Firenze
Firenze Marathon – Richter Berni, beszámoló
„Soha ne add fel, érd el az álmaid,
A kudarcok ne törjék a szárnyaid,
Gyerünk állj fel próbáld meg még egyszer,
Nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.”
Deniz – Egyetlen
Nagyon szeretem ezt a számot. A futós listám első helyén szerepel, mindig erre rajtolok. Annyira, de annyira nekem szól.
A Garmin órám szerint a novemberi maratonom volt a lefutott 11., de a legelső, amin célba éréskor elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Az elmúlt fél évem után magam se hittem el, hogy sikerülhet szintidőn belül teljesítenem. No de kezdem az elején.
Idén februárban egy kedves futótársam ajándékaként Salsomaggioreban versenyezhettem, a Verdi maratonon. 30 km-re szólt a nevezésünk, és még ott, a rajtban megbeszéltük, hogyha ezt sikerül jól teljesítenünk, akkor november végén elutazunk Firenzébe együtt egy teljes maratont lefutni. Sikerült. Amint hazaértem, már nyomtam is a nevezés gombot és hatalmas tervekkel, álmokkal kezdtem bele a felkészülésbe.
A Gizionokhoz, Barát Gabihoz május elején sikerült bekerülnöm a várólistáról. Neki már akkor panaszkodtam, hogy valahogy nem igazán érzem jól magam a futásban. Nem mennek a tempók, a lábaim se úgy teljesítik a parancsot, ahogy azt az agyam diktálná nekik, és így az örömérzés, amiért az egészet csinálnám, teljesen elmarad. Ráfogtuk a csapatváltásra, a sérülésre, és megbeszéltük, hogy elkezdünk mindent elölről, szinte a nulláról felépíteni. Novemberig van még 7 hónapom, így ha nem is lesz 4 óra alatti maratonom, de biztonsággal le fogom tudni addigra futni magát a távot. Jöttek az edzések, futogattam, és élveztem, hogy ismét pulzus kontrollal mehetek. Nekem ebben sokkal több volt a sikerélmény, mint amikor tempóra futottam.
Június közepén, az egyik edzés közben beakadt a lábam a bicikliúton egy kiálló térkőbe, és estem egy hatalmasat, rá a térdemre. Kivártam az első hetet, hogy lemenjen a gyulladás, de nem igazán akart javulni. Sétálni, futni bírtam vele, de a legkisebb terhelés után is éjszakánként fájdalomcsillapítóval tudtam csak elaludni. Nem jött jókor ez az egész, de elfogadtam a helyzetet és itt el is engedtem a megálmodott célidőt. De küzdöttem tovább legalább a távért, a feladás szóba se került.
Őszre kezdtem már egészen jól lenni a lábammal, megszoktam a fájdalmat, kiismertem, milyen mozdulatokra kell vigyáznom, vagy mit kell teljesen kerülnöm. Intervallozni például nem bírtam vele. Szeptember közepén volt a Wizzair félmaraton, ahol elkezdhettem tesztelni, hogy bírom vele a hosszabb távokat. És itt jött a második pofon: nem bírtam lefutni a 21 km-t, bele kellett sétálnom a végébe. Pedig nem futottam el az elejét, nem éreztem, hogy megviselt volna a meleg, vagy rossz lett volna a frissítésem. Furcsáltam is, de ilyenkor az ember mindenben kapaszkodót keres, és próbál magyarázatot találni az okokra. Gabival megbeszéltük, hogy semmi baj, volt egy ilyen verseny, majd következő hétvégén a hétvégi hosszú edzés jobb lesz. Nem lett. Ahogy az utána következő sem. És ekkor végre kezdtek előjönni a szokásos tünetek: magas nyugalmi pulzus, álmatlanság, kézremegés. A pajzsmirigyem ismét túlműködött. Elmentem vérévételre, ahol mindezt megerősítették a kapott értékek. Valahol ennek örültem, mert magyarázatot kaptam az elmúlt időszakra, de mivel október elejét írtunk, azt is el kellett fogadnom, hogy ebből bizony nem lesz november végén maraton. Írtam a szervezőknek, hogy szeretném elhalasztani a nevezésem következő évre. 25 EUR lett volna az átírás, amit sajnáltam kifizetni rá, így jött a B opció: lekocogom a 10 km-es távot. Nem lett volna szabályos, de tavaly Velencében ugyanígy jártam, csak akkor a gerincem miatt. Ott se szólt miatta senki semmit, még az eredményemet is átrakták a rövidebb távra. Ebben az olaszok szerencsére elég rugalmasak és nagyon jófejek.
És akkor érkezett a 3. csapás: piriformis. Egyik pillanatról a másikra elkezdett fájt a fenékizmom, de annyira, hogy már a sima járásban is akadályozott. Kihívás volt bejutni a munkahelyemre dolgozni. Ez volt az a pont, ahol a teljes versenyt elengedtem. Sőt! Azon gondolkoztam, hogy eladom minden futócuccomat, mert ebből kizárt, hogy még valaha is futás lenne. Úgy voltam vele, hogyha az élet ennyire másik útvonalra akar irányítani, akkor lehetek bármilyen szorgalmas, és kitartó, úgyis az övé lesz az utolsó szó, és nem fog sikerülni. Nekem pedig elég volt a küzdésből. Feladom!
Aki ismer, azt tudja, hogy dehogy adtam. Amit én egyszer a fejembe veszek, azt meg is valósítom.
Nagy nehezen elkezdett hatni a kapott pajzsmirigy gyógyszer. Napról napra jobban éreztem magam. És eljutottam egy szuper gyógytornászhoz is, aki pár mozdulattal rendbe tette nem csak a fenekemet, de a térdemet is, amivel már lassan 5 hónapja küzdöttem. Úgy jöttem el tőle, hogy másnapra semmi, de semmi fájdalmam se volt. A szülinapomon ment már 5,2 km nagyon lassú kocogással. Persze pulzus a plafonon, tempó a béka segge alatt, de mentem, és csináltam, mert tudtam, hogy csak így lehet előbbre jutni. Itt már október legvégét írtunk, vagyis pontosan 1 hónapom maradt a versenyig. Írtam is Gabinak, hogy küldhet újra edzéstervet és akkor irány a Firenzei 10 km.
A 4 napos hétvégén rengeteget túráztam, hogy kicsit visszaszedjek az állóképességemből. Mentem, mint a sublótfiók. Volt olyan emelkedő, ahol nem kaptam levegőt, 180-as pulzussal azt hittem, onnan nincs tovább és a mentő visz majd haza. De azért lenyomtam. Aztán másnap visszamentem, és 25 percet rávertem az előző napi szintidőmre. Még egy futós csajt is leelőztem gyalogolva. Egyik nap pedig 48000 lépéssel kerültem este ágyba. De újra volt célom, és így kedvem is a felkészüléshez.
Annyira jól éreztem már magam, hogy november elején bekattant, hogy mi lenne, ha mégiscsak a maratoni távon indulnék. Osztottam, szoroztam a szintidővel, a tempókkal, a távval, és kiszámoltam, hogyha az első 10 km menne futva, akkor a többire maradna annyi időm, hogy sétálva éppen beleférjek a 6 órás szintidőbe. Szuper kihívásnak éreztem, amiért érdemes küzdenem. Ismét elkezdtem hajnali 4h-kor futni, mint valamikor régen, munka után pedig gyalogoltam, amennyit csak bírtam. Többnyire szintes útvonalakon, hogy ne legyen gondom a firenzei hidakkal.
Innen számolva összesen 20 napom maradt normális edzéseket futni, és felkészülni a maratonra. Megbeszéltük, hogy akkor az első 10 km-t futom, utána pedig séta-kocogás lesz felváltva, ahogy bírom majd.
November 30-án volt a verseny. Addigra magabiztosan ment már 20 km 6:30-as tempóban. El is terveztem, hogy megpróbálok 30 km-t futni, és csak 10-et gyalogolni. Végül 33 km-ig bírtam simán. Onnan is csak pár lépést kellett mindig visszább vennem, és tulajdonképpen az utolsó 2 km lett csak szenvedős. 4:28:10 alatt sikerült lefutnom az órám szerint 42,7 km-t. (6:17 min/km) Futottam már sokszor gyorsabban, de ilyen előzményekkel én röpültem aznap a boldogságtól. Szerintem nem lehetett volna ennél többet kihozni ebből az egészből. A női 50-es Korcsoportban még így is középmezőnyben sikerült végeznem, ami szerintem már önmagában sem egy rossz eredmény.
És hogyan tovább? A 2026-os Spar maratonra már megvan a nevezésem. Megnézem, mire jutok, ha egy teljes évet sikerül készülnöm rá, és nem csak egy szűk hónapot.
Firenze Marathon – Huszti György, beszámoló
Amikor elkezdtem írni a beszámolót azon agyaltam, hogy honnan is kezdjem mesélni a történteket. Mert arra gondoltam, hogy nem mehetek annyira vissza az időben minden egyes verseny beszámolóban, még ha régről is indul. De hiába, mert ennek a versenynek is igen messzire visszanyúló sztorija van. Megkíméllek, igyekszem nem éveket, hanem csak hónapokat, na jó, picit több mint fél évet visszamenni az időben. De csak márciusig, Bolognáig. Beleszerettem az olaszba, az olasz verseny hangulatba, az építészetbe, a mindenbe.
Bologna után nem sok idő múlva jött a visszaigazoló e-mail, hogy fogadták a nevezésem Firenzébe is. Kaland, kihívás, utazás, dallamos nyelv, építészet, közlekedés (szakmai ártalom), Toscana, pasta, chianti rosso vino (aztarohadtdefinom) Ugye milyen gyorsan összefoglaltam az előzményeket? Nem, sajnos van még egy kevés, ennyivel nem ússzuk meg 
Bologna és Firenze keretbe foglalta ezt a csodás futós évet. Ez olyan fészbukos kirakat duma kulisszatitkok nélkül, mert agyaltam azon is, hogy vajon milyen címet lehetne adni ennek a firenzei hétvégének, ami megmutatná a vegyes érzelmeket. Még mielőtt bármi rosszra gondolnál, leszögezem, hogy nagy boldogság még akkor is, ha az a komoly időeredmény ezúttal elmaradt (Spoiler). Persze ez most okoz kis fejtörést a 2024-es évre tervezett dolgaim tekintetében, de erről majd máskor.
Úgy érzem augusztusban kezdtünk el úgy igazán rámenni a firenzei maratonra. A futások mellett gőzerővel akartam a keresztedzéseket is csinálni és újrakezdtem a kalóriaszámlálást, mert a gizionos karácsonyi bulira kockahas kihívásban is gondolkodtunk. Csak a bibi ott kezdődött, hogy mindig valami fontosabb volt, vagy épp az idő ment el és a kalóriaszámlálásban is általában csak keddig tartott a motiváció. Pedig az augusztusi futásaim a meleg ellenére igencsak jól estek, jól sikerültek, jött a tempó is és egyre bátrabb időt kezdtem el kitűzni célnak. Igyekeztem mentálisan is felkészíteni magam, hiszen a vasárnapi harmincas edzéseket általában csak valamilyen egész napos program után tudtam lefutni.
Aztán jött a szeptember, egyre jobban szorult a hurok a nyakamon, legfőképp a munkahelyi dolgaimmal voltam a legjobban elveszve, egyre stresszesebb lettem, ráadásul a véget nem érő nyár felőrölt lelkileg, maga az a tudat, hogy élvezni is lehetne a jó időt, foglalkozni a kerttel, sok szabadtéri programot csinálni az egész napos irodai görnyedés helyett. Szeptember végén szép napos időben végül könnyűnek ígérkező terepre vittem az egyik vasárnapi futásomat, hogy feltöltődjek, majd futás után ágynak estem, belázasodtam. Ezt követő időszakban viszont egyre fáradtabbnak, gyengébbnek éreztem magam, az edzésekre fásultan, sokszor álmosan mentem ki, a tempó nem jött vissza, a mentális erőm is egyre mélyebbre zuhant, ez mellett gyakorlatilag állandósult munkahelyi stressz is.
Október utolsó vasárnapján egy harmincas edzést hagytam félbe fájdalmak, fáradtság miatt, utólag visszagondolva szerencsére, mert az ismétlésnél olyan fájdalom lett úrrá a vádlimba, amivel járni se tudtam, szóval az előző heti volt a jel, hogy valami nagyon nem oké. Erős a gyanúm, hogy a szeptemberi benyelt vírus csinált ki, de ez már mindegy. Egy hónappal a firenzei maraton előtt gyakorlatilag azzal kellett megbarátkoznom, hogy csak a szerencsében bízhatok, hogy rajthoz állhassak. Bár a kockahas kihíváson nem sikerült dolgozni, a lábaimat gőzerővel kezdtem összedrótozni, mindent elkövettem annak érdekében, hogy legalább a teljesítés reális cél lehessen.
Végül 4 óra alvás után pénteken hajnal fél 5-kor indultunk Firenzébe. A terv az volt, hogy még világosban odaérjünk, átvegyem a rajtcsomagot és ha még belefér, akkor egy kis nézelődés is legyen. Este egy közös Gizion vacsi volt, finom borral persze. Azért még a rajt előtti utolsó nap is tartogatott izgalmakat. Szombat reggel nagyon rossz állapotban keltem. Ekkor sajnos az az érzés kezdett erősödni, hogy bár mindent megtettem, mégsem fogok tudni rajthoz állni. Szerencsére nem lázasodtam be, a városnézés alatt egyre jobban éreztem magam, így este kikészítettem a szerelésem, elkezdtem a másnap reggeli rajtra készülni. És hogy őszinte legyek már egész nap a “csakazértis” – t mondogattam magamban, úgyhogy nem volt innen visszaút.
Csípős hidegre, de legalább napsütéses időre lehetett ébredni a verseny napján. Nem volt B terv, el kellett ezen a csodás úton indulni. Ahogy közeledtünk a rajtzónához, úgy lett egyre hangosabb a belváros a futóktól. Már nem csak a hidegtől voltam libabőrös, hanem elkapott a versenyhangulat is, szinte azonnal elfelejtettem az előzményeket, a rossz dolgokat, csak az lebegett a szemem előtt, hogy ebben a csodás városban futhatok egy jót, egy maratont. Pillanatok alatt tömeg lett és gyakorlatilag a heringelés lett a fő ok, hogy nem fagytam meg, míg vártam 15 percet a rajtra. Az elején nagyon mackós tempóban indultam, nem lehetett haladni, még ha akartam volna se, mert akkor abba fáradtam volna el, hogy össze-vissza kerülgetem az embereket feleslegesen.
A tervem az volt, hogy nem volt tervem, legalábbis számokat nem kaptam, csupán annyi útravalóm volt, hogy élvezzem a futást, ne nézzem a pulzust, tempót és legyen városnéző futás. Szóval a tervem az volt, mert ugye a mérnök nem indul neki terv nélkül, hogy 10-11 km-ig alapjárat alatti, bemelegítő pulzussal kocogok, tesztelve a testem jelzéseit. 6-7 km után egy hatalmas parkba érkeztünk, itt eléggé monoton útvonalon mentünk majdnem 10 km-t. Megállapítottam, hogy a vádlim rendesen teszi a dolgát, a többi testrészem meg egyenesen kívánta a bolyban futást, mert igen csak hangos, jó hangulatot teremtő futók közt voltam hosszú ideig.
16-17 km környékén haladtunk át a Ponte Vecchion. Ezt muszáj kiemelnem, egyszerűen nem lehet elégszer meglesni, átmenni rajta, hogy beteljek vele. Félmaratonnál minden rendben volt, ez a kényelmes tempó hozott egy két órán belüli időt féltávra. Itt azért bevallom volt bennem olyan számolgatás, hogy meglehet a négyórás maraton. A pulzust szépen alacsonyan tartva haladtam. Nem siettem.
30 km-nél elcsendesült mindenki körülöttem, vagyis lehagytak a hangulatfelelősök, vagyis lelassultam, vagyis jött a fal. Kicsit korainak éreztem. Még akkor is, hogy tudtam, minden kili ajándék ezen a versenyen, de eddig minden olyan szép és jó volt. Elkezdtem aztán visszagondolni az egy hónappal ezelőtti edzésemre, amit már 25 km-nél abba kellett hagynom. Ez erőt adott ugyan, de azért fájt a hirtelen belassulás. Bár jobban esett kicsit gyorsabb tempóra váltani, mégsem mertem a pulzust emelni, mert tudtam, hogy azzal többet árthatok, mint használok. Amíg fejben elbeszélgettem magammal és rendeztem a sorokat, addig az atlétikai pályán is tettünk egy tiszteletkört, majd irányt vettünk újra a látnivalóval teli városközpontba. Az a hangulat, ováció, hangzavar, ami fogadta a futókat 37 km-nél olyan volt, hogy csak az járt a fejemben, hogy itt nem szabad nem futni. Bár a szívem vitt volna, a tempot a lábaimhoz igazítottam, nem kockáztattam, itt meg már nem volt értelme amúgy sem.
A végén persze volt bőgés, de nem azért mert nem lett pb, hanem mert minden nehézség ellenére meg tudtam csinálni. Na meg a környezet… Fantasztikus!
A frissítést egyszerűen oldottam meg. Fél liter izoval, meg egy fél literes kulacsba töltött izoporral indultam. Minden frissítőponton megálltam, mindenhol legalább 2 dl vizet ittam, azaz majdnem másfél liter vizet ittam és mivel marhán fáztam, az utolsó 3 frissítőponton már meleg teát is ittam. Meg ettem egy kis banánt is. Sajnos sok helyen lehámozva centis darabokra vágva kínálták, amibe sokan marokkal nyúltak bele, ráadásul az egyik frissítőponton rohadt banánt kínáltak, ami azért elég gusztustalan volt. Nem siettem, kényelmesen ittam, ettem.
Összességében örülök, hogy így alakult minden, mert alakulhatott volna rosszabbul is. Szuper felkészülésnek indult a nyáron, de gyakorlatilag kilik nélkül vágtam bele a kalandba, ezért PB helyett sérülésmentes teljesítés lett a cél, amit teljesítettem úgy érzem. Én már meg is kezdtem az alapozást, várnak a 2024-es maratonok 😀
baratrunning.com 