ultrafutás
Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Paulovics Rebeka, beszámoló
NN UltraBalaton – 210 km – 22:01:55 – Női III. hely
Nehezen találom a szavakat. Nem tudom hol, s hogy kezdjem. Valóra vált egy álom. Az én álmom. Méghozzá azért, mert megvalósítottam!
Soha nem vágytam még annyira egy verseny dobogójára, mint az UltraBalatonéra. Tegnap pedig felállhattam rá. 😭❤️
Ez volt az egyéni indulásaim közül a második alkalom, hogy körbefuthattam a Balatont, amit most majd 2,5 órával hamarabb sikerült teljesítenem. A tavalyi menet sem végződött rosszul, de bennem maradt egy tüske, amit most végre valahára kihúzhattam magamból. Az előző évben a táv végén már igen sokat sétáltam, ami utólag nagyon, de nagyon zavart. Futóversenyre jöttem, nem pedig gyalogolni. 😬 Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom, hogy becsapjon az agyam. Ha azt érzem, nem tudok futni, akkor is képes vagyok rá, és igen is meg kell tennem, mennem kell tovább. Ez volt a legfőbb célom!
Szorgalmasan végeztem edzéseim, de ennél is nagyobb hangsúlyt fektettem a mentális felkészülésre, mert azt éreztem, hogy nagyon sok múlik azon, amit gondolunk. Amellett, hogy az edzőm is egy hasznosnak bizonyuló mentális workshopot tartott számunkra, rengeteg podcastet hallgattam, és annál is többet olvastam az agyunk működéséről. Szükségem volt mindenféle trükkre, taktikára, annak érdekében, hogy tudjam mit kezdjek majd, ha az egyik énem ellenem fordul. 🙂 Mert hát: ‘Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.’
Hosszú lenne, mindenről is beszámolni, akár könyvet is írhatnék…de azért egy kedves példát itt hagyok: Esténként a tükör elé álltam mélyen a szemembe néztem, és azt mondtam magamnak: Szeretném az UB dobogót, és az azért való harc jobban fog fájni, mintha most hirtelen magamra nyitom a felülről rámzúduló jéghideg vizet. Ekkora áldozatot megtehetek a célomért, mert ha most, mikor semmi bajom sincsen nem vállalom ezt a csepp kellemetlenséget, hogyan vállalnám, mikor a halálomon vagyok? S ezzel a lendülettel megnyitottam a zuhanyt. – talán ebből is érződik, mennyire akartam. 🙃
Mindezek mellett rengeteget futottam a Balatonnál. A legtöbb hosszú edzésemet az utolsó 50 km-es szakaszon végeztem el, hogy mikor eljön majd az idő, úgy érezzem: haza értem. Voltam ott sötétben és szakadó esőben, de tűző napsütésben is. Minden körülmények között. S azt hiszem sokat segített. Az utolsó 50 km-t vártam a legjobban. Igaz tavaly is ezt tettem. De most nem azért, hogy végre legálisan sétálhassak a siófoki emelkedőn, hanem azért, hogy megfuthassam azt. Mennyire más hozzáállás és mennyire más eredmény!
És hogy milyen volt a verseny? Egyszerűen szuper! Hihetetlenül fókuszált állapotban futottam. Persze már egy jó ideje csak az UB foglalkoztatott. Nap, mint nap ezzel a gondolattal aludtam el, majd reggel ugyanezzel ébredtem. Annyira vártam már, nem is tudtam másról hallani, vagy beszélni. Fura is lett volna, ha nem lettem volna a nagy napon ott fejben.
Csak a futás érdekelt, úgy voltam vele, hogy eshet az eső, fújhat a szél, lehet 40 fok és tűző napsütés; ezekre nem vagyok hatással. Egyetlen egy dologra vagyok, az pedig a futásom. Szóval nem foglalkoztatott semmi más. Elhatároztam, hogy a futás alatt sem fog. Nem fogom várni például, hogy beérjek a célba, mert hát minek? Úgyis az a legfájdalmasabb része az egésznek. Amikor megállsz végre, majd úgy érzed, mintha egy kalapáccsal jól szétvertek volna.😅 Próbáltam is erre mindig emlékeztetni magam, és igyekeztem a jelenben maradni, élvezni a pillanatot, azt hogy a Balatonnál futhatok, azt hogy itt lehetek újra a nagybetűs versenyen, azt hogy ezt egy nagyszerű csapat segítsége mellett tehetem, és azt, hogy 1 év után CSAK ez az egy napom és lehetőségem van arra, hogy jól csináljam. Beleadtam mindent!
Volt egy előre meghatározott tempó tervem, amit tartanom kellett, valamint a tapasztalt futók tanácsára nem a teljes 210 km-t számoltam vissza, hanem kizárólag csakis blokkokban gondolkodtam.
A távot 70-30-60-30-20 km-es részekre osztottam fel magamnak. Minden egyes ilyen szakaszhoz tartozott egy mantra, amit ott elővehettem. Az idő kalkulátorban pedig pont e távoknál húztam meg az apró vonalakat a lassulásban/ megengedett tempóváltásban is.
-Az első 70 km volt a bemelegítés, itt mindig arra kellett emlékeztetnem magam, hogy ne fussam el. ( Persze néhány futó kinevetett, mikor megtudta hogy 70 km környékén, még csak melegítek😆 )
-Az ezt következő 30 km csak egy átìvelés, egy rövidebb szakasz, amin csak át kellett jutnom, úgyhogy át is csorogtam a következő blokkra.
-A 100-160 km közötti rész volt a verseny törzse. Jelmondata: ‘Az itt történik minden, koncentrálj!’ (Valóban itt történt. )
-A következő 30 km “Az ez már nem fáj jobban, menj!” szakasz volt, ami a várva várt siófoki emelkedővel kezdődött.
-Az utolsó 20 km pedig, a “Most már csak a lelked visz, ne nézd az órát, fuss!” cìmet kapta. (nehéz volt nem nézni, ezt még gyakorolnom kell 😅)
Ez a lebontott terv, a blokkok és a hozzájuk kapcsolódó mantrák elképesztően sokat segítettek. Öröm volt túljutni egy-egy részen, és újabb motivációt meríteni a következőhöz. Persze a biztonság kedvéért a kezemen is szerepelt egy idézet, amit ha kételyeim támadtak mindig elolvastam és új erőre kaptam. Emellett a tudat, hogy a 3. helyen állok, nagyon ösztönzött arra, hogy továbbra is összeszedett maradjak. Túlszárnyaltam a 22:30-as célidőmet, és ami a legnagyobb boldogság: elértem a Spartathlon A-szintet is! Nem egy álom vált valóra, hanem legalább kettő. Az álmaim. Méghozzá azért, mert megvalósítottam őket. 😭❤️
Hálás vagyok mindenkinek, aki szurkolt, aki hitt bennem, aki egy-egy kedves szóval támogatott a verseny előtt.
Többet jelentett, mint azt valaha is képes lennék megfogalmazni.
Köszönöm! ❤️
Sallai Zsuzsi emlékverseny, 100 km – Schmidt Dóri, beszámoló
My ultra is a public test of private will
Milyen érzés 6-7 órán át ázni és térkövön futni 12,5 órát.. Szar. Mondom ezt úgy, hogy szeretek körözni.
Nagyon nehezen adta magát ez a teljesítés, nagyon kevés percét élveztem, a legtöbb jó érzés 40-60 km között volt, előtte és utána nagyjából lehajtott fejjel, fogakat összeszorítva haladtam és próbáltam mindig az aktuálisan legfájóbb parát megoldani.
A felkészülés közel sem hozta az elvárt minőséget és mennyiséget, volt 2×2 hét teljes kihagyás és december előtt is alibiztem (vagy fáradt és elfoglalt voltam, utólag megideologizálom persze). Legyünk őszinték: így nem lehet egy tisztességes százast futni. De még ötvenet se jó szívvel.
Ahogy lement az összes betegség meg a heteken át tartó köhögés, lassacskán kezdtem visszanyerni az erőm, a motiváltságom és teljes szívvel az omszki100ra fókuszáltam: habár az eszemmel tudtam, ez baromi kevés lesz, mégis megvolt bennem a feltétlen hit. A korábbi önszabotáló mechanizmusomnak- miszerint, ha ilyen kriminális egy felkészülés, inkább visszalépek a versenyről, nem járatom le magam holmi szánalmas kocogással- most nyoma sem volt és ezen én is meglepődtem. Sokat segített, hogy Gabival is ráerősítettünk a mentális erőnlétünkre és nagyon sokat adott, amit a többiektől hallottam.
Hozzátartozik az is, hogy végignéztem, ahogy a Tesóm bármilyen nyikkanás nélkül körbefutotta a Balatont pár hete a BSzM-en, nekem ez óriási erőt adott. Gyűltek a km-ek, fizikailag rendben voltam és mindent meg is tettem, hogy úgy legyek: hétfőnként nem jártam irodába, mert a hosszúkat mindig akkor futottam és ellentmondást nem tűrően végigcsináltam mindet (egyszer volt csak hitványabb, de végül csak letudtam azt is).
Nagyon hálás vagyok a környezetemnek, akik mindvégig támogattak és nem csak a család és a barátok, hanem a kollégáim is, mert azért egy-egy ebédnél előkerült a téma, hogy mégis mi a francért futok én hétfőn 38 km-t futópadon, akkor persze színt vallottam, mire készülök. Azt meg már csak igen kevés ember tudta (és persze azóta is zrikálnak vele), hogy a pad nekem a fal felé, a sarokba van befordítva és sokszor nem filmet néztem, hanem az üres falat bámultam, órákon át.
Márciusban már annyira tartottam attól, hogy ismét kehes leszek, hogy ki se mertem menni, a legkisebb esélyt sem akartam megadni, hogy megint beteg legyek, az összes edzésemet padon futottam. Igen, lélekölő volt, sokszor nagyon nehéz, de hittem abban, hogy ha akkor azt kibírom, nem lehet olyan körülmény majd a versenyen, amit ne bírnék ki.
I didn’t come this far to only come this far
Laz azt mondta az idei Barkley előtt/után(?): Everyone is working on their own scale and you’re expanding your scale all your life. When you’re near the edge of human capability it’s not what someone’s physically able to do it’s what their mind is able to make their body do. Nem gondoltam, hogy ez a teljesítőképességem határa volna, inkább úgy tekintettem rá, mint egy nagyobb lépcsőfokra, amihez bár kissé rövidek a lábaim, mégis fel fogok tudni rá állni és amikor a testem már kevés, majd az elmém elrepít a célig. Hatalmas erőt adott az, hogy a környezetem közel s távol tudott bennem még akkor is hinni, mikor már én magam sem hittem el, hogy ez szintidőn belül meglehet. Az utolsó 20 km a folyamatos újratervezésről és számolgatásról szólt, hogy milyen köröket kell menjek ahhoz, hogy meglegyen a 12:30 és az utolsó tizenpár km-nél szerencsém volt, mert valaki csak edzegetett a rekortánon, de pont olyan tempót ment, ami számomra elegendő volt, hogy ne csússzak ki a szintidőből (tükörneuronok, ugye…).
Az utolsó 4 kör már maga volt a feltámadás, a csatáimat már megvívtam, minden könnyem elsírtam és lepergett minden nehézség vagy fájdalom. Nincsen semmi baj, ismét átjárt a verseny előtti teljes nyugalom. Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban, amit tett velem aznap az omszki: hogy térdre kényszerített, megrágott, kiköpött, aztán újra megcsócsált és végül ordítva kiokádott, most revansot veszek, most nem leszek gyenge szar, most nem adom fel, hanem beintek neki és a pofájába köpök. Megszólalt a Viva la vida és valóban úgy éreztem, “and that was when I ruled the world”.
A vége 12:25:25 és a kedvenc emojim életre kelt:
14 éve futok, mégis amatőr hibákat vétettem, 75 km környékén hányinger gyötört és mikor Andi megkérdezte, mikor ettem utoljára sót, nem mertem elmondani, hogy szerdán, csak hogy aznap még egyáltalán nem. Akkor már alig csúszott valami, a kártyavár összedőlni látszott. Örültem, hogy a talpamnak semmi baja, mert folyamatosan és alaposan kentem, de a testszerte lévő többi véres horzsolást már csak a zuhany alatt észleltem, nem voltam elég körültekintő.
Aztán jött a vasárnap és rámtelepedett az érzés: meg sem érdemlem másoktól ezt a fajta elismerést. Szégyenkeztem amiatt, mert egyedül nem voltam képes befejezni. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: elvettem magamtól azt az örömöt, hogy ezt én csináltam meg, mert ha nem látom meg azt a szimpatikus idegent, aki csak lejött edzeni, szinte biztos, hogy kifutottam volna a szintidőből. De Kipchoge 2 órán belüli maratonja értéktelen, mert nyulaztak neki, sőt, fogták előtte a szelet? Francokat. OK, durva ez a párhuzam, közel sem vagyok Kipchoge, de mégis lefutottam 101,51 km-t aznap.
Nem hittem a csodákban. Számítottam rájuk.
Eszembe jut, hogy a Danival a BSzM céljában azért bőgtünk egymás nyakába borulva, mert örültünk Őneki, két hete szombaton pedig ugyanez volt, csak miattam. MiCSODA Testvér az ilyen!
És még valami: nem lehet elégszer hangsúlyozni az edző-sportoló (cöh) kapcsolat fontosságát és annak mélységét, engem megnyugvással töltött el, hogy Gabi hitt bennem, bíztatott és jó tudni, érezni, hogy fél szavakból és rezdülésekből ért engem, nagyon-nagyon hálás vagyok, nem tudom elégszer megköszönni Neked Gabi!
Köszönöm, hogy mind elkísértetek ezen az úton!
FYKI: a 100-as távon 57 nevezett volt, amiből 44-en indultunk el és végül 30-an értünk csak célba (az összes nevezett nő elindult és célba is ért).
Balaton Szupermaraton – Földi Zsuzsi, beszámoló
BSzM, izé, Maraton+, vagyis FélBalaton 2025 
Az úgy volt, hogy ősszel beneveztem a 2025-ös UB-ra, és ahhoz tök jó felkészülés a négy napos BSzM, ami ráadásul tök jó móka is., beneveztem erre is. Haverok, buli, futás.
Aztán jött minden, novembertől 3 hónap mélyrepülés. Ilyen betegség, olyan nemtudokfutni, szarapulzus, nemkapoklevegőt, újra ilyen betegség, olyan betegség, megkoronázva egy olyan szép influenzával, amivel 30 éve nem találkoztam, ebből 6 hét volt a teljes gyógyulás. Mire újra tudtam futni majdnem rendesen (tehát nem köhögtem, nem fájt semmi), egy újabb téli vírusos izé ismét parkolópályára tett – ekkor abban maradtunk Gabival (Barát Gabriella, az én csodaedzőm 
), hogy engedjük el a 4 napos BSzM-et, és ugrott így az UB is. Az elmúlt 3 hónapban nem tudtam produkálni egyetlen rendesen megcsinált edzéshetet, most újabb hét kiesik, ne kockáztassunk sérülést. Ez a beszélgetés 2025 február17-én történt.
Oké, 4 napos BSzM nem lesz nekem, de van szállásfoglalásom, buszos transzfer, egy napot azért szívesen futnék az imádott Balatonomnál, csapattársak, haverok is ott lesznek, legyen egy klassz hétvégém. 4 napost visszamondtam, a legrövidebb, szombati távra ( Maraton+, 43,6km, Badacsony-Balatonfüred) távra beneveztem, szállást, transzfert megtartottam. Február 22-én futottam az utolsó betegség után először és innentől kezdve se fájás, se újabb nyavalya nem volt. 2 héttel a 43 km előtt úgy voltam vele, hogy ha lassan is, de valahogyan biztosan beérek Füredre március 8-án.
Klassz, napsütéses, esőmentes idő volt várható a BSzM hétvégéjére, így adta magát az ötlet: Siófokig autó, benne én és a bringám, onnan vonat Keszthelyig, majd innen kerékpárral elmegyek a BSzM aznapi céljáig, Szigligetig, illetve pacsizások után tovább a szállásra Tapolcára.
Pénteken, indulás előtt reggel jutott eszembe, hogy upsz, kellene jegy a vonatra – persze hogy ami időben jó lett volna, azokra már nem volt hely, így újra tervezés: Tapolcáig autó, onnan elgurulok Szigligetre, pacsizások, aztán vissza a szállásra, a másnapi futás előtti átmozgatónak tökéletes lesz ez a kis bringázás.
Miközben vezettem a Tapolca felé, nagyjából Veszprém környékén arra kezdtem gondolni, hogy jaj, hát de szép idő van. És Balaton. És vasárnap is de szép idő lesz, és persze, bringázni is nagyon klassz lesz aznap, de hát azért milyen klassz lenne futni. Vasárnap is. A szombati 43 után 51-et. Kicsit érzetem, hogy ez azért elég erős lenne, 3 hónapja egyetlen 30km feletti futással, két hete tudok újra futogatni, háááát, nem biztos hogy okos ötlet…. Mindenesetre Szigligeten ezt megemlítettem Gabinak, hogy micsoda gondolatok jöttek. Csak 3 kérdése volt: „”Van kedved? Jól vagy? Van nálad minden a két napi futáshoz? Igen? Akkor nevezz át, fuss FélBalatont.” Haha, hát jó, sőt, tök jó!
Szombat reggel a rajt előtt átneveztem, volt azért zabszem, hogy hát basszus nem hogy 50-et, de 30-at se futottam 3 hónapja, de nem baj, majd lefutom emlékezetből.. A 43-at is, meg aztán az 51-et. Azért ebbe így bele gondolni elég szürreális volt, de elhessegettem a „hú, holnap reggel elindulni, az hogy fog fájni, na meg végig menni, pfff. Nem vagyok normális :D” gondolatot, és az aznapra fókuszáltam: Badacsonyból elfutok Füredig, ismerem és szeretem ezt a részt (is), klassz lesz.
Elrajtoltunk, nagyon kényelmesre vettem a tempót, csak a pulzusra figyeltem, és hogy érzésre könnyű legyen. Élveztem nagyon, az emelkedőket gyalogoltam, okosan frissítettem (itt is köszönöm Szőnyi Gábor Gizionnak az iam izókkal kisegítést), és egyáltalán nem foglalkoztam avval, hogy mennyi időbe fog telni amíg beérek Füredre. Funrun, a rajtban 5 órát tippeltem, végül 4:48:xx lett, az utolsó pár km-en már nem bántam hogy vége, és baromira büszke voltam magamra, hogy 5 órán belül beértem. Majdnem 1 perccel lassabb átlagtempó, mint amit 5 hónapja tudtam, de egyáltalán nem érdekelt. Nem fájt, komolyabban nem fáradtam el, a célban mondjuk durva hányingerem lett, de már nem éreztem azt, hogy hú, agyatlan ötlet volt átnevezni.
Transzferbusszal visszamentem a szállásra, hideg víz a lábakra, nyújtás, henger, vacsora a többi Gizionnal, majd fekvés, alvás időben.
Ó, és egy kis kitérő, extra feladat: hát az autó logisztikája, az is feladat volt. Vasárnapi szakasz Balatonfüred-Siófok, innen nincs már transzferbusz sehova, tehát a célból el kell jutnom az autómhoz, ami a legjobb esetben is Füreden lesz, ha nem transzferbusszal megyek a rajtba, hanem saját autóval. Fuvarkereső posztot is tettem a bszm fb csoportba, ide jött egy fuvar felajánlás Bognár Ákostól, ami végül lemondásra került – nem csak nekem, hanem a segítséget felajánló Ákosnak is, így lettünk ketten, akiknek az autója vasárnap délután Füreden lett volna, mi meg Siófokon. Opció lett volna persze a tömegközlekedés is, de őszintén szólva nem éreztem azt, hogy én vasárnap délután 51km után még másfél-két órát buszozni/vonatozni szeretnék, így jött az ötletem: vasárnap hajnalban elviszem az autót Siófokra, és ha Ákos vállalja hogy eljön értem, és elvisz a rajtba, akkor célba érés után én vissza tudom őt vinni az autójához. win-win. Így is lett, vasárnap reggel fél 6-kor elindultam Tapolcáról, és sikerült a fenti megoldással negyed 9-re a Füredi rajtba érnem.
9-kor elrajtoltunk, és rögtön kiderült, hogy egyáltalán nincs semmi érezhető negatív hatása az előző napi futásnak. Tempó ugyanaz, talán kicsit jobb is, pulzus jó, idő jó, minden jó. 5km körül Fehér Judit mellé keveredtem, beszélgetni kezdtünk, és ez így is maradt a hátralevő 46km-en. Állati jó volt együtt futni, pedig én általában egyedül, kussban szeretek menni, de akkor ez pont így volt jó. Egyikünk sem tolta túl, nem volt alibi-gyaloglás (csak az emelkedőkön), végig egyenletes tempóval mentünk. Hihetetlen volt kicsit, hogy végig jobb tempóval tudtam futni, mint előző nap, és mint ahogy gondoltam a rajtban. 6 óra futásra számítottam, de már a táv felénél tudtam, hogy bőven előbb meglesz az 51,5km. Egyetlen pillanatig nem szenvedtem közben, imádtam végig a futást, a mások által utált Siófoki hosszú egyenest kifejezetten élveztem. Hihetetlen jó volt érezni és megtapasztalni azt az erőt, ami bennem van. Hogy a testem tudja bármikor a 40-50km-t, akkor is, ha heteken, hónapokon keresztül nem megy igazán jól az edzés. Az elmúlt évek melója akkor is bennem van. A Siófoki befutón másfél km-en keresztül kicsit lendületesebbre vettük a futást, végül a célkapun kézen fogva értünk be, 5:40:xx körül. Elképesztően jó volt beérni, utána a befutósörrel beállni percekre a 6 fokos Balatonba. Csak vigyorogni tudtam, hogy úristen, ez micsoda nap volt, micsoda két nap volt, mi ez az erő, úristen, mit tud a testem!
Ez a hétvége, ez a két nap futás nagyon kellett nekem. A lelkemnek, mindenemnek. Egyenesbe tette a magamba vetett hitem, az önbizalmam. Egy héttel a BSzM után úgy döntöttem (döntöttünk Gabival), hogy menni fog az UB, amit egy hónappal korábban elengedtünk, csak elfelejtettem visszamondani a nevezésem, és simán futottam a döntés napján éjjel egyedül a „semmiből” 80km-t. Jobb tempóval, mint a BSzM-es 43-at vagy 51-et.
I am fckin awsome. Ezt mantráztam akkor éjjel, és hogy köszönöm BSzM, köszönöm Balaton, 6 hét múlva, április 25-én találkozunk, együtt töltünk megint több, mint egy napot. Alig várom
Köszönöm Gabi, hogy 7,5 éve veled edzhetek, köszönöm ezt a FélBalatont, és hogy te már megint jobban ismertél engem, mint én magamat, és jobban hittél (hiszel) bennem, mint én magamban
baratrunning.com 