Jungfrau
Jungfrau Marathon beszámoló, 2.0 – Erős Gábor
Most, hogy sikeresen lefutottam a Jungfrau Marathont könnyű lenne elfelejteni, hogy egy évvel korábban kudarcot vallottam, pedig tanulságos. Elmesélem.
Szeptember valahanyadika reggel, Interlaken, 2023.
Izgulok. Fáradt vagyok. Szarul aludtam. Éjjel azt álmodtam, hogy Várkonyi Andrea belopózott a szállásunkra és az ágyam mellé kikészített RedBullt kicserélte egy Hell Lattéra amit a jachton ivott. (Ez nem vicc baszki, tényleg ezt álmodtam) Hol lehet pisilni? Hol a csomagleadás? Rohadtul idegesít, hogy képtelen vagyok arra a befelé fordulásra ami ilyen alkalmakkor számomra annyira fontos. Mindegy lófasz, jó a kondim, minden fasza lesz. Ezt azért inkább csak elhitetni próbálom magammal.
Félek. Sokan számítanak most valami sikerre. Tizennégy éve erről a versenyről pofázok mindenkinek. Elindulunk Interlaken utcáin, és valahogy nem élem a hangulatot. Olyan mintha nem lenne. Az egész város zenél, kiabál, szurkol és valahogy szürkének érzem. A tempó jó, rendben vagyok de valami nem állt össze. És a gyomrom is fáj. Töprengek mi lehet a baj, sejtem is, túl sokat reggeliztem, ezen már nem tudok változtatni. Remélem elmúlik. Lassan elkap azért a hangulat, 5-10 km között még akár élvezném is, ha kapnék levegőt abban a borzasztó hőségben. Igazságtalan, hogy Svájcban ősszel hőség van. Persze a pólómra tettem a rajtszámot, még vetkőzni sem tudok.
10 km után jönnek az első kisebb emelkedők és megviselnek. Hát ez baba. Faszabazmeg, hogy lelassulok egy apró emelkedőn a verseny negyedén. Szenvedek, vánszorgok, próbálom tartani a fókuszt. Egyre nehezebb. 15 km-nél sétálok. Oké még, minden oké, sokan vannak mögöttem, nem vészes a helyzet, innen még simán fel lehet állni, de azért szar.
Féltávnál pontosan tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme folytatni. Jól ismerem a pályát, tudom, hogy szintidőn belül megérkezni az utolsó pontra abban az állapotban kizárt. Féltávnál ezen a versenyen még teljesen kipihent állapotban lendületesen kell tudni futni. Én meg sétálok és semmi életerő nincs bennem. Mindegy. Harcban akarok meghalni. Nem opció a feladás bármennyire is csábító. Ha megállok az azért lesz, mert nem engednek tovább, vagy azért, mert hordágyra tesznek. 27 km-ig kell kibírni „futva” onnan jön a durva emelkedő azon jó leszek. Ha már lehet sétálni bírni fogja a gyomrom, a futómozdulatok gyötrik nagyon. Tényleg. Tök jó. Elsétálok egy csomó ember mellett. A „fal” tetején egész jól érzem magam. Ott kell megint kicsit futni az szar. Tekereg az út jobbra balra, jobbára emelkedik, egy darabig még viszonylag lendületben vagyok, aztán érkezik az összeomlás. Botorkálni kezdek, a frissítőpontnál megállva vibrálni kezd a kép.
Itt van masszázs, szanitéc, minden, nem szabad észrevenniük, hogy szarul vagyok nehogy kivegyenek. Hirtelen ötlettől leülök egy székre egy vádlimasszírozásra és már szakad is a film. Oké, ennyi volt. Hallom, hogy noszogat a masszőr, hogy kész van, jönne a következő páciens. Kedves persze. Oké, oké, mondom és keresem a fényt, keresem azt a valamit, ami megmozdítja a lábamat. Ha nem tudok felállni idehívja az orvost és akkor baszhatom az egészet. Azt veszem észre, hogy a két lábamon állva kijutottam a sátorból és haladok. Még időn belül vagyok, az emelkedőn sokat tudtam nyerni hála a tátrai túráknak. Haladok, sőt Wengen központjában rohadt jól futok, integetek az ünneplő tömegnek. Pünkösdi a királyság nyilván. Tudom, hogy a várost elhagyva alattomos, folyamatosan emelkedő szakasz jön a következő nyolc km-re – az utolsó pontig.
Ha azon túlvagyok akkor már négykézláb is bemegyek a célba de ott át kell menni 5 óra 50 percen belül és nagyon úgy néz ki mindenféle számolás szerint, hogy ez akkor is necces lenne ha erőben lennék. De nem vagyok. Úgy érzem, már többszörösen meghaladtam önmagam. Fojtogat a sírás és a gondolataim a legnagyobb szélsőségek között vergődnek. Persze, meg fogom csinálni. Egész biztos nem fog sikerülni. Simán meglesz. Lehetetlen. Király vagyok. Egy nyomoronc vagyok, elbasztam és nem fogok tudni az emberek szemébe nézni. Yííha, de száguldok. Most kéne visszasétálni a faluba. Persze ezek a hangulatváltozások a tempón is látszanak. Amikor gyors vánszorgás van, akkor lelkesen, amikor száz méter után elfogy az erő és lassú vánszorgás jön akkor elkeseredetten.
Egyvalami biztos. Addig fogok menni amíg azt nem mondják, hogy már nem mehetek. Nem egyedül vagyok így. Egy vesztes csata áldozatai kúsznak-másznak a feloldozás felé. Legszívesebben eltaposnám őket, hogy a holttestükön átgázolva én egyedül időben odaérjek. Legszívesebben a véknyukba vágnám a könyökömet, hátha attól jobban megyek. Biztos vagyok abban, hogy ők is ezt tennék velem. És nem zavar. Nem zavar semmi. Az sem, hogy menni sem tudok. Van ilyen. Nem tudok menni, de megyek. Hol van már itt a valóság…
Durva, mennyit kell menni addig a kurva pontig és milyen szédítő sebességgel peregnek az órán a percek. Egyre kevesebb van belőlük. Valami szörnyű időviharba keveredtünk, vagy az óriások szórakozásból megrángatták az ösvényt, hogy hosszabb legyen. Ott a pont. Karnyújtásnyira. Még futnak onnan tovább emberek, még nyitva van. Még talán van egy percem, hogy átmenjek. Már nem fut tovább onnan senki. És még mindig nem vagyok ott. Nos, úgy döntök, hogy nem hiszek a szememnek, továbbra is teljes erővel megyek. Hátha önként álltak meg, akik megálltak. Hátha még simán tovább lehet menni, csak épp amikor odanéztem akkor nem akart senki. Minden minden tartalékomat bevetem. Nem érzek már semmit. Kedves leány állja utamat. Ennyi.
Kevesebb mint négy km-el a cél előtt kb. öt perccel estem ki. Jófejségből odaadják az érmet meg a finisher pólót. Van egy kis arculcsapás íze, bár jólesik a kedvesség. Eddig küzdöttél hülyegyerek, ennyi erővel féltávnál is megállhattál volna. Most kipihenten utaznál a vonattal a célba. Nagyon gyorsan kell egy döntést hoznom mit kezdek a helyzettel. Nem könnyű pozitívan látni. De nem lehetetlen. Ahonnan indultam, onnan nézve óriási siker. De. Álmodtam egy világot magamnak. Egész jól megérkeztem a kapuig csak hát a házmester korán lefeküdt. Borzasztó rosszul voltam utána testileg is. A szervezetem a lehető legvégsőkig kimerült, a puszta lét is nehéz volt. Tűzött a nap, orvos kellett volna tényleg. Órák múlva tért vissza az erőm.
Kontraszt: Idén a legrövidebb úton mentünk oda, elkerültük a látnivalókat. Nem is nagyon beszélgettünk, inkább voltam bunkó de nem engedtem magam kizökkenteni. Sátorban aludtunk, amiben nem volt meleg. A rajthoz menet a vonaton végig zenét hallgattam, becsukózkodtam a saját világomba hiába volt velem a párom. Azt a cuccot vittem amiben az edzések javát csináltam. Nem vittem tartalékot semmiből, hogy ne kelljen gondolkodni mit vegyek fel. Egy pár saru, a jólbevált cipő ha netán túl rossz időt kapnánk, egy futógatya, egy trikó, napszemüveg, kulacsöv, kész. Nem volt B terv.
És szinte senki nem tudta, hogy megyek. Négy embernek mondtam el összesen abból is az egyik ott volt.
Jungfrau-Marathon-Erős Gábor, beszámoló
A csoport költője ezúttal prózában.
2004 körül hallottam először a Jungfrau-Marathonról. Akkor már volt két sima maratonom és egy ideje merengtem, milyen lehet hegyen. És ahogy néztem ennek a versenynek a beharangozóit szép lassan szenvedélyemmé vált. 2005-ben egy haverom invitálására felkészületlenül futottam egy Budapest Maratont, gyenge idővel de szintidőn belül és akkor ott eldőlt, hogy meg kell próbálkoznom ezzel a versennyel. 2007-ben sikerült lefutnom, életem egyik legnagyobb élményeként és el is határoztam, hogy onnantól minden évben ott leszek.
Ember tervez.
2008-ban és 2009-ben még valahogy sikerült, aztán magával szippantott a magánéleti válság, a sötétség. A depresszió a kilátástalanság és az alkohol vette át a kormányrudat az életemben. 2012-ben még volt egy sikertelen kísérletem aztán maradt az álmodozás.
Bő húsz kiló túlsúllyal, rengeteg alkohol és cigaretta elfogyasztásával teljesen úgy tűnt, hogy én már ide soha. Nem volt valóságalapja a képzelgéseimnek. De azért én álmodoztam, hogy na majd egyszer majd jól meglássátok, nem leszek én mindig dagadt alkoholista. Gondolom mosolyogtak néhányan.
Voltak azért kapaszkodók.
Eljártam önkénteskedni versenykre és a Gizionok sem vetettek ki maguk közül, amit máig nem értek. Gabi valamiért hitt bennem, vagy úgy tett mintha. Vagy nemtom. Egy vékony szál még ott tartott a futás világában.
Néhány évvel ezelőtt valami lassan megmozdult. A magánéletem örvendetes változása magával hozta az álmok elevenebbé válását. Egy szép napon végleg elköszöntem az alkoholtól, később a cigarettától. Az edzések elkezdtek edzésnek kinézni. Volt verseny, amin egész jól teljesítettem. Épült a vár lassan.
Tavaly teljesen jó kondiban mentem ki, hogy végre beteljesítsem az álmot, de elrontottam. A mentális oldalon úszott el a verseny előtti hetekben. Talán túl nagy terhet raktam magamra, talán túl óvatosan és túl racionálisan álltam hozzá. A rajtban már a mentális száz forintból csak ötven maradt, azt vastagon kihasználtam az utolsó fillérig, de az időjárás és az egészségem ellenem voltak. 38,9 km-nél öt perccel csúsztam ki a szintidőből. Jellemformáló pillanat volt.
Idén minden jól kezdődött, remekül haladt a felkészülésem bár valahol tudat alatt úgy éreztem, mégsem annyira jó. Jó, de mégsem. Valami titokban odabenn nem volt oké.
Tavaszra nagyon beteg lettem. Bő három hónap kimaradt az edzésekből mire talpraálltam és nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan elkezdtem az edzéseket valamikor május vége körül vagy még később. Szállás lemondva, nevezés áruba bocsátva. Három havi kihagyást nem lehet behozni.
Aztán az edzőtáborba látogatván bogár ment a fülembe. Hogy egyesek októberben maratonra készülnek. Mondjuk arra még van idő felkészülni, tíz éve nem voltam, síkon szerintem összejöhet.
És pár napra rá belém vágott a villám. Bazmeg van nekem egy kifizetett nevezésem. Igaz nem október, hanem szeptember és nem sík, hanem kb. 2000 szint. És nem három villamosmegállónyira hanem 1200 km-re. Nem nem nem. Ne. Komolyan. Ilyen baromságra mégcsak gondolni is. Basszus, nem olyan rég még a kórházi ágyból sem tudtam felkelni. Teljesen irreális, hülyeség, meg amúgy is baromság és semmi értelme és amúgy is nem. Nagyon határozottan nem.
Ismerjük persze a szellem meg a palack történetét….
Az edzések elkezdtek durván jól menni, a hülye ötlet egy félelmetes, de ígéretes álommá vált.
Végiggondoltam a tavalyi hibákat, igyekeztem tanulni belőlük. Pl. az egyik fontos tanulság az volt, hogy semmiképp nem szabad a józan észre hallgatni ilyen témában. A szív és a lélek tud igazat mondani. És nem beszélünk róla. Mindenkinek lesz akkor véleménye, és az csak felesleges zavart okoz fejben. A mentális százasnak egy köteg ezressé kell válnia a rajtig.
Tavaly sem a kondin úszott el, azzal nincs gond. Fejben kell ott lenni. És nemcsak aznap.
Úgy tűnik bejött. Bár izgultam persze, de teljesen ott voltam. 13 óra vezetés után fantasztikus jót aludtam a sátorban, reggel mind mentálisan mind fizikailag maximális energiakészletekkel voltam feltöltve.
Nem voltak kérdőjelek.
Igazán a versenyről sokmindent nem tudok írni. (Majd lehet, hogy máskor – a pálya olyan, hogy kb. 300 m szint van 27 km-ig, aztán kb 1700 a maradékon. Ha az ember fut egy fasza félmaratont 2:30-on belül és nem fárad el a végére, akkor már csak túrázni kell egy klasszat. A pálya eszméletlen gyönyörű helyeken halad, a kiszolgálás a hangulat remek.)
Csak mentem. Vagy hát lehet, hogy nem is én. Mintha vitt volna valami (valaki). A mezőny végén rajtoltam szokás szerint, és féltávig csak előzgettem a népet. Az arcomról csak akkor lohadt le a boldog vigyor, amikor néha elsírtam magam a boldogságtól. A 2:13-mas félmaraton után annyi maradt a szintidőből, hogy az utolsó csepp nyomás is lekerült rólam. Nem kellett erőlködni, nem kellett megbaszódni, nem kellett gondolkodni, fogat csikorgatni, semmit. Gyönyörködni kellett a tájban, beszélgetni a többi futóval (a szandálom adta a témát), haladni szépen.
Esküszöm életem legkellemesebb futása volt. A Tökéletes Verseny.
Azért a célegyenes az durva volt. Olyan szinten törtek rám az érzelmek, az egész kibaszott 15 év az összes szarjával és jójával, az emberek, akik segítettek, az emberek akik akadályoztak, a körülmények, az álmatlan éjszakák, az irreális hit, a hajszálnál is vékonyabb fénysugarak a reménytelenség poklában – fúbazmeg. Nem voltam én. Valami Világegyetemmel egybeolvadt létezés volt.
Álltak sorban az emberek a pálya szélén, kiabáltak, énekeltek, ünnepeltek és én nem hittem el, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Még most sem hiszem el – pedig tudom. Hiszen ott voltam. Én a dagadt alkoholista lúzer, aki voltam, ott szedtem a szandálos lábaimat a vörös szőnyegen az Eigergletscher állomás felé, a célkapu felé, a valóra vált álom felé. És megérkeztem.
Visszatértem.
Álmodjatok nagyokat, megéri.
baratrunning.com 