ultrafutás
Ultra Tisza-tó 130 km – Parragh Dániel, beszámoló
A verseny előtti nap nagyon sűrű lett. Támadt néhány olyan bonyodalom, ami miatt kérdésessé vált, hogy le tudok-e menni pénteken Tiszafüredre, végül a család és a barátok besegítettek. Köszönet jár nekik: Anyu, Ági, Loránd, Marci, Regi.
Elautóztam Zsoltiért, aki bicajjal kísért végig. Személyen most találkoztunk először. Pár hete, önként jelentkezett, amikor meghirdettem, hogy biciklis segítőt keresek.
Néhány perc után már meg is volt az összhang és Tiszafüredig végig beszélgettük az utat. Érezni lehetett, hogy működni fog a dolog.
A szállás tök jó volt, délután még nem ettek meg minket a szúnyogok.
Elmentünk átvenni a rajtszámokat, majd meghallgattuk a technikai értekezletet. Ez utóbbinak semmi értelme nem volt, mert mindent leírtak már korábban.
Vettünk jeget a Molnál és még elmentünk a Lidlbe venni pár dolgot, ahol Zsoltitól személyit kértek, amikor venni akart egy sört 😀 Szóval elég jól tartja magát.
Megérkezett Ági, a nővérem is, aki autóval kísért minket.
Kicsit még hekkelni kellett a bicajt, mert a kosarak nem teljesen voltak kompatibilisek, de gyorskötözővel bármit bármihez… Még utoljára átbeszéltük a frissítési tervet.
Fél 5-kor keltünk. Kevés reggeli + 2 imodium, hogy a gyomor tovább bírja. 6:30-ra terveztük az indulást. Mi autóval, Zsolti pedig odatekert a rajtba.
Száraz, meleg idő volt. Az egyik videóban mondták, hogy milyen párás volt, pedig nem egyáltalán nem. 0 felhő az égen. Már akkor érezni lehetett, hogy rohadt meleg lesz.
Lefagyasztottunk 25 liter vízet és 8 liter izót. És volt 2 zacskó jegünk, hátha nem lesz jég a pontokon. Így utólag visszagondolva a jégfogyasztásra, ha nem lett volna a pontokon, akkor a saját jegünket már odafelé elhasználjuk kb. Dinnyéshátig.
És volt 5 féle szénhidrát, ezeket rotáltuk, amíg tudtuk.
A felkészülés nagyon jól sikerült. Se Gabi, se én nem nagyon mondtuk ki, de még a holdról is látszott, hogy nagyon jó formában vagyok.
Sikerült átállni a hőségre….már amennyire én bírom. Gyakoroltam a hűtést is, ezt általában közkutaknál. Jól nézett ki a dolog.
Óvatos volt a kezdés, spórolni akartam az első körben. Néhány éve a 65k-n 6 óra 18 percet mentem, de akkor nem volt olyan meleg. Most úgy voltam vele, hogy ha az első kör 7 óra körül kijön, akkor nem futottam el az elejét és a szintidő is simán meg lesz.
Takarékoskodni kell a pulzussal és az erővel. Beálltam futók mögé, hogy diktálják nekem a tempót. Ez néha csak 6:20/6:30 volt, de az én pulzusomnak pont jó.
Zsolti elkezdte a frissítést. Negyedórás bontásban megvolt, hogy mikor mit és mennyit kell épp ennem és innom.
Ágival először 14k-nál találkoztunk Tiszaderzsen. És ezt követően is a nagyobb váltópontokhoz jött, mert azokat egyszerűbb megközelíteni: Abádszalók, Kisköre, Sarud, Poroszló, Tiszafüred. Aztán visszafelé ugyanez + a vége előtt még Tiszaörvény.
A pontok előtt Zsolti hangüzenetben küldte el Áginak, hogy éppen mi kellene az autóból. Így a víz nagyrésze végig a hűtőtáskában volt, csak szépen fokozatosan lett minden kiolvasztva. Még este 8-kor is tudtunk jéghideg vízzel frissíteni, ill. az izóból is végig hideget ittam.
Volt nálunk egy spriccelő, de elszaródott, így nap közben Ági vett egy másikat valami barkácsboltban.
Zsolti és Ági faszán dolgoztak együtt. Igazából csak annyit láttam, hogy mindig ott van kéznél, ami kell, nincs kapkodás, nincs fejetlenség, mindenki fókuszált.
Ment a jegelés. Ponttól pontig mentünk. Szerencsére mindenhol volt jég. Raktunk a karszárba, csősálba és sapkába. És időnként hideg vizet a tarkómra.
A pulzus nem ment el az égbe, elég jól menedzseltük a tempót, a gyomrom is jó volt, mindent megettem és megittam, ami elő volt írva.
Kisköre szerintem az első érdekesebb rész. Megnéztük a vízműt, megvan a verseny negyede.
Ezt követően jött a világ legjobb frissítő pontja, ahol Locusta Kriszta a boss. Jó hangulatban érkeztünk és megállapodtunk, hogy később is visszajövünk 🙂
Vártam Sarudot, aztán Poroszlót, mert arra számítottam, hogy a családom már leért. De sajnos csak később tudtak indulni, így zúztunk tovább Tiszafüred felé. Ezen a részen néhányszor már belesétáltam a hídakra felvezető rövid emelkedőkön. De a lábaim elég jók voltak és arra van egy kevés árnyék is. Itt találkoztunk az élmezőnnyel, pacsiztunk a mindig mosolygó Bogár Janival.
Beértünk Tiszafüredre. A fordító 07:01:47. Pontosan annyi, amennyit akartam, patent. Egy rövid jegelés után egyből indultam vissza. A szabadstrand parkolójában kaptam egy Hajrá, Giziont is.
Nem rossz az a rész a 33-as főút mellett. Egy kevés árnyék is volt és a nap során először és utoljára jött egy 3 perces felhő.
Aztán egyszer csak a számnak csapódott egy darázs, és meg is csípte a nyelvemet. Még az a szerencse, hogy nem vagyok rá allergiás. Meg akár le is nyelhettem volna. Egy jó 2 percet azért káromkodtam emiatt. Szúrta a csípés a nyelvemet, így bevettem egy jeget, így viszonylag hamar elmúlt. Ez a darázs is eggyel közelebb vitt a teljesítéshez.
Úgy voltam vele, hogy egy ilyen haszontalan állat nem fogja megtorpedózni az UTT-met, nincs az az Isten.
Innen következett a legkeményebb 40k. A nap magasan van, nagyon meleg van. És ezen a Poroszló-Sarud-Dinnyéshát-Kisköre vonalon tényleg csak annyi árnyék van, amennyit a frissítő sátor ad, ott pedig azért nem lehetett sokáig piknikezni.
Sarud után kezdett elmenni a gyomrom. Kicsit fájt és meg is kellett állni wc-re. Jött a sósperec és kértünk a ponton kólát. Zsolti szólt Áginak, hogy Kiskörénél kell az imodium.
Kiskörére 11:19:49 alatt értem. Az ott 98 km, azaz van még bő 30.
Itt 2 dolog vált teljesen egyértelművé. Az egyik, hogy életem egyik leglassabb 32k-ja következik, a másik pedig az, hogy ez bizony meglesz. Méghozzá bőven szintidőn belül.
A lábaim még mindig elég jók voltak. Nem fájt és nem görcsölt semmi. Addigra már lement 1 tucat sótabletta + vagy 6 liter izó. Innentől nem tudtunk már szilárd cuccal frissíteni. A sportszelet teljesen használhatatlan ilyen melegben, a müzlit nem kívántam és a zabos süti kicsit száraz volt. Viszont a Squeezy gél még simán lement.
Így víz mellett kicsit higított izót és gélt ettem (meg persze maradt a só). Az utolsó 30k-n legalább 6-7 alkalommal meg kellett állni wc-re. Hamar átfolyt minden, de ettől függetlenül volt erőm haladni, nem is éreztem rosszul magam.
Abádszalók II-nél fordult először elő (és utóljára), hogy nem volt elég jég a ponton. Azt mondták, hogy csak 2-t vegyünk, mert kéne az utánunk jövőknek. Fair enough. Kilóg a bele a többi sporttársnak is, és a következő ponton ott lesz a saját jegünk.
Már alacsonyan volt a nap. Elég lassan haladtunk. Amikor futottam, az szerintem elég jó kocogós volt. A maradék időben meg egy elég jó, ütemes séta. Nem volt hova sietni. Látszott, hogy sötétben fogunk beérni, és valószínűleg meg fognak zabálni a szúnyogok. Így utólag belegondolva bent hagytunk 30-40 percet. De annál többet nem nagyon.
Sok futóval találkoztunk. Többnyire váltósok.
Kérdezgettem Zsoltit, hogy mikor jön a következő frissítőpont és akkor próbáltam addig elkocogni. Ez időnként sikerült is 🙂
Negyed 9-től fel kellett venni a fejlámpát. És kb. ekkkor szabadult el a szúnyoginvázió. Nincs ennyi szúnyog a világon, mint ami itt van.
Az utolsó 6-7 km-en egy kicsit szédültem, így ott már nem sok kocogás jutott. Zsolti finoman jelezte, hogy szerinte tudnék még futni, de aztán megállapodtunk, hogy nem kell kockáztatni, 10 körül úgyis bent leszek. Tiszaörvényen még ott volt a család és Áginak is ez volt megadva, mint utolsó találkozási pont. Megették őket a szúnyogok.
Az az utolsó 3k kicsit mostoha szakasz. Közvilágítás sincs és a végén csak egy ösvény van, ami átvezet a Kerékpáros pihenő bejáratához. Ott vártak a gyerekek, Dani, Nóri, Ádi. Együtt mentünk el a célkapuig.
Végül 16:02:56 lett.
Nagy köszönet jár Áginak és Zsoltinak az egész napi segítségért. Nélkülük ez nem ment volna.
Köszönet Titinek, hogy mindig el tudok jutni edzeni, amikor akarok.
És végül, de nem utolsósorban Gabinak, akivel már negyedik éve mindig szintet lépünk.
Swiss Canyon Trail 51k – Gajdos Imre, beszámoló
Újra a Jurában
A márciusi terepmaraton után ismét a Jura hegységben találtam magam. Ezúttal viszont nem az északi részen, hanem valamivel délebbre, a Neuchâtel-i tó közelében. Ha legutóbb a kávéfőzőt említettem, mint a környék emblematikusan fontos márkáját, akkor most semmiképp sem szabad kifelejteni az abszintot, a zöld tündért, amit a 18. században ezen a környéken találtak ki. Ezért viselte verseny is még indulásakor 1994-ben a Trail de l’Absinthe nevet. Nevezni 16, 31, 51, 81 és 111 km-es távokra lehet. Nagy előnye, hogy tőlünk mindössze 70 perc autózásra van.
Az 51k-ás távhoz a honlap szerint 2632m szint társul (nálam a Garmin 235-ös 2112-őt hozott ki), legmagasabb pontja a Le Soliat 1463, a legalacsonyabb 715 méteres.
A márciusi futáshoz hasonlítva a felkészülés sokkal jobban sikerült, de ezt még azért lehet fokozni. 6 hét betegség és sérülés nélkül, miközben gyakorlatilag minden Gabi által előírt feladatot sikerült megcsinálni. Sokat terepeztem, így bár tudtam, hogy ott a Jurában nehezebb lesz a terep, de érezhető fejlődést tapasztaltam emelkedőn felfelé futásban.
A versenyt megelőző napon Pasta-party volt a versenyközpontban, így a gyerekekkel együtt elmentünk Couvet-be, felvenni a rajtszámot, egy kicsit megnézni, hogy mi hol van, meg persze megvacsorázni.
Másnap reggel 4:30-kor kelés, érkezés a helyszínre olyan 6:40 körül, start 7:15-kor.
Az időjárásra nem lehetett panaszom. Reggel 12 fok, erős köd, és napközben sem volt igazán sok napsütés. Talán csak egyszer éreztem azt, hogy kicsit meleg van. Mivel az elmúlt hetekben rengeteget esett, így jól felázott a pálya mindenhol. De legalább a verseny napján nem esett.
Szóval elindultunk 7:15-kor. Kicsit hátul voltam a startnál, de mivel az első 3.5 km lapos volt és még nem erdei ösvényen ment, így tudtam a saját tempómban futni. A 4. km-től kezdett el emelkedni és a következő 3 km-en kb. 390 m szint jött össze, így értünk 1010 méterre.
Ezután 5 km-en keresztül le ugyanennyi szint. Jól lehetett csapatni, többnyire széles, murvás, helyenként aszfaltos út. Eddigre már eléggé szétnyúlt a mezőny, úgyhogy mindenkinek volt elég helye. A 9. km-nél egy parasztgazdaság mellett futottunk el. Ahogy mentem a legelő mellet, akkor vettem észre, hogy egy termetes boci jön le a lejtőn jobb kéz felől és szeretne átkelni az úton. Miközben mindketten a magunk szemszögéből nézve előre haladtunk, világossá vált, hogy amennyiben valaki nem tesz kitérő manővert, akkor komoly ütközésre számíthatunk. Képzavarral élve pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán annak ellenére, hogy zenész vagyok és nem lehet megvádolni azzal, hogy a fizika avatatlan doktora lennék, gyorsan beláttam, hogy ha szeretném lefutni a még hátralévő 43 km-t, akkor jobb lesz ha megállok és abban reménykedve, hogy újdonsült kérődző barátom nem változtat futása irányán, akkor komolyabb gond nélkül mehetek tovább. Így is történt, a boci tovafutott. Meg aztán én is, miközben futótásaimmal együtt jót derültünk az eseményen. Jobban belegondolva, jobbról jött és valószínűleg számolt a jobbkézszabállyal. 😃
Így érkeztünk meg a 12. km-nél lévő első frissítőponthoz. Becsülettel megittam a start óta fél liter izót, így most utántöltöttem meg ittam egy kis húslevest meg bevettem egy sótablettát és már mentem is tovább.
A következő bő 5 km alatt 700 métert szint jött össze és így értünk fel a Le Soliat nevű 1463-as csúcsra. Igazából nem csúcs, csak egy fennsík, szép kilátással. Ezen a szakaszon, -látva sokakat- kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet érdemes lenne valamikor kipróbálni a botozást. Gyorsabbak ugyan nem voltak a körülöttem lévők, de lehet, hogy kevésbé fárasztó így felfelé menni.
A következő kb. 10 km végig lejtett, jó lehetett haladni, már-már kezdett elegem lenni a lejtőből. Közben újabb frissítőpont, kis szárított hús meg szerintem 6 hónapot érlelt Gruyère sajt. Az izót ismét utántöltöttem. Magamban barack/hányás izűnek kereszteltem el ezt a Sponser izót, de igazából annyira bejött az íze, hogy még hazafelé a kocsiban is azt iszogattam. Ja, meg kóla. Nem tudom miért, de nagyon kívántam is meg jól is esett. Volt, aki a soft kulacsba is azt töltött. Én ezt inkább nem próbáltam ki, így verseny közben.
Szóval így mentek a dolgok, amikor is a 32. km körül újra elkezdett emelkedni a talaj. 3 km-en olyan 300 m. És itt jött az, ami számomra a verseny -utólag legalábbis- legérdekesebb és számomra legújabb része volt. Az az érzés ugyanis, hogy ez így most nekem elég is lenne. Hogy miért is nem a 31k-ra neveztem? Hogy most mit csinálok a következő 20 km-rel? Ha gyaloglok végig, akkor az kb. 5 óra. Kicsit sok. Jó lenne mindenestül 7 óra alatt beérni a célba, mert akkor még találkozok Mónival az ő rajtja előtt, meg el tudom hozni Lilikét a szülinapi zsúrból. Egyszerűbb lenne az élet, ha futnék. De ez most kemény. De amúgy mit is vártam? Hogy mosolyogva szaladgálok hegyek-dombok között, miközben a lágy szellő cirógatja az arcomat és pillangók (nem tehenek) keresztezik az utamat, úgy hogy a fáradtság még csak meg sem környékez? Valahogy sokáig az a (hamis) kép volt bennem a futással kapcsolatban, hogy az idővel könnyű lesz. Most kellett vele szembesülnöm, hogy ez baromság. Sosem könnyű. És nem is azért csinálom, hogy könnyű legyen. Pont, mint egy zenemű előadása. Ahogy itt monják: kein Sonntagsspaziergang. Nem akarok itt túlzottan nagy szavakat használni, de: bele kell kicsit halni. Egy Bach prelúdiumba és egy maratonba is. Vagy egy fokozóba vagy csucsagba.
Szóval ezek jártak a fejemben. Azt számolgattam, ha futok, azzal már minden km-en olyan 5-6 percet nyerek. Azért az nem kevés. Úgyhogy nem sok gondolkodás után újra nekivágtam és ezután már minden rendben volt.
Sok minden említésre méltó már valóban nem történt a maradék 20 km-en. Talán még annyi, hogy a maratoni távnál örömmel vettem észre, hogy a márciusi terepmaraton idejét sikerült 15 perccel megjavítani. És hát mégiscsak most jöttek életemben először a maraton fölötti km-ek.
Ahol meg sok tanulnivalót látok, az a lefelé futás ösvényen, kanyarban, sziklás terepen. Ott azért jó néhányan lehagytak. Nagy szemekkel néztem, hogy -számomra – veszélyesnek tűnő terepen úgy csapatnak le egyesek, mint valami kőszáli kecskék. Próbálkoztam én is, de nem hiszem, hogy jelentősen gyorsabb lettem volna, mint amúgy.
Szóval ez volt a Swiss Canyon Trail, amit mindenkinek szívesen ajánlok, akár felkészülés vagy célverseny gyanánt is. Végül 6 óra 47 perc alatt sikerült beérni, így elkaptam Móni rajtját és Lilikét is elhoztam a zsúrból. Minden kerek lett a végére. Áll még az előző beszámolóm végén tett ajánlat. 😉
UTH Szentendre Trail – Polonkai Évi, beszámoló
Az első terepultráról a beszámoló is ultrahosszú lesz. Sportélettanilag jelentősebb sarokpontokért bátran görgess az “Eddig a Líra” pontig.
Nekem az ez a verseny tavaly Pünkösdkor indult, valamikor fél négy körül, hajnalban, a pilisszentléleki frissítőponton. Olyannyira megszállottja lettem a tavalyi önkénteskedés alatt az UTH indulásnak, hogy idén a verseny- és a mezőny közepén, Pap-rét előtt odaintegettem Györgyi Gábornak: “láttalak a célban ahogy filmezted az indulásunk”… Ahogy kimondtam, gyorsan javítottam is, hogy “Akarom mondani a rajtban, a rajtban láttalak!” De belül, mélyen igazából nem szorult javításra ez a mondat: az idei UTH rajthoz állás nekem egyúttal valamiféle megérkezés is volt.
Mi van a rajtvonal előtt?
Béláim, pánik. A pánik első fázisa 2023 végére esett. Ekkor ért el a három hónapja tartó futó depresszióm egy olyan mélypontra, ami segítségért kiáltott. 2024 februárban elkezdődött a Gizion életem, amivel párhuzamosan megszűnt a bánat, boldog edzések és még boldogabb beszámolók következtek, míg nem egyszer csak, a Szentendre Trail-t megelőző harmadik héten…
Beütött a pánik a második felvonása. Kulisszatitkokról fátylat nem lebbentve, Gabi egy harcedzett pszichoterapeutát állva hagyó eszköztárral, hangszínen és hatékonysággal és gyógypedagógust zavarbaejtő türelemmel elhitette velem egy 50 percnél nem rövidebb telefonbeszélgetésben, hogy amiről cirka nyolc éve álmodok, amire egy éve célként gondolok, amiért hónapok óta közösen dolgozunk, az bizony hiszti ide vagy oda, de el fog közelegni. Méghozzá igen hamar, úgyhogy haladjok ütemesen frissítési-, útvonal és mentális tervet írni, de REP 21-ben, vagy különben… A maradék három hétben olyan motivált gizionbeszámoló-, útvonal- és térképmagolás következett, hogy legédesebb álmomból felkeltve is betéve tudtam a szakaszok közti távot, szintemelkedést, főbb nevezetességeket, és hogy hol következik BelusTomi kedvenc lejtője (amúgy a Pap-rét után; megjegyezném, hogy ami engem illet, azt a lejtőt nyugodtan meg is tarthatja magának Tomi – lásd később).
Eddig a Líra, innentől a sportszakmai tények
A verseny előtt jól látszott két dolog: egyrészt, hogy papírforma szerint teljesíthető lesz számomra a verseny, másrészt hogy reálisan a középmezőnyben való stabil helytállás lehet az ambícióm. Mivel az érzelmi elköteleződés és az ilyen távon való rutintalanságom egy jó nagy adag terhet tett a vállamra, ezért a felkészülés utolsó két hetét az intenzív mentális tréningre hegyeztem ki. Elkészítettem fejben az útitervem, a mentális itinerem és az egyes szakaszokat felfűztem egy népmesére (ugyanitt: pszichológus jelölt jobb híján magán gyakorol meseterápiát és sportpszichológiát).
Sikerült olyan szűkre állítani a gondolatok fókuszát, hogy a rajt előtti pillanatokból csak képek, érzések, hangulatok ugranak be. Gabi szemére és az ölelésére egészen tisztán, a karkotő átadására, bemutatkozásra, csapatfotó pillanatára, a kötelező felszerelés ellenőrzésére és a rajt előtti percekre viszont csak egészen homályosan emlékszem. Érdekes állapot ez: egyáltalán nem izgalom, hanem valami szellemi hanyag nemtörődömség. A szokásos hiperéberség alábbhagy, bekapcsol az autopilot és csak egyetlen dologra fókuszál az agy: belül lenni, magammal, és közben kívülről nézni magam, ahogy teszem a dolgom, melegítek, sorban állok, frissíteni kezdek, track-et indítok.
A verseny első harmadában lassan, kifejezetten óvatosan kezdtem. Részben mivel beszorultam a mezőny derekába, részben pedig mert már jópárszor ráfáztam az elfutott versenyekre. Az óvatosságra rátett még egy lapáttal a nyakig érő sár, így Pilisszentlélekig látványra nagyjából úgy haladhattam, mint hobbista beduin a műlesikló bajnokságon – hogy méltánytalanság ne érje a beduinokat: nem a törekvés, hanem a technika frontján voltak hiányosságok.
Ezen a szakaszon volt a legnagyobb szükségem az előre bekészített mentális mankóra. Az Apátkúti-völgyben megpróbált az aurámban lovagolva iramosabb haladásra bírni egy sporttárs. Szegény csaj mit sem tudott róla, hogy hiába lép a sarkamra és hiába előz be majd marad le 200 méterenként aggasztó hangerővel légcserélve, az én arany ökröcském épp csillagvirágokat legelget az égben, úgyhogy én kurvára leszarom, hogy ő pont most épp McLaren versenyautnak képzeli magát (puszilom amúgy, és üzenem, hogy amikor nem futok akkor amúgy egy egész kedves ember is tudok lenni).
Az óvatosság Visegrád előtt kezdett leolvadni rólam, ahol nagysokára megtaláltam a saját ütemem, és egy külföldi sráccal – az epikus nevű Guy Skywalker-rel- tisztelettudó de baráti szándékegységben egymást előzgetve futottunk egy önfeledt, játszós hat-hét kilométeren keresztül. A visegrádi frissítőponton a családom várt, akik egészen Debrecenből utaztak idáig, hogy lássanak – koszosan, büdösen- 18 másodpercig verseny közben. Ez életem leggyorsabb pit stop-ja volt, ugyanis nem akartam, hogy lássák, hogy a három ember összehangolt munkájából kiérzett féltéstől, aggódástól és a büszkeségtől, amit a szemükben láttam olyan sírhatnék tört rám, ami még legalább 35 kilométeren keresztül abszolúte nem volt időszerű.
Szemben a lejtőkkel, mindkét komolyabb mászás: a Kálvária és a Vörös-kő is kifejezetten kellemes élmény volt – nagyon tanulságosnak éreztem, ahogy a hosszú távokon indulók ünnepélyes csendben, a fájdalommal és a távval szembeni hatalmas tisztelettel meneteltek az Ég felé. Érzésre úgy valahol a Kálvárián érkezhettem meg a versenybe a szívemmel is.
Rövid ideig élveztem az ajándékba kapott lendületet, mert a nagyon pontosan követett frissítés a Pap-rét előtt kicsivel mégis elégtelennek bizonyult. Napokkal a verseny után jöttem rá az egyik legizgibb tanulságra: az unásig ismételt és gépszerűen követett frissítésem csak 30k körülig működik. Ennél hosszabb versenyeken több szénhidrátot igényel a szervezetem.
Intermezzo
Van egy bizarr bekötése az agyamnak: ha jelentősebb fájdalmat észlel – pl. masszőrnél-, akkor vidámnak ható röhögőgörcsöt küld rám – gondolom bosszúból. Ez már több félreértésnek adott gazdag táptalajt. Lásd, 15 éves koromban, amikor az Igor nevű, 110 kilós orosz import csontkovács paravánja mögé Édesapám az erkölcseim védelmére kelve kivont karddal érkezett, holott épp csak összepisilni készültem magam a kezelés fájdalmától.
Mint kiderült, az ultrafutás is fáj. Az S+-on lefelé elfogott a visszafojthatatlan, hangosan guruló, véget érni nem akaró nevetés. De olyan hangerővel és olyan göndören gurgulázva, hogy ragadóssá vált, mint a visegrádi sár – köszi a hasonlatot drága sorstársamnak és földimnek Bányai Gyurinak, aki velem volt kénytelen megtenni ezt a szakaszt. Remélem, látjátok magatok előtt a jelenetet, ahogy a két elcsigázott alföldi terepfutó egymás nyomában visítva röhögve fut, gurul, csúszik, szánkázik, bucskázik, kapaszkodik és menetel a megváltásnak hallucinált macskakő felé. A forgalomirányító crew szemében félelem ült. Indokoltan.
A röhögőgörcs környékén visszatért belém az élet meg a tempó és a Skanzentől egyenletes 6:05-6:10 környéki tempóval futottam a belvárosig. Tudtam, csak nem sejtettem, hogy ami ott vár rám, az több mint szép. Többen megírták, megénekelték már előttem. Amit hozzá tudok tenni, az nem sok: minden, amit valaha olvastál vagy hallottál az UTH utolsó másfél kilométeréről, az színigaz. Ömlöttek a könnyeim, nyilván Gabit találtam meg először, akit ugyanúgy mint a Belus tesókat, Árminékat és az összes családtagom szottyosra bőgtem.
Ez a verseny nekem egy hatalmas utazás volt, lélekből lélekig, szakaszos elindulással és euforikus megérkezéssel, aminek az idő ugyan tartozéka, de nem fokmérője. A jegyzőkönyv és a statisztikusok kedvéért legyenek azért számok is: az időm 7:27 perc lett, elfogyott 9 zselé, 0.3 deci izó, fél marék sótabletta, két magnézium, hét liter víz – ebből fél deci amúgy könnyek formájában távozott. A sírás okán természetesen extra sótabletták is elfogyasztásra kerültek.
És mi van a célvonalon túl?
Két nappal a verseny után tele vagyok kétellyel, haraggal, örömmel. Nagyon összezavaró ám ez a körbeérő verseny nekünk, akik amúgy sírni járunk futni – copyright by BelusFruzsi, akivel össze is pacsiztunk a verseny alatt párszor. Gabi tekintete mellett a bársonyos hangú “Szervuuusz Évaaaa” lesz a másik központi emlékem erről a versenyről.
Eléggé összekuszálja a lelket, ha a rajt és a cél ugyanott van, de a célba érve mi magunk már nem ugyanott, pláne nem ugyanazok vagyunk, mint akik elindultak futni. Azt hiszem, nekem ez a második nagy tanulsága ennek a versenynek: nem elég rajthoz állni, elindulni, megküzdeni és beérni. Legalább ekkora meló felkészülni arra, hogy megtanuljuk megismerni és megszeretni azt az embert, aki megérkezik, és akivé a verseny végére válunk. Egy kicsit koszosabb korpuszban egy valamivel egyszerűbb és sokkal könnyebb lélek. Meg egy kupac mosatlan. Ezek közül az egyikre nem voltam felkészülve.
Fotók: terepfutas.hu, Gizionok
baratrunning.com 