Budai Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on 2023.12.20.

Nálam valahogy úgy alakult az évek alatt, hogy az UB Trail versennyel le is tudom az utolsó tervezett versenyt az évben, átbeszéljük a jövőévet és belekezdünk az alapozásba. Persze később mindig irigykedve néztem a Budai Trail-es havas képeket, és idén úgy döntöttem nemcsak képeken akarom látni, hanem részt is fogok venni rajta, méghozzá a leghosszabb távon.

Az előző napokban esett hómennyiség pedig biztosította, hogy végig fehér útvonal vár majd mindenkit. Reggel is szakadó hóban indultam el, és reméltem semmi nem jön közbe az utakon, mert akkor akár a versenyről is lemaradhatok. Visszagondolva levezetni Győrből Telkibe, a letakarítatlan és felsózás nélküli utakon nagyobb kihívás volt, mint maga a verseny. Annyiban jó, hogy egyre gyakrabban tudok egy-egy rendezvényen a leghosszabb távon indulni, hogy még nincs nagy tömeg, és akad parkolóhely a közelben is. A szokásos rajtcsomagfelvétel, átöltözés, toitoi látogatás és melegítés után már bent is álltam a rajtban, ahol addigra a hó elállt és a hideg sem volt kellemetlen számomra.

Az útvonalat a verseny előtt nem igazán volt időm nézegetni, de annyi megmaradt, hogy az elején már egy komolyabb emelkedőn kell felmenni (habár ezt bármelyik terepfutás.hu szervezésnél borítékolni lehet), illetve féltáv környékén a Nagy-Szénást is meg kell mászni. Viszonylag hátul helyezkedtem el a rajtban, de akit tudtam már az elején megelőztem, mivel sejtettem az erdőben a 20-40 centi hóban nem lesz olyan könnyű előbbre jutni és nem akartam teljesen beragadni már az elején.

Az első emelkedőt végig futva és érzésre egész hamar legyűrtem, közben hozzászokhattam a néhol csúszós egy kitaposott ösvényen vezető útvonalhoz. Körülöttem is hasonló tempóban haladó futók voltak, így egy-egy helycserét leszámítva tartottam a helyemet a mezőnyben, és lassan közeledtem is másokra. Az első frissítő pont után, ahol felmarkoltam két fagyott banánt, amit alig győztem megrágni, Nagykovácsiba érve már egy jól ismert rész következett számomra. Nem bántam, hogy most kell felmászni a Nagy-Szénásra, mert erőben nagyon jól éreztem magam és kellően bemelegedtem az előző kilométereken, így szinte boldogan fordultam élesen balra a már megszokott hegyre felfelé vezető útra. A hegyre fel félúton történt az, amit soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer térdigérő hóban dombnak fel előzni fogok. Ugyanis az előttem futó, folyamatosan megcsúszott és ilyenkor a kezében lévő bottal mindig az arcom előtt hadonászott, amit egy idő után meguntam és inkább megelőztem, majd le is hagytam hamar.

Felérve és tovább haladva lefelé viszonylag magányosan teltek a kilométerek méterekkel lemaradva másoktól. Eltévedni nem nagyon lehetett, hiszen mindenki ugyanazon az egy nyomvonalon tudott haladni, ami továbbra is csúszott így nagyon gyönyörködni nem lehetett a szép havas erdőben, végig figyelnem kellett, hogy talpon maradjak. Az utolsó frissítőpont előtti lejtőn viszont láthattam valamit a földön, mert azt vettem észre, hogy ott ülök mellette 🙂 Szerencsére nagy baj nem történt, és a vastag hó miatt még puhára is estem. Gyorsan felpattantam, közben többen megdicsértek milyen ügyesen estem és mentünk is tovább.

A fagyott banán után, inkább rátértem az almára a frissítőpontoknál, amik sokkal jobban is estek, és könnyebb is volt elrágni. Ezután még volt egy meredekebb rész, amit gyors sétával tudtam már csak teljesíteni. Itt egyre több rövidebb távos futó keveredett elém, így néha nagyobb csoporttal tudtam csak tovább haladni, de őket előzve legalább fenn tudtam tartani a motivációmat. Talán ezen a részen éreztem a legcsúszósabbnak az utat, többször volt, hogy csak a lendület vitt előre és nem arra amerre én szándékoztam haladni. A kiskapun kiérve már tudtam nincs sok hátra a versenyből, viszont itt a korábban megelőzött bottal futó, valahogy visszakerült mögém és egyre közeledett, majd megelőzött. Nem hagyhattam, hogy annyi kilométeren át előtte voltam, és erre az utolsó 500 méteren megelőz, majd végig nézem, ahogy előttem fut be. Felzárkóztam mellé és vártam mi lesz, hamar tempót is váltott és megpróbált ellógni, de volt bennem még tartalék így újra mellé értem és tartottam a lépést vele. Ezt eljátszotta még párszor, de nem tudott lerázni és végül le is maradt, én pedig biztosra menve hajrába kezdtem, ami annyira jól sikerült, hogy majdnem még egy helyezést sikerült elcsípnem.

Végül a középmezőnyben végeztem 3 óra 20 perces idővel, amit a körülményekhez képest jónak éreztem, és maximálisan elégedett voltam vele. Nekem ez volt az első igazán havas, csúszós versenyem, korábban nem vettem részt ilyen feltételekkel versenyen. Voltak új dolgok, tapasztalatok számomra. Az egyik legjobb döntésnek azt gondolom, hogy megfogadtam a duplazoknis tanácsot, amit verseny Facebook oldalán olvastam, nagyon bevált. Az utolsó 6-8 kilométeren kezdtem el érezni, mintha kezdene átázni a cipőm, néhol hideg is volt, de nem annyira zavaró inkább a nedvességet éreztem csak.

Összességében egy nagyon jó versenyen vettem részt, és nemcsak látványra volt szép a fehér erdő, de nagy élmény volt benne is futni, nem beszélve arról, hogy a megszokott helyekre alig ismertem rá teljesen hóval fedve.

Nyúlcipőbolt Budai Trail, M táv – Huszti György, beszámoló

Posted on 2022.12.16. Updated on 2022.12.16.

Nem is tudom hol kezdjem. Mert hogy ennek a futásnak is van több szálon is futó előzménye, még akkor is, ha hirtelen felindulásból jött versenynevezés volt. Az a helyzet, hogy ilyenkor bánom csak igazán, hogy a futások után nem azonnal kezdem megfogalmazni a beszámolót, hiszen a friss élményeket könnyebb visszaolvasás után finomítani, mint pár naposan emlékezetből írni és kihagyni fontos részletet.

Szerintem az köztudott, hogy valahogy eddig nem leltem örömömet a hegyi terepfutásban több okból kifolyólag. Egyrészt jobban szerettem a monoton egyenletes futásokat, ráadásul féltem egyedül az erdőben egy ideje, mint ahogy a lejtőkön való futástól is féltem, ez mellett nem vonzott az, hogy tetőtől talpig sáros legyek. Na ezek az érzések vasárnapig tartottak. Egyrészt ide nem kellett zene, hiszen zene volt füleimnek a cuppogást hallgatni. Iszonyatosan jó érzéssel töltött el, hogy nem voltam egyedül az úton, de mégsem volt tömeg. A lejtőkön meg oldódott kicsit a félelmem, még akkor is bátrabban toltam, hogy szemüveg nélkül szinte semmit se láttam és csak az előttem futóra tudtam hagyatkozni, hogy hova lépjek. A sár? Állat volt. Élveztem minden percét ennek a versenynek, ami meg számomra külön öröm, hogy az eredménnyel is elégedett vagyok, hiszen befértem a teljes mezőny első 20 %-ába.

Amikor a verseny előtti napokban megláttam a várható időjárást, akkor úgy voltam vele, hogy én ezt lehet kihagyom, nem megyek, helyette inkább aszfaltra, nem akarok lesérülni a dagonyázás közben. Aztán a múlt heti beszámoló írás napján elkezdtem izgatottan várni, igazi kihívásként kezdtem felfogni a vasárnapi versenyt. Mikor megkaptam az edzéstervet, akkor már tudtam, hogy nem társas futi lesz a kollegával, hanem lesz némi csapatás is benne. De hát ő is így állt hozzá, úgyhogy már az elején se együtt mentünk. A szombat esti buli jól sikerült, de a verseny miatt ésszel, visszafogottan ünnepeltem. Hat órát sikerült aludnom, ami nem is volt rossz alvás. Először azt hittem, hogy elegendő időm lesz készülődni, de mivel nem készítettem ki semmit, hol a kesztyűt, hol a sapkát, hol a kulacsot, hol ezt, hol azt kerestem. Szerencsére higgadtan. Fura kimondani, de hála égnek egy ideje nem vagyok ingerült ilyenkor sem. Reggelire lekváros pirítós volt a menü, a folyadék bevitelem rendben volt, hiszen szombaton is egész nap toltam a vizet, és éjjel is kétszer ittam. Gondolkodtam, hogy bekeverek egy kis isot fél literes kulacsba, de két kulacsom is picit lyukas lett, na meg nem akartam derékövvel vacakolni, így ettől eltekintettem. Egy kicsit kapkodósra sikerült a készülődés, de végül elindultam életem 2. igazi terepfutására és nem kellett visszafordulnom semmiért.

Picit izgultam a rajt előtt, na meg hideg is volt, úgyhogy az izgalmat kidomborította a remegésem. Jól esett az ölelés és a pacsi, aztán pár ismerőssel is még találkoztam, kezdtem oldódni.

A pálya magassági vonalvezetését előre megnéztem, 5-6 km folyamatos emelkedővel indult, volt benne igazán technikás rész is, de leginkább a csúszkálás volt kihívás egy hosszú szakaszon, ami izgalmas volt, itt felfele az elején el is estem egyszer, de szerencsére hóba dőltem. Az órára a biztonság kedvéért feltöltöttem a pályát. Dombon felfele sokszor a megtett emelkedőt jelezte, ezért nyomkodni kellett közben, hogy lássam a pulzust is. Miután először elértem a 155-öt, nagyjából kigondoltam, hogy ha felfele kicsit érzem a farizmaimat, akkor jó tartományban vagyok, akkor kell kicsit visszavenni és ha muszáj, belesétálni. Ez azért volt tuti ötlet, mert a dombok nagy részét is meg tudtam futni amellett, hogy a lejtőkre is maradt erőm végig, nem hagytam, hogy nagyon ingadozzon a pulzus, szerintem egész jó kis görbét sikerült produkálni. Az utolsó emelkedő bitang szivatós volt. Iszonyatosan hosszú, nem túl meredek, de mégis sétára kényszerített olykor-olykor. Menet közben bennem volt az útravaló, amit kaptam tőled, elkezdtem hinni benne, hogy akár egy szép eredmény is kijöhet ebből. Nekem az aszfaltos befutó előtti dagonya volt a legnehezebb rész, mikor a teljesen felolvadt agyag talaj olyan szinten csúszott, hogy csak az isteni szerencsének köszönhetem, hogy nem borultam meg és nem lettem tetőtől talpig sáros. Előttem elesett egy srác és már nem tudtam kitérni előle, szerencsére ő időben pattant oldalra, ezért az ütközést elkerültem, de úgy megcsúsztam, hogy nem tudtam megállni és gyakorlatilag mintha jégen csúsztam volna hosszú métereken át. Ide kevés volt a kezdő kategóriás terepcipi, nem fogott a talpa, de önmagában a terep se egy kezdő szint volt szerintem. Szépen átmozgatott mindenemet a verseny. 

A fél liter vizem elfogyott, plusz a pohárkámban az egyik frissítőponton ittam vizet, valamint előtte és közben egy-egy mineral tabi volt a kaja. Óriási élmény volt, nem mondom, hogy egyszerű kimondanom aszfalt betyárként, de azt hiszem nem bántam meg, hogy beneveztem, sőt már az UTH twin peaksre is van nevezésem.