terep
Tailwind Börzsöny Trail, L – Üsztöke Andi, beszámoló
Versenynevezés felkészülésre is lehetne a címe.
Avagy hogyan ronts el gyakorlatilag mindent, hogy októberre jobb legyél (i hope so…)
Vaaaagy “Útmutató kisokos kezdő terepversenyzőknek”
Biztos mindenki ismer egy-két “celeb” futót, aki a rosszul sikerült verseny után mindent is kiír Instára, hogy miért is nem sikerült jól a versenye. Na! Most ez jön, csak celebség és instaság nélkül.
Verseny előtt 2 hétig elég keveset aludtam. Anyósomat ápoltam egy hétig, utána meg betört a meleg.
Itt el is érkeztünk a második sirámhoz.
Neeeeem bííírom a meleget. 25 fok felett nekem már forróság van! (Lehet hangosan röhögni és térdet csapkodni, hogy akkor én miért is gondolkodom spanyolországi költözködésben…)
Arról nem is beszélve, hogy nyílván láttam nevezéskor, hogy nem szeptemberben, hanem július közepén kerül megrendezésre a verseny.
Mindegy, nem az eszemért szerettek!
Csapjunk még a kifogásokhoz egy kis izomletapadást a hamstringjeimen.
Talán az előzmény-kifogás ennyi.
Amit a versenyen elrontottam, azt csak azért írom le (a teljes szégyenérzettől azóta is a sarokban kuporogva…), hogy mások tanulhassanak belőle! Bár tudom, hogy ti mind okosak vagytok, és sosem követnétek el ilyen baklövéseket!
Szombaton feljöttek vidékről futós barátaim, hogy tőlünk indulhassunk vasárnap a versenyre. (Igen, Ági barátnőmet is behúztam, ne egyedül érezzem már szarul magam!!!)
Dióék is átjöttek este, hogy bandázzunk kicsit. Iszogattunk, eszegettünk, beszélgettünk. Nem gondolom, hogy arra a 2-3 italra rá lehetne fogni bármit is, de legyen! Igen! Ittam alkoholt!
Reggel útban Diósjenő felé túlzott drukk fogott el, nem is értettem miért. Tudtam, hogy nehéz lesz, durván jó versenytársakkal, nem helyezésért dobogóért megy a küzdelem(helyezésért mindig megy, csak ki tudja, hanyadikért??). Tanulni mentem. (Van mit…)
Egyre több az ismerős a versenyeken, ami nagyon jó érzéssel tölt el! Találkoztam Enikővel, Zsolttal meg sok más (most még…) nemGizionossal .
Jöjjön az első 2 (3) hiba!
-nem vizeztem sapit…(pedig menő, új sapim van! 
)
-nem melegítettem be
– +1 hiba: nem ésszerűen pakoltam mellényt
A rajt jó hangulatban telt, előtte tudtam beszélgetni kicsit Enikővel (nagyon jó futónak tartom, és emellett mégis elképesztően visszafogott és szerény!).
Az első 11-2 km jól telt, egy érzésre középső bolyba kerültem, ami a végéig nem is változott. Ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást. Most már nagyobb az önbizalmam ezen a téren. Tudom, hogy felfelé cefet gyenge vagyok (annnnnnyira jó lenne, ha ez tudna változni!!!!!!!), viszont most már tudom, hogy lefelé elég jó! Ezt is lehet még fejleszteni, de az átlagnál bátrabb és jobb vagyok (Rebeka meg nem átlagos!).
Szóval haladgatunk felfelé (érzésre ebből állt az útvonal 80%-a), tűz le ránk a nap, gondoltam ideje lenne sótablettát bevenni. Nem akart a kezem ügyébe kerülni. Még kétszer próbáltam megtalálni egy picike zsebben, amiben a személyim, egy zselé, papírzsepi, ragtapasz MEGASÓ is volt…mindhiába. No problem, úgyis mindjárt jön az első frissítő állomás. 
Még egy hiba! Készülj fel a pontok elhelyezkedéséből is! Én azt gondoltam, hogy ha 3 frissítő lesz, akkor azt biztos arányosan helyezik el. Khmm…hát nem. Meg milyen cuki már! “Azt gondoltam…” Amúgy teljesen jó helyekre rakták a pontokat, csak nem ott volt az első, ahol én számítottam volna rá.
Szóval 12 km után nem vártam tovább, megálltam kipakolni a motyót. Vicces, hogy milyen pici helyre be tud férni ennyi minden! Utána már elöl volt a sótabi. Csak későn…
A verseny nagyon szép helyen futott, bár gyönyörködni sehol nem álltam meg, de abszolút átéreztem, hogy milyen szép helyen vagyok! Egy patakon átkelve tudtam is (abból az egy börzsönyi futásból), hogy hol vagyok. Itt vezet fel a Nagy Mánára az útvonal. UTH-s Vörös-kő mászás, csak tűző napon! Érzésre jobban bírtam, mint áprilisban. A fekete leves még nem itt jött, de már alapozott…
A Nagy-Hideg hegy előtt valamivel, a verseny 2.-3. órájában történt, hogy ha ittam pár kortyot, utána hányingerem lett (és csak hogy tudjátok! fogszabival kb semmilyen futós kütyüből nem lehet értelmes mennyiséget fogyasztani!). Nagyon szomjas voltam, folyamatosan csak ittam volna, de nem akartam hányással energiát veszíteni. Így nem ittam eleget. Közben az órám is megviccelt, mert a kiírt szintemelkedést Nagy Hidegen már elértem. Gondoltam innen már csak lefelé visz utam.
Másik nagy hiba…KÉSZŰLJ FEL A PÁLYÁBÓL!!!
Még a Csóványosi pont hátra volt. Mentálisan teljesen kiborított, hogy az 1400 helyett már 1500-öt, aztán 1600-ot mutatott az óra. Csanya itt már egyáltalán nem volt fehér ember számomra. Meg se fordult a fejemben, hogy az órám is lehet szar. Teszem hozzá, soha nem fordult elő még ilyen!
Csóványos alatt 200 méterrel annyira rosszul voltam, hogy le kellett ülnöm egy fatörzsre. Itt lenyomtam egy zselét (meleg és ragadós, sok kedvem nem volt hozzá), mert azt már tapasztaltam, hogy ez csak átmeneti, túl leszek rajta, csak muszáj energiához jutnom. Elmentek mellettem páran, mindenki szeretett volna segíteni! Cukik voltak! Eltelt 5 perc és én is jobban lettem. Nem túl vicces hangulatban, de felkecmeregtem a hegyre. Itt már 1675 m szintemelkedést mutatott az órám…Innen már tényleg lejt! Végre!!
Pár pillanat múlva vissza is előztem azt a pár lányt. Mondták, hogy adjak a cuccból, amit nyomtam! Nem gondolta egyikük sem, hogy így feltámadok!
Az utolsó ponton már csak csippantani álltam meg, bár csábított, hogy itt jég is volt. Kb 2 km volt csak hátra, mikor megelőztem még két lányt a lejtőn.
Petiék hatalmas kolompolással vártak a célban, a staff pedig hideg vizes törölközővel! Mindkettő nagyon jól esett!!!
És hogy a legeslegeslegvégére is hagyjak hibát…kb 17 órakor ettem először beérkezés után. Gabitól ezúton is elnézést kérek, és szépen kérem, hogy szégyenében ne rúgjon ki a csapatból!!! Nem ő tehet róla, mindent elmondott, csak hát…Erre nincs is mentség. Talán pillanatnyi (úgy 17 órányi) elmezavarra még próbálhatnék hivatkozni, hátha elhiszi!
A versenyből nagyon sokat tanultam, hiszem, hogy beépül!
Mozart Ultra – Szabó Tibor, beszámoló
Gabival tavaly október óta dolgozunk együtt. Egy elég jól sikerült téli felkészülési időszak után, ahol kétszer egy hetet kellett összesen kihagynunk betegség miatt, tavasszal beleszaladtam egy 3 hetes influenzába, ami alapjaiban rengette meg a felkészülést. Innentől csak görgettük magunk előtt a kimaradt hétvégi hosszú edzések terhét, de amit lehetett megtettünk, hogy jó formában álljak a rajthoz.
Pénteken délelőtt rajtszámátvétel, ahol végre élőben is találkoztam Gabival, Belus Tamásékkal és Giczei Zsoltiékkal. Ekkor mondtam először Gabinak, hogy holnap én színpadon fogok állni. Jól megmosolygott.
Az előjelek nem voltak jók. Egész héten a vádliaimmal szenvedtem, a jobb különösen fájt. Olyannyira, hogy még masszőrhöz is elmentem kétszer, pedig ilyet én az elmúlt 6-7 évben nem csináltam.
A verseny reggelén halálos nyugalommal ébredtem. Aztán jöttek sorban a ,,bajok”. Előbb az 5literes víz fogója letört, mikor felemeltem, hogy leviszem a kocsihoz, aztán már a kocsiban vettem észre, hogy a telefonom a lakásban hagytam, végül a botokat hagytam a parkolóban. Azért a végén csak elvergődtem a rajthoz, ahol bemelegítés képpen beálltam a wc sorba, ez kb 6:20-kor volt. Itt az idő hipp hopp elszaladt, és mikor jöttem ki a wc-ből a speeker már számolt vissza 8-7-6… Szóval tulajdonképpen a én egy toitoi-ból rajtoltam.
A rajt után a pulzusom nagyon rendben volt, előzgettem, hogy valahogy feltornásszam 140 magassába. 2km után ráfordultunk az első hegyre, innentől szépen lassan botoztam felfelé. Kb fél óra után ért utol Zsolti, akivel a csúcsig mentünk együtt. Meglepően gyorsan, a számoltnál 15 perccel korábban értem ide, jó pulzussal. Innen Zsoltitól elköszönve egy lendületes csapatással vágtáztam az első frissítő pont felé, ahol csak átfutottam, mert volt nálam minden a következő pontig.
Aztán hirtelen egy légüres térben találtam magam, előttem messze mentek, mögöttem senki. A Zwölfernhornt nagyon jó állapotban értem el. Itt ittam egy bűnrossz RB kólát, ami valószínűleg az első és utolsó is volt az életemben, mert botrányosan rossz az íze.
A fergeteges RB kóla habját még a csúcskeresztig kiprüszköltem, majd a lejtőre ráfordulva értek utól a 100-as mezőny élmenői. Beálltam hát mögéjük és szépen lehúzattam magam velük. Nagyon jó ritmusban és tempóval, a pulzusom határán ereszkedtünk, tökéletes volt.
Leérve St. Gilgenbe kezdett melegedni, gyors frissítés után indultam tovább és az első emelkedőn beköszönt az első görcs. Innentől visszavettem picit a tempót és daráltam szépen a km-ket. Ekkor már nagyon meleg volt. Minden apró vízfolyásnál megálltam mosakodni.
A Schafberg föl le megvolt, visszatértem St. Gilgenbe, a frissítés közben futott be Belus Tomi is a pontra. Pár perc után indultam tovább Fuschl irányába és kb félúton a következő frissítőponthoz előzött meg Tomi.
Pár szót váltottunk, ő robogott tovább én meg saját bajommal foglalkoztam, mert éreztem, hogy a gélek nem csúsznak, a vészjelző meg már villog, hogy nincs üzemanyag. Gondolkodtam mi legyen, igazából semmi ötletem nem volt, egyenlőre még energetikailag rendben voltam, de tudtam, hogy meg fogok dőlni, ha nem eszek. Ezt a részt utólag elemezve persze szépen látható, hogy valójában itt már paff voltam. Tamás mondta is, hogy lefelé lassú vagyok, de akkor ez ott nem is esett le, csak utólag, hogy tulajdonképpen itt már csak alapjáraton döcögtem.
A fissítőponton ettem ropit, egy csomag gumicukrot, és bekóláztam. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre, semmit nem láttam viszont abból amit letoltam. A segítőim Zoli és Enikő itt mondták, hogy kategória második vagyok, de az első már vagy 40 perce elment. Ez nem nézett jól ki, csak abban bízhattam, hogy fejreáll, de egyelőre itt inkább úgy nézett ki, hogy én fogok fejreállni.
Hof felé még a Fuschlsee mellett a ,,sík” részen gyakorlatilag már feladtam, csak botorkáltam a melegben. Nem is nagyon előztem, inkább engem értek utól páran. Egy kereszteződést el is néztem, ez már a második volt ma és mire visszamásztam a helyes irányba buktam vagy 5 percet. Nagyon nem agyaltam rajta, a lényegen úgysem változtatott volna, csak pakoltam a cipőimet egymás elé, és vártam a csodát. De mint tudjuk a csodára mindig sokat kell várni, így nekem is kellett még legalább egy bő óra mire megérkezett.
Hofra beérve ettem narancsot és dinnyét. Nagyon jól esett, de utána vagy fél órát imádkoztam, hogy lent maradjon. Itt időztem a legtöbbet, itt volt egy kósza gondolatom is, hogy ki kellene szállni, de mivel a szintidőből még nagyon sok volt és egyébként egyben voltam, így el is vetettem ezt. A frissítésben itt már nem nagyon variáltam, a gélről teljesen lemondtam, és átálltam a hígított kólára, ami viszont prímán működött. Ez megnyugtatott és itt ott már futást produkálva tudtam haladni. Aztán egyszer tesóm üzent, hogy 3. helyen vagyok a kategóriában, és a második 4 az első pedig 10 perccel van előttem. Azaz tulajdonképpen csak 1 helyet buktam, viszont az első az egész közel volt. Az a 10 perc ott nem tűnt akkora különbségnek, tekintettel arra, hogy még volt vissza vagy 15km. Még egy csomag gumicukort befaltam, aztán elkezdtem hajrázni.
Az utolsó frissítőről kifutva jött a hír, hogy az első kiállt, a másik aki előttem van pedig 4 percre van tőlem. Itt leszállt a lila köd és elkezdtem tolni, ahogy csak tudtam. Nagyjából 2-3 km múlva értem ultól az akkor vezető olaszt és ellentmondást nem tűrően előztem meg felfelé, hogy eszébe se jusson rajtam maradni. Innentől nem törődve a görcsölő lábaimmal futottam föl le, padlógázzal. Az utolsó hegy előtt volt 3 perc előnyöm, amit aztán a célig még egy picit tudtam növelni.
A célegyenesben várt a csapat, hihetetlen érzés volt a pici lányommal befutni a célba.
Ez a mai, nem túl acélos produkció, itt most elég volt a kategória első helyre. A verseny nem sikerült annyira jól, de ott a színpadon ez akkor nem annyira érdekelt. Piszok jó érzés volt egy by UTMB versenyen oda felmenni.
A tanulságokat már Gabival átbeszéltük és lehet javítnom a következő Großglockner OTT-n.
WTF Szentendre, L táv – Üsztöke Andi, beszámoló
WTF Szentendre 23km, 760m
Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, csak próbálom összefogdosni őket lepkehálóval a verseny óta, hogy értelmes sorokká kovácsoljam.
Próbálom. Milyen érdekes szó. Hányszor használjuk. Hol jól, hol rosszul. Néha a kifogás, néha az akaraterő támasztéka.
Gabi fél éve készít fel EGY versenyre. Ő megírja a tervet, én teljesítem. Ez a test, az izom része a vállalásnak.
Peti fiatalon versenyzett, sokat mesélt a versenyzésről, versengésről. Én sosem versenyeztem. Soha. Senkivel. (Max a tesóimmal az anyai szeretetért, elismerésért, utolsó sütiért!
Nem elég edzeni, fejben át kell kicsit huzalozni magad.
Mikor regisztráltam a versenyre, már akkor tudtam, hogy ezt megpróbálom úgy megfutni, ahogy a Vadlánon kellene futni. Ne tempót értsetek ez alatt, hanem hozzáállást.
Minden adott volt a jó versenyhez. Imádom a Visegrádi hegységet, ismerem a terepet, sokat futok itt. Ez igen nagy előny. (A következő lépcsőfok: idegen helyen se billentsen ki a táj szépsége!
Közel lakom, tehát nem kell korán kelni, otthon alhatok. Ez nagyon sokat jelent. (Aki volt már “ottalvós” versenyen, az pontosan tudja, hogy miről beszélek…) Persze ez nem egy ultra, nem kell a nagy hype, de sok kicsi…ugye a mentális 100 forintos morzsolódik ezeken is, mindegy mekkora a táv!
A reggel “kis” csúszással indult, így sajnos lemaradtunk Tibi rajtjáról. Viszont így is maradt időnk sok ismerőssel bandázni 10-ig. Régiekkel és újakkal egyaránt. Valakivel (RunnerMate) 5 évvel ezelőtt találkoztam utoljára! De Gábor is kint volt, aki Mátéval együtt Garmin team-es. Persze Ági és Gyuri is ott voltak, meg Emőke, akit ugyan csak egy hete ismerek Gyurinak köszönhetően, de mindenki olyan nagyon jófej és szerethető!!! (Igen. Kinyílt a szívcsakrám!)
Emi, Dió, Gyuri és én egy csokorban vártuk, hogy induljon a verseny. Arra apelláltam, hogy Emit követem, amíg tudom, Dió meg tartja bennem az erőt a táv maradék 22 km-én!
A rajt Anna-völgyből indult, pár száz méter aszfalt után már bennt is voltunk az erőben. Ennyi volt a bemelegítés, utána jött is a hosszú emelkedő Lajosforráshoz. Lehet kicsit itt elfutottam az elejét, de ugye a versenyszellem tolt maga előtt! Emit kb 2 km-ig tudtam követni, utána már csak a fordítónál láttam viszont (11-12 km-nél)! Dió kb ugyanitt lépett meg, de neki azért sokat láttam a hátát, nem is olyan messziről. Gyurit is láttam néha, de erről majd később, a 21. km-nél…
Elég hamar mateklecke lett belőlem, de ugye ezért jöttem, nem lakmározni! Lajosforráshoz úgy érkeztem, hogy MIÉRT IS NEM az M távra regisztráltam??? Má’ minnyá’ vége is lenne! Nadehátnem.
Gizion-pacsi, kis vizezés, nyomás tovább.
Találtam másik nyulat Trokán Anna személyében, bár néha én voltam a nyúl. Nagyon szépen fut. Még csak nem is reméltem, hogy én is így nézek ki. Tudtam, hogy nem.
Elképesztő volt már itt szembe találkozni az XL távosokkal!!! 9-kor indultak, 16 km Dobogókőre, ugyan ennyi vissza. Mi a 6.-7. km-nél jártunk. WTF???
Kisvártatva kaptam még egy Gizion-pacsit Zsuzsitól, ő a verseny kontrollfutója volt, mint az később kiderült. Khmm. Persze jó volt a szalagozás, csak nem a földön volt, ahová szegeztem egy idő után a tekintetem, hanem rendeltetésszerű helyükön. A fákon. Én mondjuk csak egyszer néztem be… Épp én voltam a nyúl, mikor szólt Anna lentről (nyilván felfelé néztem be!!!), hogy erre van az amarra. Egész verseny alatt iszonyú jó fej volt! Minden kis kiálló biszbaszért szólt.
Fordító előtt, Sikároson borzasztó nagy volt a perje, egy nyomvonalon kijárva. Szembe kb. senki nem tért ki, gondoltam majd akkor visszafelé én se. Na persze…úgy levállalt egy srác, hogy még a fogam is összekoccant.
A fordító frissítőjénél fel se néztem kb. Két lány előttem ért be, gondoltam hagyom őket csemegézni, csak jeget kértem a kulacsomba. Az egyik segítő felkiáltott, hogy “még egy Gizion!”. Na erre mondom csak villantok már egy vasvigyort. Néha nem baj, ha fel is néz az ember… Balázs állt velem szemben. Átvillant az agyamon, hogy megkérdezem, hol van Főni, de nem akartam csacsogással is időt veszíteni. Örültem neki, de elköszöntem és rohantam vissza. Itt a 3. helyen álltam (még…) Viszont 2mp után mellettem futott és videóinterjúztatott! Valami hülyeséget hablatyoltam, nem igazán fogtam fel hirtelen, hogy mi is történik!
2-3 km-en tartottam a pozíciót, de aztán megelőzött egy lány, majd egy másik is. 2-3 km volt még Lajosforrásig. Az eddigi énem ilyen helyzetben “adta” fel mindig. Jólvanazúgy, mindegymár, mostmárakárbeislazulhatsz…Na de most! Most tudtam, hogy jön majd a lejtő. Ők mind jobbak nálam a felfeléken, de azt is érzékeltem, hogy egyre hamarabb értem be őket. Ugyan a 16. km-től már nem annyira kívántam a futást, de mindent meg akartam tenni a -nem is tudom- győzelemért/beérésért/dobogóért. Kőhegytől gyakorlatilag lejt a pálya, ráadásul nem is túl technikás (bocs Gyuri!), lehet rajta hasítani. Láttam mindkét lányt! Vagy nem láttak, vagy nem tudtak mit kezdeni alattomos jöttömmel, de hagytak elmenni! Váááá! Mondom milyen ez már?? Ez most komoly?? Nem tudtam elhinni.
Ezen a ponton láttam meg Gyuri hátát.
Volt még egy hupli, nem örültem neki túlzottan, de kb 7 km óta semminek sem. Annak mondjuk igen, hogy itt a cél! Aztán 500 méterre a céltól, 15 méterre előttem ott volt Ő! A második lány. Szép lett volna, de szerintem a mentő visz el, ha megpróbálok még gyorsabban futni.
3. lettem. Én! Szuper érzés volt! Még mindig nem hiszem el, hogy ez teljesítmény belőlem jött ki!
A célfotó nem adja vissza az állapotom…
Nem mondom, hogy könnyű volt. Hogy könnyen adták. Sőt! Ez most nagyon odab@szós volt! Többször (végig) émelygett a gyomrom.
Ez most nem volt tralalla.
Nem volt chill, meg flow. Bocs. Volt pár flow pillanat. Visszafelé (majdnem) minden szembefutó félreállt. Amikor én futok versenyen, és látom, hogy jönnek az elsők, akkor mély tisztelettel félreállok előlük. Ez valami elképesztő jó érzés volt!
Nagyon jó volt ennyi BARÁT között, ennyi minőségi időt eltölteni! Büszke vagyok rájuk, hogy élnek a testük adta lehetőséggel!
Köszönöm, hogy vagytok nekem!!!
baratrunning.com 