ultrafutás
Suhanj! 6 órás – Gizionok
Berliner Mauerweglauf -Szabó Roni, beszámoló
163 km
16 óra 58 perc
6’ 17 átlag
Abszolút női 3./ 117
Korcsoport 1. / 18
634 m + szintemelkedés
Nem tagadom, jó érzéssel, de kicsit magasra lőtt célokkal mentem ki Berlinbe, ki akartam próbálni, hogy milyen nagyot álmodni!
2 terv vezényelt ezen a versenyen, vagy-vagy opcióval;
A hivatalosan 100 mérföld= 160,9 km távon megfutni a nőknél 16 óra 30 percre limitált egyenes ági Spartathlon kvalifikációt
Abszolút dobogós helyen végezni
Mindkettőnek megvolt a maga nehézsége;
Az elsőnek leginkább az, hogy az előre feltöltött track alapján ez nem 161, hanem 163,2 km- nek ígérkezett, ami azért eléggé tartósan jó tempót igényelt volna, még akkor is, ha végéig supportál valaki és a város piros lámpáinál sem kell lutri szerűen várakozni. 
(ennek a rendezvénynek ez volt a “jellegzetessége”, hogy nincs biztosítás, lezárás, ha piros akkor pedig tilos, különben DQ lesz a versenyből! ) Biciklis és bármilyen kísérő pedig a 61. km- nél csatlakozhatott, addig önellátó volt.
A másodiknak pedig az, hogy elnézve az elmúlt évek történéseit egyre jobb ultrafutók érkeztek, egyre jobb időkkel, idén pedig extra létszám, 117 nő nevezett. Otthonról mégis inkább ez tűnt elérhető célnak, mert a tavalyi 3. helyezett kb. 18 órával ért célba, amennyi idő alatt én is meg akartam csinálni. A tavalyi első női sportoló tudtam, hogy itt lesz, a többieket nem ismertem.
Aznap kezdetben mégis az első cél tűnt reálisabbnak, mert a jó kezdő tempóm ellenére olyan mennyiségű nő futott el mellettem, hogy kezdtem kicsit rosszul érezni magam, de mint ahogy a Spartan ultrákon is, messze még a vége gondolattal próbáltam magamra és a céljaimra koncentrálni.
1,5 hónapja kezdtük meg a közös munkát Gabival, az új edzőmmel, így mindketten tudtuk, hogy a friss “kapcsolat” miatt a versenynek nagy köze lesz az eddigi edzésmunkához is. Az egész Berlin egyébként is úgy jött, hogy alapvetően szeptember végén akartam a BUFF- os 24 órás OB – re menni, de amikor megtudtam, hogy 900 m-en több fordítót is tartalmazó pályán lesz, átgondoltam ezt mégegyszer… 
Korábban Földi Zsuzsi ajánlotta ezt a 100 mérföldest, június végén pedig fogtam magam és akkor hát beneveztem! 
( Kicsit galád módon, Gabit az első konzultáción kész tények elé állítva, hogy kedves Gabi, az van, hogy van nevezesem ide, és elég jót akarok menni 
– amit egyébként ő úgy fogadott, hogy örül, mert ez egy igazán szuper verseny! )
A május – júniust eléggé ellazáztam egyedül “futkorászva”, poszt-UB állapotban, várva, hogy lesz- e Mr. Csonthártyának bármiféle utólagos benyújtandó fellebbezése a majdnem 210 km-es futásomat illetőleg… 
– hát nem volt-kopp kopp! 
Július 3 -án aztán megkezdtem 3 hetes kanadai tartózkodásom, ahol kaja tekintetében sajnos kevésbé, futás terén viszont annál szigorúbb voltam magamhoz, és MINDEN futóedzést elvégeztem, akárhol is jártunk, vagy akármennyire korán kellett is indulni a klinikára. 
Július utolsó hetén a pénteki Magyarországra érkezésem egy szombati laza, és egy vasárnapi maratoni futással ünnepeltem, tudván, hogy 3 héttel Berlin előtt ez lesz már a leghosszabb táv amivel készülhetünk. 6 nappal a várt verseny előtt bevállaltam csapatban egy IronMan váltót is. (Iletve a pontosítás kedvéért: ez volt előbb, csak Berlin miatt a Maratonom a felére zsugorodott, de elég is volt akkora hőségben! 
)
Közeledve a valós eseményhez pár dolog aggasztott azért;
Valamiért most nem sikerült elérnem a mostanában már “szokásosnak” mondható versenysúlyom, így a plusz kg- ok eléggé frusztráltak…
Emellett 2 kisebb, de kellemetlen egészségügyi probléma is betalált. Bár egyikre vajmi ráhatásom van, mégsem esett jól a gondolat, hogy “feleslegesen” töltsék a toi toi wc -ben értékes 30-120 mp-eket, amikor az alatt akár futhatnék is! Gondolom női olvasóink már kitálalták miről van szó! 
Amitől még kicsit diszkomfortos voltam, az a fapados repüléssel járó hátizsákos utazás és pakolás, hogy fog elférni az összes cucc, csak kéne váltó cipőt is vinni, na meg a sport kiegészítők, gélek, kötelező felszerelés, stb.. eleve az érzés, hogy nem vihetem magammal a fél házat egy versenyre! 
Azt kell mondjam, ennek példáján látom csak igazán, hogy sokszor mennyi felesleges sz@rt viszek az utazásokra, mert ez fullosan megoldható volt! 
Szóval, hatarozott célokkal, hű fegyverhordozómmal Csilivel, precíz frissítési listámmal és mondhatni összeszedetten indultam el a megfutni a majdani berlini fal helyét. Amivel még a korábbi évekkel eltérően felvérteztem magam, az pár nagyon hasznos, számomra példa értékű versenytársak beszámolóiból nyert “to do” -k és agyba átültetendő “nekem is így kéne csinálni-k”. 
Ebből első és legfontosabb az volt, hogy futni jöttem, úgyhogy nincs séta és felesleges alibizés. Szóval megfogadtam; ameddig lehet futok tempósan, utána pedig csak futok ahogy tudok, de nem gyaloglok! Szerencsére 120 km-ig nem kellett erre emlékeztessem magam, utána pedig hatásos volt a belső önüzenet! (Köszi Rebeka UB beszámoló!! 
)
Nos, mielőtt mindenki elaludna, akkor ennyi felvezető után jöjjön a lényegi rész, a verseny maga!
Reggel 6-kor elindult a mezőny. Az első 61 km önellátó volt, hátizsákkal és kifejezetten sok zavaró piros – lámpa -katasztrófa- sújtotta övezettel amibe konkrétan beleszaladtam… 
… hogy én kb 1* se tudtam kifogni, hogy pont váltson az hétszentség.. na jó, talán 2 * mellém állt a szerencse, és sprintelhettem a zöldért, hogy ne veszítsek időt!
A városi szakasz így eléggé egyenetlenre sikerült, a veszteséget próbáltam gyorsabb tempóval kárpótolni, picit ugradozó pulzussal.
Érdekes módon most 24-28 közt volt egy kis mélypontom, valamivel nem volt kompatibilis a gyomrom és picit rápánikoltam, meg talán kicsit unatkoztam is, de hamar visszarázódtam a kellemes állapotba. 40–50 km-nél elkezdtem visszaelőzni a lányokat – itt már éreztem, hogy jól működik a tempó, jól vagyok, szeretek futni ! 
Alig vártam a “deles kávém egy Hammeres espresso-s hammer gél formájában, meg a találkozót Csilivel, amit szintén délre terveztünk (61. km), de ennél egy kicsivel hamarabb jött össze! Sós paradicsomos gourmet ultrás ebédem helyett picike meleg zabkása került a pociba, végre ledobtam a táskát, felesleges cuccokat, és depózás nélkül futottam tovább, hogy ne vesszen el a lendület és az eltervezett előny.
Innentől volt segítségem, mindent csili vitt és adogatott, végre hozzájutottam imádott Hammer FIZZ lime -os elektrolit italomhoz is, ami nálam örök kedvenc! 
Jött az első helyinfó: abszolút 7., korcsoport 1. 
Az én szívem az abszolút dobogóra ácsingózott, így csak az első információ indította be a matekot. 
102 km még sok idő, talán van esélyem 4 lányt megelőzni.
70-90 km körül imádtam a versenyt. Annyira csodálatos területen futottam, minden perce flow élmény volt! Ment a Hammer frissítés, mellette fogyott a dinnye és a Jungfernsee partján futva először egy cuki mosolygós afroamerikai lányt előztem meg, aki hatalmas mosollyal és lelkesedéssel szurkolt nekem, majd egy emelkedő előtt a folyó másik oldalán egy gyorsabb, nehezebben begyűjthető riválissal ment az előzgetés az 5. helyért. Szépen kiengedtem a futható lejtőket, majd ez erdőben, a 90. km- nél végleg elé kerültem. 
A 100. km- es frissítő pontnál hatalmas hangulat es buli, de sajnos túl hosszan nem élvezem a vendégszeretetüket, mert előtte kaptam el a 4. helyen futó versenyzőt! Szamomra a 4. hely a legrosszabb, így menni kellett. Csilivel innentől már kezdtem figyeltetni, hogy mennyire van az előttem és mögöttem levő.
A 100-115. km közt kb. 20-27 perc előnye volt a 3. helyen futónak… ami rengetegnek tűnt ! Nehezültek a lábaim, lassultam, jöttek az emelkedők. De ekkor jött a megváltás: a tesztelés alatt lévő Hammer Energy Surge. Két rágótabi, és újraéledtek a lábaim, eltűnt a tömbös ólom érzet! 
Újra 6-os tempóban futottam, és egyszer csak ott volt előttem a 3. helyen futó nő. Előztem, ő pedig sportszerűen biztatott. 
Nagyon szimpatikus volt – az ilyen ellenfelek motiválnak igazán!
Vele egyébként legutoljára a kezdeti “piros- lámpás – negyedben” (
) sodort minket össze rendszeresen a közös várakozás!
Még egyszer találkoztunk a 120. km- es check – pont – os fordítónál, aztán már csak másnap a ceremónián ölelgettük meg egymást. Mivel ezt akkor, az utolsó maraton kezdetekor még nem tudtam, és a verseny a finish -ig tart, egy ultrán bármi történhet, bárki megtáltosodhat vagy ellenkezője, a futást nyomni kellett!
Az utolsó 40 – en 2 dolog volt fontos; maradjon meg a pozícióm és ne tévedjünk el, amikor sötétedik. Gyomrom még szuper volt, bár egyre jobban kívántam a sós meleg ételt és a szénsavas hideg italt. Ekkorra már talán kicsit beértem a 3. hellyel, de tényleg elég messze volt a 2., és a tempóm a 130. km- ig tartott ki, utána esni kezdett. (DE! futottam!!)
Köszönöm kis csapatomnak, a Spartan Race Training Group Érd nek, Stella Melánia Kiss , Tóth Ádám , Ádám Wallendums , hogy felhívtatok! 
Az a videó “chat” nagyon jól esett, még ha magamhoz képest kicsit szótlan is voltam! Az utolsó félmaratonra már nagyjából sötétben indultam neki, a becsült beérkezési időm pedig erősen közelített a 16 óra 30 perchez, éreztem, hogy ez nagyon nehéz menet lesz.. Erdő, város, sötét, erősen 6- os feletti utazóval. Valaki adjon egy kis sós főtt krumplit, és egy hideg kólát mert már mást nem kívánok!
És adott is, Csili még egy Lidl- be is bement értem, mert a pontokon csak felmelegedett innivaló volt! Köszi! 
A 150. km körül jött a „Spartan Race” jelenet: hatalmas puffanás és orra estem a porban 
, mocsárszörnyként másztam fel a földről, mert nem volt az olyan egyszerű ennyi futás után! Poros, retkes Ronika, de röhögve folytattuk! 
Itt már magas előnyt szereztem a mögöttem futó lányoktól, és kellőképp leszakadtam az első 2 helyen futótól. Sajnos a 16:30 -as kvali elúszott, de a sub 17 órából nem engedtem! Az utolsó km-t újra 6 percen belül futottam, és végre megérkeztem a stadionba, a gyönyörűen kivilágított 400 méteres atlétika pályára!
Nem jött össze az egyenes ági Spartathlon-kvalifikáció, de így is hatalmas öröm volt! Kihoztam magamból a maximumot, tele vagyok tervekkel, és alig várom a következő kihívást.
Berlin adott egy újabb bizonyítékot, hogy mennyit bírok, mennyire szeretek futni, és mennyire sokat számítanak a jó emberek, akik körülvesznek. 
Köszönöm Gabinak az edzői támogatást – „disz íz ö biggining of ő bjutiful frendsiiip”!
És persze Csilinek, aki nélkül ez a verseny teljesen más lett volna!
Köszönet a Hammer Nutritionnak a támogatásért, hogy minden km-en ott van velem! Büszke vagyok, hogy a csapat tagjaként futhattam életem eddigi legerősebb eredményét! 
Roni sportolói oldalához katt IDE, ha érdeklődsz a Hammer termékek iránt keresd bátran kedvezménykódért.
A termékek listája, amit ezen az eseményen a frissítéshez használt:
– Race Day Boost
– Hammer Vegan Bar
– Csokis és espresso- gélek
– Anti fatigue
– Endurolytes Extreme
– BCAA
– Fully Charged
– HEED
– FIZZ
– Energy Surge
UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló
Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.
A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.
Fotók: Terepfutas.hu, saját
- ← Előző
- 1
- 2
- 3
- …
- 90
- Következő →
baratrunning.com 