Piros85 – Wittmann Lilla, beszámoló

Posted on 2023.11.09.

Az eredeti célversenyem az októberi UB Trail lett volna, de előtte való héten beteg lettem, úgyhogy ugrott. Valami viszont csak kellett, hogy felmérjem az idei edzéseim eredményét, úgyhogy Gabi javaslatára a Piros85-re esett a választás. 
Közel 3 év otthonlét után szeptemberben visszamentem dolgozni, a picike pedig megkezdte a bölcsődét. Egészen idáig szépen tudtam tartani az edzéseket, aztán jött a korán kelés, alig alvás, bölcsődei betegségek hazahurcolása és elkapása, edzések kimaradása, állandó fáradtság. Utólag belegondolva nem kellett volna célidős álmokba ringatnom magam, ilyen körülményekkel/előzményekkel egy tisztes helytállás elég lett volna célnak.
A szokásos verseny előtti nyugtalan alvás után Budaörsre vezettem, ahonnan a transzfer busz vitt minket a rajtba, Csillaghegyre.
Mintha egy osztálykiránduláson lettünk volna, olyan hangulat volt a buszon, csak a szendvicsek hiányoztak. 
Csillaghegyen átvettük a rajtszámot, majd ígéretéhez hűen megjelent Főni néni és még 2 csapattag (Juli és Erika), kaptam Gizionos karperecet  megölelgetett és ellátott jó tanácsokkal, bemelegíttetett minket, majd reggel 8-kor megkezdődött a menet. 

Nem csapattam, mert hosszú az út, tartalékolni kell. Julival (szintén Gizionos csapattag) és Tomival (ő nem az :-)) verődtünk össze, beszélgetős tempóban meneteltünk fel a hegyre. Gyönyörű, kellemes őszi idő volt, a nap sütött, csodaszép színes falevelek borították a talajt, és az előző napi esőzés szerencsére nem sok nyomot hagyott. 
Dömösig (27 km) egész jól lehetett haladni. Itt feltöltöttem a kulacsaimat, vettem magamhoz pár almaszeletet, majd 7 km emelkedő várt ránk Dobogókőre. Itt azért meg kellett emészteni, hogy még féltávnál se vagyunk, több, mint egy ultra hátra van, viszont a szint fele a lábunkban, ami jó hír, hiszen kevesebb szint maradt több távra, bár így is combos a buli hátralévő része. 

Dobogókőről lejtmenet Pilisszentkeresztre, át Pilisszántóra, majd Piliscsaba határában a gyanta illatú fenyőerdőben még világosban csapattuk az ösvényeken. A Kopár csárda parkolójában megláttam Varga Szilvit, akit mint kiderült a férjem szervezett be, hogy ellásson egy kis koffeinnel, és egy pulcsival, de minden más földi jó is volt nála, nagyon örültem neki, jó volt ismerős arcot látni és érezni a törődést. 

Pár perc állás után (az egész verseny alatt 10 percet álltam) mentünk is tovább Nagykovácsi irányába, itt előkerült a fejlámpa, az általános rosszkedv és kesergés a sötéttel együtt, még kicsit el is pityeregtem magam, de szerencsére hallgatóságom nem volt (Tomit előre küldtem míg “technikai” szünetet tartottam), így süket fülekre talált. Nagykovácsiban ismét Szilvi várt, újra koffein feltöltés, pár jó szó, mondta, hogy már csak egy közepesen hosszú hétvégi futás jön, kb 20 km. 

Az utolsó szakasz a budai hegyekben ment. Az utolsó előtti hegycsúcson a távolban szentjánosbogárként világított az Erzsébet-kilátó. Nehéz volt elhinni, hogy hamarosan elérjük, mert nagyon nagyon távolinak tűnt. 
A Szépjuhászné frissítőpont előtt elhagytam Tomit (Juli már Pilisszentkereszt után meglógott előlünk), és egyedül folytattam az utam a sötét erdőben. Itt megelőztem 2 embert és úgy éreztem új erőre kaptak a lábaim. Kanyargós út vezetett fel a kilátóba a sötét ösvényeken, se előttem se utánam nem volt ember, néha mellettem a bokorban egy-egy állat adta tudtomra gyors eliszkolással, hogy megzavartam az éjszakai műszakját. Érdekes mód semmi félelem nem volt bennem, pedig nagyon félek a vaddisznóktól, de most teljes nyugodtsággal mentem vaksötétben a lámpám fényével. A kilátóba felérve tudtam, hogy még azért viszonylag messze a cél, és még egy pici hegyecske is az utamban van, de ez már tényleg a célegyenes. 

Fehér, csúszós sziklák borították a talajt, a lejtmenet is nehézkes volt, féltem hogy elesek. Aztán egyszer csak fényt láttam a fák közt, tudtam itt van a település, már tényleg nincs sok hátra. A városba beérve már hasítottam az aszfalton, kifogtam egy piros lámpát, pár perc pihi, majd robogás tovább a célba. Az órámon lévő track pedig egyre kevesebb hátralévő távolságot mutatott, 500 méter, 300 méter, 100 méter… majd megláttam az iskola kapuját, berobogtam rajta, és egy kitörő üvöltéssel beugrottam a célkapuba.  A bruttó időm 13:08 lett.

Bár nem világcsúcs, és nem is a terveim szerinti idő, de realizálva az élethelyzetemet teljesen elégedett vagyok vele. Nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy végigmegyek. Az általános önsajnálatot leszámítva végig rendben voltam fejben, a lábam is nagyon jól bírta, a gyomrommal sem voltak gondok (hála a jól bevált frissítésemnek), alapvetően egy teljesen problémamentes futás volt. 

Maga a felkészülés kicsit stresszes volt az új élethelyzet miatt, hol csúsztak az edzések, hol kimaradtak, de mindig igyekeztem betartani a tervet, 95%-ban sikerült is. (khmmmm… – a szerk.)

Idén már nem megyek versenyre, gyanítom lassan el is kezdjük Gabival az alapozást. A jövő év még homályba burkolózik, ötletek, tervek vannak, meglátjuk mi valósul meg belőlük. Az elmúlt szűk 3 hónapban bebizonyosodott, hogy 8 óra munka, ingázás, gyerekek/család, háztartás mellett bizony néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az ember szeretné. 

Summa summarum, én továbbra is készülök Gabi “kezét fogva”, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy alakuljon a jövő év, ahogyan azt elképzelem, és tudom, hogy ebben maximális támogatást kapok. 

És hogy az Oscar gála se maradjon le: köszönöm Gabinak az alapos felkészítését, a türelmét, támogatását és megértését, nagyon örülök, hogy hozzá “sodort a szél”  És nem utolsó sorban köszönöm Janinak (a férjemnek) szintén a türelmét, támogatását, és önfeláldozását, amiért sokszor (rengetegszer) miattam nem ment ki futni, és a gyerekekkel bajlódott míg én edzettem. Nélkülük egészen biztosan nem itt tartanék ahol tartok. 

Fotók: Gizionok, Piros85

Piros85 – Ficzere Julianna, beszámoló

Posted on 2023.11.08. Updated on 2023.11.08.

Az őszi szezon főversenye volt számomra a Piros 85. Négy évvel ezelőtt a Kopár-csárdánál teljesen elfogytam, gyomorproblémáim voltak, feladtam. Akkor eldöntöttem, hogy revansot veszek. Ennek jött el az ideje most, az állás ma már 1:1.

A tavaszi szezonban egyik versenyem sem sikerült jól. Mindenhova időjavítás céllal álltam rajthoz, de nem hogy nem javítottam, még rontottam is rajtuk. Ez nagyon elkeserített. Éreztem, hogy a versenyhez való hozzáállásomon muszáj lesz változtatni, ha szeretnék a jövőben időjavítás céllal rajthoz állni. Az erőnléti állapotomat is kevésnek ítéltem. Ez volt az, amin először tudtam változtatni. Több új keresztedzést is beiktattam, aminek Gabi nem igazán örült (irreálisan sok volt, bocsi – a szerk), hiszen mégis csak futásból lesznek meg a távok. Végül néhány hét alatt beállt a heti rutin a futás mellett a jóga, pilates, Gyógytornászda maradtak. Az erőnlét fejlesztéssel egyidőben elkezdtem magamon is dolgozni. Mint most a héten Pál Feri előadásából megtudtam, egy ideje már életközepi válságomat élem, de ezt pozitív értelemben, megújulásként, személyiségfejlődésként. Ezen változtatások fényében teltek a nyári edzések. Minden edzéshez úgy álltam oda, hogy ki akartam hozni a 100%-ot, vagy amennyi csak bennem volt azon a napon. Úgy gondoltam a Piros előtt a Suhanj6 lehetne a felmérője ennek az új korszaknak. Végül egy ízületi gyulladás miatt (ami a verseny előtt két nappal jött ki) nem tudtam rajthoz állni. Sírva meséltem Gabinak, aki mint mindig, együttérzően de jövőbe mutatóan vigasztalt. Nagyon bántott a helyzet, így is kellett jó pár nap mire meg tudtam nyugtatni a lelkem. Miután a lábam rendeződött folytattam tovább az edzéseket. Már csak a Piros85-be tudtam kapaszkodni.

A Piros85 hetében már versenylázban égtem (május óta nem voltam versenyen). Minden reggel úgy keltem, hogy szívesen indulnék már. Kihasználtam a szerdai munkaszüneti napot és nagy vonalakban összeraktam a frissítést, felszerelést, ruhát. Megcsináltam a szokásos frissítő táblázatot, ami alapján Ati tudta, mikor hol kell lennie, és mivel kell frissítenie. Az időjárás előrejelzést minden nap árgus szemmel figyeltem. Az előző heti viszonylag sok eső ellenére sem volt felázva az erdő, ami nagy megkönnyebbülés volt. A pénteki időjárás előrejelzés alapján szombatra elég nagy hőmérséklet ingadozást jósoltak. A rajtban 5 fok, délben 13 fok, este 8 fok. Tanácstalan voltam a ruházat tekintetében. De ekkor eszembe jutott, hogy Belus Fruzsi ebben is profi, így ráírtam, hogy szükségem van a szakértelmére. Rövidesen hívott is, előtte még egyeztetett Tomival, és közösen arra jutottak, hogy a legjobb választás alulra a rövid nadrág, felülre pedig póló és karszár, kesztyű, sapka vagy csősál. Ezúton is köszi Fruzsi és Tomi, tényleg ez volt a jó döntés! Persze a szaktanács mellett kaptam lelkesítő, motiváló szavakat is, aminek nagyon örültem! Nagyon köszönöm Fruzsi😊 Pénteken jó néhány közeli és távolabbi barátom, ismerősöm írt rám, biztatott, szurkolt nekem. Nekik hála az egész napom a mentális töltekezésről szólt. Estére összepakoltam minden cuccot a frissítéshez, és a ruhát is kikészítettem. A mellénybe elsőként a Németh Szilvitől két éve, a Kinizsi rajtjában kapott 100-as került. Akkor és most is szépen tette a dolgát!

Szombaton 5-kor keltem, nem akartam kapkodni így bőven jutott idő a reggeli rutinra. Háromnegyed hétkor szálltunk be az autóba, és akkor beütött a krach. Az autó nem indult, az aksi behalt. Szerintem volt egy perc amíg Atival bénultan ültünk az autóban és nem akartuk elhinni hogy ez most velünk történik. De a sokk után mindketten átkapcsoltunk válságkezelő üzemmódba. Én hívtam az egyik környékbeli taxi szolgáltatót (Csak hogy éreztessem a helyzetet, Piliscsabán nem jön a taxi 5-10 percen belül, mint Budapesten. A szomszéd városból jön, ha éppen a két autójukból az egyik szabad. Szóval az esély a fuvarra koránt sem volt biztos) eközben Ati hívta a Toyota Assistance ügyfélszolgálatát. A taxis diszpécsernek kétségbeesve kezdtem el mondani, hogy lemerült az aksi és nekem versenyem lesz. Így első hallásra szegény nem értette, hogy akkor most autómentő kell, vagy fuvar. Gyorsan tisztáztuk, hogy fuvar kell, de azonnal. Amíg vártam a taxit, hívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és hogy próbálja meg átvenni a rajtszámom. Én úgy éreztem, ekkora már eléggé összeszedett voltam, szerinted is Gabi? 🙂 Atival megbeszéltük, hogy Dobogókőig van nálam minden, amire szükségem van. Megjött a taxi, beugrottam és már robogtunk is. Mondtam a taxisnak, hogy vészhelyzet van, húzzon bele. Útközben nyitott volt, elmesélhettem neki a reggeli szitut és még az ultrafutás téma is érdekelte. Szerintem feldobtam a napját. A rajtba 7:50-kor estem be. Az indulók nagy része már az udvaron melegített, fotózkodott. Bementem az előtérbe, Gabi máris a kezembe nyomta a rajtszámom, a szemembe nézett és már nem emlékszem pontosan milyen szavakkal, de azt mondta, hogy megérkeztem, a rajtban vagyok, kezdődhet a verseny. És itt át is kapcsoltam az eddigi válságkezelő módból, versenyüzemmódba. A szokásos verseny előtti rutinra kb. 5 percem maradt. Gabi közben bemutatta nekem Lillát, Erikával ölelkeztünk egyet. Így a kabátot, plusz réteget már a rajtban, az indítás előtt néhány másodperccel vettem le, és pakoltam el a zsákba.

Elrajtoltunk Lillával. Miután a pálya eleje rögtön emelkedővel kezdődik, és persze a táv hosszúsága miatt sem érdemes kapkodni, ezért olyan tempóval mentünk, hogy Lillával elkezdtünk beszélgetni. Mikor megtudtam, hogy Lilla 12 órán belül szeretne teljesíteni megörültem, hogy amíg a pulzusom is engedi mehetek vele. Belus Tomi korábbi beszámolója alapján Dobogókőig (35km) egy takarékosabb menetet terveztem, csak magamra figyeltem, ezért, amikor Lilla gyorsabb tempóra váltott, hagytam had menjen.

Dömösnél (27km) viszont újra együtt voltunk, addigra egy sráccal futott, így hárman csapattunk tovább. A Dömös-Dobogókő szakaszt a verseny előtti héten futottam meg, szép időben, jó lendületben. Ennek az emléke annyira felvillanyozott, hogy végig jókedvűen mentem felfelé. Ez a fotó is itt készült, a mosolyom tényleg őszinte.😊

A felfelé menet közben Ati hívott, hogy időben ott lesz Dobogókőn, ah ez szuper. Mind a ketten tettük amit kell, fegyelmezetten. Felkaptam a következő találkozóig elég frissítést (gélek, víz), ettem sushit, kitettem a meleg ruhákat amik még nálam voltak, és magamhoz vettem a botot. Ez ugyanis az autóban maradt reggel☹ Ez az egy nagyon hiányzott a pálya ezen szakaszán. Itt viszont úgy megörültem neki, hogy végül a célig a kezemben volt, és ha kellett, ha nem, használtam, nagyon sokat segített😊 Míg én itt frissítettem, Lilláék elhúztak, de Pilisszentkeresztnél utolértem őket. Itt egy pillanatra megálltunk szelfizni, hát mégis csak na😊

Pilisszántón (41km) volt a verseny következő frissítőpontja, itt Lilla megállt, én viszont teljesen fel voltam töltve, így egyedül mentem tovább. Innen a Kopár csárdáig (52km) nekem abszolút hazai pálya, minden kilométerét sokszor bejártam már. Kora délután volt, Dömös óta gyönyörűen sütött a nap, kellemes időnk volt.

Ezen a szakaszon elkezdtem fiúkat előzni, a Kopár csárda előtt többen nagyon elcsigázott állapotban voltak. Az egész verseny alatt itt voltam a csúcson, mind erőnlétben, mind hangulatban. A frissítőpont előtt egy pillanatra bevillant, hogy itt adtam fel négy éve. De ez itt most csak egy futó gondolat volt, ahogy jött, úgy ment. A fókusz abszolút azon volt, hogyan hozzam ki magamból a maximumot a nap végére, okosan versenyezve. A csárda előtt Csipi éppen várt egy futót, de ha már ott volt pacsiztunk. Mivel itt már közeledett a naplemente, gyorsan átvettem a vizes pólót szárazra, rá a hosszú felsőt, és a kabát is a zsákba került. A szokásos frissítés után mentem is tovább. Minél tovább akartam jutni világosban. Újra eszembe jutott Belus Tomi beszámolója, hogy ha a Kopár után nem futsz akkor már nem is fogsz. Ennek fényében futottam, újabb futókat előztem. A pálya továbbra is ismerős volt, naplementében értem fel Nagy-Szénásra (60km). A látvány csodálatos volt. Megálltam, körbenéztem, hogy a pillanat ne vesszen el. Lefelé tudtam, hogy meredek és nagyon köves lesz, így a biztonság kedvéért elővettem a fejlámpát, ami innentől már végig világította az utat nekem. Mire leértem Nagykovácsiba a frissítőponthoz (62km) már fáztam kicsit, a Nagy-Szénáson fújt a szél, onnan lefelé pedig már nem termeltem elegendő hőt.  A frisstőponton vettem fel a kabátot, sapkát, kesztyűt, majd egy rövidet frissítettem és mentem tovább. Az utolsó utcát is elhagyva hirtelen nagyon sötét lett. Nem szeretek sötétben futni az erdőben, így ez most nagyon komfortzónán kívüli menet volt. Ez a hat kilométer amíg a Fekete-fej lábához (69km) nem értem, egy örökkévalóságnak tűnt. Adyliget utolsó utcájának fényei megváltásként hatottak, annak ellenére is, hogy tudtam itt egy meredek, sziklás emelkedőn jutok fel a Fekete-fejhez. Ahogy tavaly (fél távon indultam), most is fiatal srácok voltak fent a ponton. Az ösvény két oldalán útjelző fényeket szúrtak le. Amikor odaértem éppen a Halott Pénz Szétszeretlek című slágere szólt hangosan, elkapott a buli hangulat. A srácok a tűzön éppen a vacsorájukat melegítették. Feldobták az estét ezzel a miliővel. Innen a Hárs-hegyi körúton mentem tovább, ami legalább már a mászás után futható volt. Atival az utolsó megbeszélt találkozónk Szépjuhásznénál (72km) volt. Mióta lement a nap folyamatosan lassultam, pedig én úgy éreztem, hogy lendületesen haladok. Továbbra is csak a felfeléken volt tempós séta, síkon és lefelé futottam. Ez a lassulás bosszantott, így 12km-el a vége előtt felszívtam magam, és Atinak is kimondtam hangosan, hogy az utolsó energiacseppet is kisajtolom még magamból, nem lehet hogy 13-al kezdődjön az időm😊 (Hozzáteszem Gabi elvárása csak a sikeres teljesítés volt.) A pontot elhagyva megkezdődött a végjáték. Felfelé az Erzsébet-kilátó felé süvített a szél, korom sötét persze megint, de én csak tempóztam felfelé. Érzésre egész gyorsan felértem. A kilátónál ketten fagyoskodtak a ponton, gondoltam is, hogy nekik sokkal nehezebb lehet, mint nekem, mert engem legalább fűt a tempó. Makkosmáriáig (78km) a három kilométer megint egy örökkévalóságnak tűnt. A templomhoz érve meglepetésemre Ati várt kissé odafagyva, és azt mondta, hogy nagyon lassulok és nehéz lesz 13 órán belül beérkezni. Ez szíven ütött. Meg sem álltam, csak futás közben hangosan megjegyeztem neki, hogy az nem lehet, megyek mint a gép. Innen megint be a sötét erdőbe, de hogy erről eltereljem a figyelmem néztem az órámon az időt és kilométert, próbáltam számolni, de fáradtan már nem igazán ment. Sőt, az egyik pillanatról a másikra delírium szerű állapotba kerültem. Nem mentem egyenesen, cikáztam jobbra balra. Nagyon újszerű élmény volt. Be is villant, hogy Nagykovácsinál nem kólát kellett volna inni, hanem egy nagy adag koffeint bevenni. Na és ekkor vadmalacok acsarkodása zökkentett ki ebből az állapotból. Úgy megijedtem, hogy még egy, nem létező fokozatba kapcsoltam, és alig vártam, hogy Budaörs első kivilágított utcájába érjek. Ott valami kiszakadt belőlem, már nem emlékszem mit mondtam, de óriási megkönnyebbülés volt az biztos😊 Innen csapattam még lefelé 2 km-t teljes eufóriában, és végül beértem 13 órán belül. (12:49) A sportcsarnokban, ahol a célkapu volt, alig 10 ember lézengett csak, így a beérkezés katartikus élményét inkább befelé tudtam megélni.

Ezen a versenyen úgy érzem nem is futásból vizsgáztam, hanem inkább a mentális felkészültségből. Ahogy a reggel indult (Gabi szerint „mínuszból”), nem fogadtam volna magamra. A másik sarokpontom a frissítés volt. Soha még ennyit nem ettem versenyen, és olyan feszes időrend szerint (40 percenként) ahogy most.