Ultrabalaton

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Paulovics Rebeka, beszámoló

Posted on

NN UltraBalaton – 210 km – 22:01:55 – Női III. hely 🏃🏼‍♀️❤️

Nehezen találom a szavakat. Nem tudom hol, s hogy kezdjem. Valóra vált egy álom. Az én álmom. Méghozzá azért, mert megvalósítottam!
Soha nem vágytam még annyira egy verseny dobogójára, mint az UltraBalatonéra. Tegnap pedig felállhattam rá. 😭❤️

Ez volt az egyéni indulásaim közül a második alkalom, hogy körbefuthattam a Balatont, amit most majd 2,5 órával hamarabb sikerült teljesítenem. A tavalyi menet sem végződött rosszul, de bennem maradt egy tüske, amit most végre valahára kihúzhattam magamból. Az előző évben a táv végén már igen sokat sétáltam, ami utólag nagyon, de nagyon zavart. Futóversenyre jöttem, nem pedig gyalogolni. 😬 Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom, hogy becsapjon az agyam. Ha azt érzem, nem tudok futni, akkor is képes vagyok rá, és igen is meg kell tennem, mennem kell tovább. Ez volt a legfőbb célom!

Szorgalmasan végeztem edzéseim, de ennél is nagyobb hangsúlyt fektettem a mentális felkészülésre, mert azt éreztem, hogy nagyon sok múlik azon, amit gondolunk. Amellett, hogy az edzőm is egy hasznosnak bizonyuló mentális workshopot tartott számunkra, rengeteg podcastet hallgattam, és annál is többet olvastam az agyunk működéséről. Szükségem volt mindenféle trükkre, taktikára, annak érdekében, hogy tudjam mit kezdjek majd, ha az egyik énem ellenem fordul. 🙂  Mert hát: ‘Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.’

Hosszú lenne, mindenről is beszámolni, akár könyvet is írhatnék…de azért egy kedves példát itt hagyok: Esténként a tükör elé álltam mélyen a szemembe néztem, és azt mondtam magamnak: Szeretném az UB dobogót, és az azért való harc jobban fog fájni, mintha most hirtelen magamra nyitom a felülről rámzúduló jéghideg vizet. Ekkora áldozatot megtehetek a célomért, mert ha most, mikor semmi bajom sincsen nem vállalom ezt a csepp kellemetlenséget, hogyan vállalnám, mikor a halálomon vagyok? S ezzel a lendülettel megnyitottam a zuhanyt. – talán ebből is érződik, mennyire akartam. 🙃

Mindezek mellett rengeteget futottam a Balatonnál. A legtöbb hosszú edzésemet az utolsó 50 km-es szakaszon végeztem el, hogy mikor eljön majd az idő, úgy érezzem: haza értem.  Voltam ott sötétben és szakadó esőben, de tűző napsütésben is. Minden körülmények között. S azt hiszem sokat segített. Az utolsó 50 km-t vártam a legjobban. Igaz tavaly is ezt tettem. De most nem azért, hogy végre legálisan sétálhassak a siófoki emelkedőn, hanem azért, hogy megfuthassam azt. Mennyire más hozzáállás és mennyire más eredmény!

És hogy milyen volt a verseny? Egyszerűen szuper! Hihetetlenül fókuszált állapotban futottam. Persze már egy jó ideje csak az UB foglalkoztatott. Nap, mint nap ezzel a gondolattal aludtam el, majd reggel ugyanezzel ébredtem. Annyira vártam már, nem is tudtam másról hallani, vagy beszélni. Fura is lett volna, ha nem lettem volna a nagy napon ott fejben.

Csak a futás érdekelt, úgy voltam vele, hogy eshet az eső, fújhat a szél, lehet 40 fok és tűző napsütés; ezekre nem vagyok hatással. Egyetlen egy dologra vagyok, az pedig a futásom. Szóval nem foglalkoztatott semmi más. Elhatároztam, hogy a futás alatt sem fog. Nem fogom várni például, hogy beérjek a célba, mert hát minek? Úgyis az a legfájdalmasabb része az egésznek. Amikor megállsz végre, majd úgy érzed, mintha egy kalapáccsal jól szétvertek volna.😅 Próbáltam is erre mindig emlékeztetni magam, és igyekeztem a jelenben maradni, élvezni a pillanatot, azt hogy a Balatonnál futhatok, azt hogy itt lehetek újra a nagybetűs versenyen, azt hogy ezt egy nagyszerű csapat segítsége mellett tehetem, és azt, hogy 1 év után CSAK ez az egy napom és lehetőségem van arra, hogy jól csináljam. Beleadtam mindent!

Volt egy előre meghatározott tempó tervem, amit tartanom kellett, valamint a tapasztalt futók tanácsára nem a teljes 210 km-t számoltam vissza, hanem kizárólag csakis blokkokban gondolkodtam.

A távot 70-30-60-30-20 km-es részekre osztottam fel magamnak. Minden egyes ilyen szakaszhoz tartozott egy mantra, amit ott elővehettem. Az idő kalkulátorban pedig pont e távoknál húztam meg az apró vonalakat a lassulásban/ megengedett tempóváltásban is.

-Az első 70 km volt a bemelegítés, itt mindig arra kellett emlékeztetnem magam, hogy ne fussam el. ( Persze néhány futó kinevetett, mikor megtudta hogy 70 km környékén, még csak melegítek😆 )

-Az ezt következő 30 km csak egy átìvelés, egy rövidebb szakasz, amin csak át kellett jutnom, úgyhogy át is csorogtam a következő blokkra.

-A 100-160 km közötti rész volt a verseny törzse. Jelmondata: ‘Az itt történik minden, koncentrálj!’ (Valóban itt történt. )

-A következő 30 km “Az ez már nem fáj jobban, menj!” szakasz volt, ami a várva várt siófoki emelkedővel kezdődött.

-Az utolsó 20 km pedig, a “Most már csak a lelked visz, ne nézd az órát, fuss!” cìmet kapta. (nehéz volt nem nézni, ezt még gyakorolnom kell 😅)

Ez a lebontott terv, a blokkok és a hozzájuk kapcsolódó mantrák elképesztően sokat segítettek. Öröm volt túljutni egy-egy részen, és újabb motivációt meríteni a következőhöz. Persze a biztonság kedvéért a kezemen is szerepelt egy idézet, amit ha kételyeim támadtak mindig elolvastam és új erőre kaptam. Emellett a tudat, hogy a 3. helyen állok, nagyon ösztönzött arra, hogy továbbra is összeszedett maradjak. Túlszárnyaltam a 22:30-as célidőmet, és ami a legnagyobb boldogság: elértem a Spartathlon A-szintet is! Nem egy álom vált valóra, hanem legalább kettő. Az álmaim. Méghozzá azért, mert megvalósítottam őket. 😭❤️

Hálás vagyok mindenkinek, aki szurkolt, aki hitt bennem, aki egy-egy kedves szóval támogatott a verseny előtt.

Többet jelentett, mint azt valaha is képes lennék megfogalmazni.

Köszönöm! ❤️

Ultrabalaton, egyéni – Halász László, beszámoló

Posted on Updated on

Nekem ez volt az idei év fő versenye. A tavalyi 21:30-as időmön tudtam, hogy még javítani fogok.

Minden edzést becsülettel megcsináltam és egyet sem hagytam ki. Mondjuk ez egyáltalán nem is lett volna jellemző rám.

A tavalyi UTT után a heti 4 edzésről, heti 5-re váltottunk, így még a pihenős hét is kijött 70 kilire és az erős heteket 100+ kilivel zártam, aminek kifejezetten örültem mert imádok futni:-)

A felkészülésem jól sikerült; UTT páros első hely, a SPAR-on 3 órán belüli maraton. Na jó, a Burgenland Extreme nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de a BSZM-en sikerült egy nagyon jó időt futnom. Fejben is tudtam fejlődni és a frissítésem is már kezd elfogatható szintet elérni, úgyhogy ezek miatt már elég magabiztosan álltam a negyedik UB-m rajtjában.

Csütörtök reggel elindultunk Kottingbrunnból, majd miután felvettük a Főnit egyből a szállásra mentünk Balatonfüreden. Kipakolás után a versenyközpontban felvettük a motyót, majd beültünk a technikai értekezletre. Közben gyors bandázás a többiekkel. Az esti vacsora a szokásos helyen, immár negyedik éve a Peron étteremben. Este kikészítettem minden dolgomat, így már csak reggel bele kellett ugrani és rajtra készen álltam.

Általában mindig rosszul alszom verseny előtt, de most piszok jót aludtam.
Szemerkélő esőben álltunk a rajtzónában. A nylon poncsót kb 352-szer vettem le és vettem vissza a rajtig, – spoiler alert! – végül a 203 kilis csopaki pontnál váltam meg tőle a mellényemmel együtt. Szóval raktam bele kilométert rendesen.
Az első 40 kili tök simán ment 5:00-5:15 tempóban. A Varga pincészet után jött a római út. Jesszusom, hogy mennyire utálom azt a részt. Mondjuk a Szigliget utáni 45 millió kilométer hosszú egyenes sem a szívem csücske. Ja, és akkor a Keszthely-Fenékpuszta közti részről ne is beszéljünk:-)
80 kilinél fordultam rá a déli partra, amit én sok futóval ellentétben kifejezetten szeretek. Az utálatos részeket sikerült futással elütni, így nem is volt annyira rossz:-) Ezúttal Fonyódon kihagytam a toi toi WC-t. Az első UB-mon addig trónoltam benne, hogy a Főni majdnem rám borította.

Berény és Balatonszemes között sikerült kétszer is gyakorolnom, hogy milyen gyorsan tudom felvenni a nylon pocsót:-) A tempóm még mindig elfogadható volt. Szemes után átváltottam automata pilótára, 100%-ban csak a futásra koncentráltam és arra, hogy a tavalyi időmnél jobbat menjek. Csak ez lebegett a szemem előtt. Na meg egy picit az is, hogy jöjjön már az a k&rva emelkedő Balatonvilágosnál. Szerettem volna legálisan gyalogolni egy picit. 161 kilométer óta csak futok, na.

Az emelkedőn kb olyan kilengésem volt, mint mikor elmentem a Lénába a Hansival és 3 aperol után próbáltam hazamenni:-) Viszont a vasút után muszáj volt már futnom. Elég gyér az emelkedő onnan, és hát a Nánásiékig mégsem gyalogolhattam. Balatonakarattyán mondtam is a Főninek, hogy tele van a €@)#+$• az egésszel. Mire csak annyit mondott, hogy “ezt most azonnal tessék befejezi”, én pedig befejeztem és futottam tovább. Azért ezt a szitut nagyon megjegyeztem magamnak. Piszok nagy ereje volt ebben a pillanatban is a Főninek.

180 kili előtt Balatonkenesén a bicó úton van egy pici emelkedő. Mivelhogy tavaly is meggyalogoltam, gondoltam ezt idén sem hagyom ki. Viszont kis idő múlva mondtam is magamnak, hogy Halika szedd már össze magad.
A balatonfűzfői ponton a barátaim megleptek egy Tim Honks molinóval, ez nagyon jól esett. Mivelhogy a Főni tovább zavart futni, ezért nem tudtam tovább röhögni a molinón.

Van egy szokásos pisilde helyem 187 kilinél a kutyafuttató mellett. Minden UB-n könnyítek itt magamon. Mondjuk most nem kellett, de azért rápróbáltam, nehogy megtörjem a hagyományt 🙂

A következő meglepetés 2 kili múlva ért. Nem, nem ültettek új bokrokat, amiknek lehetne tépegetni a leveleit:-)
Hanem a Timinek az anyukája és a férje eljöttek megnézni Kottingbrunnból, hogy szurkoljanak nekem. Kb 7 másodpercig láttak:-) Csippantottam a pontnál és futottam tovább. Szívesen megálltam volna az Irénnel és a Hansival beszélgetni egy kicsit, de nem szerettem volna a Főnit magamra haragítani.

Lassan elérkeztem a kedvenc részemhez.Ugyanis van egy olyan szokásom (ez a sok ezer közül az egyik), hogy ha ultrát futok akkor az utolsó 14 kilit képzeletben a kedvenc 14 kilis körömön futom. Plusz mindenhol, ahol elcsippan egy kili, ott bemondom, hogy a kedvenc körömön hogy hívom azt a pontot. Pl: 1.km Itt áll mindig az X6-os. 2.km Fix traffipax. 3.km Híd utáni balos kanyar stb stb stb.Ez ilyenkor szokott segíteni.

A csopaki elágazásnál lévő dombot gyaloglósra terveztem, viszont elég sok futó volt a környékemen és nem szerettem volna, ha valaki megelőz. A vége előtt 4 kilivel még sikerült befognom Tóth Timit, a női második helyezettet és 3 perc előnyt kiépíteni. Ezen az utolsó etapon valahogy mindig elkezdek rendesen futni. Minta az utolsó három kókusz kupelnért sietnék a pékségbe:-)

Piszok jó érzés volt megint befutni.Egy újabb álmom teljesült: négy szalagból négy behúzva 🙂 Azidőm 20:46:49.

Nagyon köszönöm a szuper csapatomnak a segítséget és mindenkinek, aki szurkolt nekem!
Főni neked nagyon köszönöm, hogy felkészítettél és hogy kihoztad belőlem ezt a remek eredményt. Cukkantyúm neked is nagyon köszönöm a rengeteg segítséget és hogy vigyáztál a felnire az autón:-)

fotók: NN UB, Gizionok

Ultrabalaton, egyéni – Evetovics Milán, beszámoló

Posted on

Elöző este sikerült elég jól aludni korán lefeküdtem többször felkeltem éjszaka, de sikerült mindig visszaaludni. Így legalább 7 órát aludtam versenyt megelőzően. 

Örültem, hogy az elején legalább nem áztató esőben indultunk, fel voltam készülve, hogy ha elállál majd cserélek száraz ruhát. Az elejétől fogva nagyon visszafogtam magam és a tempót. Előzetes tervek szerint 5:47-5:53 körül szerettem volna menni az első 100 kilin, de az órát nézegetve inkább 5:55-6:20 között mozgott a tereptől/frissítés/WC-től függően. Ez különösen nem volt rám hatással, mert amúgy is a déli partra készültem. Tudtam, hogy az igazi verseny valahol Fónyod után kezdődik nekünk.

A frissítésemmel szerencsére nem volt baj. Az előre tervezett gél és ISO mennyiséget folyamatosan tudtam tartani. Az első kisebb holtpont Szigligethez érve kezdődőtt. Ott találkoztunk Andrissal egy kicsit kigurigattam magam, ittam egy kis gyümölcsös mentes sör-t majd nemsokára mentem tovább, az egyenes Balatonedericsig nagyon hosszúnak tűnt, nem akart menni a futás, de nem gyalogoltam hosszan inkább lassabb tempóra váltottam. Andrással Vonyarcvashegy-et beszéltük meg következő talákozónak. Alighogy beértem Balatonedericsre, amikor már úgy tűnt egy csúnya felhő alól kiértünk és kezdett világosodni is az ég, hirtelen egy bazi nagy áztató esőszakadás jött. Az elején elkezdtem szitkozodni, hogy hát még ez is, hogy most még Andrisnak sem tudok szólni, hogy hozzon esőkabátot. Aztán ahogy ez történt már nemegyszer verenyen, amikor épp ezerrel elázok és már azt hiszem szarabb lesz, egyszer csak kattant valami megfordult bennem minden 180-at fokot, és elkezdtem megint jobbakat tempózni és totálisan kizártam az esőt. Szép lassan az eső abbamaradt, közben Hanka beért hátulról és együtt mentünk tovább. A Vonyarcvashegyi frissítésnél már szinte teljesen megszáradtam és a cipőm/zoknimat is éreztem, hogy nem csuron víz, így úgy voltam vele, egyelőre nem cserélek ruhát.Hanka picivel hamarabb indult el én is indultam volna, de rám jött a bokrozhatnék, csak épp sehol egy bokor…szerecsételnségemre a követekező UB váltó/frisstőpont ugy 6-800 méterre lehetett, így addig kénytelen voltam elsétálni majd a sort tiszteletteljesen megkérve és beelőzve megvárni, hogy kijöjjön valaki a WC-ből. Na ezzel így egy jó 15-20 percet otthagytam, de ez benne van egy ilyen versenyen a pakliban.

Leközelebb már Balatonberény előttre beszéltünk meg talit Andrissal. Én a WC-s kaland után tovább futottam egész jó tempóban és fejben is egybe voltam. Keszthelyen ettem egy pár kanállal a tésztából aztán futottam tovább. Fenékpusztáig elég jól eltepóztam, utána rohamosan jött megint egy holtpont és éreztem, hogy nem tudok futni. Andris szerecsére nem az előre egyeztetett helyen várt, hanem úgy 2 kilivel hamarabb jött, így pont jókor tudtam kicsit frissíteni magam és kértem hogy ropogtassa ki a hátamat. Ilyenkor mindig kibeszéltem magamból neki, hogy miket érzek, hogy vagyok, és ez mindig segített is, ő meg folyton nagyon pozitív volt és biztatott ami segített, hogy ne menjek ilyenkor mélyebbre. Megbeszéltük a következő frissítőpontot és még a hídra felsétáltam, de aztán szép lassan elindultam és elkeztem kocogni újra.

Balatonmáriafürdőnél talákoztunk ismét, addigra már teljesen jó állapotba kerültem, a futás is jól ment. Amilyen rosszul/lassan ment régebben Máriafürdő, most sokkal jobban éreztem és hamarabb is telt el. Balatonfenyvesen frissítettünk megint majd a Fonyód utáni pontot beszéltük meg. Fonyódra ugyan annyi idő alatt értem mint tavaly, de most a tavalyinál úgy éreztem sokkal jobban sikerül az erőmet beosztanom. A cipőt/zoknit viszont éreztem, hogy kezd zavarni, így a talinál kértem Andrástól friss zoknit és száraz cipőt. Kiszúrtam a bal talpam oldalán egy vízhólyagot, vastagon bekentem mindkét lábam vazelinnel és felvettem rá a friss zoknit és cipőt. Felvettem az esti melegebb pólót, Andris átnyomkodta a hátamat és mentem tovább. Először csak sétáltam, de aztán szép lassan elkezdtem kocogni, visszamelegedtem a futásba. Ahogy haladtam előre egyre inkább éreztem, hogy kezdek egyre álmosabb lenni és a bal forgómnál kellemetlenül szúrt/fájt és nem tudtam már tőle futni.

Lellén talákoztunk Andrissal, kértem tőle 2 koffein tablettát, hogy ne aludjak el és bekentem/lefújtam a lábamat.  Ezek szerencsére helyretettek és újra tudtam futni, igyekeztem nem túlságosan tolni, arra próbáltam figyelni, hogy ez az új lendület minél hosszabban kitartson. Zamárdiig csak nagyon rövid megállások voltak, Andrist folyton küldtem előre. Ott frissítttünk megint rendesen, kértem koffein tablettát is. Közben megint Hankával is futottunk együtt néhány percig Siófok elején lévő pontig, ott én megint lellassultam és sétáltam ő meg elfutott, de jól éreztem magam, mert már Siófokon voltam. Innen viszont egyre inkább problémat jelentett a forgómban érzett fájdalom, ami visszatért és nem engedett futni. Andrissal azt beszéltem meg, hogy mivel lelassult  a  tempóm, 4-5 kilinként várjon meg, én meg igyekszem, amennyire a lábam engedi tempósan gyalogolni. Lassan de haladtam.

Szerencsémre Sóstónál összetalálkoztunk Csákány Krisztával, így kicsit meg tudtuk osztani a nyomorunkat és talán könnyebb volt társaságban szenvedni. 🙂 Felküzdöttük magunkat a világosi emelkedőn, de ott én elmentem a ponton WC-re.  A lejtős részeken probáltam lendületesebben gyalogolni, mert a futást hiába probáltam, már nem tudtam a forgómtól. Átküzdöttem magam Aligára, és közben szomorúan konstatáltam, hogy azokat, akiket az este folyamán leelőztem, most simán előznek vissza gyaloglás közben. Andrástól kértem hasfogót. Azt itt már tudtam, hogy gyalogolva is beérek, de az is tudtam, hogy nyomni kell a gyaloglást is tempósan. Legalább kell tudnom az 5-6 km/órát, hogy véletlenül se csússzak ki.

Aligán probáltam levest enni, de nem volt olyan jó, így 3-4 kanál után inkább hagytam. Anrdástól kaptam frissítőt. Megint éreztem, hogy WC-ni kéne, de nem nagyon volt hol, így egészen a fűzfői pontig el kellett gyalogolnom, és ott sikerült egy WC-re beülni. András befrissített, én kértem tőle egy Voltarent, arra gondoltam, hátha az segít egy kicsit a forgómon és egy kicsit fogok tudni futni is. Sajnos ekkora már nagyon fájt és a lépések is egyre nehezemre estek. Küzdöttem, hajtottam, de a futás sehogy sem jött össze, talán 50 métereket sikerült belkocogni, majd újra hosszú séták, de közeledett a cél és már 20 kilin belül voltam.

Kértem Andrást, hogy vegyen nekem csokit, mert úgy éreztem kelleni fog az energia. Alsóőrse hozott is nekem, és még kértem a sapkámat is, mert a nap már igen csak tűzött. Mire Csopakra beértem, a nap addigra már ezerrel tűzött. András szerzett jeget, megettem az utolsó csokikat és a jeges vízzel a kulacsba, jéggel a sapkámba elindultam Fürednek és az utolsó kilómétereknek. Sajnos a jég nem tartott sokáig így a kulacsomban lévő jeges vizet hol locsoltam magamra, hol ittam belőle, miközben csak csiga lassúsággal voltam képes a forgómtól gyalogolni.

A füredi dombra menet elég erősen kellet koncentrálnom nehogy az árokban kössek ki. Óvatosan beosztva a kulacs vizet locsolgattam a nyakamra, a karjaimra és ittam pár kortyot, így nagy nehezen, de elérkeztem az utolsó pontra. Ott rendesen megmostam magam, feltöltöttem a kulacsot vízzel és elindultam az utolsó 3 kilire. Esély sem volt semmiféle futásra sem, de már a célegyenesben voltam és tudtam hogy minden lépéssel közelebb a vége. Aztán meglett a célbaérkezés és ott éreztem a célszalagot a magasba tartva, hogy ez volt talán az eddigi legnehezzebb UB-m és ha kicsivel is rosszabb fizikai vagy mentális állapotba vagyok, akkor ez nem lett volna meg. Azt hiszem amit akkor a telefonban mondtam neked az írja legjobban le mit éreztem/mit érzek most ezzel kapcsolatba: feladatmegoldásból 5-ös, futásból kegyelem 2-es.

Igazából még mindig ott vagyok, hogy jó lenne most már egy verseny, ahol nemcsak a kitartásomat és a problémamegoldó képességemet bizonyítgatom magamnak, hanem azt is, hogy amúgy futni is tudok egy jót ilyen távokon is.