogy önmagamat frissítem. A cuccaim sem voltak profik. A kézipoggyászomba nem fért be a sok megszokott otthoni holmi, minimalizálnom kellett minden felszerelést. 😏
Elárulom, azért titokban vágyakoztam egy Spartathlon ‘A’ szintre, és mivel a verseny pénzdíjas volt, sejtettem, hogy a dobogóra nem férek majd fel, így csak ezzel az idővel próbáltam motiválni magam. Nyilván kicsit irreális terv volt. Ha a felkészülésemmel minden rendben lett volna, talán oké…de azért így nem sok esélye volt annak, hogy ezt képes leszek megvalósítani. Az elején azért hittem benne, egészen 40 és 50 kilométer környékéig, ahol valami iszonyatosan megtörtem, mert láttam hogy nem fog menni. Úgy voltam vele, hogy elég lesz, ha a 100km-t teljesítem, nem szopatom magam itt a 160 km-rel, nincs értelme. Hivatalosan ki lehet állni ennyinél. Nem akartam ezt az egészet, és szinte a sírás kerülgetett, hogy mit keresek én itt. Na jó…el is csordult pár könnycsepp. A nagy szenvedés közepette azonban sikerült felismernem a szituációt, amibe belekerültem, ezt a full negativitást. Erőt vettem magamon és megpróbáltam elhessegetni a kínzó gondolatokat, vettem be egy koffeintablettát is, ami végül sok segítséget nyújtott. Elhatároztam, hogy ezen többet nem filózok. Amíg ténylegesen el nem érem a 100 kilométert nem kattogok rajta, csakis kizárólag futok és teszem az egyik lábam a másik után. Szépen lassan sikerült felszìvnom magam és menni, és menni. Szerencsére a frissítésre való fókuszáció sokszor elvette a figyelmem arról, hogy hány 3,7km-es kört kell még megtennem. Úgyhogy telt az idő, mondhatni 🙂
Külön kiemelném, hogy iszonyatosan meg vagyok hatódva, mert rengeteg támogatást kaptam újonnan szerzett holland barátaimtól.🥰 Azt mondták ugyan, hogy kijönnek és megnézik, hogy hogyan futok, na de arra nem számítottam, hogy ennyi terhet levesznek a vállamról. Napközben kinéztek egy jó párszor, na meg este is és hajnalban. Porciózták az ISO-t, segítettek abban, amire épp szükségem volt. Do összesen 37km-t futott velem a nap folyamán, lakótársnője, Bianca pedig 11-et. Azt kell mondjam, ez sokat hozzátett az eredményemhez. Iszonyat jól esett és a tempómon is rengeteg javítottak.
Természetesen nem álltam meg 100-nál. Az nem én vagyok!!!
Csak futottam, ahogy tudtam. 130km-nél Do épp csatlakozott egy-egy újabb körre hozzám, akkor jelentette be azt is, hogy éppen a 3.helyen állok. Ekkor vérszemet kaptam. Nem volt helye már a szenvedésnek, és a sok kilométer keserves visszaszámlálásának, annak volt helye, hogy menjek előre, ahogy a csövön kifér és mindenképp tartsam meg ezt a helyezést. Valahogy teljesen átállt a fókusz, arra hogy minél hamarabb befejezzem a versenyt. Innentől már csak a köröket tartottam számon a fejemben, hiszen az, hogy már csak 8db van hátra jobban hangzott, mintha azt mondom még 30km. Szóval így mentem előre, magamat biztatva. Nem is számítottam rá, de mikor már csak 3 köröm maradt Do meglepett egy kanyarban és kettőt újra lefutott velem. Az utolsó kört pedig rám hagyta, hogy azt még egyedül kiélvezhessem. Annyira nem élveztem ugyan, mert a kettővel előtte lévő etapban újabb nyomás nehezedett rám. Átvettem a 2.helyet!!😎 Nem volt kérdés, innentől csőgázon toltam tovább, nehogy már ne az enyém maradjon a dobogó második foka. Annyira komolyan vettem ezt, hogy kicsivel a cél előtt tűnt fel, sikerült leköröznöm versenytársam.🙃 Felejthetetlen érzés volt átlépni a célkaput! És habár a Spartathlon szint nem jött össze, a dobogó csak meg lett, amire mérhetetlenül büszke vagyok. Sok munka volt benne; 17óra 44perc❤️
Do és a párja a célban vártak. Olyan jó érzés volt, hogy habár alig ismertük egymást, mégis teljes szívvel átélték velem a verseny izgalmát. Őszintén örültek a sikeremnek, és ez hatalmas erőt adott.
Életem legjobb körözős versenye volt ez. Remek, figyelmes szervezőkkel, akik nagyon pontosan tajékoztatták mindenről a külföldi résztvevőket is. És képzeljétek, még egy magyar nyelvű plakátot is kihelyeztek! Mikor megpillantottam a “Láss csodát!” feliratot, csodálkoztam is! 😂 Mindemellett számos új sporttárssal sikerült megismerkednem, akik feldobták a versenynapot. Iszonyat jó volt a közösség, meg úgy minden! Örülök, hogy ezt a versenyt választottam mert igen emlékezetes marad számomra! 😊
Hatalmas köszönet az edzőmnek Gabinak, aki rábeszélt a nevezésre! Felejthetetlen élményeket sikerült szereznem ezáltal, és nagyon hálás vagyok értük! Elmondhatatlanul hálás!🥰
PS.: Amszterdam nem volt végül olyan vészes, mint első pillantásra! Máris visszavágyom!🤩
Garmin WTF Cold, 5 km – Tárbály Edit, beszámoló
Edit első bejelentkezése a verseny után: “Szia, megcsináltam. Szuperül ment. Csak az elején és kicsit a végén futottam. 9:16-os átlag lett. Nagyon erősnek éreztem magam.”
A Gizionok egy szuper heterogén társaság; a gyaloglóktól a terepultrásokig mindenféle spori előfordul nálunk. A beszámolók természete, hogy a nagy távok nagy teljesítményeit szeretjük megörökíteni. Ritkán fordul elő, hogy egy gyaloglással teljeített verseny eredménye az, ami beszámolót kap, pedig nagyon hiánypótló, és reméljük, hogy sokatokat inspirál az elindulásban! Húzzon mindenki futócipőt, és irány gyalogolni, futni!
És Edit bővebb beszámolója:
Hideggel és széllel, bár ragyogó napsütéssel indult a nap. Kicsit gondban is voltam, hogy hogyan öltözzek. Mert ugye ez nem futás, és ugyan ebbe is bele lehet izzadni, de nem annyira, mint a futásnál. Aztán pont egy réteggel többet sikerült magamra vennem, mint kellett volna. Féltávnál a sapka, kesztyű is lekerült róla.
Úgy gondoltam (tudom, hogy nem beszéltünk róla), hogy az elején futok egy kicsit. Nem teljesen sík ugyan, de nem is nagy a lejtő. Azt sem akartam, hogy a kb. 10 perccel utánunk induló terepesek beérjenek azon a szakaszon, ahol még ők is az aszfalton futnak, mert most kivételesen mi aszfaltosok indultunk hamarabb. Kb. 500 m volt a táv, amit futottam. És az a csúcs, amire közben szép lassan ráeszméltem, hogy a gyaloglásom nagyon sokszor alig volt lassabb, mint a kényelmes futásom.
Fogalmam sincs, hogy honnan jött az erő (nyilván a beletett edzés munkából, de mégis hihetetlen), de csak mentem, mentem szerintem eszméletlen jó tempóban. És nem fáradtam, tudtam mosolyogni, szurkolni a már visszafelé tartó gyorsaknak. Hagytam le olyan futót, aki hol futott, hol sétált. Nekem nagyjából állandó volt a sebességem. Tudtam tartani. Azt nem állítom, hogy könnyű volt a kilátói meredek, de egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy megálljak szusszanni. Amennyire tudtam, nyomtam felfelé is, de nyilván itt visszalassultam.
Lefelé megint ment a gyorsabb tempó. Hihetetlen, hogy mennyire élveztem. Az fordult meg a fejemben, hogy akár a 10K-ra is benevezhettem volna, ha kicsit nagyobb a szintidő és ezért be merem vállalni. Szerintem bent lettem voltam azon is szintidőn belül, mert úgy éreztem, hogy ezt a tempót még hosszabb ideig is tudnám tartani.
A végén szerintem kb. 200 m lehetett a futás (mert azért egy futóversenyen mégsem akartam gyalogolva beérni…tudom, ez az én hülyeségem, de célfotóért mindent 
). Azt hiszem, hogy ezt a futást kicsit túltoltam sebességben (én ugyan nem éreztem), mert Balázs a célban nagyon rutinos futó/edzőként rápillantott a kezemen lévő órára és megkérdezte, hogy a pulzusom tényleg 192? (legközelebb eldugom az órámat :P)
Persze a lányom az unokákkal és apósommal lemaradt a befutómról, mert én azt mondtam, hogy kb. 1 óra lesz, erre 43 perc lett. A szomszédos játszótéren hallották, hogy bemondták a nevemet. A fiúk örültek, hogy nagyi futott nekik egy kürtöskalácsot 😀
Szóval nagyon-nagyon jól éreztem magam és kimondottan élveztem az egészet. Nagyon köszönöm ezt az élményt, mert azok nélkül az edzések nélkül, amiket küldesz nekem, ez nem ment volna így és ilyen jókedvűen.
A következő verseny a WTF Börzsöny* lesz, ahol 8K terepre adtam le nevezést. Addig lesz idő tovább erősödni.
*Tudtad? A Gizionok rendszeresen önkénteskednek futóversenyeken, így a Runaway eseményein is. A WTF BRZSNY-ön március 29-én is lesz Gizionos frissítőpont, ahol mi kérdezünk téged: Víz vagy iso?
baratrunning.com 