Írottkő Hegyi Futóverseny, 46 km – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on 2024.10.10.

Nemrég egy régi verseny éledt újra Kőszegen, és volt szombathelyiként tavaly már részt is vettem a 18 kilométeres távján, idén pedig az őszi célversenynek a hosszabb 46 kilométeres távot tűztük ki. A nyári sikeresen teljesített Mozart maraton elég nagy lökést adott, így bizakodva vártam ezt a versenyt is.

Az indulás előtt a már szokásos visegrádi Gizionos bemelegítést alkalmaztam, csak most egyedül és magamnak vezényelve. A rajtnál valahol középtájt helyezkedtem el, a nem túl nagy mezőnyben, ami összesen 50 indulót jelentett, velem együtt. A rajt után hamar előbbre kerültem a kis létszám miatt nem ragadtam be, valahol az elsőharmadában helyezkedtem a mezőnyben és meg is találtam a megfelelő partnereket, akikkel tudtam szépen menni. Itt a táv első harmadában még pár leszakadó futót megelőztem, akik le is szakadtak tőlem a mezőny többi részével együtt. Ezen a részen volt két nagyobb emelkedő, amiket végig meg tudtam futni, és nem is vett ki belőlem sokat, legalábbis akkor úgy éreztem. A féltávig különösebb problémám nem akadt, a terep sem volt legyűrhetetlen számomra, tapadtam a többiekre, figyeltem a frissítésre. A pontokon kulacstöltés pár falat és mentem is tovább.

Ezután kezdődött az egyetlen nagyobb mászás, de az kb. 10 kilométer hosszan. Itt gondolkodtam el, mennyire érné meg kocogni a séta helyett. Próbáltam mindkettőt, de a kocogásban sem voltam sokkal gyorsabb, mint egy tempós gyaloglás, és mivel még messze volt a vége nem akartam itt elfutni az egészet. Itt szakadtam le az eddig követett futótársról, meg félre is kellett állnom egy gyors szünetre, így gyakorlatilag egyedül maradtam annyira szétszakadtunk addigra. Még előttem voltak ketten de ott meg az egyiküknek állandóan begörcsölt a lába, így őket is magam mögött hagytam. Ezt a sétálós részt próbáltam a frissítéssel tölteni, de ahol jobbnak láttam ott futásra is váltani. A kereszteződéshez érve úgy tudtam, hogy sikerült a legnehezebb részét letudni.

A következő frissítőpontnál még meg is jegyezték, mennyire jól nézek ki 30 kilométer után, és nem is éreztem magam annyira meggyötörtnek. Viszont ezután valami szétcsúszhatott nálam fejben, mert itt kezdődtek a problémák. Én arra számítottam, hogy innen Írottkő, és onnan lefele a célba, mint tavaly. Helyette volt egy 4 km-es oda-vissza szakasz, ami még csak nem is volt annyira egyszerű. Meg én utálom is ezeket, vagy a hurkokat egy versenytávban. Azt hittem sosem érek a fordulópontig, elég nyűgösen teltek a kilométerek. Próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább haladjak tempósabban, ha már futni nem tudtam/akartam abban a pillanatban. Főleg, hogy még mindig egyedül is voltam, még csak húzatni sem tudtam magam felfelé.

A fordulás után a lefelé már gyorsabban eltelt, a korábbi frissítőpontnál már nem voltam sem annyira friss, sem túl lelkes. Innentől már tényleg csak a kilátót akartam megpillantani. Utólag annyiban jó volt, hogy láttam mekkora előnyöm van másokkal szemben. Az Írottkőre felérve, azért nagyjából rendeződtek a dolgok a fejemben, sokat segített, hogy innen ismertem az útvonalat, tudtam, még egy kisebb emelkedő és onnan tényleg csak csorgás a célig. 40 kilométerig egész jól tartottam magam, onnantól a fáradtság is egyre jobban érezhető volt, többen beértek és megelőztek, de az nyugtatott, hogy ők is szenvedősen haladtak, csak mégis jobban bírták a végét nálam. Egyszer elbambultam és azt vettem észre, hogy megfutottam egy emelkedőt, pedig tuti sétáltam volna. Az utolsó 2-3 kilométeren kitört a pánik bennem, mert egy 5-6 fős csoport ért be, akiket még az első kilométereken belül előztem meg, és a szembejövet is szép előnnyel haladtam előttük, de lassan beértek. Nagyon nem szeretek már ilyenkor pozíciókat bukni, ezért itt mindent, amit még találtam magamban előkapartam. Ennek ellenére egy valaki elém került, és kezdett lehagyni, viszont a következő emelkedőn megállt, mert totál elfogyott. Visszaelőztem és többet nem is láttam. Folyamatosan nézegettem hátra, és az aszfaltra érve teljesen mellém ért még egy futó, pár méterrel mögöttünk még ketten. Nem tudtam pontosan mennyi van hátra, csak azt, hogy most már nem lehet belesétálni, bármennyire is vonzó lenne. Aki mögöttem/mellettem futott egyszer csak eltűnt, mintha falnak ment volna, maradtak ketten a hátam mögött. Viszont én meg hamar felismertem a fák mögött a büfésátrakat, tudtam itt a cél, úgyhogy tempóváltás és ami még maradt bennem az itt el is fogyott.

Az időm 5:50:01 lett, totál középmezőny 25. az 50-ből és kategória 9. Összességében jó volt, nem mondom, hogy minden részét élveztem, de elsőre másra nem is számítottam. Azt a kb. 5 kilométer szenvedést nem számítva egész szép teljesítményt nyújtottam, itt-ott még lesz mit csiszolni a dolgokon. Voltak pillanatok, amikor még magam is meglepődtem, hogy még mindig tudok menni vagy futni, pedig már nagyon nem komfortos. 42 kilométernél magamban megünnepeltem az első maratonomat is. Rég fáradtam el ennyire és rég volt ilyen izomlázam is másnap 😀