pulzuskontroll
Pataki-Bíró Zsolt, Romeriksåsen, 50 km – beszámoló
Reggel 8:45-kor felvitt minket a busz a parkolóba, majd egy vadőrkapun keresztül bemászott mindenki a rajthoz. Mivel ez egy igencsak kis esemény volt ezért a szervezők nem fektettek nagy hangsúlyt a rajt kijelölésére, egyszerűen az egyik rendező a sarkával felhúzta a rajtvonalat az út porába elmondta, hogy két frissítési lehetőség lesz. Egy 14 km-nél – ahova előzőleg a csomagot is fel lehetett küldeni – majd 36-nál ahol sima frissítő pont lesz némi kajával. Majd bejelentette, hogy akkor még 15mp van a startig…és hopp a kis csapat meg is indult.
Az első 200-300 méter sima erdei úton ment pulzus a megbeszélt szerint, kicsit inkább alatta, mert nem sok idő maradt a bemelegítésre. Majd indultunk is az első dombnak. Szomorú és kicsit rémisztő dolog történt itt mikor is egy megvadult tehén a kicsinyét védve gyakorlatilag rátámadt a mezőnyre. Sebesülés max a tehénben esett aki fel-alá rohangált az árkokba, míg a versenyzők -köztük én is- próbáltak menekülni a felbőszült állat elől. Na itt sikerült a versenyre előírt max pulzust elérnem, miközben a meredek lejtőn nagy karlendítéssek közepedte haladtam felfele.
Nagyjából 1,5km után leszűkült a nyom, néhol a lábaimat egymás elé téve tipigve tudtam csak futni, miközben persze erősen kellett arra is koncentrálni, hogy hova lépek mert mindenhol kisebb-nagyobb kövek, gyökerek nehezítették a haladást. A 2. km után futottunk bele az első mocsaras lápos területbe. Bárhova léptem minimum bokáig süllyedtem a vizes növényzetbe. Az első frissítő pont előtt volt egy kisebb szakasz ahol erdei út vezetett, de nagyjából a talaj a sáros nagyon puha erdei ösvény, a láp és a mocsaras területek váltakozásából állt. Az első 10 kilin kétszer ragadt a cipőm kb 10-15 cm mélyen a mocsárba…alig láttam a cipőm sarkát, úgy kellett leásni érte…:) persze ez akkor nem volt annyira vicces.
Az első frissítő ponton feltöltöttem minden kulacsomat az általám készített isoval plusz amit még felküldtem gélt/energiaszelet azt bettem a batyuba, kb 3 perc kellett mindehhez, mert kicsit szétszort voltam. Míg töltöttem fel az elemózsiát, puffogtam magamban rendesen, hogy miért nem küldtem fel ide egy száraz zokni, de így utólag csak azt tudom mondani, hogy semmi értelme nem lett volna. A frissítés után gyorsan vissza is kerültünk az erdei ösvényre, de kb 19-20-ig az eddigiekhez hasonló viszonyok voltak
22-nél megzuhantam, kb 2km kellett, hogy helyretegyem magam, meg persze az is, hogy 25-30-ig eredei út volt ahol lehetett futni is. Ez a futás nagyott lendített a motiváción, mert 25km-nél 3,5 órán állt a mutató, és nem értettem, hogy ha küzdök akkor miért nem haladok jobban…minden esetre itt sikerült kijönni a hullámvölgyből és egészen 35-ig egész szépen haladtam. Már épp szartam rá ha csónakázó tó lett a cipőmből, vagy ha magastérdemelésben kell haladni. Taktikákat próbáltam…futottam pár száz métert majd erős gyaloglás, és így tovább. 23-nál frissítés. feltöltettem a két soft kulacsot, kicsit rendeztem a sorokat, kb 1-2 perc lehetett. 24-re szétázott a talpaimon a bőr. Ez be is tette nálam a kaput, hiába a frissítés, hiába éreztem magamban, hogy nincs bajon, ettem a lopott sót is, semmi sérülés, húzódás, van energia… De a talpam annyira fájt, hogy kb. rá se bírtam lépni. Minden lépéskor mintha ezer kést szúrtak volna bele. Innen a túlélésért küzdöttem, tempó nulla, amikor kicsit erőt tudtam magamon venni próbáltam kocogni az ösvényen, de igazából itt csak szenvedtem. Ez van.
Gurultam lefelé, elkezdtek lehagyni emberek, nem túl sokan, de az önérzetemnek azért nem tett túl jót. 🙂 És igazából leszámítva a gyönyörű tájat a patakokon átvelő kis hidakat, nem történt sokminden. Még volt néhány lápos mocsaras rész, de ezeket megszokásból átúsztam. A cél előtti kb 1km-nél volt megint erdei út itt kocogtam, már csak azért is, hogy legalább futva érjek a célba.
Hogy mit taktikáztam el?
1. nem számítottam arra, hogy ennyire elázik a cipőm, és erre a lehetőségre nem is volt tervem. Fogalmam sincs, hogy a többiek ezt, hogy élték meg, mit tettek – vízálló zokni?? – , vagy én mit nem tettem, meg annak az érdekében, hogy ez a hátráltató és igen fájdalmas dolog megtörténjen.
2. feltehetően erősen kezdtem ami a pulzust illeti.
Összefoglalva: abszolút felkészült voltam testben és lélekben is, leszámítva a 22-24 közötti szakaszt nem volt mélypont még akkor sem amikor már tényleg fájt, nem használtam el minden forintom. Ha sikerül vmi jó megoldást találni erre zokni kérdésre akkor ez jövőre egy nagyon is szép verseny lehet. Lehet nem a legtökéletesebb választás volt ez a verseny az első ultrának, de végigtoltam még ha nem is teljesen úgy ahogy azt elképzeltem.
Köszi Gabi! Sztem 80 forintom maradt az Oslo maratonra!😎
Majoros Misi, HBF Félmaraton, Perth – beszámoló
Pár hónapja voltam 1-2 rövidebb terepversenyen, amik viszonylag jól mentek, így a nagy örömmámorban kinéztem a május végi HBF Félmarathont célversenynek. Persze volt már egy Muzsla a naptárban, ami pont akkor volt, amikor hazautaztunk, de azt a hó végül elmosta. Így jártam, de mindegy, legalább együtt ebédelhettem Sally-vel! 
Szóval, ki volt nézve ez a Félmarathon, de mivel olyan régen nem futottam versenyen ilyen távon (cca. 6 éve), hogy fogalmam sem volt róla mire lesz elég az edzés, vagy hogy hogy fog menni. Bíztam Gabiban, csináltam az edzéseket, de volt benne némi vakrepülés, legalábbis számomra, Ő biztos tudta mit csinálunk! A verseny hetében megkérdezte, hogy pulzust vagy tempót írjon. Úgy voltam vele, hogy ha eddig pulzussal mentünk, akkor ezen ne változtassunk, legyen pulzus, de úgy hogy azért 1:45 alatt legyen a tempó! 
Ezek után ezt kaptam:
„Első 10 km-en maxHR 150, 16 km-ig maxHR 153, 18 km-ig maxHR 155, onnan nem az órát nézed, hanem futsz az életedért!” Ennyi!
A versenyről pár szóban annyit, hogy a helyi szokásoknak megfelelően korán indul, amit nyáron még meg is értek, de hogy télen miért kell „hajnalban” indulni az továbbra sem világos. 4, 12 és 21 km-es távok voltak, legkorábban a Félmarathon rajtolt 6:45-kor, a többi meg utána. Mivel az egész alapja a charity nagyon sokan indulnak, idén is több mint 33 ezer ember volt és állítólag összesen több mint 1,1 millió AUD jött össze mindenféle jótékony célra. A rajt a CBD-ben van, onnan szinte rögtön jön egy kis emelkedő fel a Kings Park bejáratához, majd egy kicsit hepe-hupásabb rész körbe a park körül, egy kis folyópart, felüljáró, alagút, megint felüljáró, szintén folyópart és a végén némi belváros és befutó a stadionba. Nem kimondottan egy városnézős futás, enyhén szólva sem törekednek arra, hogy mindent megmutassanak. Ami persze nem baj, valószínűleg nem sok külföldi van, aki gépre száll és ide repül a híres perthi HBF Félmarathonért.
A verseny hetében még beújítottam egy pár cipőre, maradt a Kayano, csak egy frissebb verzió. Szombaton a 20 perces átmozgatáson ki is próbáltam, rendben volt, ezért úgy döntöttem jó lesz a versenyre is.
Mivel hellyel-közzel az egész várost lezárták szóba sem jött, hogy kocsival megyek be, mert ugyan reggel még jó lett volna, de a verseny után nem igazán tudtam volna visszajönni. Szóval maradt a vonat, ami inkább olyan, mint a HÉV. Itt nincs metró. Na de itt jön a csavar, hajnal 1:40 körül elmegy az utolsó és utána 5:50-ig nem jön semmi. A verseny meg 6:45-kor rajtol. Amikor ezt kiderítettem a menetrendből hamar világos lett, hogy nem nagyon fog működni az órákkal előbb kimegyek, kényelmesen készülgetek, meg ilyenek. El kell csípni az első vonatot és akkor lesz idő még bemelegítésre is, nem kell a Barkaszból rajtolni, ahogy anno a kerékpáros barátaim csinálták. Ugyan nincs messze az állomás, de gondoltam időben megyek, ki tudja mennyien lesznek, fel fogunk-e férni, stb. Ennek megfelelően 4:15-kor keltem, laza reggeli, kávé, beleugrottam a kikészített ruhába és indulás. Érezhetően megcsapott a friss, őszi ausztrál hideg amikor kiléptem az ajtón, így gyorsan vissza is mentem egy vékony aláöltözős pólóért. Alapvetően nem vagyok fázós, meg úgyis bemelegszik az ember, de az 5 fok az 5 fok. És a korai rajt miatt nem is sok esély volt rá, hogy majd baromira fel fog melegedni a verseny közben. Nem akarom ezt az idő dolgot dramatizálni meg túlragozni, de azért azt halkan megjegyzem, hogy a meleg, napfényes Ausztrália baromira nem mindig olyan meleg, sőt ahhoz képest, hogy mit vár a laikus egészen hideg is tud lenni. Kicsit olyan, mint amikor minden könyvesboltban azt látod, hogy „Napfényes Toszkána”, aztán elmész november végén Marathont futni Firenzébe és 4 napig a szakadó esőben leszegett fejjel nyomod a városnézést a verseny végére meg még jégesőt is kapsz.
A lényeg, hogy terv szerint nekiindultam, időben kint voltam az állomáson, ahol futókon kívül más földi halandó nem is volt, mondjuk teljesen meg tudom érteni, hogy másnak nem szottyant rajtunk kívül kedve egy hajnali vonatozáshoz. 6 után értünk be a városba, toi-toi, bemelegítés és már lehetett is beállni a rajtba. Nagy felhajtás nem volt, ereszd el a hajam hangulatot nem csináltak, biztos túl korán volt hozzá.
6:45 rajt, sötétben (!), rögtön jött a már említett emelkedő a Kings Parkhoz fel meg aztán körbe, de figyeltem, hogy 150 fölé azért ne nagyon menjek. Szép nagyon az a park, 4 km2, a világ legnagyobb városban lévő parkja, napokat el lehet benne tölteni, nyáron kertmozi is van, meg kacsák akik odajönnek a film közben kaját kunyerálni. A parkból kiérve jött a folyópart olyan 7-8 kili felé, ahol azért már bennem volt, hogy biztos nem lenne baj, ha picit túllépném azt a bizonyos 150-et, főleg mert jól futható, sík szakasz volt és 1-2 ember egészen jó ütemben hagyott el, jó lett volna velük menni. DE tartottam magamat az előíráshoz, ha max 150, akkor max 150. 10 km után kicsit engedtem a pulzuson, de ez a tempón nem annyira látszott meg, mert jött a felüljáró meg az alagút és megint egy felüljáró. Amúgy az alagút nem volt annyira gyere be. Olyasmi mint a Párizs Marathonon, de meleg volt és cserébe nem volt levegő, ja és emelkedett is. Mindegy, legalább átfutottam egyszer rajta, ha már minden nap kétszer átmegyek kocsival. Amúgy más alagút itt nincs is. Ennek pedig az az érdekessége, hogy anno 2×2 sáv volt leállósávval, de a nagy forgalom miatt felszámolták a leállósávot és most 2×3. De arra az esetre, ha valami baleset vagy lerobbanás lenne a csúcs időben mindkét végén van 1-1 Toyota Prado aminek az elején egy spéci rács van és ezekkel tolják (!) ki a karambolos kocsikat, hogy ne tartsák fel a forgalma. A faszinak meg az a munkája hogy benne ül, olvas és várja, hogy történik-e valami.
Kb. ezzel el is telt a max. 153-as szakasz, innen kicsit megszaporáztam, örültem, hogy itt már nem gond a valamivel magasabb pulzus. Szerintem a tempó sem volt rossz, de aztán a nagy hajrá, amit vártam 18 után meg a hatalmas tempóváltás azért nem jött el, kicsit fel tudtam ugyan gyorsulni, de az eszeveszett tempó már nem volt bennem. Még beelőztem 1-2 sporit akik 8-10 között „húztak” el, aztán az utolsó kanyarban kicsit meglószoltam és ennyi. Az én mérésem alapján a táv több volt, 21,46 km jött ki és 1:43:15. Végül a nettő 1:43:08 lett, elhanyagolható a különbség.
Szerintem jó futás volt, fura, de ezen a távon még nem volt olyan versenyem, amit végig szigorú pulzus alapján futottam volna. A görbe szerint egészen szépen tudtam tartani, sőt azért egy fokozó-szerűség is összejött. Nekem bejött, működött a dolog.
Menet közben csak ittam, mondjuk enni nem is tudtam volna, mert szilád kaja nem volt. Ez azért meglepett, valami pöttyedt banánt meg olvadt csokit kirakhattak volna. Powerade is csak egy helyen volt, a többi frissítőn csak vizet adtak, de azt nagyon lelkesen. Nekem ez furcsa volt, nem mondom, hogy a Félmarathon gasztro táv, de azért valami komolyabb frissítő lehetett volna. Mindegy, nem hiányzott, jól elkaptam a kajálást is, a laza reggeli után a vonaton ettem még egy banánt meg a rajt előtt egy müzli szeletet. Ami nem kevés, ennél sokkal kevesebben szoktam, de még minden pont időben volt, így nem ülte meg a gyomromat.
Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de nem volt sehol holtpont, megzuhanás, fókusz vesztés. Egy jó hangulatú, ugyanakkor odafigyelős verseny volt, ami kellemes emlék marad. Összejött az 5 perce alatti is, ami persze még nem egy hatalmas idő, de úgy voltam vele, hogy ehhez azért csak ragaszkodnék, mert Félmarathont már annyit futottam, hogy azért nem megyek el, hogy csak lefussam. Szóval minden ami 1:45 alatt van az bónusz. Részemről elégedett vagyok, cc. 18 kilót fogytam az elmúlt évben és a fussunk 30 percetből csak eljutottunk a Félmarathonig, nem olyan rossz ez, sőt! Köszi Gabi!
Most majd jöhet a folytatás!
Belgrád maraton beszámoló – Hegedűs Ákos
Jó messziről kezdem.
2016. Október 4-én kezdtem újra a rendszeres edzéseket Gabival, miután kihagytam 7 hónapot sérülés miatt, amit a 2016 tavaszi maratoni felkészüléskor szedtem össze.
A megoldás egy aszimmetrikus talpbetét lett és biztos ami biztos alapon vettem egy Hokát is.
Az első edzés előtt még gyorsan be is neveztem a Keszthelyi féltávra (mert épp aznap nyílt a nevezés) mintegy felmérő állomásként a Nagyatádi Ironman előtt.
Gabival abban egyeztünk meg, hogy hosszú és türelmes alapozást kezdünk, semmi hirtelen mozdulat, lassan növeljük a távot és a tempót, az első célverseny pedig csak fél év múlva.
Bő egy hónap múlva volt az első 30 kilis futás, november végén elkezdtem az úszást is heti egyszer, január közepén a spinninget, február közepétől pedig már a kinti bringás edzéseket is. Február 28 napjából 27-en edzettem.
Közeledett a március 19-i félmaraton Bécsben, az első felmérő az alapozás után. Az előjelek jók voltak, bár nem volt sok kimondottan gyorsító edzés, mégis egész jól ment a tempó, verseny előtt 10 nappal az egyenletes 4:10-es tempót tervezgettem amiből az 1:28-as félmaraton kijöhetett volna.
Időközben azért széttapostam a Hokát, meg a betét sem tartott már úgy, és különbenis, a Hoka (Bondi4) nem egy kimondottan versenycipő, így kerestem az alternatívát, először egy bizonyított – ámde már szerény csillapítású – Adidasban, majd egy nem sokat futott, de valahogy nem a lábamra passzoló Nikeban. Aminek az lett az eredménye, hogy a félmaraton előtti héten megfájdult/meghúzódott a lábszáram-achillesem és már hiába váltottam vissza Hokára, jött a kínlódás. Elvitte az önbizalmat, fókuszt, előtérbe került a megoldáskeresés, krém, nyújtás, masszás, edzések óvatos adagolása, egyensúlyozás a terhelés fenntartása és a még nagyobb vagy hosszabb sérülés között.
A félmaraton egész hetében, a versenyen járt az agyam, rég volt már ilyen, általában pénteken munka után szoktam csak rákanyarodni agyban a hétvégi teendőkre. De régen versenyeztem már, PB-t is akartam futni,viszont nagyon szűk volt a mozgástér, 4 perces tempóval kinyírom magam gyorsan, de 4:15 már kevés. Vagy 4:10 mint a metronóm, vagy kuka és ez stresszelt kicsit és a sérülés sem volt egyértelmű versenyszituációra. A bemelegítés bicegősen indult, de 2 kili alatt nagyjából használható állapotra hoztam a lábam.
Gabi pulzust írt elő, én az egyenletes 4:10-ben hittem. Rajt után 4:00-4:09-4:14-4:09, kerestem a ritmust de nem nagyon leltem, miközben a pulzusmérő meg hülyeséget mutatott. Az első 5-ben 168 lett volna a limit, ehhez képest az óra 158-160 körülit mért, érezhetően alul. Aztán az ötödik km elején felugrott 172-re (ebben kellett volna futni 6-10 között) majd 4,5-nél gyorsan 176-ra emelkedett ( na szuper, ez lenne a 11-15 km közötti sáv) de legalább innen már nem nagyon mászott feljebb és lejjebb sem. Mindeközben a tempó meg 4:12-4:14 között volt, sakkmatt, pulzus sok, tempó kevés, mint egy trabant kettesben üveghangon. Az utolsó negyedben még további lassulás (4:17-4:18), pulzus még feljebb (178) és a nagy hajrá is elmaradt, 183 lett a pulzus teteje, 1:29:31 meg a verseny vége. Az 1:28-tól fényévekre, viszont pulzus alapján erre a napra ennyi volt a versenytempóm, nagyobb teljesítményt nem igazán tudtam kifacsarni magamból, emiatt inkább elfogadtam a helyzetet, nem nagyon búsultam az eredményen.
Félmaraton után inkább úsztam meg bringáztam, a lábam továbbra sem volt jó. Utána már edzegettem ugyan, volt egy 26- meg egy 30 km-es futás a következő hetekben, amik pulzusra is meg tempóra is egész jól mentek, mégis végig a lábammal voltam elfoglalva, új Hoka, kompressziós szár, másik kenőcs, régi Hokába plusz emelés ragasztás, aztán kivétel, maraton előtt gyógytornász, szép lassan leromboltam magamban a hitet és már a hátam közepére sem kívántam az egészet.
Nem izgultam a maraton előtt héten, csak legyek túl rajta, ne sérüljek bele még jobban, utána majd rákanyarodok a triatlonra, csak ezt kell valahogy kibekkelni.
Írtam is Gabinak, hogy talán a 4:30-as tempótól még nem tiltakozik a lábam, ezért abban elkezdem, futok egy 1:35-ös félmaratont, ami után majd megpróbálok egy gyorsabb második felét futni (ja, az csak úgy szokott menni), ő meg rám is hagyta, semmiféle zónákat nem küldött, végülis jó terv, hajrá.
Azért az a mondat folyamatosan ott motoszkált a fejemben, amit a heti emailes edzésadag elejére írt:
“Hát, őszintén sírni volna kedvem, hogy mennyire jó állapotban vagy, és mégsem tudod megfutni majd, amire készültünk:-(”
Aztán csütörtökön még beszéltem Péterrel (lúdtalp), és okkal vagy ok nélkül, de olyan motiváló szöveget nyomott le, hogy teljesen kicserélődtem. Merthogy az ilyen előjelek után szokott valami nagy durranás történni, meg leginkább 5 percben futok, és lehet, hogy az a tempó máshogy terheli a lábam, mint a maratoni versenytempó fogja, és bennem van az edzésmunka, meg nincs vesztenivalóm, el kell kezdeni bátran, hátha mégis megy… Írtam is este Gabinak, hogy azért csak küldjön valami pulzus iránymutatást, meg egy célidő becslést, Réffy Balázs Vivicitta beszámolója után különösen aktuálisnak éreztem megkérdezni, hogy mit is érez az orákulum.
Alig jött válasz, majdnem elsikkadt a rengetegben. “3:08-ra jó lehetnék sérülés nélkül. Pulzuszónák 168 16-ig, 172 32-ig….” Tovább nem is néztem, ha ez megvan, akkor utána már minden mindegy. És a végén a kegyelemdöfés: “(úgyis tudom, hogy megpróbálod, de aztán no rinya!!!)” Hm, ismer valahonnan…
És a verseny.
Vittem a régi és az új Hokát, végül az újra esett a választásom. Ugyanolyan, csak nincs még széttaposva, jobb a tartása. És mivel nincs széttaposva, a lúdtalpbetét + másik betét mellett a jobb kisujjamnak (ahol egy plusz emelés van) már nem igazán marad hely a cipőben. De ez csak hosszabb távon – mondjuk egy maratonon – jelent problémát…
A reggeli készülődés minden mozzanata jól sikerült, éreztem, hogy ez egy jó nap lesz. Kikocogtam a rajtba, leadtam a felesleges ruhákat a csomagmegőrzőbe. Jobb lábon kompressziós szár, mintha ettől picivel jobb lenne.
A félmaratoni és a maratoni mezőny együtt indult. A rajtban nem voltak zónák, így igyekeztem minél előbbre kerülni, a rajt után mégis nagyon sokat kellett még előzgetni a lassan futó, néha sétáló versenyzőket. Az első 2-3 km lejtett, a negyedik meg picit emelkedett, de megnyugtató volt, hogy a tempó 4:30 alatt, a pulzus meg 168 alatt van bőven. Fejben is úgy osztottam a távot, hogy az első etap 16 km-ig tart, amit 168 alatti pulzussal kell futni és kész. Ez gyakorlatilag minden különösebb odafigyelés nélkül ment, többször eszembe is jutott, hogy Gabi vajon hogyan tudja ennyire jól belőni azt a pulzuszónát, ami nekem pont a kezdő maratoni tempót jelenti? Merthogy nem fáradtam, éreztem, hogy ez viszonylag kellemes, de sok van még hátra, kelleni fog majd még az itt megspórolt energia később.
A frissítés sűrűn volt, 3-4 km-ként, nagyon hosszú frissítőzónákkal. Fél literes palackos vizet adtak, ami ugyan nem túl környezetbarát, de a futáshoz tökéletes volt. Nem nyeltem félre, nem öntöttem az orromba, és elég volt egy flakon inni is és később locsolni is, mégsem kellett a tempón lassítani, amit a poharas frissítésnél nem árt megtenni.
Vízen kívül nem is vettem magamhoz semmit (ja de, későbbi pontokon volt Isostar bekeverve, azt ittam néha), vittem magammal két High5 EnergyGelt, két Isogelt (erre inni sem kell), meg két sós Sponser gélt. 45 percnél fogyasztottam el az elsőt, majd próbáltam egyenletesen, kb. fél óránként megenni valamelyiket, öt adag el is fogyott.
Az útvonal egy bevezető és kivezető 4 km között egy kisebb és egy nagyobb körből állt. Nagyon durván lezártak mindent, kétszer három sávos híd totál lezárva (kb mintha az Árpád híd lenne teljes zárral), három sávos utak full lezárva (Hungária krt. jellegű), kétszer két sávos út oda-vissza lezárva (mint a Kerepesi a Pillangó utcánál), pedig csak az egyik sávon futottunk, szóval nem cicóztak. Elég szeles volt az idő, de a pálya kör jellegéből adódóan sok irányváltás volt benne, emiatt ez elvileg nem okozott volna jelentős gondot (érzésre persze mindig szemből fújt…)
18-nál kezdtük a második kört, a félmaratonosok itt már lekanyarodtak a cél felé. Épp egy szembeszeles szakasz jött, a mezőny rendesen megfogyatkozott, egyetlen futó volt előttem szélárnyéknak. Ráfutottam, ezzel el is értem a kívánt 172-es pulzustartományt és 18-25km között utaztam mögötte. Na ő tényleg metronóm volt. 3 km-t mentünk 4:24-es tempóban (19-20-21), aztán még kettőt 4:18-ban. Itt már a pulzus verte a 175-öt, de időközben elhagytuk a félmaratont (1:33, wow!!) és úgy gondoltam, hogy ez most itt _A_ lehetőség, ilyen felvezetéssel addig megyek, amíg csak tudok, lehet, hogy ilyen még egyszer az életben nem adódik.
25-nél aztán leakadtam róla, mert már aránytalanul nagy energia kellett rátapadni. Szerencsére azért nem távolodott nagyon, később be is állt egy stabil távolság. (végül hamarabb értem célba, mert megállt egyszer, túl jól frissített)
Innentől egyedül küzdöttem az elemekkel, szembeszéllel, ha a fáradtság miatt beleültem volna a mozgásba, akkor gyorsan felráztam magam, 30-32 körül már vártam a holtpontot, amit egy jól irányzott géllel gyorsan el is toltam magamtól.
A kislábujjam viszont egyre jobban fájt. Nagyon nem volt már helye, futás közben próbáltam mozgatni kicsit, de már minden lépésnél óvatoskodni kellett vele. A 34. kmben – amikor már a futó nem mindig hoz hirtelen racionális döntést – kitaláltam, hogy megállok, kiveszem a plusz betétet a cipőből, így nem lesz emelés a jobb kisujjam alatt és ezzel több hely lesz neki. Megálltam. leültem egy padkára. Kikötöttem a cipőt. Levettem. Jött az ismerős érzés, amikor egy nagy vízhólyagnak hirtelen több helye lesz. Aztán elgondolkoztam, hogy elég hülyén néznék ki a maradék 8 km-en egy fél pár cipőbetéttel a kezemben. És különben is csak egy vízhólyag, abból meg már átéltem párat. Cipő vissza, megköt, és próbáltam behozni azokat, akik időközben megelőztek, és közben azon gondolkodtam, hogy talán épp ezzel a leüléssel buktam a 3:10-en belüli időt. Ez volt az egyetlen 5 percen kívüli km-em. (33-34-35km: 4:35-5:07-4:34)
Nem volt már sok hátra, energetikailag rendben voltam, pulzus 177 környékén, abszolut versenyfordulatszám ehhez a távhoz. Azért már lassultam, 4:40-4:43, a pulzus meg tovább emelkedett. Időközben a vízhólyag kidurrant, szintén sokszor átélt érzés, először nagyon fájdalmas, de aztán megszűnik a feszülés és így összességében jobb.
40 km környékén egy hídon kellett még visszafutni és kezdődhetett a hajrá. Kezdődhetett volna. Már a hídról lefutás sem ment valami acélosan, majd az utolsó 1,5 km végig emelkedett. És hirtelen akkorát nyilallt a jobb talppárnám, hogy azt gondoltam eltört benne valamelyik csont és nem is tudok normálisan ráállni. Rettenetes bicegéssel és nyögéssel haladtam előre és bár nem néztem az órát, de éreztem, hogy valahol a 3:10 határán billegek. 41. km 4:57 lett, ennyit a nagy befutóról. Fogat összeszorít, ezt már ki kell bírni valahogy, innentől szinte végig emelkedett, már alig vártam, hogy meglássam a célkaput. 3:09-nél még rápillantottam az órámra és éreztem, hogy esélytelen, de azért megnyomtam ahogy csak tudtam. Max pulzus a végén 194 (tényleg az utóbbi évek csúcsa), célvonal, óra áll, 3:10:11. És sírtam. Mert nagyon kihajtottam magam, mert nagyon fájt és mert mégsem lett meg a vágyott 3:10-en belüli idő. (most jöttem rá, hogy az auto start-stop beállítás miatt az órám nem mérte a padkán üldögélést, és így már érthető a hivatalos 3:10:38-as eredmény. Legalább a padka nélkül sem lett volna meg)
A kordonon kívül a család, a gyerekek sztem még sírni sem láttak, nem is értették, hogy fáj, vagy szomorú vagyok, vagy mi a baj. És vigasztaltak, hogy az a 11 másodperc igazán tényleg semmi. Aztán szép lassan rendeződtem és elfogadtam. Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Mégiscsak 4 perc javítás az eddigi időhöz. És ez már az enyém. És már csak ezt a cipőt kell kitalálni legközelebbre (és az összes többi dolognak ugyanilyen jól klappolnia)
Járni nem nagyon tudtam, lenéztem a cipőre, akkor láttam, hogy totál vér a gyöngyvászon. Szóval nem vízhólyag volt, hanem vér. Na bumm. Később kiderült, hogy a teljes kisujjamról lejött a köröm és a bőr, képet inkább nem mellékelek…
Két nappal később a kisujjam gyógyul, voltam úszni, izomzatilag meglepően gyorsan regenerálódok, a sérülésem mintha sokkal kevésbé lenne/érezném, és ezen a cipő kérdésen kellene továbblépni a folytatáshoz. (széles legyen, csillapítson, beleférjen két betét, 4 perces tempó kompatibilis legyen, stb) Majdcsak meglesz ez is.
Ha futnék két maraton 3 órán belül (mert egyszer véletlenül is sikerülhet), akkor asszem hagynám a továbbit, de addig foglalkoztat.
Aki idáig elért az olvasással, az mazochista (vagy pagedown-t használ).
Köszönöm Gabinak és Péternek. És a családnak, hogy elviseli ezt a sok edzést.
baratrunning.com 