Ultrabalaton, egyéni futó kísérése – Dodek Ági

Posted on 2025.05.06.

Amikor más álmát segítheted… A 2025-ös UB margojára
2024. október 8., 19.25, csippan a telefonom: „Szia Ági! Jövőre indulok egyéni UB 😀 😀 😀 elkísérnél?”
Innen indultunk.

Illetve hazudok, mert már pár évvel korábbról. Őszintén megvallom, én már nem is emlékszem, hogy jutottunk el odáig, hogy Igi úgy érezze bizalmat szavaz nekem egy ekkora feladathoz. Azt tudom, hogy mikor Gyuri is csatlakozott a mi kis berkünkbe, mi már Igivel tényként kezeltük, ha egyszer ő egyéniben indul, én kísérem. Azt is tudtuk azonban, hogy kelleni fog még egy ember, mivel terv szerint valaki folyamatosan bicóval Igi mellett halad, míg a másik autóval viszi mindig előre a frissítést, illetve ugrásra készen áll, ha bármi gond adódna.
Lélekben készültünk már 2024-re is, de a felkészülés, így tehát Igi fizikai és mentális állapota még ezt nem tette lehetővé, nem állt készen. Aztán 2025-re zöld lett a lámpa az edzőnktől. Picit rezgett a léc, mert ekkorra Gyurinak már volt egy 3 fős nevezése, de hamar eldöntötte, hogy az eredeti terv szerint továbbra is velünk tart, így nem kellett új embert keresnünk a posztra. Személy szerint ennek nagyon örültem, mert 2024-ben Gyuri már két 100km-es versenyen segítette Igit, így ő tapasztaltabb volt már nálam. Én meg a magabiztos hozzáállásommal jól elhitettem velük, hogy tudom mire vállalkozom 😀
Nem volt más hátra, mint a felkészülési időszakot szépen végig csinálni. Mi mind a hárman futunk, ki-ki a maga céljainak és lehetőségeinek megfelelően, de ugyanazzal a kitartással, alázattal és lelkesedéssel. Ez egy igen erős közös pont. Nem beszélünk napi szinten, de látjuk, nézzük egymás edzéseit, elemezgetjük azokat. Én őszinte megnyugvással figyeltem végig Igi útját, gyönyörű fejlődést mutatott fizikálisan, mentálisan pedig még ennél is magasabbra szárnyalt.

Idén aztán sikerült közös edzést, frissítést is összehozni, tapogattuk egymást, ki mit bír, mire, hogyan reagál, engem rendesen tesztelt is a srác, amikor a 100kilis edzés (ha jól emlékszem) 53.-ik kilométerében elesett.

Szóval mentek az edzések, telt az idő, szépen lassan az is összeállt, hogy mivel lesz frissítés. Mi Gyurival erről tanakodtunk a legtöbbet, ugyanis Iginek általában jön egy szédüléses időszak a versenyek közben, és ezt szerettük volna mindenképp elkerülni. Aztán egy héttel UB előtt Főnivel is volt konzultáció, ami rengeteg plusz infót adott, pontosítottuk az óránkénti szénhidrát célt, átbeszéltük a koffein tablettáról a tudnivalókat és tanácsokkal lettünk ellátva a váltásokat, ruházatot illetően is. Gabi kért egy full frissítés táblázatot, amit mi amatőrök révén csak nem tudtunk úgy összehozni, ahogy ő azt elképzelte, de aztán megszánt minket és megszületett a végleges verzió.  Ezt ezúton is köszönjük Neked Főni, enélkül full emelt matek lett volna az egész kör. 😀

Csütörtökön kora reggel felvettem a kisbuszunkat, pakoltam, aztán szépen lassan összeszedtem a többieket. Igit elsőnek, mert biztos voltam benne, hogy már tűkön ül, majd Etát, őt Fehérvárig vittük, majd végül Gyuri is bekerült a buszba. Az utunk teljesen rendben ment lefelé.
Persze azért a szoksásos késést hoztuk, amit mindig, így Füreden Gyurit gyorsan kitettük a VK-ban, mert nála voltak a rendelt Gizion pólók, mi pedig Igivel átvettük a szállást. Nagyon szép kis apartmant sikerült foglalni. Gyorsan aztán csatlakoztunk a többiekhez. Néhány technikai infó még Gabitól, rajtcsomag átvétel, kis shopping, majd búcsú. Mindenképp meleg vacsorát terveztünk, amit végül a Haliék által javasolt Peronban ejtettünk meg. Szuper választás volt. Vacsi után irány a szállás, pihenés.

Hála Istennek Igi reggel azt mondta, ő simán aludt kb úgy, mint otthon, én ezt kevésbé tudtam kijelenteni, rengeteg éber percem volt az éjszaka és 5-kor már bőven ébren is voltunk mind.
Reggeli mindenkinek a maga megszokott módján, majd készülődés és irány a rajt.
Itt már elég nagy nyüzsgés volt. Igit útjára bocsájtottuk, hogy még legyen pár szó nyugodtan Főnivel, mi pedig előkészültünk az első frissítésekkel a bicóra. Pénzfeldobással döntve Gyuri kezdte a melót 😊 Terv szerint kb 2 óránként váltunk. Hamar elérkezett a rajt ideje, a hidegrázás engem is átjárt, nem csak a rajtzónában állókat. Tudtam, hogy itt ma rám is nagy feladat vár. No induljunk neki…
Első váltás Zánka. Voltak terveink arra az esetre, ha nem tudunk rendesen megállni valahol, akkor előtte vagy utána pár száz méterrel váltunk, gyors infó átadás, hol áll a kocsi és mehet tovább, de ilyenre végül konkrétan nem került sor.

Őszinte leszek, nekem az idő a táv a helyek innentől kezdve kicsit összefolytak. Vannak pontok, amikre határozottan emlékszem, de nézzétek el nekem, ebben most már nem leszek túl pontos.
Azt hiszem mondhatom, hogy kb 80km-ig semmi, de semmi gond nem volt az ég világon. Ez pedig egész szép fejlődés az elmúlt 100-asok tapasztalatai alapján. 80 körül kezdődött egy kis szédülés, ami Iginél jellemző, és mindig a frissítéshez térünk, hogy valami ott lehet hiány, ezzel próbálunk javítani rajta. Az idő mondhatni jó volt, nem volt kánikula és az eső se kapott el minket olyan oltárian. Az előírt frissítésen (ez 20 percenként jelentett adagolást az Igi által összeállított ch-okból, gél, banán, méz, gumicukor, iso olyan lebontásban, hogy az óránkénti 60-70gr ch meglegyen, emellett óránként só tabi) elkezdtünk kicsit módosítani annyiban, hogy kivettük a gumicukrot, mert azt figyeltük meg, hogy azután rosszabb a helyzet, nagy valószínűséggel ugye cukorszint ingadozás és picit sűrűbbre vettük a sót. Igyekeztem Iginek mantrázni, hogy nyugi van, ez most kicsi holtpont, de hamarosan jobb lesz és haladhatunk újra rendületlenül tovább, tartson ki. Szerencsére elhitte 😊 6 óra körül a koffein tablettát is elkezdtük.

Közben Gyurival is folyamatos kapcsolatban voltunk leadva egymásnak minden infót, hogy a váltás is minél gördülékenyebben menjen, tudjon mindent az épp soron következő. Az izmok kaptak gyors masszázst is, volt magnéziumos krém, majd kicsit később meru-t is bevetettünk amikor Igi azt érezte, hogy kezdenek merevedni már a lábak.
Hajnali kettő körül lehetett, ha jól emlékszem, én vártam a váltást, csörren a telefonom. Gyuri az, halkan mondja, Igi nehogy hallja, hogy hát nem tudja mi lesz, Igi nagyon szar állapotban van. Mindjárt ott vannak nálam, nézzem meg, beszéljünk. Erre csak annyit mondtam, hogy jól van nem baj, ha gyaloglás innen akkor is megyünk tovább, nincs más opció.
Megérkeztek, Igi nekirogyott a kocsinak. „Ági nagyon szarul vagyok” – hangzott el. Mondom okés, figyelj Igi. Tudom, hogy szar, nehéz, fáj valami? Hát a lábak nem mozognak, fájnak…. Gondoltam magamban okés, ezzel nem ártunk hátha jó lesz kis placebo, megkérdeztem mit szólna egy fájdalomcsillapítóhoz. Jöhet, volt a válasz, így gyorsan kikevertem. Majd jött a lelki löket, ezúton is hála Szandrának, Igi feleségének, hogy ezt megosztotta velem, emlékeztettem rá Igit, milyen üzenetet hagyott otthon a tükrön: MEGCSINÁLOM! Emlékeztettem rá, hogy itt veszteni való nincs bármi is lesz az időeredmény, de azért jött, hogy körbemenjen és én bizony amíg össze nem esik tovább fogom rugdosni. Pár könnycsepp elcseppent és Igi kiegyenesedve elindult tovább. Én következtem a kíséretben. Számomra ez volt a legnehezebb szakasz. Tántorogva kocogva haladt a futóm. Féltem, féltettem, jót tettem-e azzal, hogy továbblöktem, de hessegettem is el a gondolatot, Ági erősnek kell lenned, minden rendben, ez csak fáradtság. Aztán Igi egyszercsak lefeküdt az árokparton. Lepattantam a bicóról, mondtam neki bocs Igi, de ezt nem és már húztam is fel. Kértem, ha szédül egy pár másodpercre kapaszkodjon belém, szedje szépen össze magát, de haladjunk aztán tovább, ezt itt biztos nem fogjuk befejezni. És aztán Igi megint szó nélkül szépen tette a dolgát. Már többnyire gyors gyaloglás volt de haladtunk legalább.

Jött a hajnal és bár a futás már nemigen ment, Igi nem panaszkodott tette egyik lábát a másik után és az utolsó pontra amire nekem volt még időkorlát infóm, sikerült beérni respect időn belül pár perccel. Innen már nem volt kérdés, bármi is lesz megcsináljuk. Még egy kisebb megakadás volt, amikor az eső után beütött a tűző nap és fullasztó meleg, de sikerült gyorsan hűtenünk és jeget is szerezni, ez pedig azonnal visszahozta Igit is újra az élők körébe.
Az a megtiszteltetés ért, hogy enyém lehetett a befutó szakasz, amit Igi (most kapaszkodjatok meg) végig futott majdnem négy kilómétert. Én nem tudom honnan vette az energiát, de szárnyra kapott. Végül kicsúszva a szintidőkből, de annál nagyobb örömmel és én úgy gondolom minden körülmény ellenére megelégedéssel értünk be.

Erről már Gabi is írt, hogy elgondolkodtató, mi hajthat valakit még 150km után is, amikor már bontják a frissítőpontokat, amikor már a seprűs ember (jelen esetben bicós) „velünk együtt” jön, amikor már tudod, hogy nem lesz meg a szalag. Azt hiszem Iginek mindegy volt ez a része. Persze valahol idézőjelesen írom ezt, de a cél útközben átértékelődött a 28-ról 33 órára majd arra, hogy meglegyen a kör. Hisz csak egy kör. És ott voltunk neki mi is, akik a végsőkig hittünk benne, hogy képes rá. Nem nagyon volt más választása 😀

Volt aki később tőlem is megkérdezte, nem fájt a feneked? Ooo mondom dehogynem, meg a fogam kb az első 30 km-en kettétört és migrénem is volt. De ennek ott és akkor nem volt helye. Még az említésének sem.
Végül szeretném leírni, hogy mindenkinek ilyen futót kívánok kísérni. Egy rossz szó, egy hiszti egy komolyabb panasz nem hangzott el. Amit kértünk mindent megtett, és mentálisan brutális edzettségről tett szert, persze fizikálisan is, de mentálisan még pár lapáttal rápakolt.
No és persze jövőre ismétlünk 😊

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on 2025.05.05.

Előzmények:

Három nappal a rajt előtt ezt a cetlit kaptam egy kínai szerencsesütiben:

’Every difficult task is an opportunity in disguise./Minden nehéz feladat egy rejtett lehetőség.’

Tudtam én csak nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.

2013-ban futottam utoljára az UB-n, akkor még Aligáról indulva és a Balatonfelvidék is benne volt az útvonalban, 27:57-et mentem, az a legjobb időm is egyben. (2011-ben 28:34, 2009-ben 31:18, három sikeres teljesítés három indulásból)

Eltelt 12 év, ilyen hosszú ultrákat nem is csináltam azóta, 100km körüli távok voltak a leghosszabbak párszor, meg egy Korinthosz 160as indulás de ott csak 90ig jutottam (a 40 fokban). Szóval semmiképpen nem rutinból, a többszörös teljesítők magabiztosságával vágtam bele a felkészülésbe, inkább egy újrakezdő bizonytalanságával, hogy fog-e ez még menni és a felkészülésből önbizalmat szerezni.

A tapasztalt edző megvolt, Gabi Gizibé Barát sok egyéni teljesítőt készített már fel, idén Rebeka Paulovics dobogóra is állt a tanítványok közül. Vakon megbízom benne, jött hetente az edzésterv én pedig igyekeztem maximálisan megcsinálni, hogy minden pulzus, távolság a helyén legyen, de ha épp 3 óra bringázást írt elő és kint 2 fok volt, akkor szó nélkül összeraktam otthon a görgőt és tekertem rajta három órát (pedig egy-másfél óránál többet nem nagyon tudok elviselni belőle). Januárban és márciusban futottam kétszer 100 km-t edzésként, Adrienn Hegyi-Sági nagyon jó futótárs volt ezekben és a másodikra Szimandl Anita is becsatlakozott, jó hangulatú futások voltak. Éva Paulovics Vica kísért mindkét hosszún és az UB-ra is vállalta a kísérést már év elején, a verseny előtt két héttel pedig Tamás Krisztián Tapír barátom is igent mondott, így sikerült leigazolni az egyik legsokoldalúbb kísérőt, aki ultrában és Balatonban is otthon van.

Az évet egy száraz januárral kezdtem de hogy az elkötelezettségemet erősítsem, kitoltam az alkoholmentességet az UB-ig. Fogyni szerettem volna pár kilót, de ez nem nagyon sikerült, ezért február végén konzultáltam egy sportdietetikussal, változtattam az étkezésemen, márciusban lement 1 kiló és áprilisban is legalább még fél.

Részletes időtervet készítettem pontokra lebontva, lassulással, frissítéssel kalkulálva, 23:55-ös célidővel, Gabi szerint lehetséges és ő mindig jobban tudja, én meg nem akartam a saját terveimmel gátat szabni a fejemben, ha esetleg tényleg annyira jól menne. Frissítési tervet is írtam, azt is óránkénti szénhidrátbevitellel számolva, milyen kajában mennyi van, ilyen sem csináltam még sosem előtte.

Szóval nagyon akartam én ezt, az edzések jól mentek, a pulzusom sokat csökkent, illetve ugyanolyan pulzuszónákban sokkal gyorsabb lettem, élveztem a felkészülést és tudtam, hogy jó úton járok.

Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán a következő futásomon a 13km-t 8ra rövidítettem szintén kezdődő vádlifájás miatt, majd a verseny előtt egy héttel nagypénteken egy 10km-nek induló edzésen 3 km-nél nyilallt bele a vádlimba egy szúró fájdalom, úgyhogy sarkon fordultam és 6km-rel zártam a verseny előtti utolsó futásomat. Fasza…

Innen az utolsó héten gyulladáscsökkentő gyógyszer és tapasz, hengerelés, masszázs, egy bringázás és egy úszás és a reménykedés, hogy jó lesz, mire kell, hátha csak a testem utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy eltántorítson, de a versenyen már az adrenalin miatt nem is jelent majd gondot. Azért a lelki felkészülést nem igazán segítette ez a fajta bizonytalanság, hogy az UB egyben a tesztfutás is, hogy elég volt-e egy hét pihenő a lábamnak, viccesen azt mondtam, hogy Tihanyig kiderül, hogy meddig jutok.

—————————————————–

a verseny:

Péntek reggel 7-kor elrajtoltunk, egy kompressziós szárat feltettem a jobb vádlimra, ha nagyon szét akarna esni, akkor legyen, ami összetartja, meg bekentem bemelegítő krémmel, ami eléggé égeti az izomzatot, csak hogy ne tudjam, hogy mitől is fáj.

6km-nél elkezdtem érezni a vádlim, nem vészesen, de azért jelzett, kicsit húzódott. Hát, jól kezdődik, innen eléggé befelé fordultam, túl sok interakcióm nem volt a szurkolókkal. A tempó ment, a frissítést ment, szóval úgy voltam vele, hogy ha csak ennyi, akkor ezzel még menni fog. Azért akarva/akaratlanul a fájdalom megjelenése után egy kicsit elkezdtem kímélni a jobb vádlim, arról próbáltam kevésbé dinamikusan elrugaszkodni cserébe a bal lábammal kicsit jobban lendíteni magam, ezt az aszimmetria elég korán kezdett jelentkezni a bal combomban.

44km-nél a Római úton egy erős szúró nyilallás a jobb vádliban, azt gondoltam, hogy tuti szakadt valami benne. Tempó kicsit visszavesz, óvatoskodás felfelé is meg lefelé is, nem fogadtam volna magamra nagy tételben ebben az állapotban. Az időtervben 50km-ig terveztem 5:30-ban, onnan Keszthelyig 6 percesben, ez a lassulás ezzel meg is lett, de ennél több nem.

58km-nél kértem egy fájdalomcsillapítót, mert bár abszolút nem vagyok híve ennek egy ultraversenyen, de most nem a verseny fájdalmait, hanem a sérülés fájdalmait próbáltam csillapítani ezzel, hogy a féloldalas futásom ne fokozódjon még jobban. A gyógyszer hatott, a futás innen jobban ment, Keszthelyre jó hangulatban érkeztem. Krumplis tészta meleg ételként nagyon jól esett, Péter barátom is itt volt szurkolni, összeszedett voltam, minden klappolt, az időtervhez képest kb. 1-2 perccel korábban indultam tovább a pontról. (itt azért kapott a vádlim egy Flector tapaszt…)

A Keszthely-Máriafürdő közötti 15km valahogy mindig nehéz fejben. Itt most megcsináltam az első videós bejelentkezésem, Péterék újra szurkoltak, az addigi oldal-szembeszélből kb. hátszél lett és a Keszthely-Boglár között tervezett 6:30-as tempón is belül voltam, úgyhogy pikk-pakk elrepült.

100km-nél 10:15 volt az időm, épp az időtervnek megfelelő, a pulzusom még mindig valahol 135 környékén, szinte ideális. 114km-nél valahol Boglár környékén 12 óra, ez is az itiner szerint. Itt volt az első meglepetés szurkolás, egy kolléganőm a három gyerekével jelent meg váratlanul, mint kiderült, a céges váltó miatt a StafétAppban elég sokan követték a helyzetem és ment a riadólánc, hogy mikor merre járok, nagyon jól esett tőlük a folyamatos szurkolás.

120km, valahol Balatonlellén, 12:30 körüli idővel még mindig a 24 órás időterven voltam, kb. itt utoljára és innen jött a mélyrepülés mindenféle szempontból és már az emlékek sem teljesen tiszták.

Vevi kolléganőm valahol itt csatlakozott be bringás kísérőként és jött velem egészen Zamárdiig, örök hála érte. Kb. eddigre elfogytam izomzatilag, a tartós átterhelés megtette a hatását, a tervezett 7-7:30as tempó már csak 8 perc körüli volt, a pulzusom is leesett 110-120 környékére, valami futómozgás erőltettem, de szánalmas-gyötrelmes vánszorgásra futotta csak. Fejben fókuszált voltam, óránként ettem a tablettáimat, fogyasztottam az izót, nyomtam be a szénhidrátot, erőltettem a géleket, próbáltuk a kaját változatosan tartani, főtt krumpli, főtt rizs, halpástétomos szendvics, minden csúszott, a gyomrom működött, a fejem is, csak a futóművem nem.

Közben becsatlakoztak még kollégáim, Attila, majd Szántód körül 140nél Gábor, érkeztek a másnapi céges váltóra, tök jó volt, hogy egy emberként szurkoltak.

Az eredeti időtervet elengedtem, nem volt reális és nem is érdekelt igazán, a 25-26 órában még hittem, folyamatosan haladtam, soha nem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, végig vizualizáltam magamban, ahogy a szalagot a fejem felett tartva állok a célkapuban.

Még Siófok-Sóstónál is ’csak’ 1 óra 20 perccel voltam az itinerem mögött és úgy voltam vele, ha felérek a magaspartra, akkor onnan már beérek, mintha egy hegytető lenne, ahonnan már csak be kell gurulni a célba, különben is, már csak egy maraton.

Akarattya után meghallgattam a céges podcastot (Concorde – Futni mentünk), kb. ide tartogattam, amikor kell valami kis plusz, ami továbbvisz, pont jól is jött, bár sokat ettől sem gyorsultam.

Eseménytelen volt innen már minden, sajnáltam Vicáékat, hogy nem valami nagy eredményhez kell asszisztálniuk, hanem a vánszorgásom kísérni csigalassan, nekik is baromi fárasztó ez. Mindegy, haladtam rendületlenül, az utolsó 20 kilire Tapír is becsatlakozott mellém, együtt bandukoltunk és hallgatta a hisztijeimet arról, hogy ennek sohasem lesz vége. Már csak 15 perc körüli kiliket tudtam gyalogolni, azért az a maradék félmaratonra majdnem 4,5 óra, felfoghatatlanul sok. Közben eleredt az eső, majd elállt, kabát fel, kabát le, cipő szétázott, vízhólyagok jöttek, amiket eddig megúsztam, de csak mentünk.

Csopakon voltunk, kb 10km volt még vissza, 2 óránk volt még a 29 óráig, ez volt az utolsó időterv, aminek meg kellett lennie, ez a Spartathlon kvalifikációs szint, legalább valami értelme legyen ennek az egésznek, ha már minden más elúszott. És nem jött ki a matek, 4km/h tempóval még a 29 óra sem lesz meg, úgyhogy elkezdtük ’tolni’, a 14 perc/km tempót kb. 11 perc körülire gyorsítottuk, ez volt a max, ezzel a tempóval hol a bal lábam akart összecsuklani alattam, mert a combom az már semmit nem tudott tartani, hol a bal lábfejemben forgattak kést, összejött valami ínhüvelygyulladásszerűség.

Csopaknál a céges kisbuszunk is megtalált, nagy biztatást kaptunk, ahogy éppen száguldva gyalogoltunk, aztán szép lassan jött a rettenet hosszú Tagore, megcsináltam az utolsó videós bejelentkezést és eljött a cél is a végtelen távolban, na itt már egy útpadkára sem tudtam fellépni segítség nélkül.

Csippantás (28:35), célszalag nevemmel a magasban, fotók, könnyek. Nem örömkönnyek voltak ezek, az utolsó 90km összes gyötrelme, fájdalma, fókuszáltsága szakadt ki végül.

——————————————–

Utózönge:

24 óra lett volna az álomidő, 25-26 óra körül valahol a realitás. 26-28 óra körül a ’legalább az eddigi legjobb’. Ez a 28:35 messziről nézve olyan, mint az előző kettő, hiába a sok előzmény, tudatos felkészülés, hoztam, amit eddig. Igaz, hogy 12 év után hoztam ugyanazt, de nem gondolom magam öregnek az ultrához.

Megint bebizonyítottam, amit már sok versenyen, hogy mennyire tudok küzdeni, ha kell, de őszintén szólva ezt eddig is tudtam, én most már a bennem lévő aktuálisan elérhető eredményt szerettem volna kihozni, egy végig fókuszált, nagy behalástól mentes futással, ez nem sikerült.

El kellett telnie egy hétnek, hogy azért félig tele lássam ezt a poharat. Van 4 sikeres UB teljesítésem, jobb ez sokkal, mint ha 3:1 lenne most. Emellett van egy Spartathlon kvalifikációm, ezt is hajkurászom már pár éve, most két évig megvagyok vele. Ezzel a fejjel menni fog az is, a lábaimon kell még dolgozni kicsit.

Az ultra a problémamegoldásról (is) szól, megoldottam, nem volt könnyű, mélyre kellett nyúlni, de másfél lábbal ez a 28:35 végülis nem is olyan rossz.

Fotók: NN Ultrabalaton, saját

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Földes Csaba, beszámoló

Posted on 2025.05.04.

Én a beszámolómat picit távolabbról indítanám. Másfél éve mikor a várólistáról sikerült bekerülni eme szuper kis Gizion csapatba én rögtön azzal indítottam Gabinál, hogy szeretnék UB-t futni. Ő azonban türelemre és fokozatosságra intett. Aztán jó fél év közös munka után jött egy szinte tökéletes UTT, ami után szinte a fellegekben jártam. Kb 3 hónap múlva pedig jött egy kisebb kijózanító pofon. A BUFF 24 órás nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, így eléggé elbizonytalanodtam. Pedig a futás jól ment, csak a bokám adta fel a szolgálatot. Laciék és Rebeka  már másnap reggel, de később Gabi is azzal biztatott, hogy emiatt ne adjam fel az UB-t, mert az teljesen más, az ,, csak egy kör “, nem úgy mint a BUFF-on. Az Ő támogatásuknak köszönhetően azonnal be is neveztem az UB-ra.

 Onnantól kezdve csak az UB-ra összpontosítottam. Egyetlen egy edzést nem hagytam ki és nem blicceltem el, bár ez odáig sem volt jellemző rám). Megfutottam még a vesszőket, pontokat is, amit Gabi leírt.  A januári közös 100 km-es edzés elég jóra sikeredett, majd picit később jött egy pici hullámvölgy. Elkezdett fájni az achillesem és egy picit motiválatlannak éreztem magam. Gabi szerencsére ezt is nagyon hamar átlátta. Kaptam plusz egy extra pihenő hetet, ami után újra minden a helyére állt. Mentálisan is készültem ezerrel, amiben hatalmas segítség volt a Gabi által szervezett workshop. Mindezek után már egyenes út vezetett az UB-ra, vártam is már nagyon. 

Hamar el is jött a nap. Az időjárási előrejelzések alapján a kocsiba bepakoltuk szerintem a világ összes váltó ruháját, cipőjét , mindent is. Még az armageddonra is fel voltunk készülve. Sikerült időben megérkezni Füredre, aminek nagyon örültem, mert már alapból elég feszültnek éreztem magam, nem hiányzott a kapkodás. Szállás rendben elfoglalva, pici hangolódás és indulás bandázni a versenyközpontba. Sikerült időben rendezni a formalitásokat, utána már csak arra vártunk, hogy érkezzenek a többiek. Nemsokára csak úgy sorjáztak a Gizionok. Először Zsuzsival találkoztunk, akinek nagyon örültem, mert soha nem fogom elfeledni, hogy mekkora szerepe volt az UTT-s eredményemben.  Majd sorban jöttek a többiek. Rögtön családiasabb lett a hangulat. Egy közös fotó, technikai értekezlet és irány vissza a szállásra pihenni.

   A pihenés egész jóra sikeredett, pedig akkor már nagyon izgultam. Viszonylag elég jól aludtam, de nem kellet ébresztőóra az ébredéshez. Gyorsan bekrémeztem a kényes helyeket, öltözés, összpontosítás, izgulás, de nagyon és indulás a starthoz. Ekkor már elég feszültnek éreztem magam. Szerencsére hamar találkoztam Gizionokkal a rajt területén és igy legalább picit elterelődött a figyelmem. Ekkor már alig vártam, hogy elinduljunk. Ölelések , pacsik , puszik és már azonnal azon kaptam magam, hogy felcsendült a rajt előtti zene. Imádom ezt a pillanatot. Kirázott a hideg, meg is könnyeztem, elmondtam a magam kis imáit és végre elindultunk.

  Kizártam magam körül mindent és mindenkit. Csak magamra koncentráltam. Próbáltam megtalálni az utazó tempót. Innentől kezdve már nagyon felgyorsultak az események. Haladtunk egyik frissítőpontol a másikig.  Nagyon gyorsnak tűnt az egész. Szerencsére nem volt semmi gond egész sokáig. Megfogadtam, hogy nagyon türelmes leszek és nem fogom elkapkodni az elejét. Az volt a terv, hogy az elejétől kezdve megsétálom az emelkedőket és azzal energiát spórolok a későbbiekre. Természetesen nem úgy lett. Olyan sose halunk meg stílusban indultam, de kizárólag kényelmes tempóban.Nem is volt gondom, úgy Keszthely környékéig.Ott ért az első holtpont. Viszonylag könnyen kis is jöttem belőle, de elmondások szerint nem ott néztem ki a legjobban. Igazából csak a lábaim tiltakoztak, a testem többi része rendben volt. Vártam , hogy végre átforduljunk a déli partra,  ami nem is olyan sokára meg is adatott. Onnan már minden métere ismerős volt a pályának. A lábaimat egy ibalgin és egy koffein tabletta, akkora teljesen rendbe hozta. Szépen haladtunk tovább Fonyód irányába. Ot végre elértük a féltávot, ami egy picit demoralizált is, mert szörnyű volt belegondolni. hogy még egyszer ennyi van hátra az UB-ból. Akkor viszont Adrienn rögtön helyre rakott és tudatta velem, hogy,, nem csak a felénél járunk”, hanem,, már csak a fele van hátra”. Nagyon jól estek ezek a szavai. Sikerült erőt merítenem belőlük. Picit később még cipőt is váltottam, ami szintén egy jó döntésnek bizonyult. Visszajött a tempó.

  Igazából itt még minden a tervek szerint zajlott. Nem volt semmi probléma az izom fáradtságon kívül. Mentünk előre és készültünk az estére. Ettől a pillanattól féltem a leginkább. Nem tudtam mi fog rám várni az éjszaka leple alatt. 130-140 km környékén elfogyott a tapasztalat. Felette még nem jártam sosem. Boldog is voltam nagyon, hogy úgy vágtam neki az utolsó harmadnak, hogy igazából semmi komoly problémám nincs. Faltuk a kilométereket és semmi nem zökkentett ki bennünket. Nagyon örültem amikor Siófokra értünk, akkora már teljesen biztos voltam benne,hogy innen már sikerülnie kell. Jött a világosi magaspart, amit nagyon szeretek. Majd a Nánásiék, akik nem voltak nyitva  és nem sokkal később egy újabb holtpont.

  A tapasztalat hiányának köszönhetően, valami nem stimmelt a frissítésben. A kézfejem feldagadt, a hasam is dupla akkora volt mint normál esetben. Picit meg is ijedtem. Valamiért felvizesedett a szervezetem.  Lehet a sótabit bátrabban kellett volna fogyasztani, de mint ahogy említettem ezen a téren még nagyon kell a tapasztalat. Igy vágtunk neki az utolsó nagyjából maratoni távnak. Itt már sokszor bele kellett sétálnom, igy értelemszerűen a kilométerek is nehezebben fogytak. A lábak jobb állapotban voltak, mint korábban és a közérzetem is nagyon rendben volt. Csak az a vizesedés akadályozta, hogy normál tempóban tudjak haladni. Azért  gondolom, hogy a vizesedés volt a gond, mert ahogy nekiálltam futni, rögtön azt éreztem, hogy kapkodom a levegőt, mintha nem is tudom milyen tempót futnék. Mintha belülről folytanának meg. De abszolút nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy megcsinálom. Ott már nem állíthat meg semmi. Fejben nagyon rendben voltam, csapatom mellettem állt, biztatott, támogatott. Nem is volt más opció. Füreden a cél előtti utolsó frissítési pontnál, hívott bennünket a Dóra, hogy ha még picit összekapom magam , akkor meglehet 23 órán belül. Összeszedtem magam és amennyire csak lehet iparkodtam, de úgy voltam vele, hogy ha 23 -al fog kezdődni,akkor sem leszek bánatos.Közvetlen az utolsó csippantás előtt Hanka kiáltott még egy nagy hajrát, ami nagyon jól esett ott a cél előtt. Megcsináltam, megcsináltuk!!! Végül fél percen múlt, de csak meg lett és 22-vel kezdődik a célidőm.

  A célban ott várt a kis kísérő csapatom, na meg Gabi. Húúú, mennyire vártam ezt a pillanatot. Nagyon megölelgettem őket, mert nélkülük ez az álom nem válhatott volna valóra.  Nagyon köszönöm , hogy segítettek végig és alárendelték magukat annak, hogy az én álmom valóra váljon. Gabinak meg egyszerűen nem tudom, hogyan is tudnék köszönetet mondani. 

  Ha majd egyszer el kell számolnom az út végén, hogy mik voltak az igazán jó dolgok az életemben, akkor az egyik előkelő helyen az fog állni, hogy az mikor elküldtem azt a bizonyos e-mail-t és JELENTKEZTEM A GIZIONOK CSAPATÁBA.  Köszönöm Gabi!!!

  Most nagyon boldog vagyok. Leírhatatlan, hogy mennyire. Még most is sokszor kiráz a hideg, meg kicsordul pár könnycsepp, ahogy felidézem a történteket. Olyan dolgok történnek velem, amit egyszerűen még fel sem fogtam. Emberek megállítanak az utcán, gratulálnak egy csomó telefonhívást kaptam, meg persze üzenetet, hogy mennyire büszkék rám. Számomra ez hihetetlen, mivel én nem csinálok semmi különöset, csak azt amit szeretek. FUTOK. 

Fotók: NN Ultrabalaton, saját