Chianti Ultra Trail, 46 km – Giczei Zsolti, beszámoló

Posted on 2025.04.09.

Indulásra várok. A fejemet szerencsére nem csapkodja már egy láthatatlan fejsze, a gyomrom sem liftez úgy, mint ahogy az elmúlt két napban tette. Nehéz megtippelni, hogy mennyien lehetnek előttem, de valami azt súgja, hogy pár százan. Egy évvel ezelőtt nagyjából ugyanitt helyezkedtem el. Most kicsit korábban érkeztem, mint akkor, harminc perc van hátra a rajtpisztoly eldördüléséig. Réka, Fanni, Tomi velem szemben egy lépcsőn találják meg azt a pontot ahonnan még jól látnak. Integetnek, visszaintek, egy fotót is készítek róluk, a rajtról, a hangulatról. Már teljesen máshol járok. Megrohannak az emlékek. Újra itt, mégis teljesen más emberként.

2024 márciusában egy héttel a verseny előtt olyan fájdalmaim voltak a bal talpamban, hogy pár száz métert is alig tudtam megtenni lábon a házunk előtti dózerúton. A versenyig Gabival megállapodva pihentettük lábaimat, s bíztunk a csodában és természetesen az akaraterőmben. Akkor legyőztem önmagam, de hosszú időre el kellett búcszúznom a futástól. A részleteket most meghagyom a fantáziának, egyébként egy korábbi facebook postban már összefoglaltam az utat ami most ide, ehhez a pillanathoz vezetett.

Hálát érzek, hogy újra itt állhatok Radda in Chiantiban. Ekkor még nem tudom, hogy be fogom-e fejezni a 46 km-t, vannak kétségeim, de elmosolyodom, mert tudom, hogy egy dolog biztos: k*rva makacs ember vagyok ám, így ha a talpfádjalom újra megjelenne, hogy  felkússzon idegszálaimon át az agyamig, akkor fel kell készülnie arra, hogy az összes dühömet fogom rázúdítani. Öcsémmel mottónkká vált szavak jutnak eszembe: A harag örök. Latinul ez persze még jobban tetszik: Ira perpetua.

Visszaszámolás. Réka már lentebb vár, hogy még egyszer tudjunk találkozni, mielőtt eltűnök közel 1000 sorstárssal, s hasonló őrülttel együtt az erdők s dombok közé. 9 órakor futócipők csattogása tölti be a toszkán kisváros utcáit. Végre elindulunk, s megszűnik minden gondolat, csak én vagyok és a pálya.

Néhány perc után már meg is tapasztaljuk a heteken át tartó esőzés eredményét. A kijelölt út helyett kényszerből a füves területen át igyekszünk biztonságosabban közlekedni. Csapdában vagyok. Ha túl lassan haladok, akkor be fogok ragadni a tömeg azon részébe, akik az elején követni akarják az élmezőnyt, ha túl gyorsan megyek, magamat fogom kifárasztani és még eséseket is kockáztatok ilyen terepen. Kockáztatok, egy kicsit gyorsabban akarok haladni, de így is feltartóztatnak az első emelkedőn csúszkálók. Én kemény vagyok, nekem nem kell a bot, pedig ott van nálam, mégis tartalékolom későbbre, ehelyett szenvedek inkább. Az egyik őszes pár női tagját sikerül magam mögött hagyni, de az úr nem igazán érzékeli, hogy én ott keresem, kutatom, hol tudnám kielőzni, így amikor megpillantom a lehetőséget, ugrok egyet, s mutatom be a körülöttem lévőknek milyen seggen csúszni a sárban.

Felpattanok, megyek tovább. Komolyabb mutatvánnyal a maradék maratonnyi távon már nem szórakoztatom a közönséget, pedig még a táv háromnegyedéig ugyanúgy nehezíti a haladást a sár. A második emelkedő lábánál már büszkén mutogatom, hogy botokkal is tudok én erőltetett menetben felfelé sétálni.

A zseléket rosszul választottam meg, többnyire 45 g szénhidrátos darabokat pakoltam be a zsákba, ezek soknak bizonyultak, hamar azt kezdem érezni, hogy nem akar a gyomrom szabadulni, feltorlódott benne minden. Kicsit visszaveszek, inkább Tailwind isoból pótolom az energiát egy-két óráig az első megállót követően.  A frissítőpontok  12, 24 és a 39. kilométerek környékén vannak. Az utolsó pontban persze nem voltam magabiztos, de felkészülten vettem magamhoz mindegyik pontnál elegendő mennyiségű vizet. Az első checkpoint után kezdem behangolni jobban a pulzustartományt, a kelleténél jobban lefárasztott a sárral való küzdelem.

Már nem számolom az emelkedőket. Tudom jól, hogy itt egy hullámvasútra fizettem be, annyi különbséggel, hogy a tavalyi útvonalat megtoldották 3 kilométerrel és némi extra szinttel. A második állomás a kedvencem. Van itt chianti, prosciutto crudo, speck, salami, parmigiano, grana padano, pecorino, olajbogyó. El is csábulok, nem tudok otthagyni egy szép szelet prosciuttot, még pár száz méterrel odébb is ott rágcsálom a szőlőtőkék között.

A harmadik állomás előtt társamul szegődik egy velencei úriember, Nicola. Állítása szerint két helyen járt Velencén kívül, Rómában és Budapesten, s utóbbit nagyon szívébe zárta. Jó angol tudása ellenére én erőszakolom ki magamból az olasz szavakat abban reménykedve, hogy legalább ettől még szimpatikusabbak lesznek számára a magyarok. Egy sótablettával támogatom, majd a harmadik állomást megelőző utolsó, nem túl meredek de kitartó emelkedőn valahol leszakad tőlem. Ciao Nicola, Buona Fortuna! Én pedig szépen kibontogatom eddig lekötözve tartott szárnyaimat, a debreceni-kistarcsai holló, de legalábbis szürke gúnár tör előre, magam sem értem honnan az erő, minden bizonnyal a harag lesz az, ami ott szunnyadt belül, s önti el lábaimat. Már nem számít az emelkedő sem, futok, kocogok, bottal hajtom magam. Utólag tudom meg, hogy kereken 50 helyezést javítottam az utolsó 7 kilométeren.

Az a lejtő, amin még 6 órával ezelőtt leszáguldottunk, most az utolsó emelkedőként védi a települést a rohamozóktól. A lépcsőn már botok nélkül ügetek fel, akaratlanul is emlékszem arra, hogy egy éve itt a bot volt az egyetlen támaszom, pacsi Tomival, Fanni is lelkesen szurkol, Rékát is kiszúrom a kordon mellett, s csókolom meg, mielőtt befordulok a macskaköves kis utcára. Nem rohannak meg érzelmek, nem könnyezem ezúttal a célbaérkezést, de egy győzelmi táncot bemutatok. A célidőmben némileg csalódtam, de mindig ott lesz bennem a kritikus hang. Alig harminc perc múlva már kocogva rohanok a zuhanyzóba. Előtte természetesen elmaradhatatlan a győzelmi sör.
Köszönet Gabinak, Rékának, Tominak, Fanninak, s sorolhatnám még.