terep
Mátrabérc Trail – Palásti Péter, beszámoló
Hát megtörtént a várva várt, és így utólag nem kellett volna tartanom ennyire, mert tényleg felkészült voltam. A siker másik titka – ami eddig se volt igazán az – a jól megválasztott frissítés volt.
4:45-ös kelés, mert kész csapattal mentünk, Csabika (Csombok) és felesége, Helga és egy másik ‘bérces jóbarát Polyák Géza alkotta az utazó csapatot. Derült napra ébredtünk, de az útról már látszott, hogy a Bükk és a Mátra felett is szürke az ég, lehet eső, erre is számítottunk. Sima érkezés után (Csabika kb. a rajtkapunál parkolt:-) gyors pacsi Ficzere Julival és Tomival, meg a többi ismerős arccal, a szokásos verseny előtti szertartások. Tíz perccel indulás előtt egy fél meg egy sör… helyett egy gél meg egy só. Start előtt 1:30-cal megjött Antal Csabi is, így legalább akkor láttam, meg még kb a rajt után három percig.
Az első pár perc után szétrázódott a mezőny, miután elég elölről indultam, érzésre az első harmadban utaztam. Ahogy javasolt volt, Kékesig “meg kell tisztelni” a pályát, így csak szépen haladgattam, bár így is sikerült elesni egy tök ártalmatlan úton a sárban elcsúszva. Na jól van, ez megvolt, menjél tovább, kell a baj, mert olyan nincs, hogy 55km-en keresztül semmi ne legyen. A kis baj a jó baj.
A frissítési tervem szerint 30. percnél só és víz, az 50. percnél ment a következő gél. Ezt a ritmus igyekeztem tartani, azzal dobtam fel az egyhangúságot, hogy minden második só mellé ment egy magnézium is, de ez csak Kékes után.
Kékesre majdnem úgy érkeztem, ahogy előre szerettem volna, vagyis mintha akkor kezdeném a pályát. A majdnem annyit jelent, hogy kicsit lefagyott a kezem, így a cipő szorosabbra húzásához Csabika segítségét is igénybe vettem. Ők ott vártak és nagyon kedvesen frissítettek, biztattak, sürgettek tovább. Különösen Juli tudatosította, hogy ez verseny, ő volt a szinkronhangod :-). Nagyon hálás vagyok érte, még sosem volt ilyen “egyéni frissítésben” részem!
Kékestől Galyatetőig szinte semmire nem emlékszem, csak hogy egyre hidegebb lett, esni, majd havazni kezdett. Itt olyan hullámos pálya volt, benne a Csór-hegy egy aljadék nehéz lejtővel. Itt húzott el mellettem Lőrincz Oli botozva. Na akkor én is előkaptam a botomat, azzal hiba nélkül leporoszkoltám ezen a részen. Előzőleg Polyák Géza jól rám ijesztett ezzel kapcsolatban, hogy itt TT-zett a múltkor is valakit hordágyon hoztak le..
Galyára érkezve a kis csapatom már várt, a kulacsot gyorsan megtöltötték, próbáltak etetni, nem nagyon voltam éhes, de egy negyed cikk narancsot és ropit azért ettem, csak hogy jó legyen a szám íze. Utóbb ez hülyeség volt, mert úgy éreztem megzavartam a frissítési ritmust a plusz bevitellel. Legjobb nekem ilyenkor ha maradok a műkajánál, víznél, sónál. Csak azért írom le, hogy ne felejtsem! A magnézium bevitele nagyon hasznos volt, mert a kezdődő görcsöket csírájában fojtotta el.
Az út idáig is csodaszép volt, de talán ez után jött a legszebb része. Nem vagyok a minden kanyarra és fűszálra emlékező típus, de ettől szebb pályát el se tudnék képzelni! Talán az Ágasvár és környéke volt a csúcsok csúcsa. Bevallom őszintén a versenyzés annyira nem izgatott, mert első alkalommal futni egy pályán nem nagyon tudom viszonyítani magam. Így hogy ki megy el mellettem vagy én ki mellett megyek el, nem nagyon foglalkoztatott. Csipit azért megjegyeztem a kis párducmintás nadrágjában:-)
Mátraszentimrére leérve barátságosabbra váltott az idő, egészen jó bőrben fordultam meg a sípálya alatt, és nagyon hasznos volt Tomi videója egy bizonyos dózerjárta elágazásnál! A pálya jelölés egyébként kifogástalan volt, egy métert se(!) néztem be, ami ugye nagy szó. A futómozgást még az enyhébb emelkedőkön is fent tudtam tartani és vártam vagyis frászt vártam, hogy kimenjen az erő vagy valami nehézséggel (görcs) kelljen megküzdeni. De Mátrakeresztesig se akart semmi agyoncsapni. Beérve a frissítőpontra 5 óra 10 perc környékén egy villámgyors víztöltés, pár pacsi, Tomi közölte: 6:40 környéke lesz (ha el nem…). Innentől ismert volt a pálya az előző 3 Muzslámból, így nem hittem a csúcsnak egyik kis megelőző padot, masszívan botoztam felfelé. Bár egy idő után azt éreztem többet vesz ki a bot, mint amit nyerek vele. Gondoltam összehajtom, de nem hagyta magát … a próbálkozásokkal elpocsékoltam néhány mentális eurót, már beletörődtem, hogy akkor így megyek. Az utolsó pillanatban aztán csak sikerült. Az egész csak arra volt jó, így utólag, hogy nem magamra figyeltem. A Muzsla tetőn valaki csendben megjegyezte, na már csak a Koncsúr és lent vagyunk. A Koncsúr utáni lejtőzésen is még kitartott a lábam, kellett is, mert a sziklás rész után, közvetlenül a Diós-patak árok előtti rész csúszott is. Itt ment el mellettem Lantos Bori (de Múzslásként), felém dobott egy hahót, ami jól esett. Úgy tűnik, lépten-nyomon egymásba botlunk a versenyeken. A Diós árkából felmászva az útra azért elkapott egy kis vér, mert észre vettem magam előtt Lázás Kornélt, úgy 100-150 méterre. Tudtam hogy a hátralévő másfél kili jól futhatóan lejt, és ami maradt azt még kipréseltem. Ellentétben a Szentendre traillel, amikor ez a maradék 5 perces kilire jó ha elég volt, itt meglepően jól mentem (3:40 körül) és befogtam, majd a pincesor előtt meg is előztem Kornélt.
6:42:21 a hivatalos idő. Férfi 34. (női 5:-), korosztály 7. hely.
De nem ezért voltam boldog, hanem azért mert holtpont nélkül egyenletesen tudtam végigmenni, ezen a csodálatos pályán. A verseny egyből a szívem közepe lett!
Boldogság még, hogy Csabinak sikerült elérni a sub 6 órát. (korcsoport 2.)
Fotók: Ficzere Julianna
Bergmarathon – Gajdos Imi, beszámoló
Bergmarathon Hohe Winde – Egy szeles negyvenkettes
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nem írtam még beszámolót. Kezdő amatőrfutó vagyok. Amióta Gabi osztja be a szabadidőm egy jelentős részét, azóta jó, ha háromezer km-t futottam. Másfél év alatt. Októberben futottam életem első maratonját. Akkor fejben azzal nem számoltam, hogy addig sosem tapasztalt megterhelésben lesz részem. Meg is lepődtem úgy a 35. km körül. Azért sikerült végigfutni és tartani a megbeszélt 5:15-ös tempót.
Nem sokkal ezután jött az ötlet, hogy jó lenne megpróbálni ezt a Jurában tartott terepmaratont. A felkészülés nem volt éppen optimális. November kivételével nem volt olyan hónap, amikor összejött a 200 km. És sajnos olyan hónap sem volt, amikor ne lettem volna megfázva. Szóval nem volt éppen minden ideális, de a verseny napját megelőző két-három hétben már betegség nélkül készülhettem és elkezdtem a környező 800-900 méteres dombokkal ismerkedni.
A Jura-hegység Svájcnak egy kevésbé ismert vonulata. Nem csoda, hogy az Alpok mellett mellőzött marad, hiszen alig éri el a kétezer métert a legmagasabb pontja és távolról sem olyan látványos, mint a berni vagy a Wallis-i alpok négyezresei. Nevét leginkább a róla elnevezett svájci kávéfőzőmárka teszi világszerte ismertté, amelynek központja Niederbuchsitenben, egy, a hegység mellett fekvő kis faluban található.
Természetesen nagyon szép környék ez is. Csak nem olyan sziklás és kietlen, mint 2500 méter fölött az alpok, ahol se fű, se fa sincs már, hanem ilyen:
Ne, de akkor a futás: 9-re érkeztünk, 9:55-kor volt a rajt. Egy kis süti meg kávé, aztán a kb. 150 résztvevő átvonult a starthoz. Az idő ekkorra kicsit naposabb lett a reggeli esőshöz képest, így a dzsekit inkább a futózsákba tettem, hátha majd később szükség lesz rá. A start előtt nem nagyon tülekedtem előre, ami kicsit baj volt, mert az elindulás után kellett vagy 4-5 km mire végre abban a tempóban futhattam, ami nekem passzolt. Az első 8-9 km többnyire aszfalton ment. Bemelegítésnek teljesen jó volt.
Aztán jött az első emelkedős szakasz, aminek a végén elértük a névadó csúcsot a Hohe Winde-t 1200 méteren. (370-ről indultunk). A körülöttem futókkal teljes összhangban ezen a szakaszon ahol tudtunk ott futottunk, de sok emelkedő volt, ahol maradt a séta. Köszönhetően annak, hogy egész héten gyakran esett és még a verseny reggelén is volt eső, elsőosztályú dagonyában volt részünk. A sok erdős szakasz után a hegycsúcs elég kopár volt és teljesen rászolgált a nevére: olyan szél volt fent, hogy az úgynevezett „Gipfelfreude” teljesen kimaradt és menekültem el onnan, ahogy csak tudtam. Picit lejjebb frissítőpont: meleg húsleves. Zseniális volt! Utána egy kevés biberli (Appenzell-i sütiféle mandulatöltelékkel)
A következő szakasz lement 400 m szintet olyan 4-5 km alatt, többnyire erdőben ment az út, a napsütés abbamaradt és lassan elkezdett szállingózni a hó. Haladósabb szakasz volt, helyenként aszfalton is mentünk.
Kb. a 22. km-hez megérkezve volt egy újabb frissítőpont. Itt is volt húsleves ( ez a húsleves dolog nekem azért akadt be ennyire, mert a sok édes dolog után hihetetlen jól esett valami sós) és kellett a dzseki, mert a hó továbbra is esett és már a szél is rendesen nekikezdett. Innen már nem messze volt az újabb 1200 méteres pont, ami után már többnyire lefelé futottunk. Persze így a 23. km után már érződött a fáradtság is, meg valahogy a motiváltságom is alábbhagyott. Csak ott futottam, ahol lejtett, illetve, ahol csak nagyon picit emelkedett. Voltak még nagyon szép szakaszok, pl. pont az utolsó frissítőpont után egy patak mellett vitt az út. Dagonyában itt sem volt hiány.
Így értem be kb. 5 óra és 40 perc után életem első, de semmiképpen sem utolsó terepfutó versenyén. Sok még a tanulnivaló, sok km-t kell még lefutni, de a terepfutásban nagyon megfogott (igazából már a felkészülés alatt) a változatosság. Rendesen elfáradtam, még így harmadnaposan is gondot okoz a járás, de már most van kiszemelt következő futás…
Ha bárminek kedve lenne ezen vagy más Svájcban tartandó versenyen részt venni, akkor nálunk (Bern mellett) szinte mindig van szabad ágy. Persze ezt csak azt tudja meg, aki végigolvasta a beszámolót 😎
Bükki Kilátások Hard – Üsztöke Andi, beszámoló
2-3 hónapja gondoltam ki, hogy legyen Bükki Hard, ha már az összes terepverseny szervező megőrülni látszik idénre (legalábbis remélem jövőre visszaintelligensednek!). Nagyon szuper lett volna márciusban egy jobb 50-es VTM-et futni, mint tavaly, de Csanya átpakolta áprilisra a versenycsokrot. Így már túl közel került volna az 50-es az UTH Szentlászló trailjéhez.
A legkedvesebb versenyemről ne is beszéljünk! A Vadlán máshonnan rajtol, másik irányba, és ráadásul törölték az 50-es távot… Ezt kb katasztrófaként élem meg azóta is.
Ezek nyilván negatívan hatnak a mentális állapotomra.
Az elmúlt 1-2 hónapban 2x voltunk Bükköt kukkolni. Na most nem tudom még, hogy “Boldogok a lelki szegények…”-kel jobban jártam volna-e, ha ezt nem teszem. Ott és akkor további papírnehezékek kerültek lelkemre.
Az első bejárásnál rögtön az arcunkba kaptuk az Istállóskői mászást. Tettem ezt a fogyókúrám (értsd: karácsony utáni teljes édességmegvonás) harmadik, illetve menstruációm első napján. Hátööö…nem volt pozitív élmény! Ne fogyózzatok, úgyis lefutjátok! 😁
A második bejárásnál nagyobb kompániával felvértezve (a szopás többfelé osztódik??) vettük be az erdőt. A jeges, saras, havas erdőt. A 3,5 órásra tervezett futás 4,5 órás lett. Azóta is olvadásért imádkozom minden áldott nap!
Belus Fruzsi, Palkovics Nóri, Belus Tomi (és persze még sok más futó) beszámolói nagyon sokat segítenek és sok mosolyt (fejhangon nyerítést) csalnak az arcomra. Tudom, hogy nem vagyok egyedül sem a jó, sem a rossz dolgokban. Egy ennél is nagyobb plusz, az a baráti társaság, akikkel hétről-hétre együtt futunk. Nagyon sokat ad a barátságuk!
Szóval azokban a pillanatokban, amikor elvesznék a hasztalan önsajnálatban, elég rájuk gondolnom! Várom, hogy mit ad ez a verseny. Már csak bő 2 hét.
Megadta! Ha tömören akarok fogalmazni jó volt! És kellett a pályabejárás! Így aki nem akar hosszabban olvasni, már mehet is futni!
Pénteken munka után indultunk Egerbe, Rebekáékhoz. Voltak olyan kedvesek, hogy elszállásoltak a saját otthonukban.
Este elmentünk vacsorázni, aztán elmentünk még egyszer. Csak hogy biztos jól frissítsek…ööö töltsek! 🙈
Nem aludtam túl sokat, mert kb óránként mentem pisilni, hála az este elfogyasztott 1 liter almalének…
Reggel az ébresztő előtt már fent voltam. Felpakoltunk, elindultunk…volna…a házban, a töltőn felejtettem az órám (Spoiler alert…így is lemerült 8 km-rel a cél előtt…)
Teljesen nyugodt voltam. Felkészültnek éreztem magam, még a frissítésemről is csináltattam “tetoválást” a kézfejemre, puska gyanánt (akinek nincsen esze alapon).
Tudom-tudom…percre kell írni, de addigra már nyomdában volt a tetkó, illetve a bejárás segített, hogy kilire is jó legyen. Jó volt! Ja! És most magammal is vittem a frissítésem. 😂
A rajtközpontban ment a tanakodás, hogy hosszú, rövid, hosszú vastag, vékony hosszú+rövid….váááá…rosszul döntöttem, de szerencsére mindig van a zsákomban karszár, kesztyű. Később kellettek is.
Szemerkélő esőben indultunk, ami később hol erősebbre, hol gyengébbre váltott, ami tejköddel párosult. Személy szerint imádom a ködöt, bár itt kissé ijesztő volt, amikor már az ösvényt sem láttam magam előtt.
A két kép ugyanazon az útszakaszon készült 2 hét különbséggel.
Szilvásváradra nagyon jól érkeztünk Tibivel. 20 km, 2,5 óra, 800m szint. Gabiék ezen a ponton segítettek Imarónak, illetve amikor odaértem, nekem. 🥰
A dupla zacsiba csomagolt izó kiszakadt, minden poros lett a zsákomban, amit az eső ragaccsá változtatott. Még a pólómat is deréktájon…😂
Pár apró kavicstól itt meg kellett szabadulnom, de utána már nem volt gond. Jobban mondva nem foglalkoztam a talppárnámba fúródó apró biszbaszokkal a későbbiekben.
Felvértezve indultunk tovább Istállóskő felé.
Felérve a tetejére (óbaz…sose érünk fel???), kis kanyar, és egy másik szélességi fokon találod magad. Nem szidtam én sem Petit, sem Főnit, csak saját magamat. Kellett volna a vastagabb felső, plusz még egy. Még jó, hogy mindig cipelem ha kell, ha nem a karszárat/kesztyűt!!! Még így is fáztam kicsit, de kb fél órával később újra saját szélességi fokunkon találtam magam. Mondjuk ettől még nem lett melegem.
Még Istállóskő felé mászás közepén leszakadtam egy kisebb csapatról, plusz Tibiről. Kicsit elveszve éreztem magam a ködben, de szerencsére az órám mutatta, hogy jó helyen vagyok! Ezen a ponton van egy olyan kilométer, amin már áthaladtunk egyszer, így erősen figyelned kell, hogy merre kell tovább futni. A köd és az oda-vissza szakasz a pályában kissé elbizonytalanított, de szerencsére nem csak szalagok voltak (iszonyat jól volt jelölve a pálya!!! 5 csillagos!), hanem ezen a ponton egy irányító is volt! Itt megcsíptem Tibit és egy kisebb csapatot, köztük Fekete Beatrixot és futótársát. Velük a verseny végéig kergettük egymást.
Cserepeskő és Tar-kő igen technikás szakasz. Dőlésszöge jól futhatóvá tenné, de a 25 centinként függőlegesen élére állított lapos szikláknak köszönhetően értelmezhetetlenné tette ezt a mozgásformát. Ha ezen a ponton videó készült volna rólunk, akkor azt hinné az néző, hogy itt mindenkit frissen engedtek a detoxikálóból… (Ha itt “futott” a Fun táv is, akkor értem az elnevezést! 🤣)
Végig fegyelmezetten frissítettem, de nagyon vártam már a Nagy-mezői pontot, mert ott engedélyeztem magamnak egy nagyobb habzsi-dőzsit. Jó volt valami értelmeset enni a sok zselé meg izó után!
Nagy-mező után jött egy hosszabb lejtős szakasz, aminek egy idő után úgy éreztem, hogy nem akar vége lenni. Igazából csak az utolsó mászáson szerettem volna már túlesni… Sajnos az Ódor-vári mászás elején visszaelőzött Fekete Bea. Hiába készülsz lelkileg a verseny szinttérképéből (bár nagyon sokat segít), meg pályát jársz be, ha edzések alatt “ellógod” a mászásokat. Itt már csak az akaratom vitt.
Sokan mentek ki úgy, hogy rohadtul nincs kedvetek, ez fáj, az fáj…Na! Hát ezek azok az edzések, amik az ilyen holtpontokon átsegítenek a hosszú versenyeken. Ha nem is látod ott és akkor az értelmét, hidd el, hogy azok is kellenek! Nem feltétlen az “Ez is beépül” blabla miatt. Részemről azt gondolom, hogy a testileg-lelkileg fos edzések a mentális erőnlétedet edzik ! Ott alakulnak a midikloriánok! 🥰
Szóval elhagyjuk Ódor-várat, az egyetlen helyet, ahol végre volt kilátás is, erre nem lemerül az órám?? Mondom magamban: “Marha jó lesz ez az UTH Szentlászlóján…powerbankkal kell majd futnom??” Jól felcsesztem magam, elszórtam pár fityinget a mentális százasból. Még jó, hogy ott volt Tibi! Ha futott, futottam, ha sétált, sétáltam. Lehajtott fejjel tettem az egyik lábamat a másik után. Innen már nem sok minden kötötte le a figyelmemet. Épphogy rápillantottam a Bambara hátsó (?) bejáratára. Szét volt szalagozva, hogy itt élesen kanyarodj jobbra, még az elkábult futó sem tévedt volna be a wellnesbe, olyan erőszakosan tereltek vissza a fák közé. Még egy nagyon durván fellocsolt lejtő jött, lehet egyszerűbb lett volna seggre ülve lecsúszni, de derekasan leküzdöttük magunkat két lábon. A “célban” a tiszteletkör előtt hallom Gabit, ahogy kiabál: “Told meg Andiiii!”. 🤣 Örültem, hogy végre beértem, nem volt már nafta tolni. De beértem. Mondjuk nem voltak kétségeim, de azért ennél többet szoktam mosolyogni a célban. Ha másért nem, hát azért, mert vége van! 🤭
Aki rivalgásért, meg éremnyakbaakasztásért jönne, az ne tegye! Csöndes célbaérés, csöndes nyűglődés a teremben. Megszán az egyik önkéntes, és elmegy a levesemért. Felejthetetlen segítő, felejthető leves. Míg várom, hogy hűljön (ehetetlenül forró), addig vakarom a vádlimról a sarat. Ki volt írva, hogy saras cipővel nem menj az emeletre…végig lelkifurkám van. Csak később eszmélek, hogy a földszinten vagyunk…
Nem elégedetlenkedek (persze Gabi és Peti fogadásokat kötöttek, hogy mi lesz az első ((elégedetlenkedő)) mondatom), mert sok mindenben fejlődtem (frissítés), célidő 9:30 volt, 9:39 lett… Nem vész. Van hová fejlődni! (Botozni kéne…)( Meg mászni. Sokat!) Még van bő két hónap az UTH-ig. A világot nem váltom meg ennyi idő alatt, de azért próbálkozni lehet!
Szóval a pálya jó, csodás helyeken vezet, a szervező és csapata jó fej. Ha szeretnéd magad kihívás elé állítani, akkor itt a helyed!
baratrunning.com 