UTH Szentendre Trail – Polonkai Évi, beszámoló

Posted on 2024.06.05.

Az első terepultráról a beszámoló is ultrahosszú lesz. Sportélettanilag jelentősebb sarokpontokért bátran görgess az “Eddig a Líra” pontig.

Nekem az ez a verseny tavaly Pünkösdkor indult, valamikor fél négy körül, hajnalban, a pilisszentléleki frissítőponton. Olyannyira megszállottja lettem a tavalyi önkénteskedés alatt az UTH indulásnak, hogy idén a verseny- és a mezőny közepén, Pap-rét előtt odaintegettem Györgyi Gábornak:  “láttalak a célban ahogy filmezted az indulásunk”…  Ahogy kimondtam, gyorsan javítottam is, hogy “Akarom mondani a rajtban, a rajtban láttalak!” De belül, mélyen igazából nem szorult javításra ez a mondat: az idei UTH rajthoz állás nekem egyúttal valamiféle megérkezés is volt.

Mi van a rajtvonal előtt?
Béláim, pánik. A pánik első fázisa 2023 végére esett. Ekkor ért el a három hónapja tartó futó depresszióm egy olyan mélypontra, ami segítségért kiáltott. 2024 februárban elkezdődött a Gizion életem, amivel párhuzamosan megszűnt a bánat, boldog edzések és még boldogabb beszámolók következtek, míg nem egyszer csak, a Szentendre Trail-t megelőző harmadik héten…

Beütött a pánik a második felvonása. Kulisszatitkokról fátylat nem lebbentve, Gabi egy harcedzett pszichoterapeutát állva hagyó eszköztárral, hangszínen és hatékonysággal és gyógypedagógust zavarbaejtő türelemmel elhitette velem egy 50 percnél nem rövidebb telefonbeszélgetésben, hogy amiről cirka nyolc éve álmodok, amire egy éve célként gondolok, amiért hónapok óta közösen dolgozunk, az bizony hiszti ide vagy oda, de el fog közelegni. Méghozzá igen hamar, úgyhogy haladjok ütemesen frissítési-, útvonal és mentális tervet írni, de REP 21-ben, vagy különben… A maradék három hétben olyan motivált gizionbeszámoló-, útvonal- és térképmagolás következett, hogy legédesebb álmomból felkeltve is betéve tudtam a szakaszok közti távot, szintemelkedést, főbb nevezetességeket, és hogy hol következik BelusTomi kedvenc lejtője (amúgy a Pap-rét után; megjegyezném, hogy ami engem illet, azt a lejtőt nyugodtan meg is tarthatja magának Tomi – lásd később).
 
Eddig a Líra, innentől a sportszakmai tények

A verseny előtt jól látszott két dolog: egyrészt, hogy papírforma szerint teljesíthető lesz számomra a verseny, másrészt hogy reálisan a középmezőnyben való stabil helytállás lehet az ambícióm. Mivel az érzelmi elköteleződés és az ilyen távon való rutintalanságom egy jó nagy adag terhet tett a vállamra, ezért a felkészülés utolsó két hetét az intenzív mentális tréningre hegyeztem ki. Elkészítettem fejben az útitervem, a mentális itinerem és az egyes szakaszokat felfűztem egy népmesére (ugyanitt: pszichológus jelölt jobb híján magán gyakorol meseterápiát és sportpszichológiát). 

Sikerült olyan szűkre állítani a gondolatok fókuszát, hogy a rajt előtti pillanatokból csak képek, érzések, hangulatok ugranak be. Gabi szemére és az ölelésére egészen tisztán, a karkotő átadására, bemutatkozásra, csapatfotó pillanatára, a kötelező felszerelés ellenőrzésére és a rajt előtti percekre viszont csak egészen homályosan emlékszem. Érdekes állapot ez: egyáltalán nem izgalom, hanem valami szellemi hanyag nemtörődömség. A szokásos hiperéberség alábbhagy, bekapcsol az autopilot és csak egyetlen dologra fókuszál az agy: belül lenni, magammal, és közben kívülről nézni magam, ahogy teszem a dolgom, melegítek, sorban állok, frissíteni kezdek, track-et indítok.

A verseny első harmadában lassan, kifejezetten óvatosan kezdtem. Részben mivel beszorultam a mezőny derekába, részben pedig mert már jópárszor ráfáztam az elfutott versenyekre. Az óvatosságra rátett még egy lapáttal a nyakig érő sár, így Pilisszentlélekig látványra nagyjából úgy haladhattam, mint hobbista beduin a műlesikló bajnokságon – hogy méltánytalanság ne érje a beduinokat: nem a törekvés, hanem a technika frontján voltak hiányosságok.

Ezen a szakaszon volt a legnagyobb szükségem az előre bekészített mentális mankóra. Az Apátkúti-völgyben megpróbált az aurámban lovagolva iramosabb haladásra bírni egy sporttárs. Szegény csaj mit sem tudott róla, hogy hiába lép a sarkamra és hiába előz be majd marad le 200 méterenként aggasztó hangerővel légcserélve, az én arany ökröcském épp csillagvirágokat legelget az égben, úgyhogy én kurvára leszarom, hogy ő pont most épp McLaren versenyautnak képzeli magát (puszilom amúgy, és üzenem, hogy amikor nem futok akkor amúgy egy egész kedves ember is tudok lenni).

Az óvatosság Visegrád előtt kezdett leolvadni rólam, ahol nagysokára megtaláltam a saját ütemem, és egy külföldi sráccal – az epikus nevű Guy Skywalker-rel- tisztelettudó de baráti szándékegységben egymást előzgetve futottunk egy önfeledt, játszós hat-hét kilométeren keresztül. A visegrádi frissítőponton a családom várt, akik egészen Debrecenből utaztak idáig, hogy lássanak – koszosan, büdösen- 18 másodpercig verseny közben. Ez életem leggyorsabb pit stop-ja volt, ugyanis nem akartam, hogy lássák, hogy a három ember összehangolt munkájából kiérzett féltéstől, aggódástól és a büszkeségtől, amit a szemükben láttam olyan sírhatnék tört rám, ami még legalább 35 kilométeren keresztül abszolúte nem volt időszerű. 

Szemben a lejtőkkel, mindkét komolyabb mászás: a Kálvária és a Vörös-kő is kifejezetten kellemes élmény volt – nagyon tanulságosnak éreztem, ahogy a hosszú távokon indulók ünnepélyes csendben, a fájdalommal és a távval szembeni hatalmas tisztelettel meneteltek az Ég felé. Érzésre úgy valahol a Kálvárián érkezhettem meg a versenybe a szívemmel is. 

Rövid ideig élveztem az ajándékba kapott lendületet, mert a nagyon pontosan követett frissítés a Pap-rét előtt kicsivel mégis elégtelennek bizonyult. Napokkal a verseny után jöttem rá az egyik legizgibb tanulságra: az unásig ismételt és gépszerűen követett frissítésem csak 30k körülig működik. Ennél hosszabb versenyeken több szénhidrátot igényel a szervezetem.

Intermezzo
Van egy bizarr bekötése az agyamnak: ha jelentősebb fájdalmat észlel – pl. masszőrnél-, akkor vidámnak ható röhögőgörcsöt küld rám – gondolom bosszúból. Ez már több félreértésnek adott gazdag táptalajt. Lásd, 15 éves koromban, amikor az Igor nevű, 110 kilós orosz import csontkovács paravánja mögé Édesapám az erkölcseim védelmére kelve kivont karddal érkezett, holott épp csak összepisilni készültem magam a kezelés fájdalmától. 

Mint kiderült, az ultrafutás is fáj. Az S+-on lefelé elfogott a visszafojthatatlan, hangosan guruló, véget érni nem akaró nevetés. De olyan hangerővel és olyan göndören gurgulázva, hogy ragadóssá vált, mint a visegrádi sár – köszi a hasonlatot drága sorstársamnak és földimnek Bányai Gyurinak, aki velem volt kénytelen megtenni ezt a szakaszt. Remélem, látjátok magatok előtt a jelenetet, ahogy a két elcsigázott alföldi terepfutó egymás nyomában visítva röhögve fut, gurul, csúszik, szánkázik, bucskázik, kapaszkodik és menetel a megváltásnak hallucinált macskakő felé. A forgalomirányító crew szemében félelem ült. Indokoltan.

A röhögőgörcs környékén visszatért belém az élet meg a tempó és a Skanzentől egyenletes 6:05-6:10 környéki tempóval futottam a belvárosig. Tudtam, csak nem sejtettem, hogy ami ott vár rám, az több mint szép. Többen megírták, megénekelték már előttem. Amit hozzá tudok tenni, az nem sok: minden, amit valaha olvastál vagy hallottál az UTH utolsó másfél kilométeréről, az színigaz. Ömlöttek a könnyeim, nyilván Gabit találtam meg először, akit ugyanúgy mint a Belus tesókat, Árminékat és az összes családtagom szottyosra bőgtem.
Ez a verseny nekem egy hatalmas utazás volt, lélekből lélekig, szakaszos elindulással és euforikus megérkezéssel, aminek az idő ugyan tartozéka, de nem fokmérője. A jegyzőkönyv és a statisztikusok kedvéért legyenek azért számok is: az időm 7:27 perc lett, elfogyott 9 zselé, 0.3 deci izó, fél marék sótabletta, két magnézium, hét liter víz – ebből fél deci amúgy könnyek formájában távozott. A sírás okán természetesen extra sótabletták is elfogyasztásra kerültek. 

És mi van a célvonalon túl?
Két nappal a verseny után tele vagyok kétellyel, haraggal, örömmel. Nagyon összezavaró ám ez a körbeérő verseny nekünk, akik amúgy sírni járunk futni –  copyright by BelusFruzsi, akivel össze is pacsiztunk a verseny alatt párszor. Gabi tekintete mellett a bársonyos hangú “Szervuuusz Évaaaa” lesz a másik központi emlékem erről a versenyről. 
Eléggé összekuszálja a lelket, ha a rajt és a cél ugyanott van, de a célba érve mi magunk már nem ugyanott, pláne nem ugyanazok vagyunk, mint akik elindultak futni. Azt hiszem, nekem ez a második nagy tanulsága ennek a versenynek: nem elég rajthoz állni, elindulni, megküzdeni és beérni. Legalább ekkora meló felkészülni arra, hogy megtanuljuk megismerni és megszeretni azt az embert, aki megérkezik, és akivé a verseny végére válunk. Egy kicsit koszosabb korpuszban egy valamivel egyszerűbb és sokkal könnyebb lélek. Meg egy kupac mosatlan. Ezek közül az egyikre nem voltam felkészülve.

Fotók: terepfutas.hu, Gizionok

UTH, Szentlászló Trail – Ficzere Juli, beszámoló

Posted on 2024.05.27.

UTH- Szentlászló Trail

Az UTH a két napig tartó csoda, izgalom, kihívás, könnyek. Az elmúlt két évben mindez kimaradt az életemből, itt volt hát az ideje, hogy ennek újra a részese legyek. A tavaszi versenyidőszak fő versenye volt számomra a Szentlászló Trail, amin most futottam először.

A felkészülési időszakban kiderült, hogy kezdődő artrózis van a lábfejemben. Ez akkor nagyon megijesztett. Az orvos azonban nem tiltott el a futástól, így a gyógytornászommal megbeszéltük hogyan lehet ezt az állapotot kordában tartani. A verseny előtti hetekben a munka mellett már csak a versenyre fókuszáltam. Frissítési terv, szintrajz memorizálása, és persze a pályabejárások. Tanulva a tavalyi hibából (a Piroson nem volt fejlámpás edzésem), idén beterveztem egy fejlámpás futást is a pálya elejére. Két héttel a verseny előtt a lepencei szakasz került sorra. Ekkor csúcsosodott ki a túlzott stressz, amit a felkészülésbe tettem. Ahogy Gabi írta: „Hát, te hogy a Zistenbe tudtál magadra ekkora súlyokat pakolni, a jó ég áldjon meg:-)))” Amit el lehet rontani a versenyen, azokat a dolgokat szinte mind szimuláltam a hétvégi pályabejárásokon. Ez az érzés, illetve, hogy minden edzést rendesen megcsináltam, adott egy olyan magabiztosságot, amitől végre megnyugodhattam. A verseny előtti pénteken egy színházi programot is beterveztem figyelemelterelés okán. Micsoda véletlen, de így lett egy spontán találkozó Gabival és Fruzsival.

Szombat délelőtt összeraktam a cuccomat, majd pihentem egy kicsit, délután pedig töltődtem Szentendrén a többi Gizionnal. Gabi ajánlotta, hogy menjek ki, szuper ötlet volt, köszi! Este vacsi, egy óra pihi, és még egy utolsó felszerelés ellenőrzés mielőtt kimentünk az UTH 112km rajtjára, szurkolni Tominak, Csabinak, Sanyikának, Bazsinak, Tatának. Amikor a rajtnál összefutottunk Gabival, keményen lecseszett, hogy miért rövidnadrágban jöttem szurkolni 10 fokban. Mellettünk állt Cserta Balu is, láttam az arcán, hogy erre még benne is megfagyott vér, nemcsak bennem, pedig ő pulcsiban, hosszúnadrágban volt. Még sosem láttam élőben ezt a rajtot, csak fotókon. Amikor a rajt előtti pillanatokban az a néhány száz futó felkapcsolta a fejlámpáját az maga volt a varázslat. A következő egy órában tudtam még egyet aludni az autóban. Onnan, hogy a telefon ébresztett hajnal egy körül, felgyorsultak az események. Először azt sem tudtam hol vagyok, nagyon álmosnak éreztem magam, nem voltam rajta a futáson. Azonban ezeket az érzéseket csak nyugtáztam, nem kezdtem el kattogni rajtuk. Ébredés után ittam egy nagy pohár zöld teát és bíztam benne, hamar észhez térít. Kötelező felszerelés ellenőrzés után beálltunk a rajtba, elkészült a közös fotó Andival és Ákossal. Gabi még a fülembe súgott egy-két varázsmondatot, és megölelt.

Visszaszámlálás és a mezőny nekiindult a néptelen szentendrei macskakövön. Az első néhány kilométeren sikerült egy kellemes tempót felvenni, nagyon jó erőben éreztem magam, a pulzus is teljesen rendben volt. A sötétség egyelőre nem zavart, mert Lajosforrásig még elég sokan világítottak körülöttem. Kő-hegy után nem sokkal világossá vált, sajnos nem száradt fel az előző napokban hullott csapadék, jó saras menetnek nézünk elébe. A terep nem igazán indokolta, de a tapicskolós, mély sár miatt már itt előkerült a bot, ami végig sokat segített. A verseny hetében Enikő írta nekem, hogy pirkadatkor a madárcsicsergés, és a napfelkelte Dobogókőn csodálatos élmény lesz, majd meglátom. Amikor felértem mély narancssárgában úszott az ég, néhány futó meg is állt fotózkodni. Én csak lassítottam, de így is magamba szívhattam a látványt, és az érzéseket, valóban varázslatos élmény volt. Néhány száz méterrel arrébb a frissítőponton Ati már várt az előre megbeszélt csomaggal, mire végeztem Andi is megérkezett, így őt is egyből tudta frissíteni. Micsoda időzítés. Innen tulajdonképpen már természetes fényben lehetett haladni, ami nagy megkönnyebbülés volt számomra.
A pályabejárások alatt találkoztam számomra mumusnak mondható szakaszokkal. Az első ilyen volt Dobogókőről lefelé a jó köves zöld jelzésen, ami most még saras is volt ugye. Dömös előtt ért be Belus Tomi. Egy csendes, diszkrét „Hajrá lányokkal!” suhant el mellettünk, egy-két perc múlva már nem is láttam. A dömösi frissítőponton nem álltam meg, volt nálam víz is, gél is, így csippantás után nekiindultam ennek a meredek, 2,5 km-es szakasznak a Vadállókövekre. A fenti köves szakaszon ért be Antal Csabi. Ráköszöntem, mire visszafordult váltottunk néhány szót, aztán őt sem láttam már többet. Felérve Prédikálószékre csak egy pillanatra lassítottam a feltáruló panoráma miatt, mert alig vártam, hogy a következő lankás részen csapathassak a lepencei pontig. Ide nem terveztünk egyéni frissítést. A pont előtt kb. száz méterrel nagy meglepetésemre meghallottam Ati, Gabi és Cserta Balu lelkesítő kiabálását. Ennek nagyon megörültem, de mielőtt odafutottam volna hozzájuk muszáj volt tennem egy kétbetűs kitérőt. Viszont ők olyan lelkesek voltak, hogy a kitérőm után újra megismételték a biztató kiabálásukat. Lehet, hogy a meglepetés miatt, de a ponton kissé szétestem. Elfelejtettem, hogy vizet és némi szilárd ételt akartam magamhoz venni, így csak ténferegtem az asztal előtt, Gabi meg persze hajtott, hogy ne tököljek már. Végül Ati töltött vizet, ettem olivabogyót és kekszet majd nekiindultam a következő mumus szakaszra Pilisszentlászlóig. A szakasz első része köves, sok kidőlt fa keresztezi a jelöletlen ösvényt, de a legidegesítőbb a mostanra derékig érő csalánkordon az ösvény két szélén. Örültem, hogy itt Andi beért, és legalább nem kellett magamba szitkozódnom mindezek miatt. A pilisszentlászlói pontra érve Ati már várt az előre elkészített frissítéssel, és itt volt Betti is, aki Bazsit frissítette. Azt mondták jól nézek ki, és jól is mozgok, pedig itt már éreztem, valami nem jó a frissítéssel. Hiába ettem a géleket, erőtlenek éreztem a lábaim. Utólag már látom, hogy ezt el kellett volna mondanom nekik, és el kellett volna szakadni az előre leírt frissítési tervtől, ugyanis ez az erőtlen állapot még 20km-en keresztül fennállt.

Visegrád felé volt számomra az utolsó olyan szakasz, amire abszolút nem vágytam. Ez az Apátkúti völgy. Tudom sok futónak bejön ez a sok patakátkelés, hát nekem abszolút nem. Na de ennek is vége lett, és végre beértem a visegrádi pontra. Itt csak vizet vettem magamhoz, aztán ittam egy kis kólát. Ekkor fotózott le Kriszta, és persze jól meg is ölelgetett. Andinak itt már jelzett a térde, így ő a ponton maradt, én mentem tovább.

Innen ugyan volt még vissza 30km, de számomra ez a teljes pálya kedvenc szakasza volt. A frissítőpontról elindultam hát felfelé a meredeken. Fent értem utol három fiút, akikkel a Skanzenig kerülgettük egymást. Őszinte leszek, ennyit dumálni pasikat futás közben még nem hallottam. Be nem állt a szájuk még a felfeléken sem. Mivel nem volt bennem annyi plusz erő, hogy elhagyjam őket, így beletörődtem a helyzetbe, és igyekeztem amennyire lehet kizárni őket. Pap-réthez közeledve szinte egymás mögött elviharzott mellettem a reggel kilenckor elrajtolt Szentendre Trail első három helyezett futója. Egyből eszembe jutott Csombók Csabi, aki szintén ezen a távon futott, és már nagyon vártam, hogy ő is elsuhanjon mellettem.

Pap-rét a kedvenc frissítőpontom, itt évek óta Zsotyek a pontfőnök, dolgoztam már vele, nagyon kedvelem. A pont felé az oda-vissza szakaszon szembejött Bazsi mosolyogva. Pacsiztam vele, ő itt hagyott el. Amikor a pontra beérve Ati, Betti, Erika, Zsotyek megláttak, mind hangos kiabálással jelezték, hogy mennyire örülnek nekem. A csajok és Ati rögtön hozzám rohantak és alig várták, hogy frissíthessenek, Zsotyek pedig az asztalok mögül beszélt hozzám. A verseny korábbi szakaszán halucináltam már állatokat, kidőlt faágak vagy útszéli kövek láttán. Itt viszont egy letámasztott Leki botot akartam elvenni, úgy, hogy az enyém a derekamon volt összehajtva. Csak az volt a fura, hogy magasabb bot volt, mint az enyém, de így is simán megragadtam volna, ha nem szólnak rám a Bettiék. Ezen mindnyájan jót nevettünk. A frissítéssel gyorsan végeztünk, szaladtam is tovább. Néhány perc múlva megjelent Csombók Csabi. Az arcán látszott, hogy nem elégedett. Kérdeztem, azt mondta elfutotta az elejét. Bíztattam, hogy ne foglalkozzon a helyezéssel, nyomja amennyire csak bírja. Mire a Vörös-kő lábánál lévő Hétvályús forráshoz értem, már úgy néztem ki, mint egy kismalac. A kezemen lévő gélmaradványok sárral keveredtek, ami aztán átragadt a botra is. Úgy éreztem itt az ideje, hogy a meredeken mászás előtt megigazítsam a toalettem. Most kivételesen nem volt senki a forrásnál, így egy-két perc alatt végeztem és nekiindultam felfelé. Itt mindig eszembe jut Gerlai Orsi több évvel ezelőtti intelme, „A titok az hogy nem szabad megállni”. Én itt azóta is mindig így megyek. Meglepően gyorsan felértem, és örültem nagyon, hogy innen már csak szinte le kell szaladni Szentendréig. A szaladásból szinte semmi nem lett, úgy fel volt ázva a pálya, hogy a botokkal együtt is csak csúszkálni mertem. Annyira koncentráltam, hogy ne essek el míg végül csak fenékre huppantam a sárba. Amikor megláttam a Skanzen pont előtti aszfaltot az maga volt a megváltás, és egy pillanat alatt elfelejtettem minden aznapi nehézséget. Ezen a ponton is szuper volt a hangulat. Itt már csak leadtam Atinak minden felesleges cuccom, de mielőtt elindultam volna az egyik crew odaadott egy postit-et. A gyermeke lelkesítő üzeneteket rajzolt folyamatosan a versenyzőknek. Hogy ez milyen megható volt. El is tettem az övembe, és ezzel az üzenettel futottam be a célig.

Ahogy kiértem a főútra, megcsapott a napsütés és a meleg. Az erdőben sokkal kellemesebb idő volt. Itt már azt terveztem mindent kiadok abból, ami még bennem van. Kissé hányás közeli érzésem is volt ekkor, de mégsem álltam meg, attól tartottam nem fogok tudni újra elindulni. A Bükkös-patak partján újra árnyék lett, ettől máris jobban éreztem magam. Egy lány itt már sétált, mellé érve bíztattam, hogy fusson velem, ha nekem közel az ötvenhez megy, akkor neki is fog menni. Erre nagyon meglepődött és elindult velem. Gratulált, de néhány száz méter után újra sétára váltott, nem tudtam behúzni a célba. És ezután jött az a része az egész futásnak, ami csodálatos, és amit nem lehet megszokni. A patak fa hídján átfutva, felkocogtam a macskaköves utcán, egy jobb majd egy bal kanyar. Ott már észrevettek a crew tagok és erőteljes kolompolással jelezték a tömegnek, hogy újabb futó érkezik. Mivel én már aznap a sokadik befutó voltam, a sétáló utcában ténfergő emberek már tudták mit jelent a kolomp és lelkesen tapsolni kezdtek. Nyílt szét előttem a tömeg, és akkor épp nekem tapsolt mindenki, én pedig szokásomhoz híven elsírtam magam. A Dunakorzóra ráfordulva a szpíker bemondta a nevem, mint újabb célba érkező. Megkaptam az érmem, és egy jó hidegvizes törülközőt a nyakamba. Egy rövid felszerelés ellenőrzés, és végre mehettem megölelni a Gizionokat: Földi Zsuzsit, Németh Szilvit, Cserta Balut, Bettit, Atit és végül Gabit.

A hivatalos, és a nem hivatalos befutó fotóm (köszi Betti😊), amely bizonyítja, hogy én igyekeztem. „Aki most nem esett az nem igyekezett” (Belus Tamás)

12:44:05 a hivatalos idő, női 13. hely