München Félmaraton – Langenbrinck Kati, beszámoló

Posted on 2025.04.18.

Most már bevallhatom őszintén, én voltam az, aki Gabinak tavaly decemberben  az egyik  heti beszámoló végén csak úgy „by the way” megemlítette, hogy benevezett két félmaratonra… A 2025. április 6-i volt ezek közül az első.

De hogy mi miatt vetemedtem ilyesmire? A tavaly áprilisi Hamburg maraton után egy kicsit visszavettünk az edzések intenzitásából, különösebb versenycélom nem volt, inkább a tempón próbáltunk kicsit dolgozni. Ennek elérésében különösen sokat segített, hogy tavaly október óta ismét egyenruhát viselek. Október és december között nem is tudtam Gabival edzeni, annyira intenzív volt az alapkiképzés, ráadásul a hétvégi 2×450 km-es ingázás miatt szabadidőm sem nagyon volt. Szerencsére januártól egy kicsit kiszámíthatóbb szakasz kezdődött, Gabival újra tudtuk kezdeni a közös edzést, eleinte csak 3 edzéssel, amit februártól még egy „féllel” kiegészítettünk. És hogy hogy jött a félmaraton ötlete? Mivel a tiszti iskola a bajor fővárostól nem messze található, és decemberben egy 10 km-s szintfelmérőn egészen jót sikerült futnom, amikor megláttam véletlenül (hahahaha) a nevezést, nem tudtam megállni, hogy ne kattintsak.

A felkészülés javarészt zökkenőmentesen zajlott, Gabi nagyon rugalmasan vette az esetleges befolyásoló körülményeket, a fizikai teszteket és egyéb finomságokat alkalmanként még be is tudtuk építeni a heti edzéstervbe. Bár nagyon szerettem volna eljutni a mentális felkészülés workshopra, sajnos nem jött össze, viszont Gabi tartott nekem egy kb. 1 órás konzultációt, aminek nagyon sokat hozzá tudott tenni a felkészüléshez. Az év első három hónapja gyorsan elszaladt, kezdődhetett a visszaszámlálás!

A verseny hetére hozzánk is megérkezett a tavasz, az utolsó átmozgató futásomra pénteken, kellemes 23-24 fokban kerülhetett sor. Sajnos ekkorra már tudtam, hogy vasárnapra brutális lehűlés jön, öröm az ürömben, hogy legalább esőt nem ígértek.

A verseny napján nem nagyon izgultam, a férjem, Mike kísért el, miután pontos instrukciókat kapott, hogyan és mikor mit kell majd a kezembe nyomnia.

Ez a félmaraton Münchenben egy elég „fapados” verseny, talán összesen 3-4 ezer indulóval, a nevezési díj viszont nagyon kedvező (37 EUR). Ami a legjobban tetszett, hogy egy 5 km-s pályán kellett 4 kört, plusz természetesen egy kisebb 1,1 km-s szakaszt megtenni. Ez nekem nem csak azért volt szimpatikus, mert a pálya így ismerős, hanem mert a kísérőknek is egyszerűbb így a dolga. Egyébként a hivatalos frissítőpont a kör elejére volt tervezve, a honlapon csak víz volt megjelölve, de a gyakorlatban volt izo is. Én azért a megszokott izo-mat vittem magammal és persze a gumicukrot, na meg a „titkos fegyvert”: kólát az utolsó szakaszra.

A verseny reggele még dilemmával telt a ruházatot illetően, Mike próbált rábeszélni a hosszúnadrágra, mivel borzasztóan hideg volt, de mivel szikrázó napsütést jósoltak, maradtam a kedvenc rövidgatyómnál. Tök jó volt a metrón látni a sok futót, aztán érkezés a verseny helyszínére, készülődés, és fagyoskodás. Sajnos kesztyűt elfelejtettem pakolni, vagyis inkább nem gondoltam rá hogy szükség lehet rá, ezt nagyon megbántam, mert borzasztóan fázott a kezem. Megmondom őszintén, már alig vártam, hogy fussak:

Végre rajt! Szerencsére nem voltak rajtzónák, a félmaraton, 10 km és 5 km verseny egyszerre rajtolt, de nem volt zsúfoltság.

Elindultam, furcsa módon „nem éreztem” a tempót, kicsit inkább az adrenalin vitt, az órám 5:15-ös tempót mutatott, sokkot is kaptam hirtelen. Na mondom jó, akkor most nagy levegő, és azt csináljuk, amit Gabi előírt. Így is tettem, és igyekeztem befelé figyelni. Az első 5 km-s kör gyorsan lement, egy-két szivatós kis emelkedő azért volt benne (na jó, talán 10 m-ek, de ugye nekem ez is sok ) itt azért óvatoskodtam. Az első kör után Mike integetett a megbeszélt ponton, víz és gumicukor ,a kezem is kezdett kiengedni. Jött a második majd a harmadik kör, szépen csináltam, amit kellett, persze csipogta az órám a km-eket, nem is hittem a szememnek, 5:30 körüli tempók voltak. Nem éreztem azt, hogy elfutottam volna magam, de azért 15 km-nél ideje volt a titkos fegyver bevetéséne. Mike tudta a dolgát, nyomta is automatikusan kezembe a kisüveges 3 decis kólát (a bubit kicsit kirázta belőle), másfél decit letoltam, aztán zsebre vágtam a flakont és 18-nál letoltam a maradékot. Itt már tisztán láttam, hogy 2 órán belül lehetek, az utolsó km-en próbáltam beletenni, ami még belefért.

Beértem, kifújtam magam, a kezem persze megint el kezdett fagyoskodni, de ez legyen a legnagyobb baj. Én sem hittem a szememnek, milyen egyenletes tempót tudtam végig tartani, és milyen szépen, holtpont nélkül teljesítettem a távot egy olyan időeredménnyel, amire egyáltalán nem számítottam.

Nagyon jó kis verseny volt, szívből ajánlom a családiasabb hangulatú, tömegversenytől irtózó futóknak.