Mooore 1 Way Ticket Backyard Run – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on 2023.06.14. Updated on 2023.06.14.

A verseny előtt két héttel realiztáltam, hogy be vagyok nevezve ide, de Gabival úgy egyeztünk meg, hogy erre igazán nincs szükségem most az UB után, az jó volt nagyon hosszúnak, menjenek csak a „rendes” edzések. Aztán a verseny előtti héten csütörtökön úgy éreztem, menni akarok (igen, akarok, nem „szeretnék”) Tihanyba. Gabi rábólintott, hát legyen, nincs időkorlát, menjek amennyit akarok. Illetve végül a „tedd oda magad” lett az instukció, miután rájöttem, hogy ez a verseny backyard magyar bajnokság is egyeben 😀

Nagyon vártam a versenyt, jó formában éreztem magam, lelkes és motivált voltam – sokat akarok Tihanyban futni, nagyon sokat 🙂 Segítőm nem volt, de úgy voltam vele, megy ameddig megy segítő nélkül, aztán majd lesz valahogy.

A versenyre csütörtökön délután mentem, Pestről jött velem Gyöngyösi Robi is – ha már úgyis lenn tervez aludni ő is, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem autóval, ne buszozzon.

Valamikor este 7 körül értünk Tihanyba, pár ismerőssel találkoztunk, pacsiztunk, Máté megkért minket, hogy ha már úgyis kinn tervezünk aludni, figyelnénk-e a többiek már felállított sátrára – ez nem volt kérdés 🙂

Az átmozgatót a verseny helyszínén, a Belső-tó körül futottam, és nagyon örültem, hogy változott a tavalyi pálya: a tó körül 90%-ban földúton megy az útvonal, egy oda-vissza adta ki a 6,7 km-t, nincs benne a hosszú bringautas emelkedő, nagyon tetszett ez így.

Sátramat felállítottuk, Robi is a sajátját. Bepakoltam a sátorba, elrendeztem mindent, hogy reggel minél tovább alhassak, hiszen ezért is alszom kinn, és nem foglaltam szállást. Miközben rendezgetem a dolgokat, hallom hogy elkezd esni az eső. Na, tök jó hogy minden benn van már, reggel nem kell a dzsuvában pakolni. Aztán látom, hogy kicsit csorog be a víz a sátor aljául szolgáló ponyván. Majd jobban. Húha, táska, hálózsák, powerbank gyorsan fel az asztalra, nem kéne hogy elázzon, hát még épp időben – bezúdult a víz, pillanatokon belül már bokáig is ért, úsznak a cipőim, el is áznak (három pár, plusz ami a lábamon van, annak már mindegy is)… Röhögök, hogy ez nagyon klassz lesz így 😀

Robi átmenekítette hozzám az asztalra/székekre a táskáit, és megbeszéltük, hogy hát ebből autóban alvás lesz, még jó, hogy két ember is elfér fekve a Kangooban.

A telefonom nem találtam, de bíztam benne hogy a táskák alatt van asztalon – hát, nem jött be, miután csendesedett az eső, és elfolyt a bokáig érő víz a sátorból, megtaláltam a földön. Akkor még működött, hurrá, túlélte!:-) (spoiler: reggelre meghalt)

A cuccokat kipakoltuk az autóba, helyet csináltunk az alváshoz, és valamikor éjjel f1-1 körül sikerült is lefeküdni aludni.

Reggel egyáltalán nem kipihenve keltem, gyors kárfelmérés: száraz cipőm nincs, a telefonomat kivéve a többi elektromos kütyü működik, ruháim rendben. Hát jó, lanolin van elég, száraz zokni van elég, legfeljebb rajtam megszáradnak a cipők, bár úgyis várható eső, szóval mindegy is.

Gabi telefonszámát megszereztem (itt is köszi Vince a segítséget) , felhívtam Robi telefonjáról, hogy mi a helyzet, hogy jártam. Telefonáltam még haza is, hogy ne keressenek, nem vagyok elérhető.

Sátrakat áttettük esőbiztosabbnak tűnő helyre, kávé, rajtszámfelvétel, és még rajt előtt volt kicsit több mint 1 órám a sátorban fekve pihenni, ez jól esett 🙂

A verseny 10-kor indult, backyard szabályok szerint: egy kör 6706m, minden óra első percében rajt, egy óra van megtenni a kört. Amíg beérsz és el tudsz indulni a következő rajtban, versenyben vagy. Ha nem érsz be, vagy nem vagy ott a rajtban, kiestél. Ennyire egyszerű ez 😉

Robinak volt száraz cipője, az egyik csak fél számmal volt nagyobb, mint ami rám való, kölcsönadta, abban kezdtem a futást. Az első kör végén megjegyeztem, hogy tulajdonképpen nem bánnám, ha elkezdene esni az eső, akkor egyszerűbb lenne rászánni magam a saját vizes cipő átvételére, azért ez a fél szám különbség nem az igazi. A következő körben kérésem meghallgattatott, leszakadt az ég. De úgy rendesen, dézsából 😀

Robi száraz cipője sem volt többé száraz, a kör végén vigyorogva vettem le magamról, és váltottam a saját vizes cipőre.

Bő egy órán át esett, a jól futható pálya sártrengerré változott, csúszott mint a veszedelem, kínlódtam is a harmadik-negyedik körben, aztán szikkadt is, és én is ügyesebb lettem kicsit.

eső után kisütött a nap, jó meleg lett, meg pára is, de ez most sem zavart, örültem hogy körről körre egyre jobbak lettek a talajviszonyok.

Mire egész jól felszáradt/elszivárgott a víz nagyobb része (maradt azért sár bőven 😀 ), na akkor jött a következő nagy eső, visszakaptuk a pocsolyákat és a sártengert, újabb bő egy órán át ázott a pálya. Az egyébként is mocsok szar állapotból lett egy még ideálisabb, jobban futható terep. Ja, nem 😀

Napközben 46-48 perces köröket futottam, a négy nagyobb (nem hosszra) emelkedőt gyalogoltam, egyébként nagyon kényelmesen kocogtam. A pihenőben kulacstöltés, wc, zoknicsere láb lanolinozással volt a program, de lehetőleg minél hamarabb sátorba ugrás, és pihi. Úgy rémlik, 8 óra után vettem elő a masszázspisztolyt (nem hagytam otthon végre 😀 ), hát az egyik legokosabb dolog volt hogy elhoztam – pár perc használat után úgy indultam a következő körre, mintha nem is 8-9 órája futnék 🙂

A másik nagyon okos dolog a 3 óránkénti lanolinozás volt: a teljes lábfejem vastagon bekentem, száraz zokni, és lehetett bármilyen vizes a cipő, egyáltalán nem ázott fel a lábam, illetve nem éreztem hogy bármi gond lenne (nem is lett, nulla vízhólyag, teljesen intakt körmök, egyedül csak a körömlakk jött le 😀

A 10. körre már vittem magammal a fejlámpát, de szükség nem volt még rá, csak a következőben, majd a 12. körben már teljesen sötét lett, és akkor jött a felismerés, hogy basszus, ez nekem rohadtul új. Nem a sötétben futás, és nem a terepen sötétben futás, hanem a terepen, sötétben, sárban futás. Egyrészt álmos lettem, nagyon (este fél10-re, durva…), másrészt fejlámpa fényénél én még életemben nem futottam ezelőtt sárban. Sokan voltunk még versenyben, a durvább részeken, ahol egyébként futva simán csúszkálás nélkül lehetett haladni, ha megálltak előttem, és gyalogolni kellett (kerülni nem sok helyen volt lehetőség, vagy én nem voltam elég ügyes hozzá), borzasztóan csúszott az út. Nappal még elröhögcséltem ezen, de éjjel nekem para volt, nagyon nem akartam esni és sérülni, vagy akár esés nélkül sérülni.

A 12. körről beérve felhívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és abban maradtunk, hogy addig megyek, amíg úgy érzem, hogy biztonságosan meg tudom csinálni a kört. Álmosan, aszfaltos futóként ezen a terepen nem muszáj szétszaggatni magam, 80km felett vagyok, innen bármennyit is megyek, minden km ajándék lesz. Az, hogy vasárnap reggelig terveztem futni, már elengedtem, de ekkor még arra gondoltam, hogy legalább százig azért elmehetnék, aztán majd lesz valami.

A 13. körben eldőlt, hogy nekem ez nem éri meg, az előző éjszakai szívás és nem alvás most jön ki – borzasztó álmos vagyok, a koffein se hat igazán, még mindig sokan vagyunk ahhoz a pályán, hogy tudjak végig futni (illetve nem vagyok elég gyors, hogy el tudjak menni a mezőny elejével, akik nem álltak meg a csúszós részeknél sem). Féltem az eséstől, attól hogy lesérülök, és 3 hónappal a Spartathlon előtt megy 1-2-3 hét a kukába, nem tudok esetleg futni. Nem terepversenyre készülök, nappal semmi bajom nem volt avval, hogy esőben, sárban kell futni, de ez így éjjel nekem nem kell. Legyen 13 kör, elmegyek aludni, és vasárnaptól mehetnek az edzések rendesen tovább. Az álmosságon és a fáradtság miatti szarakodó gyomron kívül más bajom nincs, azt se mondhatom, hogy a lábaim elfáradtak volna. A kör végén a karámból csak a frissítő asztalig mentem, kértem egy paradicsomlevest, kortyoltam bele hármat, és eldöntöttem, hogy nekem ennyi pont elég volt mára. Beálltam a 14. rajtba becsületből, és az aszfaltos útra érve adtam egy pacsit Robinak, hogy hajrá, én elmentem enni és fürdeni 🙂

Órám szerint majdnem 90km, hivatalosan 87,1km lett a vége. Eredetileg is így beszéltük meg Gabival – hosszú edzés, nem szétszaggatni magam, csak amíg jól esik. Eddig esett jól, illetve az utolsó 2 óra már nem esett jól, de nem a lábaim miatt. A futás végig jól ment, a 13. kör végén sem fájt semmim, komolyabb izomfáradtság sem volt, a nehezítő tényezők meg hát kihozták, hogy milyen hiányosságaim vannak 😀

Ettem, zuhanyoztam, az autóban aludtam kb 5 órát, délelőtt elténferegtem a versenyközpontban, majd valamikor dél körül látszott, hogy esni fog – hú, hát én ki akarok menni futni, meg akarom nézni milyen a pálya, és szeretnék pár fotót is 🙂

Egy fél kört mentem, Robi telefonját elkértem fotózni. A futás sima ügy volt, nagyjából mintha egy 3 órás futásom lett volna előző nap – hát ez tök jó, basszus, majdnem 90km-t mentem előző nap, és ennyi csak? Állati jó 🙂

Délután hazajöttem a gyerekekhez és a kutyákhoz, egy percig nem bántam meg a döntést, hogy 13 kör után tulajdonképpen teljesen jó állapotban úgy döntöttem, nem megyek tovább a többiekkel. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha mégis kinn maradok – hát semmi.

Többet szerettem volna menni? Igen, jóval többet. Sokan többet is vártak tőlem, de most valahogy teljesen túl tudtam azon lépni, hogy jaj, hát nekem többet „kéne” vagy „illene” menni. Nem, nem kellett több. Mi lett volna, ha több kört megyek? Valószínűleg kiállok 100km-nél, vagy 16 körnél, vagy 20-nál, vagy mittudomén hogy mennyinél. Vagy elesek, lesérülök, vagy nem sérülök le, de lett volna egy kínlódós baromi szar emlékem az egészről. Nem tudom mi lett volna ha, de nem is érdekes, nincs is jelentősége – teljesen rendben vagyok evvel 87km-rel ezen a takony pályán. Még így is bőven átléptem a határaimat, és egy baromi jót futottam 🙂

Ami az elején szívás volt, viszont közben nagy felismerés volt, és nagyon jól jött : állati jó dolog telefon nélkül futni versenyen. Kifejezetten a social média hiánya volt fantasztikus, másfél nap Facebook, mesenger és egyéb online közösségi tér nélkül – nem gondoltam volna korábban, hogy ennyit számít. 🙂