Mozart
Mozart40 – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az egész egy tévedésből indult, mikor valaki hozzászólt egy VTM fényképem alá, hogy “Mozart100-on találkozunk”. Jeleztem, hogy ez téves lesz, én ehhez még kicsi vagyok, de ekkor Gabi feldobta a labdát, hogy “Maraton?”. Én pedig nem sok gondolkodás után lecsaptam azt, innentől volt 1 évem felkészülni rá. Közben megtörtént a nevezés, szállásfoglalás, a családi egyeztetés ki jön velem, ki marad itthon segíteni a gyerekek körül.
A verseny előtt szokásoshoz képest sűrűbben alakultak a dolgok, áprilisban VTM maratoni táv, májusban Visegrád Trail, és rá kéthétre következett a Mozart maraton. Mivel előtte ilyen versenyen még nem vettem részt és voltak bennem kérdések, Belus Tomitól kaptam online segítséget, aki a kérdéseimen kívül még egy gyors pályaismertetőt is tartott ellátva sok-sok hasznos tanáccsal és tippel. A verseny előtti héten az időjárási előrejelzést nézve sok jót nem ígért és most sajnos ebben nem is tévedett. Már csütörtökön megérkeztem Salzburgba, és rá 1 órára beborult, majd szombat estig gyakorlatilag folyamatosan esett. Pénteken rajtcsomagátvétel, megkerestem a célt, kis városnézés és korai fekvés.
Reggel szakadó esőre sikerült ébredni, gyors reggeli pakolás és irány St. Gilgen, ahonnan a verseny indult. Próbáltam minél előbbre furakodni magam a rajtban, hogy ne ragadjak be mindjárt az első emelkedőn, de ez csak részben sikerült, ezért az indulás után amennyit lehetett még előztem, ami jó döntésnek tűnt, mert így az első emelkedőre való mászáskor egyáltalán nem ragadtam be, folyamatosan jó tempóban tudtam haladni, miközben mögöttem hallottam az elégedetlenkedőket, akik nem tudtak előzni. Az eső ellenére jól tudtam haladni, pulzus rendben, az útvonal sem volt nagyon felázva, és tudtam innen egy hosszabb lejtős és széles aszfaltos rész visz egészen a Fuschl am See-ig, az első frissítőpontig. Számomra meglepően nagy tömeg fogadja a futókat, még a nevem is hallom, ahogy bemondják az érkezésem. Gyorsan felszedem a szokásos dolgokat az asztalról és haladok is tovább, közben rágcsálva őket, minél előbb futásra váltva.
A tó partján haladunk, a tempóm továbbra is jó, sikerült előznöm is pár embert. A tavat elhagyva szinte teljesen nyílt terepen haladok, kisebb-nagyobb emelkedőkkel, amit lehet azt futva teszem meg, az emelkedőkön kicsit óvatosabban, hiszen még messze a vége. Itt most annyira nem bánom, hogy felhős van és esik az eső, nem vagyok benne biztos, hogy a tűző napon jól esne itt most futnom. Itt egy ideig próbáltam kerülgetni a a tócsákat, de aztán ezt a részét feladtam, a közel 2 óra futás után már mindenhol is vizes voltam a folyamatos eső miatt. Így értem el a következő frissítőpontig Hof-ba, ahol feltankoltam, gyors egészségügyi kényszerszünet és rohantam is tovább. Az órán mutatott idő pedig nagyon bíztató volt a továbbiakra nézve. Innentől nemcsak az útvonal lett egyre nehezebb, hanem a folyamatos eső miatt a körülmények is. A mászással még annyira nem akadt gondom, de a lejtők alaposan próbára tettek, hogy talpon tudjak valami módon maradni, előttem folyamatosan megcsúsztak vagy estek-keltek a futók. Persze voltak nálam sokkal bátrabbak és vakmerőbbek, akik mintha szárazon lennének és ilyenkor is rohantak lefelé a domboldalon. Az erdőből kiérve egy újabb legelő mellett haladtam el, ezeknél külön kihívás volt, mikor a szél a villanypásztort félém fújta, miközben a sáros úton pedig elkezdtem mindeközben feléje csúszni. Gyanítom a verseny ideje alatt nem volt bekapcsolva, legalábbis akkor szerettem ezt feltételezni. Majd innen újra bevetettük magunkat az erdőbe és jöhetett az újabb mászás és csúszkálás a lejtőkön. Itt már egyre jobban éreztette a hatását a sok eső, ami mintha közben újra még jobban rákezdett volna. A pulzust itt már elengedtem, egyszerűen nem tudtam figyelni rá, annyira elvonta a fókuszt a sáros útvonalon történő haladás, de ahol lehetett próbáltam futva a legtöbbet kihozni magamból. Itt egyre több megduzzadt patakkal találkoztam, ami normál esetben egy kisebb ugrás lenne, de most bokáig ért a víz és érezhetően erős sodrása volt.
A legextrémebb számomra az volt, mikor az utat szintén egy megáradt patak keresztezte, de a túloldalt nem folytatódott, hanem a patakban kellett tovább haladni, és egy pár méter után egy balos kanyarral folytatni “szárazon”. Nekem a versenynek ez a szakasza volt a legnehezebb, és a legnagyobb kihívást jelentő, mivel hiába több évnyi teljesítménytúrázás és terepfutás, ilyen körülményekkel nem igazán találkoztam azelőtt. Így érkeztem el a Nockstein előtti frissítőponthoz. Ezeket a frissítéseket próbálom minél gyorsabban letudni, de most kellett egy pár pillanat pihi és nyugalom és elnézve a többieket ugyanúgy érezhettük magunkat. Utántöltöttem a kulacsom, és nekiindultam a verseny legmagasabb pontjának. Valamiért ettől tartottam a legjobban, magasan is van, a táv utolsó negyedében, amire úgy gondoltam már kiadósan el leszek fáradva, de ennek ellenére jó tempóban és megállás nélkül felértem a tetejére. Ilyenkor mindig bennem van, hogy csak ne én legyek az, aki feltartja az egész mezőnyt, de erről most szó sem volt, ráálltam az előttem lévő tempójára és vitt magával egyenesen fel. Lehet a kilátás szép onnan, de most a párás felhős és ködös időben semmi nem látszódott, meg nem is volt akkor hozzá hangulatom. Itt eszembe jutott az újabb jótanács, hogy lefelé óvatosan, mert sokan esnek itt el. Eszembe sem jutott sietni, itt voltak szerintem a legsárosabb részek és egyszer sikerült is majdnem nekem is esni, de még előtte megkapaszkodtam, hogy földet értem volna. Minden igyekezetem ellenére itt többször is sikerült rosszul lépnem, amit a bokám nem vett jó néven. Aztán odaértem a lépcsőkhöz, amiket hallomásból már ismertem. A kapott tippek közül ez volt a leghasznosabb, sosem gondoltam volna, hogy egy jó technikával elkapva a ritmust ennyire gyorsan le lehet érni ennyi lépcsőn. Csak úgy suhantam el a mögöttem lévőktől.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor felbukkantak az első házak és beértem Salzburgba, de még túl kellett lenni a Kapuzinerberg-en. Itt előzetesen arra számítottam, hogy az utolsó tartalékaimat fogom elhasználni, ettől függetlenül, ha nem is esett már jól próbáltam minél előbb túl lenni rajta. Itt a lépcsőzés már nem is zavart, mert legalább nem csúszott a sártól felfelé, így csak tettem a lábaimat egymás után sorba, nem kellett azon gondolkodnom hova lépek. Felérve nagy levegőt vettem és meg sem álltam a célig. Óvatos lejtőzés, újabb lépcsők, de innen már láttam a hidat, ahol át fogok haladni és a templom előtti teret ez még adott annyi pluszt, hogy a városon keresztül is futóhoz hasonló mozgásban haladjak. Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer a szombat délutáni salzburgi csúcsforgalmat miattam állítja meg két rendőr, hogy megállás nélkül átkelhessek a zebrán. Innen már jól ismertem az utat, elhaladtam a sátor mellett, ahol előzőnap felvettem a rajtszámomat, mindenhol szurkoló tapsoló emberek, akik az utolsó métereken is biztatnak. Egy balos kanyar, szembenállok a céllal és átfutok rajta. Nyakamba akasztja egy szervező a befutóérmet és ezzel az idei első nagy kihívás teljesítve.
A versenyt végül nem mindennapi körülmények között 5 óra 31 perc alatt teljesítettem ez a 748 indulóból a 313. helyet jelentette végül. Fejben végig nagyon magabiztos és koncentrált voltam, és emiatt csak úgy repült az idő és a kilométerek. A frissítés – ami nálam néha elég szűk keresztmetszet – jól összejött. Soha nem éreztem hiányát semminek, a hideg és hogy teljesen el voltam ázva, emiatt gyakorlatilag észre se vettem vesztek-e bármi folyadékot, ennek ellenére próbáltam folyamatosan ezt is észben tartani, hogy igyak rendszeresen. Egy valóban különleges élmény volt ez a közel 40 kilométer, és már a célba érve sejtettem, amit azóta biztosra veszek, hogy ide még visszatérek, de ehhez nem kell már egy véletlen komment sem egyik képemhez se.
Külön köszönöm Belus Tamásnak a segítséget és a tippeket, nagy-nagy segítség volt ez végig.
Mozart Ultra – Szabó Tibor, beszámoló
Gabival tavaly október óta dolgozunk együtt. Egy elég jól sikerült téli felkészülési időszak után, ahol kétszer egy hetet kellett összesen kihagynunk betegség miatt, tavasszal beleszaladtam egy 3 hetes influenzába, ami alapjaiban rengette meg a felkészülést. Innentől csak görgettük magunk előtt a kimaradt hétvégi hosszú edzések terhét, de amit lehetett megtettünk, hogy jó formában álljak a rajthoz.
Pénteken délelőtt rajtszámátvétel, ahol végre élőben is találkoztam Gabival, Belus Tamásékkal és Giczei Zsoltiékkal. Ekkor mondtam először Gabinak, hogy holnap én színpadon fogok állni. Jól megmosolygott.
Az előjelek nem voltak jók. Egész héten a vádliaimmal szenvedtem, a jobb különösen fájt. Olyannyira, hogy még masszőrhöz is elmentem kétszer, pedig ilyet én az elmúlt 6-7 évben nem csináltam.
A verseny reggelén halálos nyugalommal ébredtem. Aztán jöttek sorban a ,,bajok”. Előbb az 5literes víz fogója letört, mikor felemeltem, hogy leviszem a kocsihoz, aztán már a kocsiban vettem észre, hogy a telefonom a lakásban hagytam, végül a botokat hagytam a parkolóban. Azért a végén csak elvergődtem a rajthoz, ahol bemelegítés képpen beálltam a wc sorba, ez kb 6:20-kor volt. Itt az idő hipp hopp elszaladt, és mikor jöttem ki a wc-ből a speeker már számolt vissza 8-7-6… Szóval tulajdonképpen a én egy toitoi-ból rajtoltam.
A rajt után a pulzusom nagyon rendben volt, előzgettem, hogy valahogy feltornásszam 140 magassába. 2km után ráfordultunk az első hegyre, innentől szépen lassan botoztam felfelé. Kb fél óra után ért utol Zsolti, akivel a csúcsig mentünk együtt. Meglepően gyorsan, a számoltnál 15 perccel korábban értem ide, jó pulzussal. Innen Zsoltitól elköszönve egy lendületes csapatással vágtáztam az első frissítő pont felé, ahol csak átfutottam, mert volt nálam minden a következő pontig.
Aztán hirtelen egy légüres térben találtam magam, előttem messze mentek, mögöttem senki. A Zwölfernhornt nagyon jó állapotban értem el. Itt ittam egy bűnrossz RB kólát, ami valószínűleg az első és utolsó is volt az életemben, mert botrányosan rossz az íze.
A fergeteges RB kóla habját még a csúcskeresztig kiprüszköltem, majd a lejtőre ráfordulva értek utól a 100-as mezőny élmenői. Beálltam hát mögéjük és szépen lehúzattam magam velük. Nagyon jó ritmusban és tempóval, a pulzusom határán ereszkedtünk, tökéletes volt.
Leérve St. Gilgenbe kezdett melegedni, gyors frissítés után indultam tovább és az első emelkedőn beköszönt az első görcs. Innentől visszavettem picit a tempót és daráltam szépen a km-ket. Ekkor már nagyon meleg volt. Minden apró vízfolyásnál megálltam mosakodni.
A Schafberg föl le megvolt, visszatértem St. Gilgenbe, a frissítés közben futott be Belus Tomi is a pontra. Pár perc után indultam tovább Fuschl irányába és kb félúton a következő frissítőponthoz előzött meg Tomi.
Pár szót váltottunk, ő robogott tovább én meg saját bajommal foglalkoztam, mert éreztem, hogy a gélek nem csúsznak, a vészjelző meg már villog, hogy nincs üzemanyag. Gondolkodtam mi legyen, igazából semmi ötletem nem volt, egyenlőre még energetikailag rendben voltam, de tudtam, hogy meg fogok dőlni, ha nem eszek. Ezt a részt utólag elemezve persze szépen látható, hogy valójában itt már paff voltam. Tamás mondta is, hogy lefelé lassú vagyok, de akkor ez ott nem is esett le, csak utólag, hogy tulajdonképpen itt már csak alapjáraton döcögtem.
A fissítőponton ettem ropit, egy csomag gumicukrot, és bekóláztam. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre, semmit nem láttam viszont abból amit letoltam. A segítőim Zoli és Enikő itt mondták, hogy kategória második vagyok, de az első már vagy 40 perce elment. Ez nem nézett jól ki, csak abban bízhattam, hogy fejreáll, de egyelőre itt inkább úgy nézett ki, hogy én fogok fejreállni.
Hof felé még a Fuschlsee mellett a ,,sík” részen gyakorlatilag már feladtam, csak botorkáltam a melegben. Nem is nagyon előztem, inkább engem értek utól páran. Egy kereszteződést el is néztem, ez már a második volt ma és mire visszamásztam a helyes irányba buktam vagy 5 percet. Nagyon nem agyaltam rajta, a lényegen úgysem változtatott volna, csak pakoltam a cipőimet egymás elé, és vártam a csodát. De mint tudjuk a csodára mindig sokat kell várni, így nekem is kellett még legalább egy bő óra mire megérkezett.
Hofra beérve ettem narancsot és dinnyét. Nagyon jól esett, de utána vagy fél órát imádkoztam, hogy lent maradjon. Itt időztem a legtöbbet, itt volt egy kósza gondolatom is, hogy ki kellene szállni, de mivel a szintidőből még nagyon sok volt és egyébként egyben voltam, így el is vetettem ezt. A frissítésben itt már nem nagyon variáltam, a gélről teljesen lemondtam, és átálltam a hígított kólára, ami viszont prímán működött. Ez megnyugtatott és itt ott már futást produkálva tudtam haladni. Aztán egyszer tesóm üzent, hogy 3. helyen vagyok a kategóriában, és a második 4 az első pedig 10 perccel van előttem. Azaz tulajdonképpen csak 1 helyet buktam, viszont az első az egész közel volt. Az a 10 perc ott nem tűnt akkora különbségnek, tekintettel arra, hogy még volt vissza vagy 15km. Még egy csomag gumicukort befaltam, aztán elkezdtem hajrázni.
Az utolsó frissítőről kifutva jött a hír, hogy az első kiállt, a másik aki előttem van pedig 4 percre van tőlem. Itt leszállt a lila köd és elkezdtem tolni, ahogy csak tudtam. Nagyjából 2-3 km múlva értem ultól az akkor vezető olaszt és ellentmondást nem tűrően előztem meg felfelé, hogy eszébe se jusson rajtam maradni. Innentől nem törődve a görcsölő lábaimmal futottam föl le, padlógázzal. Az utolsó hegy előtt volt 3 perc előnyöm, amit aztán a célig még egy picit tudtam növelni.
A célegyenesben várt a csapat, hihetetlen érzés volt a pici lányommal befutni a célba.
Ez a mai, nem túl acélos produkció, itt most elég volt a kategória első helyre. A verseny nem sikerült annyira jól, de ott a színpadon ez akkor nem annyira érdekelt. Piszok jó érzés volt egy by UTMB versenyen oda felmenni.
A tanulságokat már Gabival átbeszéltük és lehet javítnom a következő Großglockner OTT-n.
Mozart Ultra – Giczei Zsolt, beszámoló
Mozart Ultra – kb 83 km/4300 m szint avagy Hamupipőke is célba bért
A tavalyi OCC óta egy dolog lebegett a szemem előtt: újra át akarom lépni a célkaput Chamonix-ban. Ehhez azonban az UTMB megváltozott rendszerében ún. Running Stone-okra van szükség, amiket meghatározott versenyeken van lehetőség gyűjteni. Lázas keresgélésbe kezdtem, hogy melyik az a verseny, amire nevezni és megszervezni a kijutást nem egyenlő az anyagi csőddel. Gabival egyeztetve a Mozart Ultra-ra esett a választás, mert az felkészülés szempontjából megvalósítható távolságban volt. A tavaszi VTM is ehhez szolgáltatott egy lépcsőfokot.
Szorgosan gyűjtöttem a km-eket, csináltam a kiírt edzéseket, próbáltam minden héten az erősítést és az úszást is teljesíteni, majd az előrehozott nyaraláson a hétvégi hosszún váratlanul megfájdult a térdem. Előtte is voltak apróbb jelei annak, hogy valami nincs rendben, de a korábbi IT-szalag problémám kiújulására gyanakodtam, így többet hengereztem s nyújtottam, viszont amikor már a fekvés és az ülés is szenvedés volt, akkor megfelelőnek láttam rögtön értesíteni Gabit és időpontot kérni egy orvosnál. Természetesen a magyar magánklinikákon is heteket kell várni egy kivizsgálásra, így kb egy hónap alatt sikerült az MR felvételek tükrében megállapítania az amúgy szakértő és futókkal szemben nagyon is megértő reumatológusnak a diagnózist: lateralis és medialis meniscus sérülés. A dokinénivel a diagnózis hallatán közlöm, hogy nekem három héten belül fontos versenyem van. Ahogy említettem, ő nagyon megértő, így azt válaszolja, hogy a kiírt gyulladáscsökkentő kúra és gyógytorna-kerékpár-úszás kombó mellett saját felelősségre elindulhatok, de ilyen hosszú távú futáson számolnom kell a kockázattal, hogy leszakadhat a porc, ami elakadást okozhat a térd mozgásában, s nagyobb fájdalmakat.
Én persze rögtön temetem magam, s az egész futókarrieremet. Nemcsak az idei évnek, de minden célomnak lőttek. Aztán persze hamar belátom, hogy legrosszabb esetben is csak az idei céloknak reszeltek….
Gabi tapasztalt edző, így ő rögtön megnyugtat, hogy A) a doki nem tiltotta a futást, ergo nem tragikus a helyzet, B) próbáljak meg átnevezni kisebb távra, hogy minimalizáljuk a kockázatot.
Addig is csökkentett edzésterv van érvényben, alig szedek össze heti 30 km-nél többet.
A következő hetekben sebeimet nyalogatom, s panaszkodok mindenkinek a sorsomról. Futásról álmodom, jeleket látok mindenhol s magammal viaskodom.
De itt kezdődik a szerencsék (karmikus beérések?) sorozata:
– Egy munkahelyi kapcsolat lévén lehetőségem nyílik végre egy országúti kerékpár vételére. Gabi javasolja, hogy vegyem fel a kapcsolatot csodás csapatunk még csodásabb rehabilitációs zsenijével, Tatár Szilvivel.
– A könnyített, regenerálós futások alatt egyszer sem jelez be a térdem.
– Réka, a feleségem türelmes velem.
– Gabi is türelmes velem.
Közeledik a verseny időpontja és én még mindig kételyek közt vergődöm, mert a rajt előtti utolsó vasárnapon egy bringázást követő 10 kilis futáson ismét megfájdul a térdem… Ezzel párhuzamosan megkapom az értesítést a versenyszervezőktől: a helyszínen át tudok nevezni kisebb távra is, így Gabival nyitva hagyjuk a kiskaput a maraton előtt.
Megérkezett az utazás napja, néhány nappal vagyunk a verseny előtt. Átlépünk a határon és ekkor kezd elhatalmasodni rajtam az érzés: nem azért utazok 600 km-t, hogy egy maratont lefussak!
A félreértések elkerülése végett: minden távot tisztelek, de nehezen emésztem meg, hogy mindhiába készültem, készültünk erre, feleslegesen pakoltam oda a megannyi zselét, isot…
A rajtszám felvételi előtti napon még mindig döntésképtelen vagyok. Késő délután egy szivárvány látszik a szállásunk ablakából. Én ezután eligazítást tartok Rékának, s legrégebbi barátomnak Balázsnak és párjának Anitának (innentől kezdve a választott nevükön: Pit Crew) a frissítésről, s a checkpointokról mindkét opcióra: a 80-as illetve a maratoni távra egyaránt. Mindent úgy készítek oda, mintha az ultrán indulnék.
Másnap délelőtt a versenyközpont bejáratánál találkozunk Gabival. Kérdezi, hogy miként döntöttem. Kibököm, ami a lelkemet nyomja: nehezen akaródzik átneveznem. Kapok tőle szerencsét hozó gizionos karkötőt, százast, talált érmét, majd azt válaszolja, látva a kálváriát: akkor indulj a hosszún, mi baj történhet?! S ennyi. Ezzel lekerül a teher a vállamról… hirtelen megszűnni látszik minden gond s csillogó szemekkel, de még kicsit aggódva várom a rajtot. Megjelenik Szabó Tibi is, aki szintén a 80-ason indul és Belus Tomi is, aki a 100-ason. Tomi viccesen megjegyzi, hogy akkor végre összejön a közös kép, amin nevetek s aminek nagyon örülök, mert példaképként és igazi sporttársként tekintek rá.
Kicsit előreugorva az időben: a rajt előtt kb 1 órával összefutok Vlad Gabival – talán megismer, talán nem, de jó volt vele is találkozni. A melegítést követően a rajtkapuban várom a kezdősípot. A sok aggódás ellenére soha nem éreztem magam még ilyen nyugodtnak indulás előtt. Elrajtolunk.
Hamar előkerülnek a botok. Felfelé igyekszem magam visszafogni, s kis lépésekkel haladni. A pulzus magasabb, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert a táv első felében találhatóak a legmeredekebb emelkedők. Nem foglalkozom senkivel, csak magammal. Még az első frissítőpont előtt beér engem Tibi, váltunk pár szót a pályáról, hogy mire számítsak. Ő a környéken él egy ideje, így ismeri a pálya nagyját, felkészít rá, hogy lesznek nagy szívások, majd búcsút intek neki, haladok tovább a magam kis óvatos tempójában.
A második konstans emelkedő előtt beér Belus Tomi is, aki hajnali 5 óta úton van. Megjegyzi, hogy örül végül a döntésemnek, mert a vizsgán derül ki csak, hogy az ember elég felkészült-e. S milyen igaza van… A pontokon csak vizet veszek magamhoz, nem merek kockáztatni az elején ismeretlen zselével illetve isoval. Nemsokára jön a verseny lemagasabb pontja, Zwölferhorn, ami a versenyzők számára lényegében egy nagy menetelést jelent felfelé, amit egy frissítőpont választ el egy kisebb, meredekebb emelkedőtől, ami egyben a hegy csúcsát is jelenti. Bedobok fél doboz kólás Red Bullt, s elteszek egy Naäk waffle-t későbbre. Megkezdem az ereszkedést Sankt Gilgen felé, ahol tudom, hogy a Pit Crew már vár rám.
A térdem a hosszú lejtmenetben ad egy bátortanalító jelzést, amit próbálok rögtön elhessegetni pozitív gondolatokkal, s magamnak megjegyzem, hogy kérek rá egy kis hűsítő krémet lent. A frissítőpontra érkezvén már kb 4,5 órája tart a verseny. Kezd meleg lenni, de még nem kérek Rékáéktól jeget. Valószínűleg ez az első nagy hiba amit elkövetek. Majd a csapat elkezdi kipakolni a zsebeimet. Réka megjegyzi, hogy kevés zselét ettem. Letolom az iso-t amit elém tesznek, sótablettát, s talán egy zselét is letuszkolok. Jól érzem magam.
Megindulok Schafberg felé, ami a táv leghosszabb emelkedőjét is jelenti, kb 800 méter 4 km alatt. Ezt megelőzi egy kisebb pukli is, s ezen botozva felfelé kezdem érezni, hogy erőtlenné válok. Hívom kétségbe esve Gabit, aki nem veszi fel. Írok Rékának, hogy értesítse Gabit, s kérdezze meg mit tegyek. Émelygek. Hányingert követ hasfájás. Leülök. Pár perc pihenőt követően összeszedem magam, ekkor ér el engem Gabi, aki kiadja utasításba, hogy hűtsem, jegeljem magam, s ha hányni kell, akkor mindenképpen engedjem ki a gyomrom tartalmát. Valahogy lassan, nagyon lassan, többször megállva felküzdöm magam Schafbergig, ahol egy langyos Red Bull-al és a korábban elrakott Naäk nápolyival kicsit üldögélve helyrepofozom magam. Ez volt az általam korábban kitűzött pont. Ha ezt elérem s a térdem is bírja, akkor a Pit Crewnak kiadtam utasításba, hogy minden nyavalygás ellenére is nyomjanak tovább a pontról. Visszaérkezem Sankt Gilgenbe. Igyekszem a tó körül árnyéktól árnyékig futni. Meleg van. A kaja nem nagyon megy le, de igyekszem legalább a sótablettát sűrűn pótolni. Amint jeleznek az izmaim, már tolok le egyet.
Rékáék összekaparnak. Kapok levest. Valami porleves, de isteni finomnak tűnik ott, akkor (azóta is kívánom, s megkeresem a magyar boltok polcain!). Víz, iso, zselé. Elmegyek WC-re. Nehezen jön a megkönnyebbülés, amiból azt a következtetést vonom le, hogy több folyadékot kell bevinnem. Már 8 órája úton s több mint fél órát is eltöltök a ponton, mire ráveszem magam a továbbindulásra. A következő pont 51 km-nél Fuschl am See, ahonnan rajtoltunk. Bedugom a fülest, s elindítom a motivációs rock ill. metal egyvelegemet. Szépen menetelek megállás nélkül s meglepő módon kb 1 óra alatt ott is vagyok. Evés-ivás, kis pihenő (itt kb 5-10 percet vesztegelek), s pozitív gondolatok kíséretében indulok meg Hof (bei der Salzburg) felé. Itt eredetileg nem találkoztunk volna a csapattal, de megkérem Rékát, hogy vezessen át oda.
Újabb mélypont következik. Hiába kaptam jeget a csősálba, nagyon lassan tudom le ezt a kb. 10 km-t. Hofba érkezve ki vagyok akadva, hogy egy csomó emelkedőt nem jelez az óra. Kérem őket, hogy ne kempingszékbe ültessenek, különben elalszom. megint jön egy kisebb hányinger, de nem tudom magam rávenni a hányásra. Helyette inkább kérek szilárd ételt. Egy kis kréker, s egy softpohár az isteni levesből helyretesz. Réka megint kikísér a pontról.
Kezd sötétedni. Koppl-ig több kisebb, szopatósabb emelkedő következik, amik egy rövidebb távon simán futhatóak lennének számomra, de inkább botozok megállás nélkül. Innentől újra koncentrálok arra, hogy folyamatos legyen az energiabevitel illetve a sótabletták fogyasztása. Óránként két zselét pusztítok el, illetve egy tabit. Próbálom kímélni a térdeimet, így lejtmenetben is használom a botokat. Elnevezem őket magamban Tango és Cashnek.
Koppl-ben kapok egy újabb talpmasszázst a st. gilgenit követően Rékától, egy újabb isteni bögre levest. Kiderítik nekem, hogy Knorr márkájú. Átveszem a hosszú ujjú felsőt, amiben a következő 4-5 km-en még melegem van s elbúcsúzom a csapattól. A célban találkozunk. Ezt már tudjuk mind a 44. km óta, csak az a kérdés, hogy mikor érkezem. Determináltam haladok előre, a zene megállás nélkül dübörög a fülemben. Látom a rám váró emelkedőt, de nem torpanok meg tőle. Határozottan sétálok fel, s lassú léptekkel futok lefelé. Egy hullámvasút következik, igazi technikás terep. gyökerekkel átszőtt talaj, kövek, kavicsok, lépcsők fel és le. S megérkezem Salzburgba. Az óra még mindig jelez egy nagyobb emelkedőt, ez lesz az, amit Tibor emlegetett nekem az elején: a Kapuzinerberg. Az utolsó checkpoint következik előtte. Magamhoz veszek egy kis vizet és iszom fél doboz Red Bullt. Megindulok felfelé. Törekszem rá, hogy egyszer se álljak meg, 1 km-en át kb 250m szintemelkedés…lépcsők és meredek hegyoldal (ami valójában domb) váltják egymást. Még 400 méter van hátra, de csak leülök erőt gyűjteni. Még egyszer, utoljára. Felérek a domb tetejére. “Fuck you Mozart!” mormogom magam elé s futva indulok meg. Pont ekkor kezd merülni a fejlámpán, így egy fokozattal lejjebb kapcsol. Pont kibírta. Leérek a dombról, ahol újabb lépcsők fogadnak, de nagyon gyorsan rohanok végig rajtuk. Lámpa s még egy lámpa állja az utamat. Mellém szegődik egy ázsiai futó, nem tudom melyik távról s hajtani kezdjük egymást. A helyiek irányítgatnak minket, hol az ázsiai int nekem, hogy erre, hol én neki, hogy arra. Ráfordulunk az utolsó kanyarra, ahol beérünk egy másik futót, s sprintbe kezdünk mindhárman, mintha az utolsó métereken dőlne el a dobogó sorsa, holott, valahol a mezőny utolsó harmadában vagyok…éppen a Ghost Square Hammer c. dala szól a fülesből, amikor átlépem a célt. “Are you on the square? Are you on the level?” Gitárként csapom kezembe a botokat s pengetem meg a célban, mintha valami rocksztár lennék, majd elterülök a földön győztesként. Megtalál Balázs, majd Réka. 3 perccel sikerült lecsúszni az éjfélt, értesülök Rékától, s később el is süt egy hamupipőkés poént. Megkönnyebbülve bőgöm el magam, megköszönöm neki, s Gabinak is, hogy hittek bennem. Balázsnak, Anitának, később Szilvinek is s a családomnak a távoli szurkolást.
17 óra 3 perc alatt szenvedtem ki magamból a távot, de még bőven 3 órával szintidőn belül. Éjfél után elmúlt a varázs. Hamupipőke is visszavedlett hétköznapi emberré. Most egy ideig nincs futás. A térdem kibírta. Én pedig boldog vagyok, hogy sikerült.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 