önismeret
Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB
Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017
És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.
Belehúz. Belehúzok.
Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.
Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez. Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?
Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.
Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.
Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!
[a minyonok tombolnak]
Gru: … A kicsit, Vegasból!
[a minyonok elszontyolodnak]
Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.
Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.
Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.
Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.
És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.
Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.
Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.
Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.
A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.
Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.
Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.
Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.
3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.
OutsideRB
Spartathlon 2017
Jövőheti könnyű program, kiruccanás Görögországba:-)
2005-ben már kipróbáltam magam kísétőként, akkor sikerrel (férjem, Korányi Balázs teljesítette akkor először a versenyt), remélem, hogy most is hasonló eredménnyel zárunk.
Ezúttal Hanka lesz az “áldozat”, felkészüléséről bővebben ITT
– 33 éves vagyok, Budapesten élek a két Milánommal, a naggyal, aki a szintén ultrás férjem, és a kicsivel, az 5 és fél éves óvodás sprinter energiabombával.
A Centrál Médiacsoportnál dolgozom, szerkesztő és újságíró vagyok, leginkább életmód témában olvashatók cikkeim online és magazinokban. Hobbim az írás, a blogolás, és nagyon szeretem a sorozatokat is.
– Mióta futsz, mióta ultrázol?
– Kézilabdázóként még utáltam és nem is tudtam futni, de amikor 17 évesen abbahagytam a kézit, mégis a futás lett az a sport, ami mozgásban tartott, azóta futok kisebb-nagyobb kihagyásokkal. 2008-ban futottam az első félmaratonomat, 2010-ben az első maratonomat, 2011-ben pedig Sárváron a 12 órán debütáltam az ultrások között – bár a mai napig nem értem, hogy hogy mertem egyáltalán elindulni, mert mindössze 2 hónapot szántam a felkészülésre. Igazából csak ki akartam próbálni az ultrázást, mert kíváncsi voltam, hogy Milán mit érez közben, hogy aztán jobban tudjak neki segíteni a pálya széléről – de aztán én is a pályán ragadtam. 🙂 A komolyabb ultráimat a kisfiam születése óta teljesítettem, 2013-tól kezdve.
– Mire vagy a legbüszkébb eddigi futóéletedben?
– Az eredményeim közül a két Ultrabalaton teljesítésre, a 24 órás országos bajnoki bronzérmemre, és az OptiVita Ultrafutó Kupa összetett 2. helyére. Ezen kívül arra, hogy a futás által erősebb, magabiztosabb lettem, és elhiszem magamról, hogy bármire képes vagyok, amit el szeretnék érni. És arra, hogy a kisfiam beleszületett a sport és az egészséges életmód szeretetébe, és természetes neki, hogy a szülei és ő is sportolnak.
– Van-e edződ, vagy egyedül készülsz?
– 2011 februárja óta Barát Gabriella az edzőm, neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az első ultrámat, és azóta is szeretek és akarok futni. Mindenben támogat, mellettem áll, és egyengeti az utamat az edzésterveivel és a tanácsaival az általam választott egyre hosszabb távok felé – nem csak edzőként, hanem barátként is.
– Hányadik Spartathlonod lesz? Mi a célod a versenyen?
– Az első Spartathlonom lesz, célba szeretnék érni.
– Van-e valamilyen kabalád, babonád?
– Nem vagyok babonás, de azért minden verseny előtt a „Death before DNF” kabalapólómat veszem fel. 
😛 Mivel imádom a lila színt, mindig van rajtam valami lila futócucc, szerencsére jó nagy a készletem. Ugyanabban a már egyáltalán nem fekete sapkában futok edzéseken és versenyeken is, még egy hosszú utat ígértem neki együtt, aztán talán nyugdíjazom szegényt. És van egy Főnixem, ami minden pillanatban képes emlékeztetni arra, hogy még a legmélyebb gödörből is ki tudom magam vakarni.
– Kik lesznek a kísérőid?
– A férjem, Milán, aki a másik felem és mindenkinél jobban ismer, és Gabi, az edzőm, aki szintén mindent tud rólam futásilag.
– Jellemezd magad 3 szóval!
– Elszánt, maximalista, harcos.
A seprű
Ami a futóknak a záróbusz, az a teljesítménytúrázóknak a seprű. Ugyanolyan teljesítő, de egyúttal rendező, az utolsó a menet végén, aki ha utolér, hátbavág, és azt mondja stipi-stopi kiestél 😉 mellesleg ha bajba kerülsz nem hagy magadra, és szedi a kihelyezett útjelző szalagokat.
Milyen, amikor 100+ kilométeren keresztül nem a saját tempódban mész?
Nagy Kriszta írása az Eger csillaga 115-ről
Már egy éve tudtam, hogy itt leszek ezen a túrán. Mert itt ünneplem majd a szülinapomat, mert Egerbe költöztem, mert egyszeri rendezés, mert nagyon szeretem a test- és lélekformáló hosszú túrákat. Lehet futni is, na de ennyit? Az nem az én asztalom. Ellenben megbízhatóan hozom a saját tempóm, vég nélkül, egyenletesen, és amit mondtam, megmondtam. Valahogy így lettünk seprűk: Karcsi (a párom), és én. Közösen eltöltött, tartalmas időnek sem utolsó, ajánlom mindenkinek.
Mint minden hosszú előtt, most is végigbogarásztam a térképen az útvonalat, mint egy rendes Mitfahrer. Nem marad meg minden infó, de összekötöm a már ismert részeket, és átlátom legalább akkor, egyben a túra vonalvezetését. Az áprilisi károk miatt kimarad a Szalajka-völgy – Istállóskő morcos szakasz (2,15km; 489m szint), helyette Gerennavár felé lazázunk fel a fennsíkra. Feltűnt, hogy mennyi aszfaltos, vagy murvás út lesz, elmerengtem, milyen jó is lesz 115 km-en keresztül. Tudom, hogy ez is jellemző a Bükkre, de furcsállottam, hogy ilyen nagy arányban tartalmazza az útvonalunk. Részletes táblázatot kaptunk előre milyen frissítésekre számíthatunk, ez mindig megnyugtató. Alapból csak a vízvételi pontokat szoktam nézni, de ezen a távon már hagyatkozom a szervezőre is ebből a szempontból.
A túra előtt szokatlanul izgatott vagyok, pedig nem az első hosszúm, de most seprek először 100+ túrát. Még Gabinak is jelzem, hogy izgatottság van, nem is kicsi. Más lesz ez, nagyon más. Mi zárjuk a pontokat, ápoljuk az elcsoffadt túrázó szívét-lelkét. Megbízhatóan teljesítünk saját tempóban, de ezt most elfelejthetjük, mást követel tőlünk a feladat. Volt még valami, ami kuriózumnak számít: esti indulás. Vannak érvek mellette, ellene, de tény, hogy a reggeli indulás a megszokott kis hazánkban, ebben a műfajban. Cseheknél az éjfél a menő.
A megbeszéltek szerint a tömegrajt előtt jóval ott tolongunk mi is a rajtban, Felsőtárkányban. Rengeteg az ismerős, van néhány ismeretlen. Remélem egyiküknek sem lesz szüksége ránk. A legjobb az lenne, ha kettesben eltúrázgatnánk, beszélgetnénk. Csupán 13 perccel a rajt előtt értesülünk a parkolási rendről, ezért Karcsi sofőrszolgálatot játszik. 19:00 visszaszámlálás és nekiveselkedik 100 lelkes ember a Bükknek! 2 perc múlva már a hosszú utcán sincs belőlük semmi, csak az emlékük. 40 perccel utánuk mi is elporoszkálunk. Nem akarunk sietni, véletlenül sem akarjuk őket utolérni, mert akkor várni kell. Szintidőkihasználós seprést kértek, hát legyen. Az 1.ep a Pes-kő ház (9,4km), egyenletes emelkedés, haladós tempóban, traxpace adat nem megy fel, itt senkinek semmi térereje sincs. Ez a jelenség is gyakori a Bükkben. Pár szem édes és sós keksz maradt, rágcsálunk, bár még nem vagyunk éhesek, de kell ez. Kólát már kérnünk kell, épp jut még 2-2 dl. A forrásban megfürdünk, iszunk is egy kicsit. A ház belseje igen ötletes, és élhető. A következő pontig intenzívebb emelkedőt küzdünk le, kódot vadászunk az Őr-kő tetején (2.ep 11,5 km) és telefonálni is tudunk épp. Gyönyörködöm az éjszakai fényekben, kiélvezem minden pillanatát. Ismerjük milyen gyönyörű ez a hely nappal. Innen legurulunk Szilvásváradra (3.ep 20,5 km) egy murváson. Még itt útközben ér minket Dóri és Robi, akik a mezőny után 2 órával indultak rohamléptekkel.
😀 Annyi út lett volna, de mi egy jellegtelen dózeren csorogtunk lefele a Katonasíroktól és még csak nem is siethettünk… Van víz és izo, és vajas popcorn. Mi ez autós mozi?? Ha ez van, ezt esszük, ilyen kis csomagokban a támogatóktól. Jó ez, legalább sós. Kalória kellene, valami tömörebb, de sebaj, megoldjuk a zsákból.
Innen a fennsík aljáról ismét nekiveselkedünk, hogy visszamásszunk Bánkútig. Gerennavár felé emelkedünk ismét valami aszfalton, és murván, de maga a vár kimarad. A Holló-kői-elágazásban elmerengek, milyen közel is van Bánkút, és vajon hány ember rövidített erre… De bízva a résztvevőkben az ajánlott utat járjuk be Olasz-kapu fele, és beletesszük a kacskaringót a kéken még a pont előtt. Milyen közel van Tar-kő, szinte érzem a lelkemben a Zsidó-réten, ahogy hív, de nem látnék többet, mint Őr-kőről. Csillagok, csillagok szikráznak, a Hold éppen szégyellős, bújkál… A bánkúti síház (4.ep 33,1 km) előtt 3 lámpa jön szembe. „5 perc múlva zár a pont! Tudjuk, mi fogjuk bezárni!:) Egyszerre vicces, és annyira mégsem, utolértük a mezőnyt, túl korai ez. Még egy tévelygő, gerincét fájlaló feladó is beesik, utánunk! Hát ezt meg, hogy a manóba csinálta?! Letért az útvonalról… Már nagyon vártam, hogy végre egyek valami meleget, főttet, sóst. Most, hogy nem futok, a gyomrom szinte kiabál, hogy adj már valamit! Ha már ennyire kiabál, meg is kapja a jussát. A hideg zöldséglevest agyonsózom, és utána küldök egy rétest, meg egy kis őszilevet a büféből. Só és cukor, nyami, nyammi… utólag néztem, mennyi minden kaja volt ide kiírva, de minket már csak száraz rágcsával kínált a pontőr jó szívvel. Sebaj, nagyjából egyenesbe jöttem, de nem indultunk minek, itt vannak előttünk. Ha meg kell álljak, megfagyok. Karmelegítőben és trikóban vagyok jó izzadtan.
Nem esik jól kimenni a melegből, húzzuk az időt, de csak nekilendülünk. Tájékozódási túrák emlékei köszönnek vissza nekem kora tavaszról, mennyi szépet láthatnánk, ha… így csak bandukolunk ráérősen Jávorkút és Ómassa felé. „Emlékszel itt hoztalak fel benneteket toronyiránt, és hogy utáltatok érte!:D” Most a tracken kanyargunk le, majd fel a Szentléleki Fogadó felé a kéken. A kedvenc szakaszom kimarad, a Szuszogó, ha erre jártok, ki ne hagyjátok!;) felérünk a ponthoz (5.ep 43 km), és a csudába, ismét utolértük a mezőnyt, bár mintha megilletődnének jöttünkre. Kényelmesen lekuckózunk, közben teljesen ránk virrad, miközben a porszáraz, kemény perececskét is tolom, kell, kell. Pár korty kóla jut kettőnknek, na ez nem jött jól… Örülök a világosnak. Az éjjel véget nem érő érzése, amikor a tested pihenni vágyik, végigkísért bennünket. Bár most frissebbeknek kellett volna lennünk, hiszen alig indultunk, de nem, ez nem jött be. Még az elején voltunk, és ólmosak a tagjaim, mi ez már… amikor erőt is fordítasz rá, mégse megy a szekér… nagyon furcsa. Sokat üldögélünk a pontokon, elképesztő mennyiségű az állásidőnk.
Dekoncentráltan indulunk, így vissza is futok!! mert azt hittem ott maradt az itiner, de nem. Furcsán jól esett, hogy kizökkentett a monotonitásból, és ismét előnyt adtunk a túrázóknak. Még a Magoskőre is kitérünk, egy ismerős mesélt róla, és végre szeretnék látni a világosban, körbenézni, megérdemeljük, és olyan kicsi pluszt kell érte tenni. Ezek ellenére már Csókásnál ismét utolértük a bandát, hajajjj. Megállunk az Udvarkői-barlangnál, nézelődünk, mesélek milyen volt, amikor lemásztam. A túrázók elszelelnek, majd nyugisan bedöcögünk a Hámori-tó mellett Lillafüredre a kisvasúthoz (6.ep 53,8 km). A meglepi az, hogy sehol a banda, akit követtünk… na ne már, hova lettek? Várunk, és közben a maradék 6 db aprócska gumicukorból megeszek egyet, hogy maradjon nekik is. Pontzárás után 3 perccel beesnek lihegve, futva, eltévedtek, hogyan tudtak nem tudom, jól jelzett volt az út. Dilemma. Kizárjuk őket? Most tényleg legyek a szívtelen, aki 3 perc késésért bezárja a bazárt? Hmm, egész jól jöttek, amikor a nyomukban haladtunk, ha azt tartják, akkor még rendben lesznek. Hát menjenek… de menjetek!! Nem terveztük, de leülünk kávézni. Időnk, mint a tenger, töltekezünk, ismerem az utat, most kimászunk a Fehérkőlápához. Van libegő is, mesélek, nemrég jártam erre. Felmászunk, erdőjáró apóka köszön, hogy hosszú a séta. Bizony az.
Magos-kőről a kilátás
Kellemes szintúton teli kellemes emlékkel érkezünk meg Bükkszentkeresztre az iskolába (7.ep 60,0 km). Már nem lepődöm meg, ismét utolértük a bandát, de már csak 2 srác cövekel az asztalnál. Nem érzem bennük az erőt, nincs bennük a láng, nincs akarás. Nem fognak végigmenni, de még időben, utolsó percben eliszkolnak. Mit tehettünk volna, hát menjenek… eszünk a kemencében sült krumpliból, hagyma is volt még, de így nekem porszáraz, a vaj már elfogyott. Sózom a krumplit erősen, sótabit is eszegettünk, de lehet kevés lesz kettőnknek, próbálom beosztani. Megérkezett a meleg, mosakszunk a kútban, előkerülnek a kendők, iszunk, töltünk. Van víz, de olyan furcsa néha. Hiába iszom, nem oltja a szomjam, kezd felborulni a gyomrom. Oh, Uram kólát adj, vagy szénsavasat, vagy őszilét, vagy valamit, ami nem víz, és nem izo… A változatosság kedvéért a Transzbükki úton aszfaltozunk és csudák csudájára igen hamar ott bandukol előttünk a két srác. Nézem a járásukat, nem lesz ez így jó. Még messze a messze. Eddig a lemaradás taktikája volt, most próbálunk beszélgetni, beszéltetni őket, hogy eltereljük a figyelmüket a fájdalmukról. De egy idő után képtelen vagyok ilyen lassan menni. Botoznak, de mintha nem tudnák tehermentesíteni fájó talpukat, lábukat. Szurkolok nekik, de nem megy, ez így nem fog menni. Aszfalt és murva vég nélkül, nem kíméli a lábukat, egyre csapágyasabban mozognak, de hitetgetik magukat, hogy még időben vannak. Hát nem, nincsenek, de itt a semmi közepén elég nehéz nekik ezt beadni. Természetesen nem hagyhatjuk őket ott, és még olyan messze Répáshuta, így pláne. Karcsi is szenved, meg én is a totymorgástól. Előbb azt gondoltam húzzuk őket, de nem, már nem. Akkor hagyjuk, hadd menjenek, de már nem mennek, sokszor megállnak. Ha megállunk, akkor ők is. A Tebe-rétnél már végük van 3 km/ó-nál is lassabban haladunk, te jesszus sosem érünk Répáshutára. Itt már tudják, hogy Répáshuta számukra a cél. Nehezen fogadták el, megszenvedték, és mi is. Még nagyon soká érjük el a falu szélét, a temetőt, ahol elköszönünk tőlük, miután letelefonáljuk nekik a mentést. Értük jönnek autóval, mégpedig a következő pont pontőre a Bánya-hegyi elágazóból.
Ismét kettesben vagyunk Répáshután (8.ep 73km, kód). Ha eddig szenvedtünk a totyogástól, most attól, hogy rohannunk kell. A tűző napon, felfelé ki ismét a Transzbükki útra. Vennénk egy kólát, de nincs idő, menni kell. Hátha, hátha elérjük a következő pontot. Ott van gumicukor, ropi, csoki, hátha… Látom, hogy Karcsi szenved, menne, de nem megy neki. Mennék, de nem hagyom magára, olyan nincs. Telefonálunk, hogy megvárjanak, nem várnak meg. Kicsit fennakadok magamban. Azt hittem… rosszul hittem. Nem baj, megpróbáljuk, hátha, hátha, menjünk, csak menjünk… a mentés után hátha elkapjuk a pontőrt, és lesz nála valami. Valami, ami segít továbbmenni. A telefonban megnyugtatnak, ne aggódjak, nem baj, ha kicsúszunk, csak írjuk fel az időnket, és menjünk tovább, a pontok bezárnak időre, nem várnak meg. Mi?! Valószínűleg tényleg nyugtatni akartak, de nem az lett belőle. Még hátra van több, mint 40 km, és nem várnak meg?! 80 km-nél van a depónk, az egyetlen, amit küldhettünk. Ott lett volna kaja, csereelem, minden… el kell érnünk… mondom, hogy sietünk, ahogy csak tudunk, és tényleg. Meg fognak várni, jön az infó, de már oda a nyugalom. Sikerül tényleg elcsípni a bezárt pont pontőrét visszafelé (9.ep 75,3 km), de csak pár kocka olvadt csokija van, meg víz. Jajj ne, csak víz… akkor menjünk, menjünk… csak érjünk már fel a Török-útra, onnan kellemesen hullámzó… Nem, ez Karcsinak már határozottan nem kellemes… nem veszem tudomásul, biztatom. Nincs jól, látom, érzem, tudom.
Végül Tamás-kútjára (10.ep 80,7 km) pár perccel a zárás után érünk, ami nekünk még bőven szintidőn belül van. Leroskadunk, de pattanok, hogy a kaja után nézzek. A pontőrök kajájából kapunk a chilis babból, egyszerűen teli vagyok hálával ezért. Csípős, Karcsi nem tud enni belőle. Ajánlgatom, isszuk az alkoholmentes sört, végre valami, ami nem víz, és nem izo. Megiszom a depónkból az energiaitalt, megeszem a banánt, és csak eszek, amennyi csak fér. Muszáj, és muszáj. Karcsinak nem megy ennyire, de ő is próbálja életre enni magát. Úgy eszem, hogy tudom, lehet ez az utolsó lehetőségem erre a túrán, meg természetesen, ami a zsákban van. Felkészülök erre is fejben, ha nem várnak meg a pontok…
Pontzárás után bőven indulunk neki a kopár emelkedőnek. Nem könnyű, és még lesz jópár ilyen. Felérünk, nem gyorsan, de mégis megdöbbenek, amikor fenn nem tér magához Karcsi. És nincs mese, menni kell, tempózni kell, késésben vagyunk, nem várnak meg, de ha meg is várnak, akkor ne várjanak sokat… és akkor… azt mondja: visszamegy. Elsőre nem hiszem el. Az nem lehet. Az nem… de tudom, hogy igen. Küzdök, hogy merre… vele menjek vissza, vagy előre… nem hiszem el. Teli a szemem, ezt nem hiszem… nem hagyhatom magára… ideadná a vizét, a kajáját, de nem kell. Semmi nem kell, ha nem lesz velem. Inkább gyorsan elindulok, ő meg vissza a pontra, hogy elérje a pontőröket, vagy a buszt, vagy bármit. Távolodunk, de még látom. Magára hagytam…
Rohanjak? Fussak, kocogjak? Mindegy, vagy mégsem?! A tempós gyaloglás mellett döntök, nem purcanhatok ki, egyedül vagyok, számítanak rám. Hosszú, és eseménytelen ereszkedés a Hór-völgyi elágazóig (11.ep 85,9 km), ahol izomból letépem a zsírkrétás pontot. Mintha a papír bármiről is tehetne. Már csak végig a völgyön, hogy elérjem Ódorvár lábát, és nekifordulhassak direktbe a hegynek. Nem gondolok semmire, a völgyben már nincs elég fény, menni, menni kell, minél később érjen utol a sötét. Előző éjjel nagyon sok állattal találkoztunk, azt hiszem farkas is volt köztük. Nem fognak megtámadni, de mégis van bennem valami ösztönös ódzkodás, amit most nehezebben veszek. Elérem a kék romjelzést, és előttem a feladat. Ismerem, és kedvelem, ez olyan hely, ahol nincs más, csak a hegy, a barátom, ahol annyira érzem, hogy élek. Úgy érzem jól jöttem eddig, de itt is takarékosan kell mennem, még mindig messze az a messze. Csak a saját szintidőmben vagyok még, és lehet, hogy ez a pont sem várt meg… a Zsilibes-forrásnál ezért inkább iszom egy jót, és megmosakszom. Felérek a szintútra, és gyerekzsivaj fogad. Csak nem… mégis… és úgy megörülök nekik, az emberi szónak. Ők az első pont, akik úgy, ahogy mondom, körbeugrálnak. Sütő Laci annyira tudja, mire van szükségem, és sajnálja, hogy egyedül vagyok. Kávét is kaphatok, elfogadom, mindjárt itt a sötét. Van sós, eszem a saját sóóós virslijüket, kolbászukat, ehetek, jó szívvel adják, és én el is fogadom. Kicsit sokat időztem itt, de nem bánom, szükségem volt rá minden tekintetben.
A piros romjelzésen még gyönyörködöm egy utolsót a szép kilátásban, és utána ismét nekiindulok lendülettel, hogy minél később kapcsoljak lámpát. Völgyfő-ház, és a Török-út enyhe hullámai kísérnek, de a Vasbánya-nyeregben már lámpáznom kell. Olyan közel lenne ide Várkút! Kissé szívatás érzésem van, de tegyük csak meg azt a vargabetűt Síkfőkútra, hátha ad valami pluszt, még sosem jártam arra. Mondjuk, sokat nem fogok látni, de sebaj. A parkolóban keresgélem lámpával a felírós pontot, látszik, hogy abszolút idiótának néznek az emberek, ahogy egyedül végiglámpázok. Sebaj, mindjárt Várkút, hátha utolérek a ponton valakit, akivel kicsit beszélgethetek, vagy lesz végre a ponton valami, ami nem izo, és nem víz. Gyorsan elérem a kis tavat, és az Attila-forrást, a partján lámpácska fogad, nocsak, megörülök. Utolértem a mezőnyt, Lacit ráadásul ismerem is. Ő jobban ismeri ezt az emelkedőt, és a maradék utat, ráadásul megtudom, hogy Editék sincsenek messze. Gyorsan felpattanunk a Várkúti Turistaházhoz (12.ep 103,1 km), még itt találjuk a társaságot, de már indulóban, nekik is nagyon örülök. A Turistaházban nagyon kedves, és segítőkész a büfés, a saját sajtjából vág nekünk pár kockát, és veszek, illetve vennék kólát. Nem engedi, hogy kifizessem, az Isten fizesse meg akkor, és egy nagy mosollyal hálálkodom. Mindkét ellátmány életmentő, és eddig nem sok részem volt bennük.
A hivatalos pontzárás környékén távozunk, így 4,6 km-re van 1 óránk, majd utána az Egedtől meg még három. Kicsit aránytalan, de szerintem oda fogunk érni az utolsó pontra, kicsit meggyorsítom a Lacit, de rohanni meg nem engedem, nehogy itt haljon ki nekem. Még sosem mentem ki a keresztig, vagy a kilátóig, remélem, hogy ott lesz a pont és tényleg. Kicsit már fáradt a talpam, ezek a kövek már eléggé belevágnak a talpicskuba, de tudom ez már a végjáték. Ilyenkor már semmise fáj. Nem érdekel a tempó, innen már beérünk, bár nem sokat fogunk bent hagyni. Laciban bízom, így ismertem meg, menni fog ez. Pár perccel a zárás után érkezünk a kilátóhoz (13.ep 107,7 km). A srácok már menetkészek, gondolom hosszú napjuk volt nekik is. Már csak csippantunk, és szélnek eresztjük őket. Kis rekreáció, de aztán mi is elindulunk. Már csak le kell jutni, üzenek a célba, nem rohanok Laci után, de útnak indítom.
Nézem a csillagokat, milyen éles a fényük, és mennyien vannak, messze, de ha akarnám, elérhetném mindet… annyi minden történt ezen az úton, tele vagyok, és üres… ücsörgök, és olyan megfoghatatlanul testetlenné válok. Itt ülök, vagy egy csillag peremén… majd elindulok és megtörik a varázs. Bandukolok komótosan, de egyszer mégis feltűnik a Laci lámpája, lassacskán, de haladunk. „Mennyi még?” – kérdezi, de jó szokásomhoz híven inkább felülbecsülöm a távot, inkább örüljön, ha hamarabb odaérünk. Lassan haladunk, de meg nem állnék már, lehet, hogy Laci szeretne, vagy erős neki a tempó, de már nem megy lassabban. Legvégül elhagyom, de már tényleg közel a faluház, és egyedül leesek a focipálya szélére. Valaki mintha ácsorogna az utca túlsó végén a faluház előtt. De muszáj megvárnom a Lacit, nem mehetek be nélküle, de csak nem jön. Már aggódni kezdek, amikor feltűnik a fénye. A cél előtt 400 méterrel még megállt, ezt azt javítani magán.😀 ilyen nincs!:D Együtt indulunk a cél felé, és az utca végén álldogáló alakját vizsgálom, de tudom, hogy nem kell. Karcsi! Ha bármi lenne a kezemben, elhajítanám, de nincs, így csak szimplán odafutok hozzá, és odabújok. Köszönöm!!! Megérkeztünk.
Magos-kőről a kilátás 2
baratrunning.com 