terep
Mozart Ultra – Giczei Zsolt, beszámoló
Mozart Ultra – kb 83 km/4300 m szint avagy Hamupipőke is célba bért
A tavalyi OCC óta egy dolog lebegett a szemem előtt: újra át akarom lépni a célkaput Chamonix-ban. Ehhez azonban az UTMB megváltozott rendszerében ún. Running Stone-okra van szükség, amiket meghatározott versenyeken van lehetőség gyűjteni. Lázas keresgélésbe kezdtem, hogy melyik az a verseny, amire nevezni és megszervezni a kijutást nem egyenlő az anyagi csőddel. Gabival egyeztetve a Mozart Ultra-ra esett a választás, mert az felkészülés szempontjából megvalósítható távolságban volt. A tavaszi VTM is ehhez szolgáltatott egy lépcsőfokot.
Szorgosan gyűjtöttem a km-eket, csináltam a kiírt edzéseket, próbáltam minden héten az erősítést és az úszást is teljesíteni, majd az előrehozott nyaraláson a hétvégi hosszún váratlanul megfájdult a térdem. Előtte is voltak apróbb jelei annak, hogy valami nincs rendben, de a korábbi IT-szalag problémám kiújulására gyanakodtam, így többet hengereztem s nyújtottam, viszont amikor már a fekvés és az ülés is szenvedés volt, akkor megfelelőnek láttam rögtön értesíteni Gabit és időpontot kérni egy orvosnál. Természetesen a magyar magánklinikákon is heteket kell várni egy kivizsgálásra, így kb egy hónap alatt sikerült az MR felvételek tükrében megállapítania az amúgy szakértő és futókkal szemben nagyon is megértő reumatológusnak a diagnózist: lateralis és medialis meniscus sérülés. A dokinénivel a diagnózis hallatán közlöm, hogy nekem három héten belül fontos versenyem van. Ahogy említettem, ő nagyon megértő, így azt válaszolja, hogy a kiírt gyulladáscsökkentő kúra és gyógytorna-kerékpár-úszás kombó mellett saját felelősségre elindulhatok, de ilyen hosszú távú futáson számolnom kell a kockázattal, hogy leszakadhat a porc, ami elakadást okozhat a térd mozgásában, s nagyobb fájdalmakat.
Én persze rögtön temetem magam, s az egész futókarrieremet. Nemcsak az idei évnek, de minden célomnak lőttek. Aztán persze hamar belátom, hogy legrosszabb esetben is csak az idei céloknak reszeltek….
Gabi tapasztalt edző, így ő rögtön megnyugtat, hogy A) a doki nem tiltotta a futást, ergo nem tragikus a helyzet, B) próbáljak meg átnevezni kisebb távra, hogy minimalizáljuk a kockázatot.
Addig is csökkentett edzésterv van érvényben, alig szedek össze heti 30 km-nél többet.
A következő hetekben sebeimet nyalogatom, s panaszkodok mindenkinek a sorsomról. Futásról álmodom, jeleket látok mindenhol s magammal viaskodom.
De itt kezdődik a szerencsék (karmikus beérések?) sorozata:
– Egy munkahelyi kapcsolat lévén lehetőségem nyílik végre egy országúti kerékpár vételére. Gabi javasolja, hogy vegyem fel a kapcsolatot csodás csapatunk még csodásabb rehabilitációs zsenijével, Tatár Szilvivel.
– A könnyített, regenerálós futások alatt egyszer sem jelez be a térdem.
– Réka, a feleségem türelmes velem.
– Gabi is türelmes velem.
Közeledik a verseny időpontja és én még mindig kételyek közt vergődöm, mert a rajt előtti utolsó vasárnapon egy bringázást követő 10 kilis futáson ismét megfájdul a térdem… Ezzel párhuzamosan megkapom az értesítést a versenyszervezőktől: a helyszínen át tudok nevezni kisebb távra is, így Gabival nyitva hagyjuk a kiskaput a maraton előtt.
Megérkezett az utazás napja, néhány nappal vagyunk a verseny előtt. Átlépünk a határon és ekkor kezd elhatalmasodni rajtam az érzés: nem azért utazok 600 km-t, hogy egy maratont lefussak!
A félreértések elkerülése végett: minden távot tisztelek, de nehezen emésztem meg, hogy mindhiába készültem, készültünk erre, feleslegesen pakoltam oda a megannyi zselét, isot…
A rajtszám felvételi előtti napon még mindig döntésképtelen vagyok. Késő délután egy szivárvány látszik a szállásunk ablakából. Én ezután eligazítást tartok Rékának, s legrégebbi barátomnak Balázsnak és párjának Anitának (innentől kezdve a választott nevükön: Pit Crew) a frissítésről, s a checkpointokról mindkét opcióra: a 80-as illetve a maratoni távra egyaránt. Mindent úgy készítek oda, mintha az ultrán indulnék.
Másnap délelőtt a versenyközpont bejáratánál találkozunk Gabival. Kérdezi, hogy miként döntöttem. Kibököm, ami a lelkemet nyomja: nehezen akaródzik átneveznem. Kapok tőle szerencsét hozó gizionos karkötőt, százast, talált érmét, majd azt válaszolja, látva a kálváriát: akkor indulj a hosszún, mi baj történhet?! S ennyi. Ezzel lekerül a teher a vállamról… hirtelen megszűnni látszik minden gond s csillogó szemekkel, de még kicsit aggódva várom a rajtot. Megjelenik Szabó Tibi is, aki szintén a 80-ason indul és Belus Tomi is, aki a 100-ason. Tomi viccesen megjegyzi, hogy akkor végre összejön a közös kép, amin nevetek s aminek nagyon örülök, mert példaképként és igazi sporttársként tekintek rá.
Kicsit előreugorva az időben: a rajt előtt kb 1 órával összefutok Vlad Gabival – talán megismer, talán nem, de jó volt vele is találkozni. A melegítést követően a rajtkapuban várom a kezdősípot. A sok aggódás ellenére soha nem éreztem magam még ilyen nyugodtnak indulás előtt. Elrajtolunk.
Hamar előkerülnek a botok. Felfelé igyekszem magam visszafogni, s kis lépésekkel haladni. A pulzus magasabb, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert a táv első felében találhatóak a legmeredekebb emelkedők. Nem foglalkozom senkivel, csak magammal. Még az első frissítőpont előtt beér engem Tibi, váltunk pár szót a pályáról, hogy mire számítsak. Ő a környéken él egy ideje, így ismeri a pálya nagyját, felkészít rá, hogy lesznek nagy szívások, majd búcsút intek neki, haladok tovább a magam kis óvatos tempójában.
A második konstans emelkedő előtt beér Belus Tomi is, aki hajnali 5 óta úton van. Megjegyzi, hogy örül végül a döntésemnek, mert a vizsgán derül ki csak, hogy az ember elég felkészült-e. S milyen igaza van… A pontokon csak vizet veszek magamhoz, nem merek kockáztatni az elején ismeretlen zselével illetve isoval. Nemsokára jön a verseny lemagasabb pontja, Zwölferhorn, ami a versenyzők számára lényegében egy nagy menetelést jelent felfelé, amit egy frissítőpont választ el egy kisebb, meredekebb emelkedőtől, ami egyben a hegy csúcsát is jelenti. Bedobok fél doboz kólás Red Bullt, s elteszek egy Naäk waffle-t későbbre. Megkezdem az ereszkedést Sankt Gilgen felé, ahol tudom, hogy a Pit Crew már vár rám.
A térdem a hosszú lejtmenetben ad egy bátortanalító jelzést, amit próbálok rögtön elhessegetni pozitív gondolatokkal, s magamnak megjegyzem, hogy kérek rá egy kis hűsítő krémet lent. A frissítőpontra érkezvén már kb 4,5 órája tart a verseny. Kezd meleg lenni, de még nem kérek Rékáéktól jeget. Valószínűleg ez az első nagy hiba amit elkövetek. Majd a csapat elkezdi kipakolni a zsebeimet. Réka megjegyzi, hogy kevés zselét ettem. Letolom az iso-t amit elém tesznek, sótablettát, s talán egy zselét is letuszkolok. Jól érzem magam.
Megindulok Schafberg felé, ami a táv leghosszabb emelkedőjét is jelenti, kb 800 méter 4 km alatt. Ezt megelőzi egy kisebb pukli is, s ezen botozva felfelé kezdem érezni, hogy erőtlenné válok. Hívom kétségbe esve Gabit, aki nem veszi fel. Írok Rékának, hogy értesítse Gabit, s kérdezze meg mit tegyek. Émelygek. Hányingert követ hasfájás. Leülök. Pár perc pihenőt követően összeszedem magam, ekkor ér el engem Gabi, aki kiadja utasításba, hogy hűtsem, jegeljem magam, s ha hányni kell, akkor mindenképpen engedjem ki a gyomrom tartalmát. Valahogy lassan, nagyon lassan, többször megállva felküzdöm magam Schafbergig, ahol egy langyos Red Bull-al és a korábban elrakott Naäk nápolyival kicsit üldögélve helyrepofozom magam. Ez volt az általam korábban kitűzött pont. Ha ezt elérem s a térdem is bírja, akkor a Pit Crewnak kiadtam utasításba, hogy minden nyavalygás ellenére is nyomjanak tovább a pontról. Visszaérkezem Sankt Gilgenbe. Igyekszem a tó körül árnyéktól árnyékig futni. Meleg van. A kaja nem nagyon megy le, de igyekszem legalább a sótablettát sűrűn pótolni. Amint jeleznek az izmaim, már tolok le egyet.
Rékáék összekaparnak. Kapok levest. Valami porleves, de isteni finomnak tűnik ott, akkor (azóta is kívánom, s megkeresem a magyar boltok polcain!). Víz, iso, zselé. Elmegyek WC-re. Nehezen jön a megkönnyebbülés, amiból azt a következtetést vonom le, hogy több folyadékot kell bevinnem. Már 8 órája úton s több mint fél órát is eltöltök a ponton, mire ráveszem magam a továbbindulásra. A következő pont 51 km-nél Fuschl am See, ahonnan rajtoltunk. Bedugom a fülest, s elindítom a motivációs rock ill. metal egyvelegemet. Szépen menetelek megállás nélkül s meglepő módon kb 1 óra alatt ott is vagyok. Evés-ivás, kis pihenő (itt kb 5-10 percet vesztegelek), s pozitív gondolatok kíséretében indulok meg Hof (bei der Salzburg) felé. Itt eredetileg nem találkoztunk volna a csapattal, de megkérem Rékát, hogy vezessen át oda.
Újabb mélypont következik. Hiába kaptam jeget a csősálba, nagyon lassan tudom le ezt a kb. 10 km-t. Hofba érkezve ki vagyok akadva, hogy egy csomó emelkedőt nem jelez az óra. Kérem őket, hogy ne kempingszékbe ültessenek, különben elalszom. megint jön egy kisebb hányinger, de nem tudom magam rávenni a hányásra. Helyette inkább kérek szilárd ételt. Egy kis kréker, s egy softpohár az isteni levesből helyretesz. Réka megint kikísér a pontról.
Kezd sötétedni. Koppl-ig több kisebb, szopatósabb emelkedő következik, amik egy rövidebb távon simán futhatóak lennének számomra, de inkább botozok megállás nélkül. Innentől újra koncentrálok arra, hogy folyamatos legyen az energiabevitel illetve a sótabletták fogyasztása. Óránként két zselét pusztítok el, illetve egy tabit. Próbálom kímélni a térdeimet, így lejtmenetben is használom a botokat. Elnevezem őket magamban Tango és Cashnek.
Koppl-ben kapok egy újabb talpmasszázst a st. gilgenit követően Rékától, egy újabb isteni bögre levest. Kiderítik nekem, hogy Knorr márkájú. Átveszem a hosszú ujjú felsőt, amiben a következő 4-5 km-en még melegem van s elbúcsúzom a csapattól. A célban találkozunk. Ezt már tudjuk mind a 44. km óta, csak az a kérdés, hogy mikor érkezem. Determináltam haladok előre, a zene megállás nélkül dübörög a fülemben. Látom a rám váró emelkedőt, de nem torpanok meg tőle. Határozottan sétálok fel, s lassú léptekkel futok lefelé. Egy hullámvasút következik, igazi technikás terep. gyökerekkel átszőtt talaj, kövek, kavicsok, lépcsők fel és le. S megérkezem Salzburgba. Az óra még mindig jelez egy nagyobb emelkedőt, ez lesz az, amit Tibor emlegetett nekem az elején: a Kapuzinerberg. Az utolsó checkpoint következik előtte. Magamhoz veszek egy kis vizet és iszom fél doboz Red Bullt. Megindulok felfelé. Törekszem rá, hogy egyszer se álljak meg, 1 km-en át kb 250m szintemelkedés…lépcsők és meredek hegyoldal (ami valójában domb) váltják egymást. Még 400 méter van hátra, de csak leülök erőt gyűjteni. Még egyszer, utoljára. Felérek a domb tetejére. “Fuck you Mozart!” mormogom magam elé s futva indulok meg. Pont ekkor kezd merülni a fejlámpán, így egy fokozattal lejjebb kapcsol. Pont kibírta. Leérek a dombról, ahol újabb lépcsők fogadnak, de nagyon gyorsan rohanok végig rajtuk. Lámpa s még egy lámpa állja az utamat. Mellém szegődik egy ázsiai futó, nem tudom melyik távról s hajtani kezdjük egymást. A helyiek irányítgatnak minket, hol az ázsiai int nekem, hogy erre, hol én neki, hogy arra. Ráfordulunk az utolsó kanyarra, ahol beérünk egy másik futót, s sprintbe kezdünk mindhárman, mintha az utolsó métereken dőlne el a dobogó sorsa, holott, valahol a mezőny utolsó harmadában vagyok…éppen a Ghost Square Hammer c. dala szól a fülesből, amikor átlépem a célt. “Are you on the square? Are you on the level?” Gitárként csapom kezembe a botokat s pengetem meg a célban, mintha valami rocksztár lennék, majd elterülök a földön győztesként. Megtalál Balázs, majd Réka. 3 perccel sikerült lecsúszni az éjfélt, értesülök Rékától, s később el is süt egy hamupipőkés poént. Megkönnyebbülve bőgöm el magam, megköszönöm neki, s Gabinak is, hogy hittek bennem. Balázsnak, Anitának, később Szilvinek is s a családomnak a távoli szurkolást.
17 óra 3 perc alatt szenvedtem ki magamból a távot, de még bőven 3 órával szintidőn belül. Éjfél után elmúlt a varázs. Hamupipőke is visszavedlett hétköznapi emberré. Most egy ideig nincs futás. A térdem kibírta. Én pedig boldog vagyok, hogy sikerült.
Strecnianska Masla – Wittmann Lilla, beszámoló
Strecnianska Masla 50 km/2834m
Március óta vártam ezt a versenyt, az idei év első célversenye volt. Vágtam a centiket, összeírtam újra meg újra a listát, hogy miket viszek, többször átnéztem a pályát, kerestem róla videókat, beszéltem Milata Patrikkal, aki 2 éve megnyerte pályacsúccsal, kifaggattam a versenyről, Belus Tomi is segített a cuccok összeállításában, frissítésben, és végül de nagyon nem utolsó sorban ugye rendületlenül készültem rá Barát Gabi segítségével…nem is keveset.
A verseny előtti nap mozgalmasan telt, levezettem 270 km-t Martinba, szállás elfoglalása, majd Karcsiékkal irány a rajtközpont Strecnoba, kicsit bejártuk a pályát is, majd visszamentünk Martinba enni meg sörözni. Utána még a zseléket kinyomkodtam a soft kulacsokba, izo betöltve, ruha kikészít, táska összerak, szokásos verseny előtti menetrend.
Nem volt bennem félelem, de tudtam, hogy marha nehéz lesz. Karcsi már felkészített lelkileg, hogy ez nem a Bakony, nem is a Mátra és nem is a Börzsöny, kössem fel a gatyámat, nehéz lesz. Az is volt.
Éjjel magamtól óránként keltem, nehogy elaludjak, aztán 3kor megelégeltem, és végleg felébredtem, megittam a kávémat, ettem egy banánt, majd vártam, hogy jöjjön a 4:55, amikor jön értem Karcsi és indulhatunk a rajtba.
6:00-kor rajtoltunk a faluból, majd egyből egy szép kis emelkedő… hát ez hirtelen jött, pedig tudtam, hogy milyen a pálya, tényleg nem egy bakonyi emelkedő. 🙂 Ezt a morcos menetelést a reggelnek tulajdonítottam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a mentális 100 Ft-omból egyet se költsek sirankozásra, úgyhogy szépen leszegett fejjel mentem fel 364 méterről 1035-re, ahol várt minket egy frissítőpont. Örültem, hogy vége az első emelkedőnek, jön a lejtő, lehet csapatni. Szerencsére futható is volt – bár nekem sikerült elesni 
– úgyhogy szereztem egy kis időt magamnak. Itt még nem volt gond, hogy 5 km-en keresztül lefelé megyek, semmi bajom nem volt. Aztán jött a Mincol (1364 m), menetelünk fel rá az áfonya bokrok között, a hegytetőn meg akkora köd lett, hogy konkrétan csak akkor vettük észre a frissítőpontot, mikor pár méterre álltunk tőle.
Kértem vizet, de hát valami borzalmas szagú szénsavas vizet kaptam, na mondom jóvan, a másik kulacsban legalább izo van, majd iszom azt a következő pontig. Mincolról lefelé be a sötét ködös erdőbe, tiszta Blair Witch volt, a boszorkány meg én voltam. 
Hurrá hurrá, lejtő újra, ez is futható, ráadásul tudtam, hogy már “csak” 2 emelkedő lesz. Itt nem az van, hogy itt egy kis emelkedő ott egy kis lejtő….neeeeeem, 45 perc menetelés felfelé, 45 perc futás lefelé. Második hegy újra a Mincol egy kis kerülővel, hosszú aszfaltos szerpentinen Javorináig az első frissítőpontig, majd bitang sziklás köves emelkedőkkel, patakokkal, sípályán lejtővel (itt eszembe jutott a jó öreg lejtőzés, csapattam is neki rendesen ahogy tanultam). Másodjára már kisütött a nap a Mincol tetején is, mesés panorámával a környező hegyekre és településekre. Kezdtem fáradni, de nem volt vészes. Megint jött a sípályás lejtő…itt már annyira nem ment a gyorsaság, a fáradtság miatt inkább a lábam elé néztem, el ne essek és a combjaim is jeleztek, hogy szeretnének már inkább síkon vagy emelkedőn menni. Szerencsére ezután egy hosszabb sík szakasz jött, még vitt a lábam. Beértünk Felsőosztorányba, ahonnan jött a Buzogány szikla, az utolsó tüske. Előtte jól megsültünk egy mezőn, kivette a maradék energiámat is. Az emelkedőn a szikláig Karcsi mantrázott nekem, hogy jól csinálom, milyen dinamikus vagyok (szerintem nem voltam ), jól megyek, próbáljunk meg előzni. Meg is előztem pár embert, akik később a lejtőn visszaelőztek, de sebaj. A hegytetőn már nehéz volt minden lépés, nagyon sokat kivett belőlem. A lejtő úgyszintén…14 perces km-eket mentem, mert futhatatlan volt, féltem hogy megcsúszok és lezúgok a szakadékba, ami kétoldalt “várt ránk”.
Nagy nehezen leértünk, és jött az utolsó 1,5 km a célig. Itt szerencsére újra ment a futás Strecno utcáin keresztül, beértem és úgy éreztem az energia szintem egyenlő a nullával, ami nem baj, mert azt jelenti, hogy ebbe a versenybe tényleg mindent beleadtam, minden szempontból jól felkészültem.
Annyi elvárásom volt, hogy 10 órán belül érjek be, 8:47 lett, úgyhogy teljesen elégedett vagyok.
A frissítésem 7 deci SFI Nutrition zselé volt soft kulacsba töltve, folyamatosan majszolva, óránként fél liter izo+víz, óránként 2 sótabletta és párszor dinnyét ettem, az nagyon jól esett. Tudtam, hogy nem hagyhatok ki semmit, mert baj lesz. Nem is hagytam ki semmit, úgyhogy nem lett baj. Egy éve volt megborulásom rossz frissítés miatt, élénken él bennem az az érzés. Most nem volt semmilyen problémám se a lábaimmal, se az emésztésemmel, se vízhólyag, se leesett köröm. 
Végig stabilan sikerült menni, nem álltam meg sehol, csak a pontokon, úgyhogy sok kép nem készült, inkább a szívembe raktároztam a futás során felettem-alattam magasodó hegyvonulatokat, sötét fenyveseket, patakocskákat, azt a csodát ami körülvett.
A célban is jó érzésem volt, annyira élveztem a versenyt, hiába szenvedtem meg a végét, de hát ez normális ennyi szint és megtett km után. Visszajövök a szlovák hegyekbe, ebben biztos vagyok.
Jöhet a felkészülés az őszi célversenyre!
UTH Twin Peaks – Huszti György, beszámoló
Gyuri beszámolója az utolsó a sorban, ezzel ért véget a Gizionoknál az idei UTH.
2024 folyt. köv.
Napok teltek már el, de még mindig a verseny hatása alatt vagyok. Még nem jutottam el oda se, hogy a közösségi felületeken villogjak a frissen szerzett, kivonatos élményeimmel, mert nem tudtam eldönteni még, hogy melyik részét meséljem el.
A beszámolót se tudom, hogy hol is kezdjem. Az elejéről… honnan máshonnan? Jaaa, de hol az eleje? Picit most több tartozik ehhez a versenyhez, mint amit konkrétan a versenyről lehetne írni.
Kezdhetném onnan, hogy a hétvégi hosszú futásomat szombaton nagy melegben csináltam meg valahol a Pilisben. Mert ugye a heti beszámoló most ezzel kezdődne, de nem, ez a történet nem itt kezdődött. Valamikor 2022. novemberében, mikor a SPAR maraton után kavarogtak mindenféle gondolatok a fejemben, hogy mit kezdjek a futással. Mert igen, voltak negatív és pozitív gondolatok is, de ez már lerágott csont. Ekkor kollegám enyhe nyomására ÉN, azaz én, a sártól, dagonyától, erdőtől, szikláktól magamat távoltartó, csakis épített burkolaton futó személy, mondhatni hirtelen jött ötlettől vezérelve beneveztem a Budai Trail 17 km-es távjára és az UTH 22 km-es távjára mindenféle cél nélkül. A Budait gyorsan letudtam, élveztem, fel sem fogtam, hogy mi történt velem.
Az UTH-t nem gondoltam komolyan. Eleinte. Nem egész két éve volt az első versenyem, nem tudom mostanra már két kezemen megszámolni a teljesített versenyeim számát, de szerintem egyik versenyt se vártam ennyire izgatottan, nagy izgalommal, mint a szombati 22 kili hegyi terepet.
Nem véletlenül, hiszen úgy érzem kezdő terepfutóként, hogy kellően felkészültem erre a versenyre, igyekeztem minden apró részletet a helyére rakni, hogy ne érjen meglepetés az útvonalon kívül. Szerettem volna ugyan pályabejárást tartani, de ez nem jött össze, utólag azt gondolom, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Már az első terepes edzés tetszett, nem esett nehezemre ezt követően sem terepre vinni az edzéseket, sőt még néhány feladatos edzés is lement pulzuskontrollal a Gerecsében. A 8 hetes felkészülés során 15 alkalommal edzettem terepen, összesen 270 km-t tettem a lábaimba picivel több, mint 8300 m szintemelkedéssel, ami átlagban 10 km-ként 300 m szintet jelent és futásonként átlag 18 km-t. Tudom, hogy a terep az más, mint az aszfalt és a számok, csak számok, de ez csupán érdekesség, hogy mennyire élveztem ezt a felkészülési időszakot, gyakorlatilag „terepfertőzést” kaptam.
Már a verseny előtti nap szinte teljesen kizártam a külvilágot, legfőképp a közösségi médiát, igyekeztem a versenyhez szükséges dolgokkal foglalkozni, arra koncentrálni. Az időjárást már pontosan be lehetett lőni, a ruhámat is jó előre kikészítettem. Ilyen még nem fordult elő velem. A verseny reggelén pótcselekvésként felraktam egy tyúklevest, biztos, ami biztos, legyen mit enni a hosszú hétvégén. A 17 órás rajt előtt mindenképp kellett ebédelni, de óvatosnak kellett lenni. Husileves tésztával, kis főtthússal. Ez mellé sült krumpli, gyros-os csirke husi, zöldségek, persze minden csípős és öntet nélkül. Az utolsó két napon kifejezetten ügyeltem a folyadékbevitelre és a kaja minőségre. Csak olyat vittem be, amit tudtam, hogy nem okoz gondot a szervezetemben.
Tatabányáról végül hárman mentünk, ha már ugyanarra a versenyre tartottunk együtt mentünk. A versenyközpontba időben odaértünk néhány további ismerőssel találkoztunk és kedves segítőkkel. Piszok hamar eltelt az egy óra itt, a buszhoz készültünk, mikor összefutottam Veled és Földi Zsuzsival, a rajtban még egy tatabányai Gizion szurkolóval, Ágival is találkoztunk, jól jött egy kis mentális segítség a csipet csapatnak. Már többször megtapasztaltam, hogy milyen fontos már az indulás előtti hűtés is, mégis totálisan megfeledkeztem erről, úgyhogy itt is nagyon köszönöm, hogy figyelmeztettetek, nagyon nagy segítség volt, hiszen már a buszon izzasztó meleg volt és a heringelés ezen a helyzeten csak rontott. Még a rajthoz indulás előtt egy kis műzli szelet, meg egy banán is lecsúszott a déli ebéd után már kellett valami kaja. A futásba 1 liter vízzel 1+1 mineral tabival vetettem bele magamat vizes pólóban.
A rajt előtti bemelegítést követően szinte pillanatok alatt a rajt zónában találtuk magunkat, igyekeztem valahol az első harmadban helyet találni magamnak, mert annak ellenére, hogy pár km-en csak felfele haladtunk, a torlódást, előzgetést el akartam kerülni. Persze naív voltam, mert ezen a szakaszon engem többen előztek, mint amennyit én előztem. Aztán a Pap-rét előtti lejtős szakaszon viszont sikerült előzni szép számmal. A tisztásra érve hangosan szurkoló tömeg volt. Még péntek este megbeszéltem egy pacsit valakivel, a lejtőn érkezve azonnal meg is pillantottam, de ahogy a kezemet emeltem fel, gyakorlatilag szinte mindenkivel sikerült pacsiznom, csak vele nem. Ilyen a futás, nem minden úgy alakul, ahogy eltervezzük. De nagyon jól esett a szurkolás, Gizionok mindenhol. Innentől úgy éreztem, hogy beállt a mezőny, egyre jobban széthúzódott a mezőny, kisebb helyezkedések voltak csupán egymás közt. Az első tüske előtt azért megmutatta nekem a terepfutás szépségét ez az útvonal, ugyanis számomra igencsak technikás, meredek lejtőn kellett a mélybe veretni. Nem tudtam hirtelen milyen szót használni, de ez az a fajta lejtő volt, amire azt hiszem tudatosan készültem a Gerecsében, mivel volt némi félelmem a lejtmenetekkel. Leküzdve minden félelmem, muszáj volt előzni is, mert brutálisan jól éreztem magam a meredek lejtőn és most a pulzusom se szökött az egekbe.
Az első tüskét kezdtük el mászni igencsak torlódott a mezőny. Mikor úgy éreztem, hogy eleget másztam, felnéztem és megfogalmazódott magamban egy húbaszdmeg, meg egy kicsit több is, de azt most nem írom le. A Turul melletti sirató falon edzettem erre a tüskére, de ott még ilyen gondolataim nem voltak. Felérve a csúcsra, nem hagyhattam ki a szelfit, meg egy tájképet, ki tudja mikor jövök erre legközelebb, meg nem csak az éremért másztam meg ezt a hegyet. Ezután a lejtmenet kicsit rázósabb lett, mint az előző, mert hirtelen sokan lettek, beértük a 30-as mezőnyt is. Őket könnyen előztem, de nem csak őket kellett előzgetni. Itt történt egy kis baleset is, sajnos az egyik előttem futó rálépett egy faágra, ami felpattant, én meg nem tudtam már kikerülni és ezt a jobb lábammal a bal lábamra rúgtam, telibe verve a bokacsontot. Na itt volt az első sokk, meg kellett állnom felmérni a károkat. Szerencsére nem éreztem nagynak a bajt, haladtam tovább, de picit éreztem a fájdalmat. A második tüskére már nem volt olyan nehéz feljutni, amúgy mindkét mászás nagyon jó hangulatban telt, jó érzés volt ennyi emberrel együtt szívni. A frissítőpont előtti lejtőn jött a másik sokk, görcsöt kapott a bal vádlim, amit nagyon nem tudtam hova tenni, vagy a két hosszú mászás tett be neki, vagy az elfogyasztott 7,5 dl folyadék mennyiség volt kevés. Itt most sajnos többet álltam, muszáj volt rendbe tennem valahogy az izomzatot, még sok volt hátra. Egy kis masszírozás után sikerült tovább haladni. A frissítőponton megálltam, újra töltöttem egy fél literes kulacsot, sajtot, olívát gyömöszöltem a számba, amíg kaptam egy jó nagy adag hideg vizet a testemre kannából. Nagyon jól esett ez is, meg az is, hogy a nevemen szólítottak a segítők. Aztán az egyik megkérdezte a másikat, hogy „te figyi, honnan tudod a nevét, ismered ezt a srácot?” „Nem ismerem, csak a rajtszámán ez a név van” – jött a válasz. Egy jó adag csokival tömtem meg a számat és indultam tovább, ez viszont nem volt jó ötlet, mert nem tudtam élvezettel szopogatni a csokit, kellett használnom a számat a levegővételhez.
A frissítés után nehéz volt újra felvenni a ritmust, majd igyekeztem mindig csak az előttem lévőt kiszemelni és megelőzni. Ez ment is egy darabig, de aztán a soron következő versenyző viszont nem hagyta magát és a szélárnyékban futott legalább két km-ig. Majd 2 km-rel a cél előtt megszólított és köszönte szépen a nyulazást. Ezzel a lendülettel gyakorlatilag egymást vittük be a célba. Összetett 37. helyezést értem el a 181 indulóból, aminek nagyon örülök.
Fantasztikusan éreztem magam végig a verseny alatt, ami igencsak jó hangulatú volt. És le a kalappal a segítők előtt, mert tényleg öröm volt látni, átélni, ahogy a futóknak dolgoztak, lesték minden kívánságukat. Köszönöm a felkészítést és köszönöm, hogy hétről hétre olvastad a hegyi mesét, amit mindig nagy élvezettel írtam. És ahogy jöttek az edzések, sokszor gondoltam azt, hogy mennyire tudod, hogy mikor mire van épp szükségem 
Azt hiszem jövőre is ott szeretnék lenni az UTH-n.
Ugyan elég rendesen beszippantott a terep és a terepverseny hangulat, ez nem azt jelenti, hogy innentől csak terep érdekel és csak arra gyúrnék, de azt hiszem örülhetek, hogy még változatosabbá tehetjük az edzéseimet. Húú Gabi nem is merem mondani, hogy már szemezgettem a júniusi és a júliusi terepversenyekkel is, hogy hol lehetne hétvégi hosszút futni alapjáraton.
Nagyon szép ez a hegyi mese én még szívesen mesélnék róla. Firenze meg még november vége.
baratrunning.com 