terep
Ézé-Nice, 54 km – Cseke Betti, beszámoló
Tavaly november elején volt utoljára igazi célversenyem, a Piros féltáv (43 km 1500 m szint), ami nagyon jól sikerült, de a felkészülés végén már csípő problémáim voltak. Így a verseny után másfél hónapig alig edzettem. December közepén kezdtem újra belevetni magam a munkába, de Karácsony után pár nappal lett egy részleges bokaszalag szakadásom, így kb. 1 hónapot teljesen kihagytam és gyakorlatilag március végéig eléggé visszafogott edzés munkát végeztem. A bokám lassan jött helyre. Gyakorlatilag március végig összesen csak 220 km-t futottam és az első “hosszú” futásom (14 km) április 19-én volt. Másnap pedig váratlanul kórházban kötöttem ki, és egy sürgős, nőgyógyászati műtét után megint nem sportolhattam semmit másfél hétig.
Április végéig összesen csak kb. 320 km került a lábaimba, de már megvolt a nevezésem az október 5-i nizzai terepversenyre. 54 km 2100 m szint hivatalosan. Tudtam, hogy erre azért rendesen össze kell szednem magam. Két darab 50 km feletti teljesítésem volt eddig, 2022. február Vérmókus kör, de edzésnek megfutva, és 2022. június Szentendre trail verseny. Mindössze ennyi tapasztalatom volt maraton feletti távokkal.
Májustól a versenyig, azaz 5 hónap alatt végül 1100 km-t sikerült a lábakba tenni. Idén most tartok így nagyjából 1450 km-nél és 44.000 m szintnél. Nem sok a km, de ahhoz képest, hogy az év első felében alig edzettem, egészen jó mennyiség! A szint viszont korrekt nagyon!
Szóval májustól készültem rendesen. Amíg a bokám vacakolt és persze utána is, sokat segített Tatár Szilvi 💗 az edzéseivel, amiket online kaptam meg, eleinte rehabos edzéseket, aztán erősítéseket csináltam. Sajnos, ahogy egyre jobban tértem vissza a futáshoz, úgy hanyagoltam el egyre inkább az erősítéseket, már nem fért bele minden az időmbe… inkább rövidebb jógát, csipőnyító nyújtásokat igényelt a testem, ezek igazán jól estek.
A versenyről: csütörtökön, két nappal a rajt előtt érkeztünk Bazsival (ő is az 50-es távon indult), hogy legyen időnk picit körülnézni és leginkább rápihenni a versenyre. Péntek délután sikerült is picit aludni. Nagyon kellett, egész héten nem aludtam túl sokat, pedig alapból jól és sokat alszok. Este pedig nagyon korán lefeküdtünk, és jól is aludtam nagyon!
A rajt bár nem volt korai (7.30-tól több hullámban indították az 1800 fős mezőnyt, én 7.45-kor rajtoltam), mégis 3:45-kor kelnünk kellett, mert az 5 órakor induló buszra tudtunk helyet foglalni, ami kivitt Ézébe, a rajtba. Innen futottunk fel a hegyekbe és onnan le vissza Nizzába.
(Az már mellékes, hogy a busznál senki nem nézte, hogy tényleg oda szólt-e a jegyünk, szóval talán bepofátlankodthattunk volna a későbbi buszra is.)
Szóval gyakorlatilag fél 6 előtt (!) már a rajtban voltunk. Hideg volt, max. 10 fok, szerencsére nem esett, mert fedett rész az nem igen akadt, főleg ennyi embernek. Egyre csak gyűlt a tömeg, jöttek a buszok a futókkal folyamatosan. 7 óra után kezdett csak feljönni a Nap, és végre megláttuk a gyönyörű panorámát, a tengert, alig vártam, hogy menjünk már!
A földön mindenfelé ültek, álltak, feküdtek az emberek. Mi is pihentünk egy füves részen, ettünk, ittunk, kicsit mozogtunk, hogy ne fázzunk. A wc-re 30 percet álltam sorba, mert ennyi emberre kb. 12 db toi-toi volt összesen, de nem akartam úgy elindulni, hogy pisilni kell.
Miután leadtuk a dropbag-et a kabátjainkkal a rajt előtt nem sokkal, elkezdtem egyre jobban fázni. Bazsi beállt az első zónába, mivel ő fél 8-kor rajtolt. Én eggyel hátrébb, 7.45-kor. Ugráltam, mozogtam, és nagyon vártam, hogy induljunk már el! A buszon relaxáltam, a rajtban is lecsuktam pár pillanatra a szemem és újra végiggondoltam miért vagyok itt és mennyi munkám van abban, hogy most itt állhatok!
Végre elindultunk! Tudtam, hogy az első fele a nehezebb, az első 9 km-en 400 m szint, majd összesen 1100 m szint 21 km-ig. Az első 5 km-ben csak felfelé mentünk, elég sok volt itt még az aszfaltos rész is, de a táj már csodálatos volt. A panoráma a tengerrel teljesen lenyűgözött, szívtam magamba a látványt! Pár kili után le is vettem a vékony hosszú ujjú felsőt, de a kesztyű, a karszár, a csősál maradt rajtam elég hosszan.
5 km után végre kezdtünk ereszkedni, lehetett futni. Aztán jött az arculcsapás, 6 km után és 8 km-nél egyszer csak sor lett előttem és mögöttem is. Jött egy technikás, kanyargós singletrack lefelé, amin totyogtak az emberek és konkrétan álltunk. Hosszú perceket, 4-5-öt biztos.. Utána is csak lassan haladtunk libasorban. 9 km után már lehetett haladni, de akkor meg már megint másztunk fefelé. Amin én futni nem nagyon tudok, a bot viszont sokat segített, hogy hatékonyabb legyek.
Igazából ez a pálya végig hullámzott, csak volt, ahol nagyon köves, itthonihoz nem hasonlítható sziklás, kanyargós, szűk, gyökeres, csúszós terepen haladtunk, volt, ahol két kézzel kellett kapaszkodni,hogy fel tudjak lépni egy-egy sziklakőre (itt be is vágtam a térdem eléggé, csorgott a vér belőle), volt, ahol nem annyira technikás, de meredek volt a terep és azért aszfalt is akadt, meg sok-sok lépcső, főleg a végén. A lefelékre sokkal kevésbé voltam felkészülve, mint a felfelékre. Nyilván ezutóbbit is kell sokat gyakorolni, ha még tervezek hasonló versenyen menni, de a technikás lefelék kicsináltak. Bottal is bénáztam, totyogtam, csomóan előztek meg lefelé… Legalább 10x botlottam meg, egyszer el is estem (22-23 kilinél), lett egy jó nagy lila flekk a jobb combomon. Szerencsére pikk-pakk mentem tovább, nem hátráltatott a folytatásban, de azért utána még jobban tartottam a lefeléktől.
Az első frissítőpont 9 km-nél volt, 21-nél a második, 35-nél a harmadik és 44 kilinél a negyedik. Mivel a mezőny közepén voltam kb., annyian voltak a pontokon, hogy konkrétan nem fértem oda a vízhez, és az izóhoz sem, ez a második és harmadik ponton volt a legdurvább. Várnom kellett, sorban állás volt, peregtek a percek. Közben kidobáltam a szemetet, és amennyire tudtam, tolakodtam előre, de azért, ha nincs ez a sorban állás, biztosan percekkel hamarabb hagyom el a pontokat. Az utolsó ponton 1-2 percnél többet nem időztem, de a többinél volt az 5-10 is sajnos.
A frissítésemről: tudtam, hogy szükségem lesz rá, hogy az órám jelezzen, hogy 40 percenként egyek (gu gélek és naak szelet, meg sótabi volt nálam) és 20 percenként igyak (naak izó és víz), különben szét fog esni a frissítésem. A 2 évvel ezelőtti Szentendre trailen a frissítést pont így sikerült elcseszni és a végére alig maradt erőm. Akkor keveset ittam és ettem, fel is vizesedtem a 7 és fél óra végére.
A frissítési tervemet most sikerült tartani, talán 40 km környékén hagytam ki egy evést, amikor jelzett az órám, hogy kellene, és olyan is volt, hogy éppen valami nagyon szar, szűk technikás részen mentem lefelé, de annyira kellett fókuszálnom, hogy hiába jelzett az óra, csak kicsit később ettem. Mindkét kezemre szükség volt a botozáshoz, nem tudtam gélt bontani. 😀
Összesen háromszor álltam ki pisilni, egyszer cipőt kötni és ennyi.
Nagyon élveztem a versenyt végig, a pályát is minden nehézségével, viszont az utolsó 10 km, amiről úgy tudtuk, hogy ott már csak 110 m szint lesz (tuti nem annyi volt), na ott már azért anyáztam, a végén már hangosan mentek a “…sszátok meg”-ek is! 😀
Ugyanis 48 km-nél megint olyan technikás lefelé jött – persze gyönyörű panorámával a tengerre -, amin nem lehetett futni, szűk, gyökeres, köves fos és 51 meg 52 kilinél még meglépcsőztettek minket lefelé a partra, majd a kikötő megkerüléséhez felfelé kellett menni az aszfalton. Itt is buggyantak ki a számon azok a bizonyos csúnya szavak. 😂
A végén (utolsó 3 km) tudtam futni még, csomó embert leelőztem az utolsó 2-3 km-en, ők már csak gyalogoltak. És hajtott az is, hogy Bazsi már biztosan lezuhanyozva vár a célban egy jó hideg sörrel! Így is volt (6 óra 40 perc alatt beért, lezuhanyozva és hideg sör is volt nála. 😛).
Elbőgtem magam az utolsó kilin, amikor leértem a partra és megláttam, ahogy a tenger óriási hullámai csapkodták a sziklákat. Gyönyörűen sütött a Nap, végig 10-15 fok volt egyébként, ideális futóidő. A célkapu előtti néhány száz méteren rengetegen drukkoltak, imádtam a hangulatot, csodás befutó volt! Kaptam az érmet a nyakamba és járt még egy cuki, finisher törölköző és egy üvegpohár is.
Nagyon meghatódtam, rengeteg munkát tettem ebbe a felkészülésbe, és persze még több élményt is kaptam az edzések által. Főleg, amikor a hétvégi hosszú edzéseket a Gizion futótársaimmal futottam! ❤️
Gabi, te pedig lassan 10 éve egyengeted a futásaimat, nem lehetek elég hálás neked, hogy az edzőm vagy! Alig hiszem el, hogy már ultrát futok, pedig eleinte még egy félmaratont elérni is nagyon küzdelmes volt számomra. Most már elhiszem magamról, hogy képes vagyok akár 9 órát is futni, korábban azt hiszem ez a hit hiányzott. És ez szerintem ugyanolyan fontos, mint beletenni a kemény munkát.
U.i.1: A táv 55 km lett, 2350 m szintemelkedéssel és 2840 m (!) ereszkedéssel.
Az 1880 fős mezőnyben csak 312 nő induló volt, ebből a 147. lettem. Korosztályos 22.hely 44-ből.
Az időm 9 óra 21 perc. Teljesen elégedett vagyok. Tudom, hogy min kell javítanom (még több szintgyűjtés és gyakorolni a lefeléket technikás terepen), változtatnom (több és rendszeres erősítés, jóga, pár kiló fogyás, odafigyelni a kajálásomra rendesen), hogy még jobban menjen a futás.
Ami a legeslegfontosabb: csakis magamnak akarok bizonyítani, csakis a korábbi önmagamhoz mérem magam, más nem számít! Tényleg nem, nekem itt belül legyen jó, szívmelengető érzésem, amikor futok, amikor versenyzem, mert ha nem így van, akkor nincs értelme csinálni.❣️
U.i.2: Ami nem tetszett a versenyen: mivel a mezőny közepén voltam, akkora tömeggel futottam, hogy folyton lihegett valaki mögöttem, legalábbis 25 km-ig biztosan, aztán kezdett kicsit szétszakadni a mezőny, de az utolsó 10-15 kilin is sokan voltak körülöttem, mert a pálya utolsó 20 kilije a 100 mérföldes versenyzőkkel ugyanaz volt. Szóval ez a sok ember azért kicsit zavaró volt nekem, egy terepversenyen nem ehhez vagyok szokva. De a Bazsinak, aki a mezőny elején ment, nem volt ilyen problémája, nem volt tömeg körülötte. Tudom mi a megoldás: gyorsabbnak kell lenni! 😀
Sky Marathon Chopok – Palásti Péter, beszámoló
A szállás a rajttól 1 kilire, lejjebb a völgyben, így este még egy gyors terepszemle, mennyire ázott fel a talaj, bár tudtuk, hogy ez itt nem úgy számít, mint otthon, mert sár csak nyomokban lehet. Nagyon fegyelmezettek voltunk a felkészülés utolsó pillanatáig. Még a SÖRT se ittuk meg a hűtőből, pedig mocskosul csábított.
Fura, de tartottam a versenytől, ezért eléggé felszínesen tudtam csak aludni, szinte vártam, hogy végre már reggel legyen. 7:15-kor volt a rajt, odáig egy bemelegítő futás az aszfalton felfelé. A rajtban viszonylag kevesen, még a nevezettekhez képest is, úgy látszik az előre jelzett rossz idő (eső, hideg) sokakat visszatartott. Minket nem 🙂
A szervezők profik, többedjére rendezett verseny, a pálya kitűzése és kijelzése az UTMB szintjéhez fogható. Mondhatjuk, hogy hülyebiztos, apró narancssárga zászlócskák kitűzve eléggé sűrűn, helyenként még nyilakkal is felfestve az irány.
Vaciláltam, vigyek-e botot vagy se, mert az első két és fél kilis mászásban, ami egy sípályán történik, nem használható. Utána meg nagyon köves, sziklás végig a talaj, oda meg minek. (Végül nem vittem.)
Na, de induljunk már! A rajt után egyből észleltem, hogy itt bizony rengeteg gyors gyaloglás vár rám, mert olyan meredekségű pálya volt, amit itthon nem nagyon találunk. Mindegy, hamar megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt nem nagyon fogsz te szaladgálni barátom. Ennek több oka is volt, a meredekségen kívül. Az eső mindent nyálkássá változtatott, így féltem az eséstől. Ez még a múltkori tarcali fejreállás óta bennem maradt. Olyan négy és fél kilinél futottam bele az első turistákba, nagyon kedvesen köszöntöttek egy hangos “Ahojjal”!, meg mondtak is valamit szlovákul (biztos, hogy vigyázz, csúszik!), mire majd’ kitörtem a bokámat, úgy alámfordult. Ez a kurva eső meg csak esett! A következő “kifogásom” a szűk ösvények. Van ugye a 46 és 2/3-os lábam, ami úgy 31 centi. Ezzekel a szűk, kimosott ösvényeken itt nem igazán lehet jól haladni. Az egyik lábammal sokszor lerúgtam a másik bokámat, egy ideig figyeltem, de aztán már nem törődtem vele. Valahogy nem találtam a ritmust, a pulzuscélt pedig képtelen voltam elérni, mert egyszerűen nem tudtam felgyorsulni.
Ide teszek egy viszonylag futható útról készült képet. Ugyan ezen éppen nem futottunk, de jellemző az alacsony-tátrai terepre:
A harmadik meg a térdem. A bal sajnos nem volt tökéletes, egy tompa fájdalom már előző nap is érezhető volt, versenyláznak tudtam be. De a mászások és csúszások csak rontottak rajta….
A versenyben olyan 7-8 ember lehetett előttem, arra határozottan emlékszem, amikor két fürge lány elhúzott mellettem, valami eszméletlen könnyed stílusban! Én meg, mint a medve a jégpályán, úgy óvatoskodtam az egyébként futható nagy lapos köves részeken is. Az órámra szinte rá se mertem nézni, mert egy pillanatnyi kihagyást se tolerál az ilyen pálya. Szinte minden részen kell a 100%-os figyelem! Az első komolyabb ereszkedés egy patakvölgybe történt, erre emlékeztem Antal Csabi beszámolójából, hogy ő mekkorát ment. Na, nekem nagy örömet nem okozott, gyermekfejnyi gurulós sziklákon kellett leóvatoskodni, de aztán következett egy mesebeli erdei szakasz. Olyan, mint a Piroska és a farkasban vagy a Jancsi és Juliskában! Fenyves, tele gombákkal, páfrányokkal, semmihez se hasonlítható illatok, szinte eggyé válsz velük. Itt kegyelmesebb a talaj is, csak a gyökerekre kell koncentrálni, ha rálépsz, helló, már lent is vagy a földön, gombaszinten.
Minden méterre persze nem emlékszem, de a Deresre mászás az emlékezetes. Ott volt a legszarabb az idő, a kesztyűt is visszavettem, lelkileg is mélyponton voltam, főként mikor két fiatal csikó elhúzott mellettem, pedig nem is futottak rendesen. Olyasmi táj volt, mint mikor Frodóék felérnek a Köd-hegységbe, felhők, szürkeség eső, de végül nem jelent meg Gollam a sziklák között, azzal a hülye vigyorával.
Én viszont, innentől próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy lesz egy hosszú és meredek lejtős rész (ahol Csabi anno esett), na majd ott megpróbálok kicsit kompetitívebb üzemmódba kapcsolni. Nem volt könnyű, mert ilyen sötétszürke sziklák váltották a világosszürkéket, olyasféle mint a macskakő, ami ugye esőben, mint a jég. De haladtam, szűk kanyarok, cikk-cakkos meredek között, arra gondoltam, hogy úgy folyok lefelé, csak természetesen, mint a víz. Bevált, az egyik suttyót visszaelőztem, aki még nálam is jobban fosott. Látszott rajta a rémület, hogy mi lesz itt! Ezek után volt két kisebb hippli-huppli emelkedős majd leértünk Jasnára, a sípályák parkolójához. Ott már eléggé ramatyul nézhettem ki, mert félreugrottak a kedves turisták a menekülő Yeti elől. Innen megint egy mesebeli erdős rész következett, “szappanozott” fahídakkal és sziklaszórt ösvénnyel,és nagyon vártam, hogy kezdődjön a végső mászás, merthogy a cél a Chopok csúcsa! (tudják ezek, hogy a csúcson kell abbahagyni :-)). A felvezető szakaszán megfogtam a másik srácot is, aki a Deresnél megelőzött, ami kicsit feldobott. Egy pillantást vetettem az órára, hogy meglehet a 6 órával kezdődő idő! Onnantól all in, na még két tokaji hegynyi szint és bent vagyok! Tényleg úgy éreztem mindent beleadok, a köd miatt nem látszott a cél, csak a felettem lévő felvonó drótköteléből próbáltam saccolni, mikor érek a végállomáshoz. Egy kedves lány azt mondta, hogy “dvászto metru”! Átvert. Volt az vagy ötszáz is, de végül csak beértem! Az órám szerint hét órán belül, de aztán beugrott, hogy vagy két perccel később indítottam a rajt után, így nem lett belül. Ez akkor már nem érdekelt. Abszolút 10-nek beértem, korosztályban 1. voltam, de egyedül. Viszont, az összes váltót sikerült megelőzni 🙂 és a női harmadik helyemet is említem 🙂
Fent a szeles és hideg lanovka-állomáson Csabika (egy órája) várt, szegény már szarrá fagyhatott (abszolút 3. lett) , nem nagyon volt hova (melegre) behúzódni, ami talán az egyetlen komoly szervezési hiba.
Gyors átöltözés után kötélvasúttal mentünk vissza Krupovára, hogy megigyuk végre AZT a SÖRT a hűtőből!!!
Swiss Canyon Trail 51k – Gajdos Imre, beszámoló
Újra a Jurában
A márciusi terepmaraton után ismét a Jura hegységben találtam magam. Ezúttal viszont nem az északi részen, hanem valamivel délebbre, a Neuchâtel-i tó közelében. Ha legutóbb a kávéfőzőt említettem, mint a környék emblematikusan fontos márkáját, akkor most semmiképp sem szabad kifelejteni az abszintot, a zöld tündért, amit a 18. században ezen a környéken találtak ki. Ezért viselte verseny is még indulásakor 1994-ben a Trail de l’Absinthe nevet. Nevezni 16, 31, 51, 81 és 111 km-es távokra lehet. Nagy előnye, hogy tőlünk mindössze 70 perc autózásra van.
Az 51k-ás távhoz a honlap szerint 2632m szint társul (nálam a Garmin 235-ös 2112-őt hozott ki), legmagasabb pontja a Le Soliat 1463, a legalacsonyabb 715 méteres.
A márciusi futáshoz hasonlítva a felkészülés sokkal jobban sikerült, de ezt még azért lehet fokozni. 6 hét betegség és sérülés nélkül, miközben gyakorlatilag minden Gabi által előírt feladatot sikerült megcsinálni. Sokat terepeztem, így bár tudtam, hogy ott a Jurában nehezebb lesz a terep, de érezhető fejlődést tapasztaltam emelkedőn felfelé futásban.
A versenyt megelőző napon Pasta-party volt a versenyközpontban, így a gyerekekkel együtt elmentünk Couvet-be, felvenni a rajtszámot, egy kicsit megnézni, hogy mi hol van, meg persze megvacsorázni.
Másnap reggel 4:30-kor kelés, érkezés a helyszínre olyan 6:40 körül, start 7:15-kor.
Az időjárásra nem lehetett panaszom. Reggel 12 fok, erős köd, és napközben sem volt igazán sok napsütés. Talán csak egyszer éreztem azt, hogy kicsit meleg van. Mivel az elmúlt hetekben rengeteget esett, így jól felázott a pálya mindenhol. De legalább a verseny napján nem esett.
Szóval elindultunk 7:15-kor. Kicsit hátul voltam a startnál, de mivel az első 3.5 km lapos volt és még nem erdei ösvényen ment, így tudtam a saját tempómban futni. A 4. km-től kezdett el emelkedni és a következő 3 km-en kb. 390 m szint jött össze, így értünk 1010 méterre.
Ezután 5 km-en keresztül le ugyanennyi szint. Jól lehetett csapatni, többnyire széles, murvás, helyenként aszfaltos út. Eddigre már eléggé szétnyúlt a mezőny, úgyhogy mindenkinek volt elég helye. A 9. km-nél egy parasztgazdaság mellett futottunk el. Ahogy mentem a legelő mellet, akkor vettem észre, hogy egy termetes boci jön le a lejtőn jobb kéz felől és szeretne átkelni az úton. Miközben mindketten a magunk szemszögéből nézve előre haladtunk, világossá vált, hogy amennyiben valaki nem tesz kitérő manővert, akkor komoly ütközésre számíthatunk. Képzavarral élve pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán annak ellenére, hogy zenész vagyok és nem lehet megvádolni azzal, hogy a fizika avatatlan doktora lennék, gyorsan beláttam, hogy ha szeretném lefutni a még hátralévő 43 km-t, akkor jobb lesz ha megállok és abban reménykedve, hogy újdonsült kérődző barátom nem változtat futása irányán, akkor komolyabb gond nélkül mehetek tovább. Így is történt, a boci tovafutott. Meg aztán én is, miközben futótásaimmal együtt jót derültünk az eseményen. Jobban belegondolva, jobbról jött és valószínűleg számolt a jobbkézszabállyal. 😃
Így érkeztünk meg a 12. km-nél lévő első frissítőponthoz. Becsülettel megittam a start óta fél liter izót, így most utántöltöttem meg ittam egy kis húslevest meg bevettem egy sótablettát és már mentem is tovább.
A következő bő 5 km alatt 700 métert szint jött össze és így értünk fel a Le Soliat nevű 1463-as csúcsra. Igazából nem csúcs, csak egy fennsík, szép kilátással. Ezen a szakaszon, -látva sokakat- kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet érdemes lenne valamikor kipróbálni a botozást. Gyorsabbak ugyan nem voltak a körülöttem lévők, de lehet, hogy kevésbé fárasztó így felfelé menni.
A következő kb. 10 km végig lejtett, jó lehetett haladni, már-már kezdett elegem lenni a lejtőből. Közben újabb frissítőpont, kis szárított hús meg szerintem 6 hónapot érlelt Gruyère sajt. Az izót ismét utántöltöttem. Magamban barack/hányás izűnek kereszteltem el ezt a Sponser izót, de igazából annyira bejött az íze, hogy még hazafelé a kocsiban is azt iszogattam. Ja, meg kóla. Nem tudom miért, de nagyon kívántam is meg jól is esett. Volt, aki a soft kulacsba is azt töltött. Én ezt inkább nem próbáltam ki, így verseny közben.
Szóval így mentek a dolgok, amikor is a 32. km körül újra elkezdett emelkedni a talaj. 3 km-en olyan 300 m. És itt jött az, ami számomra a verseny -utólag legalábbis- legérdekesebb és számomra legújabb része volt. Az az érzés ugyanis, hogy ez így most nekem elég is lenne. Hogy miért is nem a 31k-ra neveztem? Hogy most mit csinálok a következő 20 km-rel? Ha gyaloglok végig, akkor az kb. 5 óra. Kicsit sok. Jó lenne mindenestül 7 óra alatt beérni a célba, mert akkor még találkozok Mónival az ő rajtja előtt, meg el tudom hozni Lilikét a szülinapi zsúrból. Egyszerűbb lenne az élet, ha futnék. De ez most kemény. De amúgy mit is vártam? Hogy mosolyogva szaladgálok hegyek-dombok között, miközben a lágy szellő cirógatja az arcomat és pillangók (nem tehenek) keresztezik az utamat, úgy hogy a fáradtság még csak meg sem környékez? Valahogy sokáig az a (hamis) kép volt bennem a futással kapcsolatban, hogy az idővel könnyű lesz. Most kellett vele szembesülnöm, hogy ez baromság. Sosem könnyű. És nem is azért csinálom, hogy könnyű legyen. Pont, mint egy zenemű előadása. Ahogy itt monják: kein Sonntagsspaziergang. Nem akarok itt túlzottan nagy szavakat használni, de: bele kell kicsit halni. Egy Bach prelúdiumba és egy maratonba is. Vagy egy fokozóba vagy csucsagba.
Szóval ezek jártak a fejemben. Azt számolgattam, ha futok, azzal már minden km-en olyan 5-6 percet nyerek. Azért az nem kevés. Úgyhogy nem sok gondolkodás után újra nekivágtam és ezután már minden rendben volt.
Sok minden említésre méltó már valóban nem történt a maradék 20 km-en. Talán még annyi, hogy a maratoni távnál örömmel vettem észre, hogy a márciusi terepmaraton idejét sikerült 15 perccel megjavítani. És hát mégiscsak most jöttek életemben először a maraton fölötti km-ek.
Ahol meg sok tanulnivalót látok, az a lefelé futás ösvényen, kanyarban, sziklás terepen. Ott azért jó néhányan lehagytak. Nagy szemekkel néztem, hogy -számomra – veszélyesnek tűnő terepen úgy csapatnak le egyesek, mint valami kőszáli kecskék. Próbálkoztam én is, de nem hiszem, hogy jelentősen gyorsabb lettem volna, mint amúgy.
Szóval ez volt a Swiss Canyon Trail, amit mindenkinek szívesen ajánlok, akár felkészülés vagy célverseny gyanánt is. Végül 6 óra 47 perc alatt sikerült beérni, így elkaptam Móni rajtját és Lilikét is elhoztam a zsúrból. Minden kerek lett a végére. Áll még az előző beszámolóm végén tett ajánlat. 😉
baratrunning.com 