terep
Magas-Tátra átkelés – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom, mert a 2021-es átkelés kicsit “vakon” ment, néhol szakadó esőben, kicsit kockáztatva, és akkor el is fáradtam benne. De a mostani más volt.
Nagyon korán (3:30) keltem, hogy mindenre legyen idő a busz 4:30-kor indult Ótátrafüredről a kuznicei “rajtba”. Bemelegítésként a parkolóból egy 10-15 perces séta a Nemzeti Park bejáratáig, nem verseny, de azon kuncogtam magamban, hogy aki verseny szellemmel él, az nem nagyon tud másként viszonyulni. Indulás után Anita, Antal Csabi, Sára Peti, Mátyus Laci szinte kilőttek, én Kassai Zolival hátrébb maradtam, mert én ezt nem tudtam versenynek felfogni.
Erős gyaloglással tettük meg az első pontig az utat, hiába volt korán, már ekkor sok turista vette célba a Murowianec menedékházat, sőt volt aki már onnan visszafelé jött. Egy gyors pecsételés, kis vízvétel után irány a Zawrat, kőtengeren és meseszép hegyi tavak között, szikrázó napsütésben. Kifogtuk az idény legjobb napját! A Zawrat hágóján emelkedve meglassult a turista-kígyó, itt már várni kellett, ha a láncot használni akartad.
Itt-ott már kikerültem, ahol biztonságosan tudtam alternatívát találni. A hágó tetején éppen csak egy pillantásra volt idő, zavaróan sokan érkeztünk meg, és feszült volt a hangulat a várakozás (egymásra várás) miatt. Eszembe jutott az Everest film, a Hillary-lépcső, na ott milyen lehet várni, mikor az értékes percek jeletik a túlélést… De ez csak játszótér ahhoz képest.
A Zawratról le bukdácsolós, nagysziklás részek vannak, futni itt se lehet. Leérkezve az Öt-tavi menedékházhoz Zolival még együtt haladtunk, de itt sokat kellett várnom a WC-re, így egy időre elvesztettük egymást, egyedül haladtam a Rysy felé. Nekem ez extra stressz, mert könnyen eltévedek 🙂 A Rysy mászás előtt aztán beértem Zolit, együtt haladtunk, de mostmár tudatosabban kerülgettük a többi túrázót, egyfajta terepfutói fensőbbrendűséggel követelve, hogy engedjenek előre!
Nagyon hasznosnak bizonyult a kesztyű, nem a hideg, inkább a mászás miatt, biztosabban fogtam meg penne az éles sziklaperemeket, ez megnyugtatott és egyre gyorsabban tudtam haladni. A Rysy csúcsa olyan, mint az állatkertben az a domb, ahol a majmok ülnek, a tetején a pávián basa, alatta a feltörekvő hímek, lejjebb a nőstények szoronganak újszülött kicsinyekkel. Talán két percre ha megálltunk, majd indultunk lefelé. Itt van a “pálya” legszűkebb része, két létrás mászás, ahova sorakozni kell. A türelem nem erényem. Kerestem és találtam egy biztonságosnak ítélt utat, és szépen leosontam arra, megkerülve a sort, amúgy magyaroschan.
Innentől egy nagyon hosszú lejtő vezet a Poprádi-tóig, miben végre lehet futni is. Itt szinte szárnyra kaptam, Zolit is hátrahagytam azzal, hogy majd a tónál bevárom. Élveztem technikás lefelé futást, gyorsnak tűnt, pedig jó ha 8 percesekben lehetett haladni. Hipp-hopp le is értem egy műútra, ahonnan látszottak valami tavak, lehetett jobbra és balra is menni, de ekkor jött egy rövidzárlat és én jobbra indultam. Nagyon klasszul futható enyhén lejtős műút, mondom had menjen, utána úgyis jön az Osterva-hágó, ott majd megint mászhatok. Haladtam egy ideje, de kezdett gyanús lenni, hogy sehol a Poprádi-tó. Kérdezgettem, és végül egy idősebb úr tájékoztatott, hogy éppen a Csorba-tó felé haladok, és már nem is vagyok nagyon messze. Óhogyaza…. Vissza már nem volt olyan kellemes a “lejtő”, de ott dögöljél meg te marha!, mondogattam magamnak.
A Poprádi-tónál a ponton mondták, hogy szegény Zoli már sokat várt, de aztán elindult felfelé. Annyit vettem még észre, hogy a ponton ücsörgött Lőw Andris, teljesen kikészülve, nem értettem hogy miért, de aztán elmesélte, hogy beverte a fejét egy ágba, attól volt olyan, mintha másnapos lenne szegény. (De aztán jobban lett és teljesítette.) Az Osztervát így megint egyedül ostromoltam, végre kevesebb volt a turista, erőteljesen tudtam sétálni felfelé, meg is lett az eredménye, mert vagy kétszáz méterre, a hágó tetején megláttam Zolit, kurjantottam neki, intett, hogy megvár. Innen együtt haladtunk a Magisztralén lefelé a szépen, vagyis a fenét lefelé, mert ez egy hullámos szakasz a Magas-Tátra déli frontján végig, hatalmas kőlapokon szökdécselve.
A vizem a Btizi-tónál fogyott el végleg, még volt hátra vagy 9 kili, úgyhogy abból töltöttem meg a kulacsot, közben egy gyors fohász, hogy ne legyen ettől semmi bajom. Mondjuk ott nem nagyon vannak állatok, legfeljebb néhány madár. Alkonyodott, mire elértük a Sziléziai Házat, ahol csapolt Kofolával leptük meg magunkat az utolsó lejtőzés előtt. Ez a szakasz már tényleg futható, figyelős, mert gyökerek, sziklák itt is vannak, meg persze a fáradtság és a türelmetlenség sietteti a futót.
Beérve egy gyors számvetés: a kondícióm kiváló, nem fáradtam el, de a talpam olyan mint a vasárnapi rántotthús, kiklopfolt.
Weissee Gletscherwelt Trail – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom és várakozás egyszerre, így nem sokat aludtam, vártam az ébresztőt. Gyors öltözés, szolid reggeli, majd lesétáltam a Maiskogelbahn alsó állomásához, onnan indult a transzfer a rajtba az Einziegelbodenhez 6:15-kor. A buszban visszafogott hangulat, mintha mindenki másnapos lenne. A buszozás közben felkelt a nap, a hegyi szerpentinen a társaság is. Kiszállás után az első kötelező feladatként mindenki örült wc keresésbe kezdett. 45 percet álltam sorba, úgy hogy tulajdonképpen nagyon nem kellett, de belekalkuláltam, hogy mire odaérek …
Na de a versenyről. A rajt után a pálya egy viszonylag jól futható 170m-rel kedveskedett, aztán gyaloglásra váltottunk. Itt a pálya a felvonóval párhuzamosan haladt, még a botot is lehetett használni, meg el is lehetett férni az ösvényen. Mászás, mászás és mászás két órán keresztül, szűkülő és egyre meredekebb ösvényeken. Itt már a botot is eltettem, mert csak elcsúszkált a hegye a sziklákon, többet vitt, mint adott. Kisebb hófoltok a vártak a beígért gleccser helyén, majd elértük végre a pálya legmagasabb részét a Kapruntörlt, ami egy szűk sziklahasadék. Kellemetlen szél fújt, de nem esett (még), és innen azt vártam, hogy tényleg csak egy nagy lejtő a maradék 25 kili. Na, hát ennyire nem volt egyszerű. Mert a lefelé is mászás volt, jó esetben csak seggen lecsúszás a meredekebb sziklákon, máskor hasra fordulva ereszkedés és kapaszkodás. Nem voltam bátor, itt sokan elmentek mellettem, nem akartam kockáztatni egy nagyobb esést, mert itt nehéz jól esni, kb. mint egy kés raktárban. Biztattam magam, hogy lesz ez jobb, lett is, átváltott a track az egyáltalán nem futhatóról a rettenetesen futható részre. Szűk, fél lábfejnyi széles ösvény, két szélén sűrű aljnövényzettel. Itt már jobban haladtam, sőt egy szakaszon már türelmetlenül vártam, hogy előzhessek végre. Előttem egy csinos fenekű lány szaporázta a neki tervezett szűk ösvényen, mögé beszorultam egy kilométeren keresztül, előzni csak engedéllyel lehetett. Közben elkezdett esni is, de már nem bántam, mert egyébként is a pálya hegyi tavak között vezetett, elképesztő opálos kékség. Sajnos nagyon nem tudtam nézelődni, mert minden lépést tervezni kellett, megállni meg ugye nem illik, ha már verseny. Átkelve a legnagyobb tó közötti völgyzáró gáton – ez egy aszfaltos rész volt – megkezdődött a kevésbé intenzív ereszkedés. Komfortosabb lejtők, ami olyan mint Tokajban a legnehezebb kétszer, úgyhogy innen már bátrabban jöttem. Alagútak, kisebb-nagyobb hidak, patak átkelés, vízesésében mászás nagyon élvezetes elemei ennek a versenynek. És közben egyre csak gyorsultam, előztem, felpörögtem. Talán kicsit túl is húztam, először a bal majd a jobb lábamat (combhajlító) húzta be a görcs. Gyorsan ettem egy magnézium tablettát és ittam még többet, kicsit megálltam nyújtani. Jobb lett, folytatódhatott a rallye, lefelé. Jó érzés volt, hogy nem fogytam el, hanem inkább magamra találtam, nagyobb kockázatot mertem vállalni még az egyre csúszósabb gyökeres, köves szakaszokon is. A Klammseet elérve már szinte a célban éreztem magam, mert ezt a részt még kedden jobban bejártam, tudtam hogy innen már csak egy nagy levegő és lent vagyok a faluban. Itt várt a feleségem bringával, kicsit méltatlankodva, mert azt ígértem öt óra környékén fogok beérni.
Rengeteg turista volt ekkor már, kedvesen biztattak, igyekeztek félreugrani előlem. Érzésre (:-) megszállott tempóban haladtam, és már csak előztem, előztem és előztem. A célban a szpíker magyarul köszöntött. Isten hozott Péter!
UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló
Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.
A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.
Fotók: Terepfutas.hu, saját
baratrunning.com 