triatlon

ICON Livigno Xtreme Triathlon – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on 2025.10.07. Updated on 2025.10.07.

Tavaly a versenyt a rajt előtti este jelentkező hirtelen betegség miatt az úszás és 140km bringa után fel kellett, hogy adjam, akkor ezt írtam a beszámoló végére:
‘…meggyászoltam, feldolgoztam, túltettem magam rajta és beneveztem a jövő évi versenyre, ez azért így nem maradhat. Nincs bennem semmi bosszúvágy vagy ‘majdénmegmutatom!’ érzés, de remélem, hogy a kapufáról legközelebb befele pattan és a sors legalábbis döntetlenre játszik.’
Akinek nincs kedve sokat olvasni: befele pattant (vagy inkább csont nélküli bombagól).

Idén is készültem szorgalmasan, április végéig az Ultrabalatonra, reméltem, hogy ezzel kb a futás felkészülés nagy része meg is lesz. Onnan jött a bringa, átlag 1000km-es hónapok, júliusban csináltam egy Everestinget (pontosabban 10000m szintet egyben), hogy elmondhassam, hogy az ICON bringázáskor ennek ‘csak’ a felét kell mászni. Meg úszkáltam is, elfogyott 10 alkalmas bérletből kettő és még a Balaton is átúsztam. Mindezek után a versenyre megint a ‘sosem voltam ilyen jó formában’ érzéssel mentem, a bringán kifejezetten erősnek éreztem magam. (csakúgy, ahogy tavaly)

Jöttek persze nehézségek felkészülés közben, a bringám első kerekében kétszer volt küllőtörésem, jobbnak láttam inkább új kerékszettet venni a saját nyugalmam érdekében, de azért vittem a versenyre egy tartalék kerékszettet is, túl élénkek voltak még az emlékek az edzésről, ahogy állok egy törött küllővel az út szélén és onnan nincs tovább, mert nem forog el a kerék.

A verseny előtt 2-3 héttel újabb probléma adódott, megvolt az esélye, hogy Szabó-Pénzes Gábor Larzen barátom nem tud jönni kísérni, pedig elég összeszokott csapat vagyunk már, tavaly az Iconon, két éve a Swissmanen is ő kísért, sőt már 20 évvel ezelőtt is a support team tagja volt egy triatlonversenyemen (meg mentünk együtt már nagyon sok versenyen, a híres Larzen&Ákibácsi módszer). Hosszú casting után NedyBali vállalta (volna) a supporter szerepet, ez elég megnyugtató volt akkor, hálás is vagyok neki ezért, de végül Larzen mégis tudott jönni így maradt az eredeti felállás.

És persze az utolsó hetekben már a lábaim is lázadtak a terheléstől, mindenféle fájásokkal jelezték, hogy ők valahogy inkább kimaradnának a buliból, de jól ismerem már ezt, nem kell komolyan venni őket ilyenkor.

Ilyen előzmények után érkeztünk Livignoba, volt egy elég jól kiforrott frissítési tervem, ami az UB-n már bevált, volt egy 18 órás időtervem nem túl bonyolult részidőkkel, 2 óra az úszás + depó, 10 óra a bringa + depó, 6 óra pedig a bruttó futás. Két éve a Swissmanen 18 órát mentem, de az Iconon 20 kilivel hosszabb a bringa és 1400 méterrel több a szint benne, szóval ha ugyanolyan időt megyek, az elég jó. De az időterv inkább csak a részidőkhöz illetve a limitidőkhöz kellett, az egyetlen igazi cél az a Carosello3000 célbaérés és a fehér Finisher póló volt.

Úszás (kb. 3500m):
Negyedszerre úsztam ebben a tóban, mindkét évben a szerdai bemelegítő úszást és a tavalyi versenyt. Mindegyikre szükség volt, hogy kitapasztaljam a felszerelést, az alkalmazkodásom a 12-13 fokos vízhez, gyakoroljam a tájékozódást és szépen össze is álltak a dolgok, már nem paráztam rajta annyira, hogy vajon menni fog-e. 1:45ös úszást terveztem és 15 perc depót, mert ennyi volt tavaly, de azért reméltem, hogy egészségesen jobban fog ez menni és építek egy kis előnyt már az elején. Larzen kérdezte, hogy mi a legoptimálisabb érkezésem, amire bemondtam neki az 1:30-at.
Az úszás eseménytelen volt, sok gyaloglás az elején a sekély vízben, majd mellúszásban hozzászokni a hideghez, onnan kettes levegővel gyorsban úszni végig, mert hiába úszok hármas levegővel medencében, itt összenyomódik a tüdőm és nincs annyi levegőm, ezt is elfogadtam szép lassan. Tavaly csak a távoli fordító bója volt kirakva és kivilágítva, most közben is volt még kettő és a part felé úszást is sokkal jobban jelezték egy erős fénnyel egy csónakról, úgyhogy a tájékozódás sokkal könnyebb volt. Visszaérve azért eléggé meglepődtem, amikor az órámon 1:20-at láttam, azért reméltem, hogy Larzen ott lesz már a parton, amikor kijövök a vízből, de szerencsére pont akkor érkezett. (úszás 1:22:08, 71. helyezés)

(Depózás 17 perc, 72. helyezés), vizes cucc le, száraz rétegesen fel, közben kaja, folyadék, elment vele az idő, de sokat spóroltam a későbbiekre azzal, hogy jól sikerült kiválasztani a kezdő ruházatot és nem is kellett megállnom vetkőzni kb. 70km-ig.
20 perc előnnyel indultam el bringán, mennyivel jobb érzés volt ez, mint tavaly már 15 perc mínusszal kezdeni.

Bringa (198km/4800m):
Álom volt. Mondjuk a Stelvio tetejéig, azaz 150km-ig. Jól ment, jól voltam felöltözve, jól frissítettem és ezzel az egésszel belehergeltem magam valami pozitív flowba. Egyre inkább úgy éreztem és mondogattam is magamnak, hogy ez az én napom, bármit meg tudok oldani, ha gond adódna, de nem fog. Szépen növeltem az előnyöm az itinerhez, egy órával jártam a tervezett idő előtt a Stelvio lábánál és még a csúcson is. Azért ahány kép készült a bringán, annyiféle ruhában vagyok, szóval volt, megállás, frissítés, öltözködés, de minden nagyon flottul ment.
A Stelvio lábánál már látszódtak gyanús felhők és az előrejelzés is mondott esőt. Ez volt a harmadik Stelvio mászásom, azt szerettem volna, ha az összes Strava szegmensen a legjobb időmet érem el, ez azért nem jött össze, de azért elégedett vagyok így is. A felsőbb részeken már kezdett esegetni az eső, majd valami dara is, fent a csúcson pedig jégeső.
Gyors felöltözés után a lefelé menekülés volt az egyetlen lehetőség, minél gyorsabban leérni, ahol melegebb van és inkább csak eső. Azért ez a lejtőzés nem volt egy leányálom, 2-3 fokos időben, full vizes cuccokban (mindent felvettem, csak az esőkabátot nem, a téli vastag kabát nem vízálló, bár a vízálló gatya ugyanúgy átázott), szétfagyott kézzel fékezni próbálni a kanyarokban a felnifékes bringával, amin persze alig fog a fék, a fékgumi viszont érezhetően kopik, mert egyre jobban be kell húzni a fékkart, hogy legyen valami lassulás. Egyszer megálltam, hogy feszítsek a bowdenen, de esélytelen volt a fagyos kezeimmel eltekerni a bowdenfeszítőt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig a 19,5km-es ‘Stelvio Descent’ szegmens 35 perc volt, azaz 33,6-os átlag még így is, és ennél korábban csak 5-6 perccel jöttem le gyorsabban, szóval olyan nagyon sokat nem is vesztettem itt el.
Lent a síkon jött egy nagy megálló, 20 perc. Rá kellett jönnöm, hogy az összes ruha vizes rajtam és nem fogom tudni kifűteni és a frissítésem is elromlott mert az időjárás elvitte a fókuszt, pedig volt még innen 25km bringa 1000 méter mászással és utána egy maraton. Szerencsére szinte az összes bringás ruhám a kocsiban volt, így teljesen szárazba tudtam öltözni, még pót bringás cipő is volt, meg betoltam pár extra zselét is, innen megújulva tudtam továbbindulni. Valahol itt mondhatta Larzen, hogy írtak a szervezők a Supporter chat-be, hogy az autós kísérők lehozhatják a bringásokat a Stelvioról és csak a lejtő alján kell visszaülniük a bringára. Ez mondjuk egy órával azután volt, hogy én fent voltam, teljesen hülyeségnek is tartottam, de utólag látva a fenti fényképeket, hogy milyen havas volt az út fent, megértem a neutralizálást. (bringa 10:06:37, 49. helyezés)

(depózás 11 perc, 22. helyezés) Larzenre kicsit várni kellett, mert autóval messzebb lehetett csak megállni, de még így is elég jó depóidő lett, viszont a Stelvion még meglévő 1 órás előnyöm valahol több részleteben, de teljesen elveszett, elázott. Pontban 17:00-kor indultam el futni harangozáskor és az itinerben is pont ez szerepelt, de legalább időben vagyok.

Futás (42km/1600m):
Egyetlen cél, hogy a 29,5kmes pontot elérjem este 9 óráig, mert ez a limitidő arra, hogy a verseny eredeti céljába, a Carosello 3000 felvonó tetejére felengedjenek és ezzel fehér Finisher pólót kapjak. Aki limitidő után ér oda, az Livignoban futja le a maradék távot a maratonhoz és fekete finisher pólója lesz. 29,5 km-re 4 óra, íróasztal mellől nem tűnik nagy vállalásnak, még ha van is benne kb. 600 méter szint. De ott és akkor azért már máshogy mozognak a lábak.
Mindegy, futottam, 12,5km-nél pont a tervezett idővel érkeztem (1:20), a 18,3km-hez már 10 percet kicsúsztam, a 23km-hez pedig még egy kicsit kijjebb. Forszírozni kellett a futás akkor is, amikor már nagyon nem kívántam, az emelkedőket meggyalogoltam, de a többit erőltettem. Végül 20:50-re, 10 perccel limitidő előtt értem oda (bár az időjárás miatt 21:15-re kitolták ezt, de én az eredetivel számoltam). A lényeg tehát megvolt, maradt még 12 km, benne 1000m szint és volt rá 4 óránk. Innen Larzennek kellett jönnie velem és együtt mentünk a célig.
Itt elengedtem már, az enyhén lejtős sétálóutcán ugyan lehetett volna futni, de már nem nagyon volt miért, bandukoltunk. Az utolsó 4,5km-en 800 méter szint, az átlag meredekség 17% volt, 20perces kiliket mentünk, de már nem számított, bírni kellett cérnával de ez már zsebben volt. (futás 6:50, 67. helyezés)

Összegzés:
Ha minden igaz, 200 induló volt a versenyen, ebből 80 beérkező volt a fenti célban a Carosell 3000-en, 50 beérkező Livignoban a lenti célban és 70 fő adta fel. A fent beérkezők közül a 65. helyen értem célba, éppen az első harmadban 18:47:06 idővel, amivel teljességgel elégedett vagyok. Ideálisabb időben a 18 óra körüli idő nem lett volna irreális, bár az utolsó 12 km-en így is benne hagytam vagy 30 percet a pályában, de tök mindegy.

Amit tavaly elvett tőlem az a betegség, azt most teljes egészében visszakaptam. Ez így volt kerek, utólag még a jégesőnek is örülök, emlékezetessé tette.

Lehet, hogy tényleg minden okkal történik. Tavaly nem voltam ennyire jó formában, mint idén, egy kicsit gyengébb úszással és lassabb bringával lehet, hogy nem lett volna meg a 29,5km-es limitidő és bár teljesítettem volna egészségesen, de egy Livignos célbaéréssel és egy fekete finisher pólóval maradt volna bennem egy kis hiányérzet.
Így viszont vissza kellett jönnöm, még jobban felkészülni és elhozni a fehér pólót. Nincs már több dolgom itt, új kalandok várnak.

Köszönöm Larzennek a segítséget, nagyon jól ment ez most is együtt.
Gabinak a felkészítést, a tavalyi tapasztalatokat az edzésmunkába is beépítettük, sikerrel.
A családnak meg, hogy elviselnek.
És köszönöm a biztatást, szurkolást és gratulációt mindenkinek, mindenféle csatornán keresztül.

Fotók: ICON

This entry was posted in beszámoló and tagged ICON, triatlon, Xtreme Triathlon.

eXtremeMan Nagyatád – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on 2025.08.15.

Egy páros váltóverseny, és az az utáni gondolatok

Sokat gondolkodtam az elmúlt 2-3 napban, hogy írjak-e bármit is a hétvégi versenyről. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem még mindig – az öröm, eufória és büszkeség mellett ott van a csalódottság, a szomorúság, a cserbenhagyottság.

Először úgy gondoltam, hogy csak a nagyon száraz tényeket írom le a versennyel kapcsolatban, de nem így lesz (kicsit rá is beszéltek, hogy ne így legyen). Ez volt a második nehéz döntés, az első az volt, hogy egyáltalán leüljek a géphez. Átrágva magamban a dolgot, azt gondolom, hogy nagyon tanulságos a történet, több szempontból is.
Nem fogok megszokott versenybeszámolót írni, minden részletre kiterjedően, ez most nem erről fog szólni.

„Röviden” a történet:

Péterrel (BEAC Triatlon egyesületi csapattárs) még év elején találtuk ki, hogy csináljuk meg kétfős váltóban a Nagyatádi ExtremeMan-en a hosszútávot – én már voltam tavaly, és imádtam, ő még nem volt, de szívesen jönne. Beosztás már rögtön meglett: úszás (3800m) és bringa (180km) felezve, futás (42,2km) az enyém teljesen.
A verseny vasárnap volt, én csütörtöktől már Gyékényesen/Nagyatádon voltam, Péter szombat este jutott csak le Atádra.
Korai rajttal mentünk, 7:20-kor indultak a fun race kategóriában (nem) versenyző csapatok, így mi is. Az úszás végül teljesen az övé lett, ezt nagyjából a rajtban döntöttük el. A váltások és az utána való logisztika P-nek már extra stressz volt, nekem meg nem okozott gondot, hogy aznap kihagyok egy kör úszást, szerencsére a héten már úsztam a csoda Gyékényesi tóban, hiányérzetem nem volt, P meg sokkal nyugodtabban indulhatott úszni.

A bringa felosztása az én kérésem szerint úgy volt, hogy én viszem az első 92 km-t (Gyékényes-Nagyatád 62km, és egy 30km-es kiskör), utána P levált, és nekem így lesz 3-3,5 órám pihenni a maraton előtt. Így is volt, 90-nél váltás, megbeszéltük, hogy a hűtőtáskám a jéggel a korabban megbeszéltek szerint a futópálya melletti csapatsátornál van, a futócuccom és a táskám a bringapálya melletti csapatsátornál.
A bringás csapatsátornál pihentem kb 25 perce, amikor jött egy üzenet P-től: defektje van. Felhívtam, nem volt jó állapotban. Mondta hogy belsője nincs, így ragasztja a defektet, és hátha jó lesz. Végül abban maradtunk, hogy kibringázok hozzá, viszek egy belsőt, az a tuti. Közben mondta, hogy oké, de ő max ezt a kört fejezi be, elege van, nem csinálja tovább (korábban, az előző hetekben már több gondja is volt defekttel, itt most besokalt). Telefonon már jeleztem neki, hogy na nem, nem adjuk, vagyis én nem adom fel, rengeteg idő van a pályazárásig, legfeljebb én letekerem a maradékot (maradék: 80km, plusz a 8km amit kibringáztam a defektjéhez), aztán futok.
Már eleve úgy indultam ki hozzá a pályára, hogy 99%-ig biztos voltam benne, hogy megnyertem a maradék bringát, de hát ez van, szerencsére tök jól voltam, a meleget bírom (37-38 fok volt, később, du 5-6 körül még 37 fokot mutatott a telefonom, de komolyan mondom, olyan durván nem volt melegem), legfeljebb lassabban tekerek, hogy ne csapjam szét magam a kelleténél jobban a futásra.
Hát végül ez lett, chipet és rajtszámot átvettem tőle, és nekiugrottam a maradék 3 körnek. Az utolsó kiskörre indulásom előtt ért vissza Péter a bringás csapatsátorhoz (ahol az én futócuccom és Mózes frissítésén kívül már senki és semmi nem volt), kértem hogy vagy próbálja meg bekönyörögni a futós depóba a futócuccom, vagy ha nem megy, a futóruhákat vigye a futós csapatsátorba, és a futós váltóhelyen adja oda a futócipőm, mert nem akartam még 200m-t sem futni mezítláb az 50 fokos aszfalton a sátorig. (szerencsére sikerült berakatnia a depóba).
Ezután közölte, hogy felvitte a cuccaimat a szállásra az autójából, és ő hazamegy Bp-re, itt már úgysincs semmi dolga, és egyébként is hajnalban ment volna haza, korán reggelre haza kell érnie. 150km bringa után erre csak annyit tudtam erre mondani, hogy hát jó.

Sem energiám, sem kedvem nem volt diskurálni arról, hogy hát azért lenne dolog, pl segíteni a frissítésben, meg hogy csapat vagyunk, vagy mi… Az utolsó kört meg akartam csinálni, és indulni végre futni, amiről csak valami halvány elképzelésem volt, hogy ott vajon mi lesz. Életemben egyszer tekertem csak ilyen hosszút (pár héttel a verseny előtt, és az is szinte véletlen volt), soha hosszú bringa után nem futottam, nemhogy 42, de még 5 km-t sem… De úgy voltam vele, hogy futottam már baromi fáradtan nagyon sokat, és hát lesz egy csomó időm a bringa után éjfélig, addig így vagy úgy, de összehozom azt a 8 kört a futópályán.

Bringáról futásba elszöszöltem kicsit a depóban (mire meglett a futócucom, az volt vagy 5 perc ), és őszintén szólva a „kapja be a világ, én nem fogok ma megdögleni, ha fun race, akkor legyen fun race” hozzáállással kisétáltam a depóból, hónom alatt egy nejlonzacskóval, elkocogtam a csapatsátorig, ott tovább szöszöltem az izóm bekeverésével, a jég magamra pakolásával, stb. 16:30 körül kezdtem a futást, nagyjából 5 órára tippeltem bruttó időre, egyáltalán nem érdekelt hogy mennyit fogok tökölni a frissítésemmel, ahogy ott a „van cél, terv?+ kérdésre válaszoltam is: „pályazárás előtt befejezni és nem beledögleni”
Az első kört nem szerettem, aztán tök oké lett minden, majd a 4 körben bevillant: upsz, a francba, a szálláskulcs… Az a P autójában levő cuccaimban van, és ha P elment, bezárta a szállást és leadta a kulcsát a szállás tulajának, akkor nagy sza…., izé, gondban vagyok. És bingó. P ont így volt.
A következő szűk 2,5 óraban a futás mellett a fó programom a „hogyan jutok be verseny után a szállásra, vagy ha nem, akkor hol alszom, mi a fene lesz velem éjjel” megoldása volt. Iszonyatosan kimerítő volt rohadt fáradtan minden kör végén telefonálni, kitalálni, hogy vajon a szálláson van-e a cuccom, vagy a kocsimban…?

Itt muszáj megemlítenem, hogy milyen elképesztően jó fej csapattársaim és úszóedzőm van, Tomi és Virág a kisbabájukkal együtt mentek este szállásadóhoz kulcsért, keresték az én kulcsom, a többiek a saját versenyzőjük frissítése mellett segítettek nekem, etettek-itattak, ölelgettek, amikor már elsírtam magam a tehetetlenségtől, dühtől és a cserbenhagyottság érzésétől.
A 30. km-nél még úgy volt, hogy a szállás tulaja nem jön el a szálláshoz amikor én végeztem, mert késő van, majd reggel kinyitja nekem a szállást, addig meg….. addig meg passz, oldjam meg. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem most elég, bassza meg, kurvára elég. Fáradt vagyok, kicsi vagyok, kurvára egyedül vagyok hagyva, nem bírom.. Aztán persze bírtam, és futás közben a 7. körben kitaláltam, hogy mivel a szállás nagyon közel volt a futópályához, az utolsó körömön elmentem a szálláshoz telefonnal és kocsikulccsal, megnéztem, hogy az autóban vannak-e esetleg a cuccaim- hát nem, tehát akkor 100%, hogy a kulcs a szálláson van benn. Újra hívtam a tulajt futás/gyaloglás közben (mi vesztenivalóm van? Legfeljebb megint nemet mond), hogy akkor legalább azt beszéljük meg, hogy reggel mikor jön nekem kinyitni a szállást – és végül belement abba, hogy ha gyorsan végzek, akkor eljön még a befutásom után. Ja, és közben meg persze ment a matek, hogy oké, befutok, visszagyalogolok a szálláshoz, megvárom a tulajt, fel a lakásba, kulcs, vissza, és vissza a versenyközpontba – de ez megvan-e annyi idő alatt, hogy Mózes befutójáig visszaérjek. Meglett a kulcs, és vissza is értem

A sztori kb ennyi.

Van viszont néhány tanulság számomra a történetben.
Az egyik, hogy mindig, mindent, még a számomra tökegyértelmű dolgokat, azokat is, ami 10-ből 9 ember számára szintén tökegyértelmű, tisztázni, megbeszélni, egyeztetni kell, és így utólag azt mondom, már a nevezés elküldése előtt.
Kérdés 1.: Egy csapatverseny azt jelenti-e mindenki számára, amit nekem is: a verseny végéig ott maradok, nem megyek haza, nem megyek bulizni, nem lépek le sehova, és legfőképpen nem megyek haza. Ez alól kivétel persze kórházba kerülés, vagy pl családi gond, amit nélkülem nem lehet megoldani. Ha ilyen nincs, akkor is ott maradok a csapattárs(ak) célba éréséig, ha a pályán nem tudok kinn lenni – segítek a frissítésében, cuccok pakolásában an, bárakármiben.
Kérdés 2.: : Úgy gondolod-e te is, mint én, hogy versenyt „nincskedvem” okból nem adunk fel, mert ha egy ember kiesik a csapatból, a többiek szívnak – és az ugye mindenki számára logikus, hogy minél kisebb létszámú a csapat, annál nagyobbat tudnak szívni a többiek. Mint feljebb írtam, ha a pályán nem is maradok, a versenyen viszont igen– együtt rajtolunk, együtt fejezzük be.
Ha nem ugyanazt jelenti minden csapattag számár a „csapatban versenyzés”, akkor bele lehet futni egy ilyen helyzetbe, mint én a múlt hétvégén. Mondjuk csináltam egy majdnem-ironmant. Akár meg is köszönhetném a lehetőséget a csapattársnak. (Konkrétan sajnálom is már, hogy nem úsztam )

Óriási tanulság, vagy inkább tapasztalat, hogy _mindig_ vannak és lesznek emberek, akik segítenek, mellett állnak. Akkor sem vagy egyedül, amikor úgy érzed, hogy rád omlott a világ. Köszönöm Tomi, Virág, Betti, Robi, Anita, Hella anyukája, Hella testvére, Gellért, Gábor
És extrán köszönöm neked Mózes, hogy többször is mondtad még a verseny előtt, hogy „Te már most is simán megcsinálnád a hosszútávot”. Ezt a mondatod többször is újra és újra lejátszottam fejben, amikor a bringa közben összeszorult a gyomrom a futásra gondolva

Egyébként meg ismét csak #iamfckingawesome. És #fckngstrong, mert ezt a majdnemiron távot az elmúlt 5 év ultrás futóedzéseiből és abból csináltam meg, hogy fejben is nagyon erős vagyok. Nem volt se bringás edzés (1x 180km, 1x 100km, 1x 65 km, meg pár apró 30 körüli valami), se triatlonos edzés (ráfutás a bringára, meg ilyenek). Futás volt, edzettem rendesen :)))

Arról meg már nem is beszélek, hogy mentálisan mennyi adott ez (és így) a pályán töltött 13 óra az őszi 24 órámhoz, és a jövő évi UB-hoz. Köszi Gabi a mentális és fizikális felkészítést, amit az már lassan 8 (NYOLC!!! ) éve kapok tőled

A mindenféle száraz adatok, ha valakit érdekel:
Bringa 1 91,11km 3:21:02 27,7 km/h
Bringa2 87,6km 3:56:25 24,3 km/h
Futás 41,68km 5:07:57 7:23 p/km (itt a nettó 4:24:04, 6:20 p/km)
BEAC Blue Hearts váltó célidő: 14:22:50

This entry was posted in beszámoló and tagged ironman, Nagyatád, triatlon.

Heti ajándékötlet futóknak #4

Posted on 2020.06.03.

Heti ajándékajánló ezúttal kivételesen szerdán.

A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár ideje alatt (június 3-7.) a Bookline-os rendelésből 20% kedvezmény jár az ENISOLVASOK kuponkódra. Így ezen a héten futással és életmóddal kapcsolatos könyvek érkeznek.

Scott Jurek: Futni, enni, élni, 3315 Ft