ultrafutás
Ézé-Nice, 54 km – Cseke Betti, beszámoló
Tavaly november elején volt utoljára igazi célversenyem, a Piros féltáv (43 km 1500 m szint), ami nagyon jól sikerült, de a felkészülés végén már csípő problémáim voltak. Így a verseny után másfél hónapig alig edzettem. December közepén kezdtem újra belevetni magam a munkába, de Karácsony után pár nappal lett egy részleges bokaszalag szakadásom, így kb. 1 hónapot teljesen kihagytam és gyakorlatilag március végéig eléggé visszafogott edzés munkát végeztem. A bokám lassan jött helyre. Gyakorlatilag március végig összesen csak 220 km-t futottam és az első “hosszú” futásom (14 km) április 19-én volt. Másnap pedig váratlanul kórházban kötöttem ki, és egy sürgős, nőgyógyászati műtét után megint nem sportolhattam semmit másfél hétig.
Április végéig összesen csak kb. 320 km került a lábaimba, de már megvolt a nevezésem az október 5-i nizzai terepversenyre. 54 km 2100 m szint hivatalosan. Tudtam, hogy erre azért rendesen össze kell szednem magam. Két darab 50 km feletti teljesítésem volt eddig, 2022. február Vérmókus kör, de edzésnek megfutva, és 2022. június Szentendre trail verseny. Mindössze ennyi tapasztalatom volt maraton feletti távokkal.
Májustól a versenyig, azaz 5 hónap alatt végül 1100 km-t sikerült a lábakba tenni. Idén most tartok így nagyjából 1450 km-nél és 44.000 m szintnél. Nem sok a km, de ahhoz képest, hogy az év első felében alig edzettem, egészen jó mennyiség! A szint viszont korrekt nagyon!
Szóval májustól készültem rendesen. Amíg a bokám vacakolt és persze utána is, sokat segített Tatár Szilvi 💗 az edzéseivel, amiket online kaptam meg, eleinte rehabos edzéseket, aztán erősítéseket csináltam. Sajnos, ahogy egyre jobban tértem vissza a futáshoz, úgy hanyagoltam el egyre inkább az erősítéseket, már nem fért bele minden az időmbe… inkább rövidebb jógát, csipőnyító nyújtásokat igényelt a testem, ezek igazán jól estek.
A versenyről: csütörtökön, két nappal a rajt előtt érkeztünk Bazsival (ő is az 50-es távon indult), hogy legyen időnk picit körülnézni és leginkább rápihenni a versenyre. Péntek délután sikerült is picit aludni. Nagyon kellett, egész héten nem aludtam túl sokat, pedig alapból jól és sokat alszok. Este pedig nagyon korán lefeküdtünk, és jól is aludtam nagyon!
A rajt bár nem volt korai (7.30-tól több hullámban indították az 1800 fős mezőnyt, én 7.45-kor rajtoltam), mégis 3:45-kor kelnünk kellett, mert az 5 órakor induló buszra tudtunk helyet foglalni, ami kivitt Ézébe, a rajtba. Innen futottunk fel a hegyekbe és onnan le vissza Nizzába.
(Az már mellékes, hogy a busznál senki nem nézte, hogy tényleg oda szólt-e a jegyünk, szóval talán bepofátlankodthattunk volna a későbbi buszra is.)
Szóval gyakorlatilag fél 6 előtt (!) már a rajtban voltunk. Hideg volt, max. 10 fok, szerencsére nem esett, mert fedett rész az nem igen akadt, főleg ennyi embernek. Egyre csak gyűlt a tömeg, jöttek a buszok a futókkal folyamatosan. 7 óra után kezdett csak feljönni a Nap, és végre megláttuk a gyönyörű panorámát, a tengert, alig vártam, hogy menjünk már!
A földön mindenfelé ültek, álltak, feküdtek az emberek. Mi is pihentünk egy füves részen, ettünk, ittunk, kicsit mozogtunk, hogy ne fázzunk. A wc-re 30 percet álltam sorba, mert ennyi emberre kb. 12 db toi-toi volt összesen, de nem akartam úgy elindulni, hogy pisilni kell.
Miután leadtuk a dropbag-et a kabátjainkkal a rajt előtt nem sokkal, elkezdtem egyre jobban fázni. Bazsi beállt az első zónába, mivel ő fél 8-kor rajtolt. Én eggyel hátrébb, 7.45-kor. Ugráltam, mozogtam, és nagyon vártam, hogy induljunk már el! A buszon relaxáltam, a rajtban is lecsuktam pár pillanatra a szemem és újra végiggondoltam miért vagyok itt és mennyi munkám van abban, hogy most itt állhatok!
Végre elindultunk! Tudtam, hogy az első fele a nehezebb, az első 9 km-en 400 m szint, majd összesen 1100 m szint 21 km-ig. Az első 5 km-ben csak felfelé mentünk, elég sok volt itt még az aszfaltos rész is, de a táj már csodálatos volt. A panoráma a tengerrel teljesen lenyűgözött, szívtam magamba a látványt! Pár kili után le is vettem a vékony hosszú ujjú felsőt, de a kesztyű, a karszár, a csősál maradt rajtam elég hosszan.
5 km után végre kezdtünk ereszkedni, lehetett futni. Aztán jött az arculcsapás, 6 km után és 8 km-nél egyszer csak sor lett előttem és mögöttem is. Jött egy technikás, kanyargós singletrack lefelé, amin totyogtak az emberek és konkrétan álltunk. Hosszú perceket, 4-5-öt biztos.. Utána is csak lassan haladtunk libasorban. 9 km után már lehetett haladni, de akkor meg már megint másztunk fefelé. Amin én futni nem nagyon tudok, a bot viszont sokat segített, hogy hatékonyabb legyek.
Igazából ez a pálya végig hullámzott, csak volt, ahol nagyon köves, itthonihoz nem hasonlítható sziklás, kanyargós, szűk, gyökeres, csúszós terepen haladtunk, volt, ahol két kézzel kellett kapaszkodni,hogy fel tudjak lépni egy-egy sziklakőre (itt be is vágtam a térdem eléggé, csorgott a vér belőle), volt, ahol nem annyira technikás, de meredek volt a terep és azért aszfalt is akadt, meg sok-sok lépcső, főleg a végén. A lefelékre sokkal kevésbé voltam felkészülve, mint a felfelékre. Nyilván ezutóbbit is kell sokat gyakorolni, ha még tervezek hasonló versenyen menni, de a technikás lefelék kicsináltak. Bottal is bénáztam, totyogtam, csomóan előztek meg lefelé… Legalább 10x botlottam meg, egyszer el is estem (22-23 kilinél), lett egy jó nagy lila flekk a jobb combomon. Szerencsére pikk-pakk mentem tovább, nem hátráltatott a folytatásban, de azért utána még jobban tartottam a lefeléktől.
Az első frissítőpont 9 km-nél volt, 21-nél a második, 35-nél a harmadik és 44 kilinél a negyedik. Mivel a mezőny közepén voltam kb., annyian voltak a pontokon, hogy konkrétan nem fértem oda a vízhez, és az izóhoz sem, ez a második és harmadik ponton volt a legdurvább. Várnom kellett, sorban állás volt, peregtek a percek. Közben kidobáltam a szemetet, és amennyire tudtam, tolakodtam előre, de azért, ha nincs ez a sorban állás, biztosan percekkel hamarabb hagyom el a pontokat. Az utolsó ponton 1-2 percnél többet nem időztem, de a többinél volt az 5-10 is sajnos.
A frissítésemről: tudtam, hogy szükségem lesz rá, hogy az órám jelezzen, hogy 40 percenként egyek (gu gélek és naak szelet, meg sótabi volt nálam) és 20 percenként igyak (naak izó és víz), különben szét fog esni a frissítésem. A 2 évvel ezelőtti Szentendre trailen a frissítést pont így sikerült elcseszni és a végére alig maradt erőm. Akkor keveset ittam és ettem, fel is vizesedtem a 7 és fél óra végére.
A frissítési tervemet most sikerült tartani, talán 40 km környékén hagytam ki egy evést, amikor jelzett az órám, hogy kellene, és olyan is volt, hogy éppen valami nagyon szar, szűk technikás részen mentem lefelé, de annyira kellett fókuszálnom, hogy hiába jelzett az óra, csak kicsit később ettem. Mindkét kezemre szükség volt a botozáshoz, nem tudtam gélt bontani. 😀
Összesen háromszor álltam ki pisilni, egyszer cipőt kötni és ennyi.
Nagyon élveztem a versenyt végig, a pályát is minden nehézségével, viszont az utolsó 10 km, amiről úgy tudtuk, hogy ott már csak 110 m szint lesz (tuti nem annyi volt), na ott már azért anyáztam, a végén már hangosan mentek a “…sszátok meg”-ek is! 😀
Ugyanis 48 km-nél megint olyan technikás lefelé jött – persze gyönyörű panorámával a tengerre -, amin nem lehetett futni, szűk, gyökeres, köves fos és 51 meg 52 kilinél még meglépcsőztettek minket lefelé a partra, majd a kikötő megkerüléséhez felfelé kellett menni az aszfalton. Itt is buggyantak ki a számon azok a bizonyos csúnya szavak. 😂
A végén (utolsó 3 km) tudtam futni még, csomó embert leelőztem az utolsó 2-3 km-en, ők már csak gyalogoltak. És hajtott az is, hogy Bazsi már biztosan lezuhanyozva vár a célban egy jó hideg sörrel! Így is volt (6 óra 40 perc alatt beért, lezuhanyozva és hideg sör is volt nála. 😛).
Elbőgtem magam az utolsó kilin, amikor leértem a partra és megláttam, ahogy a tenger óriási hullámai csapkodták a sziklákat. Gyönyörűen sütött a Nap, végig 10-15 fok volt egyébként, ideális futóidő. A célkapu előtti néhány száz méteren rengetegen drukkoltak, imádtam a hangulatot, csodás befutó volt! Kaptam az érmet a nyakamba és járt még egy cuki, finisher törölköző és egy üvegpohár is.
Nagyon meghatódtam, rengeteg munkát tettem ebbe a felkészülésbe, és persze még több élményt is kaptam az edzések által. Főleg, amikor a hétvégi hosszú edzéseket a Gizion futótársaimmal futottam! ❤️
Gabi, te pedig lassan 10 éve egyengeted a futásaimat, nem lehetek elég hálás neked, hogy az edzőm vagy! Alig hiszem el, hogy már ultrát futok, pedig eleinte még egy félmaratont elérni is nagyon küzdelmes volt számomra. Most már elhiszem magamról, hogy képes vagyok akár 9 órát is futni, korábban azt hiszem ez a hit hiányzott. És ez szerintem ugyanolyan fontos, mint beletenni a kemény munkát.
U.i.1: A táv 55 km lett, 2350 m szintemelkedéssel és 2840 m (!) ereszkedéssel.
Az 1880 fős mezőnyben csak 312 nő induló volt, ebből a 147. lettem. Korosztályos 22.hely 44-ből.
Az időm 9 óra 21 perc. Teljesen elégedett vagyok. Tudom, hogy min kell javítanom (még több szintgyűjtés és gyakorolni a lefeléket technikás terepen), változtatnom (több és rendszeres erősítés, jóga, pár kiló fogyás, odafigyelni a kajálásomra rendesen), hogy még jobban menjen a futás.
Ami a legeslegfontosabb: csakis magamnak akarok bizonyítani, csakis a korábbi önmagamhoz mérem magam, más nem számít! Tényleg nem, nekem itt belül legyen jó, szívmelengető érzésem, amikor futok, amikor versenyzem, mert ha nem így van, akkor nincs értelme csinálni.❣️
U.i.2: Ami nem tetszett a versenyen: mivel a mezőny közepén voltam, akkora tömeggel futottam, hogy folyton lihegett valaki mögöttem, legalábbis 25 km-ig biztosan, aztán kezdett kicsit szétszakadni a mezőny, de az utolsó 10-15 kilin is sokan voltak körülöttem, mert a pálya utolsó 20 kilije a 100 mérföldes versenyzőkkel ugyanaz volt. Szóval ez a sok ember azért kicsit zavaró volt nekem, egy terepversenyen nem ehhez vagyok szokva. De a Bazsinak, aki a mezőny elején ment, nem volt ilyen problémája, nem volt tömeg körülötte. Tudom mi a megoldás: gyorsabbnak kell lenni! 😀
Deseda 84 – Schmidt Dóri, beszámoló
Van egy pólóm, amin az áll: ‘a futás boldogság’, van egy kitűzőm, amin pedig az, hogy ‘magamhoz mérem magam’. És van egy edzőm, aki azt mondja: ‘ne csinálj úgy, mintha nem tudnál futni’. Melyiknek higgyek? Hiszek mindnek. A futás számomra valóban boldogság, ez a táv viszont öncélú, önző, mindenki más számára haszontalan, amit azért csináltam, hogy valami magasztosat bizonyítsak magamnak. Hogy képes vagyok erre, hogy többet érek annál, mint amit sokszor elhitetek saját magammal és hogy képes vagyok legyőzni a saját magammal szemben (feleslegesen és irreálisan) támasztott elvárásokat.
Viszont ehhez kellene cinkosok, akik kussolnak, ha úgy van és felráznak, ha másként. A versenyt megelőző 20 napban mindben volt részem, hála a körülöttem lévő közeli és távolabbi embereknek, nehéz is lenne egyenként megköszönni, de idővel igyekezni fogok mindenkinek meghálálni, mert egyedül nem ment volna. Az, hogy rajthoz álltam és végigmentem nem az én egyedüli teljesítményem, hanem a Tiéd is, mert mellettem voltál, amikor úgy éreztem, kevés vagyok, jókor és szépet szóltál hozzám. Lehet, Te nem tudod, mennyit jelentett ez nekem, talán Neked semmiség volt, de hidd el, sokszor úgy éreztem, hogy nekem az a minden. Köszönöm a bíztató szavakat, üzeneteket, tanácsokat, amiket kaptam, mind velem volt, velem voltál Te is!
“Ahova érdemes eljutni, oda nincs rövidebb út.”
Két maratont lefutni nincs rövidebb út, mint megtenni (legalább) nyolcvannégy szájbevert kilométert. Élveztem-e minden percét? Nem mondhatnám. Nem lehet felkészülni minden buktatóra, ami jön, de tudni kell az aktuális helyzet megoldására készen állni és én készen álltam rá, rinyálással nem pazaroltam a százasomból. Egy-egy ‘waaaaaahhhhhhh’ kiáltással talán igen, de ha annyi erőm volt, hogy ordibáljak, akkor tovább is tudtam menni. Ha megkérdezik, nyertem-e, nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen! Rengeteg tapasztalatot és lementem a pincébe olyan tartalékokért, amikről eddig csak álmaimban gondoltam volna, hogy ott vannak. Nem én voltam a leggyorsabb, valószínűleg egy csomó hibát vétettem és még csak igazi futásnak sem nevezném, inkább átbillenteném teljesítménytúrának a straván (valójában többet futottam, mint gyalogoltam), de mindezek nem vesznek el számomra semmit az értékéből, tele van a szívem hálával és boldogsággal, hogy mindvégig vidám és (az utolsó 2 km-t leszámítva) energikus tudtam maradni, a belső motivációm mindvégig elkísért.
Ez volt a mentális/ lelki része, de ami a futást illeti: az első két kör 3 óra körül volt, a 3. tervszerűen ment, a negyediktől viszont nem tudtam (=hiába próbáltam, nem voltam képes) megfelelő mennyiségű energiát bent tartani, ezáltal folyamatosan lassultam, az utolsó körben a kocogást leváltotta a gyorsgyaloglás, azt viszont toltam, ahogy bírtam. Nem volt kaszinózás, nem volt rihiröhi, hanem fókuszáltan mentem.
Megittam úgy 12l vizet, 1l kólát, 10 gélt (70g-os sponser), megettem 20 sótabit, némi sós ropit, felhasználtam úgy fél kg jeget és magamra locsoltam sok l vizet.
Garmin szerint a számok: 85,25 km, 11:24:07, 517m D+, átl. hő: 30 fok
Ha nem ismered a versenyt: a Deseda-tó körül futó 14 km-es kerékpárúton haladó futó- és kerékpárverseny, 14 km-es távtól 252 km-ig bármit futhatsz (ha tudsz és akarsz). Amiért én ezt választottam: Lillával (Wittmann) történő értekezésünkkor merült fel, hogy ha nem Korinthosz 80 (mert előző nap lesz a Húgom esküvője) és nem UTT 65 (mert ugye az full sz.pó), akkor ‘Deseda esetleg? Ott voltam, az egy nagyon jó kis verseny’. Nagyrészt igaza volt, de egyelőre úgy hiszem, nem lesz fő versenyem többet nyáron.
Track: https://ridewithgps.com/routes/46970460
Regeneráció: csak a versenyt követő napon volt robotmozgásom, harmadnapra elmúlt, de az első héten csak kétszer tudtam kimenni, azokat sem mondanám minőségi edzésnek, inkább sebnyalogatás volt, erősen hagyatkoztam az érzésekre és nem terheltem nagyon magam (fájt még itt-ott a lábam), voltam masszőrnél is, és sokat (= rengeteget) aludtam, szinte állandóan álmos voltam. Tanulság az is, hogy 900+ km-t futott cipőben nem szabad ilyen távnak nekimenni (gondoltam, az a csukám megbízható, bevált, nem kockáztatok, de ez óriási hiba volt).
Ami a jövőt illeti..
„Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.
Végül minden végső helyére kerül,
maradok — ott, ahol voltam – egyedül.
Beborítva sugarakkal,
szemben állok a Százzal.”
Ultra Tisza-tó 130 km – Földes Csaba, beszámoló
Férfi 2. hely, 13:10:07
Nagyon boldogan kezdek bele a mostani beszámoló irásának, hisz egy hihetetlenül jó futáson vagyok túl. Bár még mindig össze-vissza cikáznak a gondolataim, így előre is elnézést, ha kicsit zavarosra sikeredik.
A történet igazából onnan indul, hogy mikor Gabi kérte beszéljük át az idei terveim, akkor mondtam neki, hogy még egyszer szeretnék visszamenni Tiszafüredre és javítani a tavalyi időmön, ami 15:12:42 volt. (Zsuzsi, mégiscsak összejött a kétórás javítás.) Nem tudom, miért a 15 óra 9 perc volt meg a fejemben). Ekkor még önerőből készültem fel és volt is szenvedés az első kör után rendesen. Tehát azzal a céllal érkeztem, hogy ha 14-gyel fog kezdődni az időm, akkor örülök, ha esetleg 13-mal akkor pedig boldog leszek.
Így érkeztünk meg Tiszafüredre péntek kora délután. Szokás szerint kánikula fogadott bennünket. Komolyan mondom, mintha meg volna rendelve az időjárás. Bepakoltunk a szállásra, átvettük a rajtcsomagot, megnyitó, vacsora stb. Este megérkezett Zsuzsi is, (Földi Zsuzsi, szintén Gizion – szerk.) akit Gabi ajánlott nekem a csoportból, hogy mégiscsak kísérjen és segítsen valaki ezen az úton. Gyorsan átbeszéltük a tervet, frissítést és már mentem is aludni.
Hamar reggel lett. Szokásos rutin után, felpakoltuk a bringát és már irány is a versenyközpont. Olyan hihetetlen nyugalmat éreztem magamon, amit picit furcsállottam is, mivel eléggé izgulni szoktam, egészen addig míg el nem rajtolok. Találkoztunk pár ismerőssel (főleg Zsuzsi :-)), üdvözlések, ölelések és irány a rajtzóna.
Rajt után kizártam mindent és mindenkit magam körül. Csak a saját futásomra koncentráltam. Felvettem egy számomra kényelmes tempót és nem gondoltam semmire, csak hogy meg fogom csinálni. Pár perc múlva megérkezett Zsuzsi is. Kicsit cseverésztünk és már el is jött az első frissítés ideje. Zsuzsi tökéletesen intézett mindent, nekem csak a futásra kellett koncentrálnom. Még a frissítés idejét is Ő figyelte, ezzel minden terhet levéve a vállamról. Pontosan nem emlékszem, de mivel már reggel nagyon meleg volt, így elég korán elkezdtük a jegelést is. Először csak a karszárba, majd ahogy melegedett az idő, jött a jég a nyakamba textil pelenkába, végül pedig a sapka alá is. Zsuzsi tolta belém az isot, később pluszban még sót és így haladtunk szépen, szinte egyenletes tempóban. Poroszló környékén az volt furcsa, említettem is Zsuzsinak, hogy még mindig nem jött szembe az élmezőny. Nem csináltam belőle nagy ügyet, mert tényleg nem érdekelt hányadik vagyok, csak a teljesítés és ha lehet, minél többet javítva az időmön. De mégiscsak furcsa volt. Az első kör vége felé Zsuzsi határozottan jelezte, hogy jó lenne egy pisi kontrol is, mivel ekkor már rettentő meleg volt. Biztos ami biztos. Szerencsére minden rendben volt ilyen téren is. Egyre csak haladtunk a forduló felé és nagyon jól éreztem magam. Nagyon jól ment a futás. Mondhatni élveztem. Egy negatívum volt csak. A sok jegelés és locsolás miatt a nadrágomból lecsurdogáló víz,a lábamon végig folyva fokozatosan áztatta el a zoknim és éreztem, hogy kezdi a talpam feldörzsölni. Rögtön említettem Zsuzsinak, hogy a fordulóig kibírom, de ott zoknit kellene cserélnem. Legalább akkor ott tudok a családdal is pár szót váltani. Jött is a válasz ,, Rendben, de nem lesz ám csacsogás”
Így is történt. Fordulónál gyors zoknicsere, persze vastagon újra krémezve a talpam és bár nem lett tökéletes, de nem is romlott tovább a helyzet. Ja és pár szót váltottam a családdal is.
Dinnyéshát környékén jött először elő a téma a helyezésekkel kapcsolatban. Zsuzsi ekkor kérdezte meg először, hogy szeretném-e tudni, hogy állok a versenyben. Motivál-e ha tudom, vagy épp ellenkezőleg hatna rám és teherként élném meg? Mondtam neki, hogy mondja nyugodtan, mert én ekkor még teljesen úgy gondoltam, hogy az esélytelenek nyugalmával haladok és jó esetben is nagyjából a 15. helyre tettem magam. El sem akartam hinni, mikor mondta, hogy a csoportban azt írták a férfi 4. helyen állok. Le is döbbentem egy pillanatra. Megbeszéltük, hogy szépen haladunk tovább a saját tempómban, még hosszú a verseny és a végén még bármi lehet, mert nagyon meleg van. Nyugtatott, hogy én nagyon stabilan haladok, kívülről nagyon rendben vagyok és tényleg így éreztem magam én is. Következő frissítőpontról jött is az infó,hogy 4-5 perce ment el előttem Drexler Gábor és nagyon nincs jól. Kisköre után sikerült megelőznöm, pont a zsilip és a hallépcső emelkedője előtt. Láttam, hogy azonnal elkezdett futni, amint észre vette, hogy egy egyéni versenyző előzte meg. Mondtam is magamban, mindegy mennyi kilométer van a lábamban, mindegy milyen meleg van, ezt az emelkedőt úgy futom meg, mintha most kezdődött volna a verseny. A hallépcső után visszanézve már nem láttam őt.
Férfi 3. ÚrIsten. Nem hiszem el. Tudtam, hogy még nincs meg, mert van még vissza kb 35-40 km, de tényleg nagyon jól éreztem magam.
20 km volt hátra, mikor megelőztem. A szívem hevesebben kezdett verni és nem mertem hátra nézni. Zsuzsi rögtön mondta, hogy most aztán nincs megállás. Nem láthatja, hogy megállok, még frissíteni sem. Férfi 2.!!! Hú, de kemény lesz még a vége. Pali jött utánam, én meg nem mertem hátranézni. Többször kértem Zsuzsit, hogy csak annyit mondjon ott van-e mögöttem. Majd pár kilométer múlva jött a válasz, hogy látótávolságon kívül. Nagyon boldog voltam és kezdtem megnyugodni, hisz már csak 10 kilométer lehetett hátra és mindössze annyi gondom volt, hogy ismét felázott a talpam. Ennél nagyobb bajom sose legyen. Utolsó ponton póló le, Gizion póló fel és innen már csak örömfutás. Hatalmas boldogsággal a szívemben. Még egy utolsó csippantás és Zsuzsival együtt irány a célterület. Ölelés, néhány könnycsepp, célszalag, érem, fotó és hatalmas boldogság. Megérkeztünk, megcsináltuk.
Nagyon szépen köszönök mindent Gabi. Még most sem hiszem el, hogy én ezt így lefutottam. Az eredmény csak hab a tortán, de hogy holtpont nélkül, végig stabilan futva, több mint két órát javítva az időmön… Álmomban nem hittem volna. Megdöbbentő és, ha kellett volna még megyek tovább. Ezért hihetetlen számomra. Köszönöm!
Zsuzsinak ugyanolyan nagy köszönet. Neki szintén hatalmas része volt benne, hogy ezt így tudtam teljesíteni. Mindent intézett, megoldott, mindenben segített. Nekem tényleg csak futnom kellett. Köszönöm.
Végül pedig köszönöm mindenkinek, aki szurkolt, szorított nekem, nekünk.
UI: nagyon mélyről érkeztem Tiszafüredre, de amiért jöttem azt elértem. Két dolgot fogadtam meg magamnak. Megcsinálom, bármi áron, mert Ő is így akarta volna és nem fogok nyavalyogni bárhogy is fog fájni, mert Ő is méltósággal tűrte. Azt hiszem sikerült. Boldog vagyok.
baratrunning.com 