Nyúlcipőbolt Budai Trail – Huszti György, beszámoló

Posted on 2024.12.04.

Jó döntés volt, hogy az évet végül a Budai trail-lel zártam. A versenyt a SPAR maraton után csupán azért választottam, mert tavaly és tavaly előtt is ott voltam, a középső, majd a legkisebb távon és kedvenc lett, gondoltam végre a leghosszabb távot is bejárom. Egy igazi élményfutásra gondoltam, előtte utána bandázással, hiszen rengeteg ismerőst láttam a rajtlistán. Két éve szinte teljesen kezdő terepes voltam. Nem gondolom most sem, hogy óriási tapasztalatom lenne, de azért az aszfaltos futás mellé néha beiktatott erdőben kószálás ideje alatt elég sok mindent megtanultam. Sőt, egy-két közbe ékelődött terepverseny is sokat adott. Az év első felét a terepezésnek szenteltem. Rámentem a VTM félmaratonjára, azt ott ki is maxoltam szerintem, azóta visszajárok fotózni, ha tehetem, hiszen közel van szerencsére. A Visegrád trailt sikerült „elrontanom”, de a hibáinkból tanulunk a legtöbbet, ugye. Szóval ezt újra megfutom 2025-ben.

A SPAR maraton után volt 7 hetem újra tanulni az erdőben, felkészülni a Budaira. Nem célversenyként tekintettünk rá, de a heti futnivalókhoz fűzött egy-két gondolatból arra következtettem, hogy nem szotyizni fogok menni, sőt a rajtban történt „vetkőztetés”, meg eszmecsere a bemelegítés után pedig egyenesen arra utalt, hogy itt bizony futni kell, nincs mese 🙂 Igyekezték a futótársak „megzavarni” a fókuszt, de igazából én vagyok csak a futás közben, nekem kell magammal tisztában lenni.  

A felkészülés ugyan pár hetes volt csak, de mondhatni célirányosan ment. Néhány hétvégi hosszút sikerült társaságban futni a hegyekben, nem panaszkodom, tényleg igazi élményfutások voltak. Mindenre felkészültem, pedig az utóbbi hetekben ilyen-olyan tényezők miatt nem volt akkora fókusz a futáson, mint a korábbi időszakban.

A versenyen aztán futottam olyat, amilyet még nem. Edzéseken készültem a hosszú, de nem mászós emelkedőkből, ráadásul úgy, hogy az edzés elején legyen ez, mert ugye a Budai Trail így kezdődik, hosszú emelkedővel. Sokat számított a helyezkedés, még akkor is, ha a mezőny első harmada gyakorlatilag kilőtt. Ebben a harmadban sikerült nekem is rajtolni. Igyekeztem nem azonnal ellőni a puskaport, de nem volt mese futni kellett, és amennyit lehetett próbáltam még előrébb furakodni, mert az aszfaltos utáni részen már kevésbé lehetett előzgetni, gondoltam én. Tavaly és tavalyelőtt is cuppogtunk az agyagos talajban, most jó kemény volt, simán lehetett helyezkedni a még sűrű mezőnyben. Persze elég sokan hagytak le engem is, de én is jól tudtam haladni, lépni egy-két pozíciót előre. Azt már edzéseken tapasztaltam, hogy az emelkedőkön lehet a legjobban időt nyerni, ha azzal okosan gazdálkodik az ember (és itt lehet cáfolni is, ez csupán saját tapasztalat), de itt most hatványozottan igaz volt. Ha sétálok, nagyon lemaradok, így hát futottam. Az applikációban elfelejtettem a garmin hangot kivenni, így picit idegesített (lehet mást is, bocsi 🙂 ) hogy a belőtt pulzustartomány határán mozogva folyamatosan pofázott a telefonom.

A rajtlistát előzetesen bogarászva is már láttam, hogy eléggé erős a mezőny. Sokáig tudtam a lépést tartani nálam sokkal tapasztaltabb terepfutókkal, sőt gyakorlatilag a versenyszellem is előjött belőlem. Erre is készültem, hiszen a verseny előtti nap a laza átmozgatót is arra szenteltem, hogy megnézzem hol tart a bátorság faktorom a lejtőkön. Szemüvegesként igencsak kihívás ez, mert ha a hidegben párásodik a lencse, akkor a pápaszemet zsebre rakva csak a csodában bízhatok, hogy ne essek. Szerencsére száraz idő volt, nem is volt párásodás, úgyhogy bizony nem hagytam magam a lejtőkön, ha erősebb volt a trappolás mögöttem, akkor inkább rátettem egy lapáttal. Nagykovácsiban, a második frissítőponton álltam csak meg. Eredetileg nem terveztem itt sem megállni, de a kellemes hőmérséklet miatt egy réteggel kevesebb ruhával indultam, ezért a harmadik kulacs sem jött velem, így kellett az utánpótlás, kulacstöltés. Itt kicsit szerencsétlenül alakult a töltés, úgyhogy picit lemaradtam. Már a Nagy – Szénás előtt feltűnt, hogy nincs körülöttem női versenyző, majd a frissítő pontnál két hölgy is beelőzött (női 3. és 4.). Nehezen találtam újra „versenytársat”, aztán amikor már újra megláttam a “célszemélyeket”, csatlakozott az M és S táv is és jöhetett újra a csapatás a lejtőkön. Előzés volt rendesen, bár lehet, hogy nem a saját távomon futókat értem be. Ez nem zavart, vágtattam, ahogy tudtam, pulzust már nem néztem, csak utólag. Az utolsó hosszú, sunyi emelkedőn aztán szerintem picit rontottam is a pozíciómon. Volt, hogy bele kellett sétálnom, de itt is inkább az volt a törekvés, hogy fussak, mert így nem haladok és a séta nem volt komfortos. Sétával is inkább előzgettem az embereket, de ebbe lehet, hogy kicsit bele kényelmesedtem, picit beesett a pulzus is. Itt szedtem be az utolsó sótabit, az emelkedő tetejét egyre erősebben futottam már, úgy éreztem, hogy elértem a combjaim teljesítőképességének határát, majd jött egy görcs közeli állapot is a bal vádlimban (ez csak a szokásos). Kicsit lazább futásra váltottam, 1-200 méter után elmúlt a szar érzés, szépen adagoltam az utolsó lejtmenetet. Na ez végül elég erősre sikeredett. Itt szerencsére 4-5 ember futott előttem, akik jó játszótársnak tűntek, megindultak lefele rendesen, igyekeztem tartani a lépést velük. Ment néhány előzés, de azért az előttem lévők is egyre jobban rákapcsoltak. Az utolsó néhány száz méteres aszfalt szakaszra jó kis csapat gyűlt össze, volt bennük is versenyszellem, úgyhogy sikerült kiadni azt, ami még bennem volt.

Nagyon erős volt a mezőny, nagyon gyors volt a pálya, nem volt nekem sem más választásom, mint a csapatás (legalábbis úgy éreztem, hogy vágtatok :D) Magamhoz képest nagyon jó időt futottam, 6 körüli átlaggal, 2 óra 47 perces idővel értem célba. Nincs most „ha”, meg semmi extra, a mezőny nagy része óriásit futott, az edzések alapján ez egy mondhatni kötelezően hozott eredmény, amihez ideális volt minden és egy pillanatnyi nyünnyögés sem volt menet közben, büszkén viseltem a csapat pólót. És de jó ezt így leírni, de jó így zárni az évet és de jó, hogy megvannak már a következő célok is. 🙂

Fotó: Terepfutas.hu

Budai Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on 2023.12.20.

Nálam valahogy úgy alakult az évek alatt, hogy az UB Trail versennyel le is tudom az utolsó tervezett versenyt az évben, átbeszéljük a jövőévet és belekezdünk az alapozásba. Persze később mindig irigykedve néztem a Budai Trail-es havas képeket, és idén úgy döntöttem nemcsak képeken akarom látni, hanem részt is fogok venni rajta, méghozzá a leghosszabb távon.

Az előző napokban esett hómennyiség pedig biztosította, hogy végig fehér útvonal vár majd mindenkit. Reggel is szakadó hóban indultam el, és reméltem semmi nem jön közbe az utakon, mert akkor akár a versenyről is lemaradhatok. Visszagondolva levezetni Győrből Telkibe, a letakarítatlan és felsózás nélküli utakon nagyobb kihívás volt, mint maga a verseny. Annyiban jó, hogy egyre gyakrabban tudok egy-egy rendezvényen a leghosszabb távon indulni, hogy még nincs nagy tömeg, és akad parkolóhely a közelben is. A szokásos rajtcsomagfelvétel, átöltözés, toitoi látogatás és melegítés után már bent is álltam a rajtban, ahol addigra a hó elállt és a hideg sem volt kellemetlen számomra.

Az útvonalat a verseny előtt nem igazán volt időm nézegetni, de annyi megmaradt, hogy az elején már egy komolyabb emelkedőn kell felmenni (habár ezt bármelyik terepfutás.hu szervezésnél borítékolni lehet), illetve féltáv környékén a Nagy-Szénást is meg kell mászni. Viszonylag hátul helyezkedtem el a rajtban, de akit tudtam már az elején megelőztem, mivel sejtettem az erdőben a 20-40 centi hóban nem lesz olyan könnyű előbbre jutni és nem akartam teljesen beragadni már az elején.

Az első emelkedőt végig futva és érzésre egész hamar legyűrtem, közben hozzászokhattam a néhol csúszós egy kitaposott ösvényen vezető útvonalhoz. Körülöttem is hasonló tempóban haladó futók voltak, így egy-egy helycserét leszámítva tartottam a helyemet a mezőnyben, és lassan közeledtem is másokra. Az első frissítő pont után, ahol felmarkoltam két fagyott banánt, amit alig győztem megrágni, Nagykovácsiba érve már egy jól ismert rész következett számomra. Nem bántam, hogy most kell felmászni a Nagy-Szénásra, mert erőben nagyon jól éreztem magam és kellően bemelegedtem az előző kilométereken, így szinte boldogan fordultam élesen balra a már megszokott hegyre felfelé vezető útra. A hegyre fel félúton történt az, amit soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer térdigérő hóban dombnak fel előzni fogok. Ugyanis az előttem futó, folyamatosan megcsúszott és ilyenkor a kezében lévő bottal mindig az arcom előtt hadonászott, amit egy idő után meguntam és inkább megelőztem, majd le is hagytam hamar.

Felérve és tovább haladva lefelé viszonylag magányosan teltek a kilométerek méterekkel lemaradva másoktól. Eltévedni nem nagyon lehetett, hiszen mindenki ugyanazon az egy nyomvonalon tudott haladni, ami továbbra is csúszott így nagyon gyönyörködni nem lehetett a szép havas erdőben, végig figyelnem kellett, hogy talpon maradjak. Az utolsó frissítőpont előtti lejtőn viszont láthattam valamit a földön, mert azt vettem észre, hogy ott ülök mellette 🙂 Szerencsére nagy baj nem történt, és a vastag hó miatt még puhára is estem. Gyorsan felpattantam, közben többen megdicsértek milyen ügyesen estem és mentünk is tovább.

A fagyott banán után, inkább rátértem az almára a frissítőpontoknál, amik sokkal jobban is estek, és könnyebb is volt elrágni. Ezután még volt egy meredekebb rész, amit gyors sétával tudtam már csak teljesíteni. Itt egyre több rövidebb távos futó keveredett elém, így néha nagyobb csoporttal tudtam csak tovább haladni, de őket előzve legalább fenn tudtam tartani a motivációmat. Talán ezen a részen éreztem a legcsúszósabbnak az utat, többször volt, hogy csak a lendület vitt előre és nem arra amerre én szándékoztam haladni. A kiskapun kiérve már tudtam nincs sok hátra a versenyből, viszont itt a korábban megelőzött bottal futó, valahogy visszakerült mögém és egyre közeledett, majd megelőzött. Nem hagyhattam, hogy annyi kilométeren át előtte voltam, és erre az utolsó 500 méteren megelőz, majd végig nézem, ahogy előttem fut be. Felzárkóztam mellé és vártam mi lesz, hamar tempót is váltott és megpróbált ellógni, de volt bennem még tartalék így újra mellé értem és tartottam a lépést vele. Ezt eljátszotta még párszor, de nem tudott lerázni és végül le is maradt, én pedig biztosra menve hajrába kezdtem, ami annyira jól sikerült, hogy majdnem még egy helyezést sikerült elcsípnem.

Végül a középmezőnyben végeztem 3 óra 20 perces idővel, amit a körülményekhez képest jónak éreztem, és maximálisan elégedett voltam vele. Nekem ez volt az első igazán havas, csúszós versenyem, korábban nem vettem részt ilyen feltételekkel versenyen. Voltak új dolgok, tapasztalatok számomra. Az egyik legjobb döntésnek azt gondolom, hogy megfogadtam a duplazoknis tanácsot, amit verseny Facebook oldalán olvastam, nagyon bevált. Az utolsó 6-8 kilométeren kezdtem el érezni, mintha kezdene átázni a cipőm, néhol hideg is volt, de nem annyira zavaró inkább a nedvességet éreztem csak.

Összességében egy nagyon jó versenyen vettem részt, és nemcsak látványra volt szép a fehér erdő, de nagy élmény volt benne is futni, nem beszélve arról, hogy a megszokott helyekre alig ismertem rá teljesen hóval fedve.