terep
Tailwind Börzsöny Trail, M – Giczei Zsolt, beszámoló
Mióta megérkezett a nyár, folyton csak aludni tudnék…a legtöbb napon már a szokásos két kávé sem elég, be kell iktatnom egy harmadik adag koffein infúziót is. Vasárnap is szívesebben aludtam volna tovább, főleg az előző napi pincefelújítás végett. Mindkét karom izomlázas volt és még a jobb térdemmel is levettem egy ajtót véletlenül.
Az előző hét is kicsit pechesen alakult, kezdve a megelőző vasárnap estén történt attrakcióval: El akartam kapni egy dőlő borospoharat, ami sikerült is, csak hát a pohár már nem volt egy darabban, mire elkaptam, így azóta is érzéketlen a jobb hüvelykujjamat bekötve indultunk Diósjenőre.
Réka autója is váratlanul defektet kapott, s pótkerék híján csatlakozott hozzám, hogy Bánkon tudja le a bringás ráfutós edzést, amíg én a börzsönyi fák közt hűsölök.
Ahogy megérkeztünk már ismerős arcokba botlottam: Bajusz Rosival és Pintenics Győzővel beszélgettünk a rajtszám átvételéig. Rajtuk kívül is még sokakkal sikerült váltanom jó pár szót verseny előtt s után is, pl. Üsztöke Andival még egy közös Gizion-fotó is készült, miután kölcsönzött nekem a kullancsriasztójából, de gratulálhattam Szabó Dávidnak is az S táv megnyeréséhez, vagy Orgoványi Petrának a szintén S távon elért második helyezéséhez, míg Fazekas Évivel a terepfutás szépségeiről diskuráltunk közvetlenül indulás előtt és a jelenleg talán leggyorsabb fiatallal, Juhász Patyesszel ebéd közben beszélgettünk a jelenlegi életünkről. A futás szeretete összeköt bennünket (by Zsolt Coelho).
A bemelegítés előtt még átvettük a Tailwind-es rendelésünket és kihasználva a lehetőséget kóstolgattunk is Rékával, mert Dani és Gábor ilyen jófejek, sőt olyannyira azok, hogy a kis flaskámba kaptam is a citromosból a versenyre. Folyóügyek elintézve, bemelegítés letudva, s a rajtvonalnál szokásos középen elhelyezkedve vártam, hogy 10:30 legyen.
Nem indultam erősen, mégis hamar felszökött a pulzus, egy kicsit a kiírt értékek fölé…emelkedőn nekem amúgyis hajlamos magas lenni, bizonyára mert gyenge vagyok mint a verébfing, -mert még csak nem is izgultam most – plusz a hőmérséklet is kezdett szépen emelkedni, így próbáltam óvatosan haladni, felfelé szépen sétálgatva, vagy lassan kocogva, beállva valaki vagy valakik mögé. A meleg miatt már az elején bevizeztem a csősálamat és ezt az összes frissítőpontnál megtettem később is. A folyadékpótlásra is ugyanígy gondosan ügyeltem: az első 10 km-ig, mindkét flaska tartalmát magamba ürítettem, összesen 7,5 decit s ugyanennyi fogyott a 18. km-ig is. 3 darab sótabletta és ugyanennyi zselé is elfogyasztásra került, ami miatt büszke is voltam magamra – ilyen akkurátusan kellett volna a Mozarton is figyelni a frissítésre…csak a pulzus nem akart beállni. Lefeléken, szépen beállt – bár a technikás részeken nagyon óvatosan közlekedem továbbra is a térdem miatt (ami persze egyszer meg is fájdult lejtmenetben) s a f*sosságom miatt is – , felfelé, mindig a kiírt értékek felett állapodott meg, de éreztem, hogy nem lesz gond, mert nem nyomtam neki sületlenül, nem mentem bele f*szméregetésekbe sem, csupán próbáltam tartani egy könnyed tempót az utolsó checkpointig, ahonnan már végig lejtett a terep s a célig tartó utolsó km-eket közepes tempóval tartani. Szépen előzgettem így ki az embereket, még valakivel kicsit diskuráltunk is az erdő szépségéről pár percig, s emlékeim szerint csak az L távosok hagytak le a végén, bár sokáig azt hittem az egyikükre, hogy az M-en indult. Minden jól is ment, bár az utolsó kb 100 méteren, ami aszfalton vezet a célig, ismét begörcsölni kezdett mindkét vádlim. Minden évben ez történik, valószínűleg jól jött volna még egy sótabletta, a meleg, s a gyors tempó kombinációja miatt lehetett.
A pulzuskontrollt még minden bizonnyal gyakorolnom kell, főleg ilyen időjárási körülmények mellett, s várnom kell a térdem gyógyulására is, de összességében nagyon elégedetten fejeztem be a futást, élveztem az egészet, a Börzsönyt, az ismerős arcokat.
Tailwind Börzsöny Trail, L – Üsztöke Andi, beszámoló
Versenynevezés felkészülésre is lehetne a címe.
Avagy hogyan ronts el gyakorlatilag mindent, hogy októberre jobb legyél (i hope so…)
Vaaaagy “Útmutató kisokos kezdő terepversenyzőknek”
Biztos mindenki ismer egy-két “celeb” futót, aki a rosszul sikerült verseny után mindent is kiír Instára, hogy miért is nem sikerült jól a versenye. Na! Most ez jön, csak celebség és instaság nélkül.
Verseny előtt 2 hétig elég keveset aludtam. Anyósomat ápoltam egy hétig, utána meg betört a meleg.
Itt el is érkeztünk a második sirámhoz.
Neeeeem bííírom a meleget. 25 fok felett nekem már forróság van! (Lehet hangosan röhögni és térdet csapkodni, hogy akkor én miért is gondolkodom spanyolországi költözködésben…)
Arról nem is beszélve, hogy nyílván láttam nevezéskor, hogy nem szeptemberben, hanem július közepén kerül megrendezésre a verseny.
Mindegy, nem az eszemért szerettek!
Csapjunk még a kifogásokhoz egy kis izomletapadást a hamstringjeimen.
Talán az előzmény-kifogás ennyi.
Amit a versenyen elrontottam, azt csak azért írom le (a teljes szégyenérzettől azóta is a sarokban kuporogva…), hogy mások tanulhassanak belőle! Bár tudom, hogy ti mind okosak vagytok, és sosem követnétek el ilyen baklövéseket!
Szombaton feljöttek vidékről futós barátaim, hogy tőlünk indulhassunk vasárnap a versenyre. (Igen, Ági barátnőmet is behúztam, ne egyedül érezzem már szarul magam!!!)
Dióék is átjöttek este, hogy bandázzunk kicsit. Iszogattunk, eszegettünk, beszélgettünk. Nem gondolom, hogy arra a 2-3 italra rá lehetne fogni bármit is, de legyen! Igen! Ittam alkoholt!
Reggel útban Diósjenő felé túlzott drukk fogott el, nem is értettem miért. Tudtam, hogy nehéz lesz, durván jó versenytársakkal, nem helyezésért dobogóért megy a küzdelem(helyezésért mindig megy, csak ki tudja, hanyadikért??). Tanulni mentem. (Van mit…)
Egyre több az ismerős a versenyeken, ami nagyon jó érzéssel tölt el! Találkoztam Enikővel, Zsolttal meg sok más (most még…) nemGizionossal .
Jöjjön az első 2 (3) hiba!
-nem vizeztem sapit…(pedig menő, új sapim van! 
)
-nem melegítettem be
– +1 hiba: nem ésszerűen pakoltam mellényt
A rajt jó hangulatban telt, előtte tudtam beszélgetni kicsit Enikővel (nagyon jó futónak tartom, és emellett mégis elképesztően visszafogott és szerény!).
Az első 11-2 km jól telt, egy érzésre középső bolyba kerültem, ami a végéig nem is változott. Ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást. Most már nagyobb az önbizalmam ezen a téren. Tudom, hogy felfelé cefet gyenge vagyok (annnnnnyira jó lenne, ha ez tudna változni!!!!!!!), viszont most már tudom, hogy lefelé elég jó! Ezt is lehet még fejleszteni, de az átlagnál bátrabb és jobb vagyok (Rebeka meg nem átlagos!).
Szóval haladgatunk felfelé (érzésre ebből állt az útvonal 80%-a), tűz le ránk a nap, gondoltam ideje lenne sótablettát bevenni. Nem akart a kezem ügyébe kerülni. Még kétszer próbáltam megtalálni egy picike zsebben, amiben a személyim, egy zselé, papírzsepi, ragtapasz MEGASÓ is volt…mindhiába. No problem, úgyis mindjárt jön az első frissítő állomás. 
Még egy hiba! Készülj fel a pontok elhelyezkedéséből is! Én azt gondoltam, hogy ha 3 frissítő lesz, akkor azt biztos arányosan helyezik el. Khmm…hát nem. Meg milyen cuki már! “Azt gondoltam…” Amúgy teljesen jó helyekre rakták a pontokat, csak nem ott volt az első, ahol én számítottam volna rá.
Szóval 12 km után nem vártam tovább, megálltam kipakolni a motyót. Vicces, hogy milyen pici helyre be tud férni ennyi minden! Utána már elöl volt a sótabi. Csak későn…
A verseny nagyon szép helyen futott, bár gyönyörködni sehol nem álltam meg, de abszolút átéreztem, hogy milyen szép helyen vagyok! Egy patakon átkelve tudtam is (abból az egy börzsönyi futásból), hogy hol vagyok. Itt vezet fel a Nagy Mánára az útvonal. UTH-s Vörös-kő mászás, csak tűző napon! Érzésre jobban bírtam, mint áprilisban. A fekete leves még nem itt jött, de már alapozott…
A Nagy-Hideg hegy előtt valamivel, a verseny 2.-3. órájában történt, hogy ha ittam pár kortyot, utána hányingerem lett (és csak hogy tudjátok! fogszabival kb semmilyen futós kütyüből nem lehet értelmes mennyiséget fogyasztani!). Nagyon szomjas voltam, folyamatosan csak ittam volna, de nem akartam hányással energiát veszíteni. Így nem ittam eleget. Közben az órám is megviccelt, mert a kiírt szintemelkedést Nagy Hidegen már elértem. Gondoltam innen már csak lefelé visz utam.
Másik nagy hiba…KÉSZŰLJ FEL A PÁLYÁBÓL!!!
Még a Csóványosi pont hátra volt. Mentálisan teljesen kiborított, hogy az 1400 helyett már 1500-öt, aztán 1600-ot mutatott az óra. Csanya itt már egyáltalán nem volt fehér ember számomra. Meg se fordult a fejemben, hogy az órám is lehet szar. Teszem hozzá, soha nem fordult elő még ilyen!
Csóványos alatt 200 méterrel annyira rosszul voltam, hogy le kellett ülnöm egy fatörzsre. Itt lenyomtam egy zselét (meleg és ragadós, sok kedvem nem volt hozzá), mert azt már tapasztaltam, hogy ez csak átmeneti, túl leszek rajta, csak muszáj energiához jutnom. Elmentek mellettem páran, mindenki szeretett volna segíteni! Cukik voltak! Eltelt 5 perc és én is jobban lettem. Nem túl vicces hangulatban, de felkecmeregtem a hegyre. Itt már 1675 m szintemelkedést mutatott az órám…Innen már tényleg lejt! Végre!!
Pár pillanat múlva vissza is előztem azt a pár lányt. Mondták, hogy adjak a cuccból, amit nyomtam! Nem gondolta egyikük sem, hogy így feltámadok!
Az utolsó ponton már csak csippantani álltam meg, bár csábított, hogy itt jég is volt. Kb 2 km volt csak hátra, mikor megelőztem még két lányt a lejtőn.
Petiék hatalmas kolompolással vártak a célban, a staff pedig hideg vizes törölközővel! Mindkettő nagyon jól esett!!!
És hogy a legeslegeslegvégére is hagyjak hibát…kb 17 órakor ettem először beérkezés után. Gabitól ezúton is elnézést kérek, és szépen kérem, hogy szégyenében ne rúgjon ki a csapatból!!! Nem ő tehet róla, mindent elmondott, csak hát…Erre nincs is mentség. Talán pillanatnyi (úgy 17 órányi) elmezavarra még próbálhatnék hivatkozni, hátha elhiszi!
A versenyből nagyon sokat tanultam, hiszem, hogy beépül!
Mozart Ultra – Szabó Tibor, beszámoló
Gabival tavaly október óta dolgozunk együtt. Egy elég jól sikerült téli felkészülési időszak után, ahol kétszer egy hetet kellett összesen kihagynunk betegség miatt, tavasszal beleszaladtam egy 3 hetes influenzába, ami alapjaiban rengette meg a felkészülést. Innentől csak görgettük magunk előtt a kimaradt hétvégi hosszú edzések terhét, de amit lehetett megtettünk, hogy jó formában álljak a rajthoz.
Pénteken délelőtt rajtszámátvétel, ahol végre élőben is találkoztam Gabival, Belus Tamásékkal és Giczei Zsoltiékkal. Ekkor mondtam először Gabinak, hogy holnap én színpadon fogok állni. Jól megmosolygott.
Az előjelek nem voltak jók. Egész héten a vádliaimmal szenvedtem, a jobb különösen fájt. Olyannyira, hogy még masszőrhöz is elmentem kétszer, pedig ilyet én az elmúlt 6-7 évben nem csináltam.
A verseny reggelén halálos nyugalommal ébredtem. Aztán jöttek sorban a ,,bajok”. Előbb az 5literes víz fogója letört, mikor felemeltem, hogy leviszem a kocsihoz, aztán már a kocsiban vettem észre, hogy a telefonom a lakásban hagytam, végül a botokat hagytam a parkolóban. Azért a végén csak elvergődtem a rajthoz, ahol bemelegítés képpen beálltam a wc sorba, ez kb 6:20-kor volt. Itt az idő hipp hopp elszaladt, és mikor jöttem ki a wc-ből a speeker már számolt vissza 8-7-6… Szóval tulajdonképpen a én egy toitoi-ból rajtoltam.
A rajt után a pulzusom nagyon rendben volt, előzgettem, hogy valahogy feltornásszam 140 magassába. 2km után ráfordultunk az első hegyre, innentől szépen lassan botoztam felfelé. Kb fél óra után ért utol Zsolti, akivel a csúcsig mentünk együtt. Meglepően gyorsan, a számoltnál 15 perccel korábban értem ide, jó pulzussal. Innen Zsoltitól elköszönve egy lendületes csapatással vágtáztam az első frissítő pont felé, ahol csak átfutottam, mert volt nálam minden a következő pontig.
Aztán hirtelen egy légüres térben találtam magam, előttem messze mentek, mögöttem senki. A Zwölfernhornt nagyon jó állapotban értem el. Itt ittam egy bűnrossz RB kólát, ami valószínűleg az első és utolsó is volt az életemben, mert botrányosan rossz az íze.
A fergeteges RB kóla habját még a csúcskeresztig kiprüszköltem, majd a lejtőre ráfordulva értek utól a 100-as mezőny élmenői. Beálltam hát mögéjük és szépen lehúzattam magam velük. Nagyon jó ritmusban és tempóval, a pulzusom határán ereszkedtünk, tökéletes volt.
Leérve St. Gilgenbe kezdett melegedni, gyors frissítés után indultam tovább és az első emelkedőn beköszönt az első görcs. Innentől visszavettem picit a tempót és daráltam szépen a km-ket. Ekkor már nagyon meleg volt. Minden apró vízfolyásnál megálltam mosakodni.
A Schafberg föl le megvolt, visszatértem St. Gilgenbe, a frissítés közben futott be Belus Tomi is a pontra. Pár perc után indultam tovább Fuschl irányába és kb félúton a következő frissítőponthoz előzött meg Tomi.
Pár szót váltottunk, ő robogott tovább én meg saját bajommal foglalkoztam, mert éreztem, hogy a gélek nem csúsznak, a vészjelző meg már villog, hogy nincs üzemanyag. Gondolkodtam mi legyen, igazából semmi ötletem nem volt, egyenlőre még energetikailag rendben voltam, de tudtam, hogy meg fogok dőlni, ha nem eszek. Ezt a részt utólag elemezve persze szépen látható, hogy valójában itt már paff voltam. Tamás mondta is, hogy lefelé lassú vagyok, de akkor ez ott nem is esett le, csak utólag, hogy tulajdonképpen itt már csak alapjáraton döcögtem.
A fissítőponton ettem ropit, egy csomag gumicukrot, és bekóláztam. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre, semmit nem láttam viszont abból amit letoltam. A segítőim Zoli és Enikő itt mondták, hogy kategória második vagyok, de az első már vagy 40 perce elment. Ez nem nézett jól ki, csak abban bízhattam, hogy fejreáll, de egyelőre itt inkább úgy nézett ki, hogy én fogok fejreállni.
Hof felé még a Fuschlsee mellett a ,,sík” részen gyakorlatilag már feladtam, csak botorkáltam a melegben. Nem is nagyon előztem, inkább engem értek utól páran. Egy kereszteződést el is néztem, ez már a második volt ma és mire visszamásztam a helyes irányba buktam vagy 5 percet. Nagyon nem agyaltam rajta, a lényegen úgysem változtatott volna, csak pakoltam a cipőimet egymás elé, és vártam a csodát. De mint tudjuk a csodára mindig sokat kell várni, így nekem is kellett még legalább egy bő óra mire megérkezett.
Hofra beérve ettem narancsot és dinnyét. Nagyon jól esett, de utána vagy fél órát imádkoztam, hogy lent maradjon. Itt időztem a legtöbbet, itt volt egy kósza gondolatom is, hogy ki kellene szállni, de mivel a szintidőből még nagyon sok volt és egyébként egyben voltam, így el is vetettem ezt. A frissítésben itt már nem nagyon variáltam, a gélről teljesen lemondtam, és átálltam a hígított kólára, ami viszont prímán működött. Ez megnyugtatott és itt ott már futást produkálva tudtam haladni. Aztán egyszer tesóm üzent, hogy 3. helyen vagyok a kategóriában, és a második 4 az első pedig 10 perccel van előttem. Azaz tulajdonképpen csak 1 helyet buktam, viszont az első az egész közel volt. Az a 10 perc ott nem tűnt akkora különbségnek, tekintettel arra, hogy még volt vissza vagy 15km. Még egy csomag gumicukort befaltam, aztán elkezdtem hajrázni.
Az utolsó frissítőről kifutva jött a hír, hogy az első kiállt, a másik aki előttem van pedig 4 percre van tőlem. Itt leszállt a lila köd és elkezdtem tolni, ahogy csak tudtam. Nagyjából 2-3 km múlva értem ultól az akkor vezető olaszt és ellentmondást nem tűrően előztem meg felfelé, hogy eszébe se jusson rajtam maradni. Innentől nem törődve a görcsölő lábaimmal futottam föl le, padlógázzal. Az utolsó hegy előtt volt 3 perc előnyöm, amit aztán a célig még egy picit tudtam növelni.
A célegyenesben várt a csapat, hihetetlen érzés volt a pici lányommal befutni a célba.
Ez a mai, nem túl acélos produkció, itt most elég volt a kategória első helyre. A verseny nem sikerült annyira jól, de ott a színpadon ez akkor nem annyira érdekelt. Piszok jó érzés volt egy by UTMB versenyen oda felmenni.
A tanulságokat már Gabival átbeszéltük és lehet javítnom a következő Großglockner OTT-n.
baratrunning.com 