VTM Ultra – Giczei Zsolt beszámoló

Posted on 2023.04.04.

Hétfő van és a kint tomboló szél még a reggeli s kora délutáni esőt szárítja fel. Egymásra nézünk a macskával és tudom, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: Most jobb bent, mint kint. Szerencsére az időjárás március 26-án, vasárnap sokkal kegyesebb volt hozzánk, csak enyhe szembeszél, s borult ég várt minket reggel.

A rajtban még nehéz volt eldönteni, hogy mit is vegyen fel az ember, vegyesen lehetett látni hosszú s rövid öltözetű futókat, így magamat érzésre a rövidnadrág-póló kombó mellett egy vékony hosszúujjú felsővel biztosítottam be. Abban legalább biztos voltam, hogy a nemrég beszerzett, két rövidebb futással tesztelt Hoka Challenger ATR 6-osom, mely a keresztségben a Mercury nevet kapta tőlem, kényelmes lesz ehhez a távhoz és terepviszonyokhoz.
A Vértes lankás, s teljesen jól futható, s csak sár esetén lett volna indokolt valami durvább fogazatú cipő. Meg is úsztam egyetlen vízhólyaggal az 50 kilométert.

Az Ensport VTM Ultra egy mérföldkőnek számított a felkészülésemben több szempontból is; november óta dolgozom együtt Gabival, s bár volt egy rövidebb verseny (Téli Börzsöny Trail), amin már Gizionként vettem részt, de az alig 3 hónapnyi közös munka miatt a VTM volt az első igazi közös kihívás. Pulzuskontrollált ultraként is ez volt az első a sorban, eddig terepen nem, versenyeken pedig főleg nem viseltem pántot. A frissítéseimmel kisebb-nagyobb gondok mindig akadtak, így ebben is újítás következett, s Gabi tervére akartam hagyatkozni. És végezetül 50-es távot még nem futottam edzőversenyként (a tavalyi Mátrabérc s azt követő Kinizsi minden volt csak nem rendes felkészülés és célverseny, inkább egy újabb ámokfutás a részemről).

Természetesen a mentális készülődést, a tervezett pakolást, Gabival egyeztetést egy full kaotikus vasárnap reggel követte. Indulás után kb. 3 perccel megálltunk, mert biztos voltam benne, hogy a kulacsokat otthon felejtettük (nem felejtettük). A reggel fogyasztott kávé és folyamatos vízbevitel is megtette a hatását: Szár előtt már elviselhetetlenül feszített a hólyagom, s kifogtuk a létező legóvatosabb, s bizonytalannak is tűnő sofőrt (a kocsi hátulján virító futós matricából lehet magára ismer majd az illető) az utolsó 15 km-en, ahol a kanyarok s a záróvonalak akadályozták az előzést, így felfokozott idegállapotban érkeztünk meg rajt előtt 1 órával. Újabb tanulság: Inkább adok magamnak még egy fél órát, de ezúttal az óraátállítás miatt is nehezen volt kivitelezhető, hogy a kellő pihenés is beleférjen. Két pisit és egy rajtcsomag felvételt követően rám telepedett a szokásos verseny előtti izgalom, amin a régi barátokkal, ismerősökkel s persze a többi Gizionnal történő találkozás sem mulasztott el. Bedobtam egy pohár Tailwind-et (utólag is köszi Gábor s Dani!), majd követve Gabi utasítását kimentem kocogni és magamat átmozgatni, persze mindezt a start előtti utolsó 20 percben.

Búcsúcsók Rékának, majd még egy gyors üzenet szintén neki az indulás előtt – sok sikert kívánva a minimaratonra -, s valahol a tömeg közepén elhelyezkedve vártam a visszaszámolást. A táv rögtön egy kisebb, alattomosabb aszfaltos emelkedővel kezd, amit persze muszájból meg kell futni, így az elején, így hamar jelzett az órám, hogy a pulzus az előírt felett van. Próbáltam tartani a
kocogótempót, de a sokadik csipogást követően rá kellett jönnöm, hogy hiába a több évnyi versenyzés, a lámpaláz, s a kapkodás ugyanúgy felborítja a pulzusomat, szóval próbáltam magam tömegre nem figyelve, légzésre koncentrálva lenyugtatni, ami csupán annyira jött össze, hogy a tempó visszafogott, a pulzus viszonylag, de nem vészesen magas maradt.

Az első kicsit hosszabb, sétálósabb emelkedőn megszabadultam a második réteg felső ruházattól, s amikor eltelt már 30 perc, akkor jött az újabb csapás: nem jelzett az óra, hogy frissítsek… Sebaj, tudtam, hogy egy ideig tudok még figyelni erre, s csak később fog a koncentrációm szétesni. Még mindig gyakorolnom kell a számomra legmegfelelőbb frissítést, mind a folytonosság, mind mennyiség és mind az erre való összpontosítás szempontjából. A VTM-en segítségemre voltak a sűrű frissítőpontok, minden adandó alkalommal feltöltöttem az egyik flaskát vízzel, míg a másikat isoval, zselé pedig bőven volt nálam –
(végül a tervezett 10 helyett csak 7 fogyott a lankadó figyelmem miatt).

A pulzus az első ellenőrzőpont után kezdett csak beállni, igaz, a felső értékhez közelítve.
A fejlődés egyik jelének vettem, hogy hagytam magam mellett elhaladni embereket, főleg azért is,
mert a maratoni s az ultra táv is sokáig ugyanazon az útvonalat követi. Egy rózsabokorral kerültem összetűzésbe kb a táv negyedénél, én a véremet, ő két tüskéjét adva egyeztünk ki döntetlenben, s megkönnyebbültem, hogy legalább egy újabb vizelésen is túl estem.

Sajnos az utat a viharok és a hazánkban szakadatlanul s egyre sűrűbben zajló fakitermelés által egyre többször keresztezték nagyobb ágak s kisebb-nagyobb fatörzsek is akadályozva a haladást. A pulzuspántból tovább áradt felém a biztató csend, amit egy idő után váltott a “túl alacsony pulzuson futsz te barom” idegesítő csipogás.

A táv felénél, elhagyva Várgesztest, újabb kihívást jelentett az előre jelzett napsütéses idő érkezése. Tudtuk, hogy emelkedik a hőmérséklet, mégis hirtelen csapott fejbe a meleg. Pont ekkor haladtunk fej-fej mellett Urvölgyi Balázzsal, s elegyedtünk szóba egymással, majd rövid bemutatkozást követően együtt is mentünk tovább majdnem teljesen a célig, segítve egymást. Ő engem motivált a futásra a felfeléken, én pedig őt az avarral, s akadályokkal borított kis kanyokban, s legalább a figyelmemet is elvette az óra szüntelen jelzéseitől: megmagyarázhatatlan módon, megzavarodva 80- 120 közé kezdte belőni az értékeket, néhol pedig megugrott 160-ra is a kijelzőn látható szám mindez 1-2 perc különbséggel…

A gyomrom kezdett panaszolni, 30 km felett már le kellett küzdenem a géleket, az isot még elviselte. Kapott egy pohár kólainfúziót az első adandó lehetőségnél, s pár büfögés kíséretében helyrebillenni látszott. Ami a tervet illeti, jól álltunk: erőm még mindig volt, nem fájt semmi, pedig kb 12-14 km környékén rosszul érkeztem le egy fatörzsről, amibe a bokám is belesajdult. Lassan, de biztosan, fokozatosan kezdtem növelni a tempót, s előzni az embereket. Az utolsó előtti checkpoint utáni emelkedőt is meglepő biztossággal, összeszedve sikerült abszolválni, s ezt követően kezdett rámtelepedni egy érdekes lepel. A lábaim vittek előre, köszöntem is mindenkinek, “hajrá, hajrá”, de már mintha átadtam volna másnak a kormányt, hátradőlve szemléltem az eseményeket, s arra próbáltam figyelni, hogy ellássam a sofőrt energiával. Az iso még csúszott, a víz még inkább. Az utolsó pontra már egyedül érkeztem, de Balázs szorosan mögöttem jött, így reméltem, hogy nem haragszik meg, ha haladok tovább a saját tempómban és a terv szerinti utolsó lapot is leteszem az asztalra: Egy pohár kólát követően, elegendő vízzel indítottam meg az utolsó hajrázást. A talpam kicsit sajgott, de az arcomon mosollyal, integetve Rékának vettem be az utolsó kanyart a célba.

A hivatalos eredményem: 28. Férfi, 5:24:10 idővel.
Utólag úgy vélem, hogy az utolsó kiliket enyhén dehidratált állapotban (vagy a vércukorszintem megemelkedés hirtelen leesése végett), de a határon egyensúlyozva sikerült teljesítenem, s ha egy újabb pont jött volna, akkor kis pihenéssel összekapartam volna magam még a folytatásra.

Réka is, én is a céljának megfelelően végzett, én szerettem volna 5:30 alatti idővel, büszkén, nem széthullva beérni. Ezt kipipáltam s remélem, hogy a következő nagy megmérettetésen a technika (pulzuspánt illetve óra) is teljesen mellettem állnak majd, s a frissítést is sikerült begyakorolni végre.
Köszönöm Rékának a türelmet, Gabinak a felkészítést: Mozart Ultra, jövünk!