ultrafutás
Belus Tamás – TDS, beszámoló
Szóval az van, hogy Tomi írt egy Háború és békét idéző komplett regényt az idei TDS-ről. Mondjuk ő beszámolónak mondta, hát, ez inkább ilyen sorozat lett:-)
Az első részt olvashatjátok alább, a végén pedig a következő részekhez találtok linkeket.
Elő a pattogatott kukoricával és egy jó pohár borral, meg egy térképpel, hogy tudd követni az útvonalat!
Jó szórakozást!
TDS 2023 beszámoló – I. rész.
Igazából nem is aludtam, inkább olyan volt, mint részegen feküdni valami durva házibuliban, amikor a kábulat vékony falán keresztül hallod magad körül a zsibogást. Nem is volt túl kényelmes a két összetolt sörpad, kemény volt és hideg, ahogy lélegeztem, halkan zizegett rajtam a szorosra tekert izofólia. Majdnem két órát feküdtem így, pedig nem tűnt csak 30 percnek, párszor nagy nehezen át is fordultam a másik oldalamra, ilyenkor néhány másodpercre elöntött a megkönnyebbülés, de gyorsan újra hideg és kemény lett a sörpad. Aztán egyszer csak nagy szentségelés közepette felültem, és összenéztem anyukámmal, aki a szomszédos sörpadon pihent, a szemében érdeklődés, vajon most mi következik, mit fogok mondani?
– Na jó, akkor megyek tovább, mondtam anyumnak. Jó, mondta ő, de akkor enned kell még valamit és át is kellene öltöznöd, elég gyorsan átállt a válságmenedzserről sima frissítő emberemmé. Csináljuk, csak gyorsan, mondtam én, mert éreztem, hogy az elszánásom egy hajszálon függ, a lángját az első enyhe szellő elolthatja. Anyu elment hozni nekem egy tányér meleg levest a frissítőpontról, én közben fáradtan körbe néztem a Contamines-i frissítő pont sátrában. Csupa új arc, ők sem sietnek sehová, páran alszanak ilyen-olyan fekhelyeken, elég békés volt a hangulat. Éreztem, hogy ez a mezőnynek már nem az a sietős része, ahol haladni szoktam, és ahol haladtam szűk három órával ezelőtt, amikor anyu betámogatott a pontra. Megjött a leves, amit gyorsan bekanalaztam és elkezdtem lehámozni magamról a ruhát, és friss cuccokat keresni a mellettem lévő táskából. Hozok még egyet, mondta anya, és elment egy újabb tányér levesért. Jó, persze, mondtam beletörődve. Közben megérkezett az orvosi csapatból az egyik srác, aki látta, hogy készülök valahová. Ő és a kollégái pár órája sokat foglalkoztak velem, amikor a pontra megérkezve azonnal az orvosi sátorba mentem. Nagyon fura és elég ijesztő dolog történt előtte, már vagy két órája alig kaptam levegőt, csak felszínesen tudtam lélegezni, még séta közben is. A srácok leültettek, alaposan kikérdeztek, megmértek egy csomó mindent (vércukor, vérnyomás, stb) és többször is megkérdezték, hogy akkor most kiszálltam a versenyből, vagy sem. A légzési nehézségekre több ötletük is volt (hiányos akklimatizáció, egy korábbi esésem a versenyen a hátamra, súlyos energetikai gondok) de egyik sem tűnt veszélyesnek. Én mondjuk továbbra is be voltam szarva, mert ilyesmit soha nem éreztem korábban, mintha a negyed tüdőmmel kellene kiszolgálni a testemet, tényleg para volt, és ahogy kicsit mélyebbet szerettem volna lélegezni, azonnal szűnni nem akaró köhögési roham tört rám. Az azért láthatóan megnyugtatta őket, nem először vagyok itt, mondtam nekik, hogy ez már az 5. TDS-em. Aztán gondolom arra jutottak, hogy megmaradok, ők nem tudnak érdemben segíteni, és kitessékeltek a sátrukból. Kilépni a beállt combokkal a hidegbe egészen elkeserítően szar volt, teljesen reménytelennek tűnt, hogy tovább menjek. Betámolyogtam apuval és anyuval a nagy sátorba, ahol Lőrincz Oli lépett elénk, hogy na mi a helyzet. Mondtam neki, hogy áááá nagyon kész vagyok, nem tudom mi lesz, nem kapok levegőt, meg egyébként is…Olivér pedig feltette a lemezt, amit ilyenkor kell, és amit én is feltettem volna neki, ha fordítva esik meg velünk a történet: Már hogyne mennél tovább, nagyon sok időd van, dőlj le, pihenj, aludj, egyél, simán összeszeded magad, időd mint a tenger. És hasonlóak. Ebből nekem a dőlj le és pihenj jutott el az agyamig, de az nagyon tetszett, úgyhogy anyuék gyorsan összetolták azt a két sörpadot, szereztek egy takarót, plusz ugye az izofólia a zsákomból, és lefeküdtem. Mielőtt elkábultam volna, Oli már fekve belém diktált még két gélt, amit jó meleg cukros teával öblítettem le, aztán alámerültem a contamines-i házibuli mélyére.
– Na, haza vagy tovább? – kérdezte a fiatal doki, amikor meglátta, hogy felültem a padokon. Megyek tovább. Oh, oké, de öltözz melegen, mert a Tricoton nagyon rossz az idő. Persze, bízd csak rám, mondtam neki, még lehet, hogy mosolyogtam is egy kicsit. Miután átöltöztem (új nadrág, zokni, esőnadrág, felső, esőkabát) a botjaimra támaszkodva álltam fel és annak az embernek a beletörődésével gyalogoltam ki a pontról, aki pontosan tudja, hogy mi vár még rá. A Truc felfelé még hagyján, de az ereszkedés a folyóhoz a sáros meredeken nagyon kellemetlen lesz, és a Tricot nyereg ezekkel a combokkal, na ebbe bele sem akartam gondolni. 8 órányi fájdalmas túra, ezt jósoltam magamnak a hátralévő 25 km-re, amiből aztán kevesebb, mint 7 lett, a végére megjött újra a kedv és az erő, de ne szaladjunk ennyire előre…
Menjünk inkább vissza pár napot az időben, amikor még nem csavarta meg a lelket a TDS-en várható hó, eső, meg sár. Ilyenkor még bármi lehet az előtted lévő versenyből, akár valami váratlanul jó dolog is, és őszintén mondom nektek, hogy én ebben bíztam. Fura év volt mögöttem, sérülésekkel indult, kimaradt a Hard és a Black Hole, de az Istria100 nem lett rossz, az UTH kifejezetten jól ment, és a Mozart 100-on is jól helyt álltam. És ami a legfontosabb, ezeknek a versenyeknek a végén is jól mozogtam, szépen egyben maradtam, az Istria végén pl 170 kilométernél, 24 óra után is tudtam 5 percesekben futni. Ez azért nagyon biztató volt a TDS előtt. Azt nagyon határozottan éreztem, hogy bármi lesz is, ez lesz (egy jó darabig) az utolsó TDS-em, túl nehéz, túl meredek, túl technikás és talán túl hosszú is nekem ez a pálya, nem mintha nem tudnám ezt. De egy dolog tudni és más dolog elfogadni, és én soha nem fogadtam el, hogy én ehhez kevés vagyok. Hál istennek, mert engem ez a mentalitás vitt mindig előre a sportban, a könnyű út végén ritkán van olyan hely, ahová igazán vágyik az ember, és én annyira, de annyira vágytam egy olyan TDS-re, ami után elégedett lehetek önmagammal. Milyen mókás az élet, hogy pont az összeomlós, alvós, 32+ órás után éreztem ezt először, haha. De már megint előre szaladtam.
Tehát péntek pakolás, szombat egész napos utazás autóval apuval és anyuval, vasárnap pedig szembesülés Chamonixban a valósággal. 40 fokból indultunk 10 fokba érkeztünk, gyakorlatilag a hétfő éjjeli rajtig szinte folyamatosan esett, 1-1 órára állt csak el az eső, azt is csak azért, hogy elhiggyük, hogy már vége. Vasárnap futottam egy lazát síkon, mert az esőben nem akartam kockáztatni a hegyen, aztán Leskó Bazsival átvettük a rajtszámokat. Balázs február óta tanítványom, és hat kemény, de nagyon sikeres hónap hozta el őt ide, sub7 órás Bérccel, 15 óra alatti UTH-val és nagyon sok terepspecifikus edzéssel. Az is hasznos volt mindkettőnknek, hogy több alkalommal órákon át egész részletesen beszéltünk a pályáról. Ő ismerkedett a rá váró kihívással, én pedig ilyenkor újra átvettem, újra átéltem, amit már olyan sokszor. Hasznos volt. Ezekben a videochatekben bent volt Nagy Robi tanítványom is, ő az OCC-n indult, és a tesóm Fruzsi is kicsit segítőnek, kicsit mint a CCC-n érintett elsőbálozóként. Így négyen okosítottuk, biztattuk egymást már tavasz óta. Köszi srácok itt is! A rajtszámátvétel után még kihasználtuk az esőmentes órát, és oldódtunk a chamonix-i hangulatban. Elmondom milyen ez. Az megvan, amikor besétáltok egy magyar versenyen a csarnokba, ahol a rajtközpont van, és elönt benneteket az az izgatott, de jóleső érzés, hogy ááááá itthon vagyok, ez az én helyem, és ez a sok ember itt körülöttem, a crew, meg a többi futó, na ők pont olyan hülyék, mint én. Testvéreim az őrületben. Elég csak összenéznünk, és tudjuk. És itt ez a hely, Chamonix, a Mont Blanc lábánál, körben csupa kultikus heggyel, ahol egyik szegmensed sem fér be a top 1000-be, hiába tolod maxon, nos itt ezt érzed az egész városban. Bárki jön szembe, az vagy futó, vagy egy futónak a valakije, itt mindenkinek ott van az a dolog a szemében. Imádom! Este jött az SMS a cold weather kit-ről, extra kötelező felszereléseket is előírtak a rossz idő miatt, úgyhogy gyorsan vennem kellett egy védőszemüveget, amiről egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz rajtam soha, ehhez képest a rajt után 2 órával már abban nyomtam, mert majd kiütötte a szemem a hó, amit a viharos szembeszél hajtott. Kora este azért csak megittunk egy-két sört Olvasztó Daniékkal a városban, a testnek nem hiányzott, de a léleknek nagyon is, kicsit megbiztattak a többiek engem és Balázst. Jól esett. Drága jó edzőmmel, Barát Gabival is beszéltem, megkaptam a virtuális buksisimit, töltődtem kicsit Gabi kiapadhatatlan pozitív energiájából. A versenyről sokat nem tudtunk beszélni, annyira a körülményektől függött minden, azokat pedig még mindig nem láttuk előre.
Hétfő reggelre 1600 felett szépen behavazódtak körben a hegyek, és napközben is megmaradt a hó, a hegy túloldaláról is csupa havas képet kaptam, úgyhogy a cuccaimat ennek megfelelően állítottam össze. Az alap volt, hogy hosszú nadrágban indulok. Még ha Courmayeurban nem is lesz nagyon hideg, de a rajt után már egy órával 2000m felett leszünk, ott az eső hóra fog váltani, és sok lesz a kitett rész, a rövidnadrág értelmetlen, oktalan kivagyiskodás. Persze sokan futottak rövidben, de hagyjuk is, erre nincs értelmes magyarázat. Szóval hosszú nadrág, hosszú ujjú felső, + esőkabát, és elővettem a kifejezetten ilyen körülményekre készült merinó gyapjú Compressport Winter Trail zoknikat. Az szintén biztos volt, hogy a nálam lévő négy HOKA közül a Mafate Speed4-ben fogok rajtolni, ennek a legagresszívabb a mintázata, és sárban is nagyon jól működik, márpedig nemcsak hóra, hanem havas latyakos sárra is számítottam (be is jött sajnos). Hétfőn átbeszéltük apuval a frissítést meg a menetrendet, délután pedig próbáltam aludni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Közben jött a hír, hogy módosítottak a pályán, kivették belőle a legmagasabb hágót, a Pralognant, itt szenvedett halálos balesetet a cseh Ondrej Tabarka 2021-ben. Azóta a szervezők különösen óvatosak a pályának ezzel a részével, a rajtot is azért rakták át délutánról éjfélre, hogy a teljes mezőny világosban haladjon itt át. A módosítás miatt a Roselendi frissítő pontot egy egyszerűbb, de jóval hosszabb úton érjük majd el, a táv így 145km-ről 154-re nőtt. Ez annyira nem jó hír, de a Pralognan kivételének nagyon örültem, egy porcikám sem kívánta, hogy a jeges havas láncon lógjak a hágóról lefelé vezető meredek technikás ösvényen (vagy min).
Este 9-kor nagyon jó hangulatban keltem, még egy kis zenét is betettem és elkezdtem a készülődést. Először tiszta kézzel betettem a lencséket, aztán lábkrémezés, kidörzsölődés elleni krémezés, textil fel, freebelt fel, rajtszámtűzés, a mellényt (egy 12 literes Raidlight, nagy kedvencem) meg már összeraktam délelőtt. A buszmegálló 15p sétára volt, amire nem vágytam az esőben, ezért megkértem aput, hogy vigyen el autóval. A nagy Gepron parkolóban megkerestük egymást Balázzsal, akivel sikerült anno a legutolsó buszra helyet foglalni (riadóláncban voltunk egymással, és amint láttam, hogy lehet helyet foglalni, azonnal lecsaptunk rá Bazsival). Az alagút felé akkora volt a dugó, hogy elég hamar rájöttünk, hogy nem fogunk időben átérni a 23.50-es rajtra, de emiatt annyira nem aggódtunk, mert a szervezett buszokat úgyis megvárják, nélkülünk nem lesz rajt. Még fel sem értünk az alagút bejáratához, amikor sikerült úgy megdörzsölnöm a jobb szemem, hogy éreztem, kimozdult belőle a lencse. Pánikban szóltam Balázsnak, hogy bakker Bazsi, nézd már meg, hogy hol a lencsém! Bekapcsolta a fejlámpáját és hamar észrevette, hogy kipergett a lencse a szememből és már az arcomon van, mondta is hogy hol. Óvatosan megkerestem, levettem és a koszos, krémes kezemmel kihajtottam. Próbáltam kitalálni, hogy mit csináljak. Nem vagyok ügyes ezekkel a lencsékkel, évközben mindig a Rudy Project szemüvegeimben futok, évben kb 5-6 alkalommal teszek be csak kontaktlencsét, szinte csak versenyen használom őket. Tükörrel is alig tudom betenni, nemhogy tükör nélkül, egy buszon zötykölődve. Para volt. Kértem Balázst, hogy nézze, hogy jó irányban és szögben próbálom-e a szemem felé tolni a lencsét. Ő mondta, hogy szerinte jó lesz, jól csinálom. Én vettem egy levegőt és előre mozdítottam picit az ujjam, és éreztem, hogy húúú ez oké lesz talán. Pislogtam egyet, és bent volt. Igaz hogy veszettül szúrt, csípett, meg konkrétan homályosan láttam vele, de ezen nem csodálkoztam, olyan koszosan tettem be őket. Majd az eső kimossa, gondoltam. Nagyjából ekkor ért fel a busz az alagút bejáratához, de ahelyett hogy behajtottunk volna, előbb a buszsofőr beszélt röviden egy láthatósági kabátos figurával, aztán a busz megfordult, és elindultunk vissza le Chamonixba. Most mi van? Zavartan nézett körbe mindenki a buszon. Lehet, hogy lefújták az egész versenyt az időjárás miatt? Nem lenne példa nélküli. Vagy olyan sok órával elhalasztották a rajtot, hogy át sem visznek minket az alagúton? De akkor mi lesz az 1500 futóval, aki már Courmayeurban van? Áááá megvan, biztos fordított irányban lesz végül a verseny, Chamonixból Courmayeurba, ezen jót mosolyogtunk páran. Pár perc alatt leért a busz Chamonixba, de ott azonnal vissza is fordultunk egy körfogalomban az alagút felé, és egy szervizúton újra felkapaszkodtunk a bejárathoz, csak nem oda, ahol az előbb voltunk. Azonnal be is engedték a buszt és suhantunk át az alagúton Olaszország felé. Hát akkor ez is megvan, mégsincs éjfél. Illetve dehogy, éjfél már elmúlt, elvben már 10 perce úton kellene lennie a mezőnynek, az sms szerint 0.45-re halasztották a rajtot. A busz lekanyargott Courmayeurba a buszpályaudvarra, ahol hideg, szél és eső várt minket. Üdvözöljük Olaszországban! A buszról leszállva 20 percünk maradt Balázzsal a tollászkodásra, úgyhogy gyorsan össze kellett raknunk a drop bag-et, a zsákot, amit előbb a beaufort-i pontra visznek át nekünk 100k-hoz, aztán pedig a célba. Itt azonnal meg is kellett hoznom egy döntést. Volt rajtam egy vastag szél és esőálló Raidlight téli futókabát, még Gyimothy Tomitól és az iloverunning.hu-tól kaptam pár éve, amikor a Raidlight nagykövete voltam itthon. Ez a kabát annyira meleg, hogy 1-2 alkalommal futottam csak benne, akkor is ilyen mínusz 10 fokos hidegben, és igazából még ahhoz is meleg volt. Szóval ez a kabát volt most rajtam, de csak azért hoztam, hogy a rajtig rajtam legyen, úgyhogy most le kellett volna vennem és betenni a drop bag-be. De nem nagyon akaródzott. Olyan cudar idő volt már itt is, hogy bele sem akartam gondolni, mi lesz majd 2500 méteren a kitett részeken, főleg, hogy egész biztosan hó is lesz. Úgyhogy gondoltam egy merészet, és magamon hagytam a kabátot, pedig tudtam, hogy ha meleg lesz, akkor nem fogom tudni eltenni a mellényben. Ahhoz túl vastag és nagy. Miután ez megvolt, gyorsan bementünk a kongresszusi központ mosdójába megigazítani a toalettünket, plusz felvettem már itt a kesztyűket és rá a LEKI bot saját kesztyűjét. Így sétáltunk fel a közeli rajtba, ahol már kb. rajtunk kívül mindenki a kordonok között toporgott. Neked itt kellene bemászni valahol, mondta Balázs még a mezőny elején, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól, aztán bemásztam a kordonon. Elég sűrű volt már bent a tömeg, úgyhogy belül a sporik kénytelenek voltak segíteni, hogy ne úgy érkezzek rájuk, mint egy szétkólázott stage diveozó rockzenész. Volt még 10 perc toporgás, tapsoltatás, szólt a Vangelis, aztán visszaszámolt a tömeg és végre elindultunk…
Korinthosz 160 – Evetovics Milán, beszámoló
Nem egyszerű elkezdeni ezt a beszámolót, mert belülről – érzésem alapján kevés hibát vétettem (vagy nem túl nagyokat) -,hisz beértem, és így picit nehezebb reflektálni a versenyen történtekre.
A rajtba kábé 15 perccel előbb odaálltunk gyülekezni, már akkor éreztem, hogy elég meleg napnak nézhetünk elébe, viszont a karszáramat és a nyaksálamat hűtéshez a kocsiban hagytam, ami 4-500 méterre volt, de úgy voltam vele, hogy nem ugrasztom Hankát, inkább bevizezem a sapkámat, meg a karomat az ott lévő szőkőkútban és majd 16 kilinél felveszem a hűtős eszközeimet.
Pontban 11-kor rajt, enyhe lankás emelkedéssel kezdtünk. Én gyakorlatilag a legvégéről indultam a mezőnynek és nagyon lassan topogva előztem meg csak egy-egy embert és végig csak a pulzusra koncentráltam, és hogy nehogy elszaladajam az elejét. 3-4 kili után ott volt az első frissítőpont, ahonnan már tudtam magammal vinni jeget. Kiérve a városból elkezdődött a tekergőzés a gátakon, de ezt sokat gyakoroltam és otthonosan mozogtam ezen a néhol jobb, néhol rosszabb minőségű göcsörtös földes/füves/kavicsos felületen. Hamarosan ott voltunk a 10 kilis frissítőnél, ahol újabb jég felvétele következett. A maradék 6 kilin elfogyasztottam az első gélemet és megittam az 1 liter izo maradékát is, amit erre a szakaszra terveztem.
16 kilinél megkaptam Hankától az előre megbeszélt frissítésekeket és a karszárat+nyaksálamat tele jéggel. Az ezt követő 9 kilin igyekeztem minél egyenletesebb tempót futni, erre a szakaszra csak 0,5 liter iso-t vittem, ami éppen hogy elégnek bizonyult. Bogyiszlón 25-nél Hankától megkaptam az újabb frissítési adagot és a jeget. Ittam közben sok vizet is, hogy ki ne száradjak.
A következő találkozás 40 kilinél lesz, így addig csak magamra és frissítőpontokon lévő jég/víz utánpótlásra tudtam számítani. Igyekeztem minél gyorsabban letudni ezt a szakaszt, hogy a 40-es szintidőhöz képest minél nagyobb előnyöm legyen. Kb. 30 perc előnnyel érkeztem meg ide, itt az árnyékban kihengereztem magam, megittam egy hideg 0% lime-os sört, közben Hanka berendezte a zsákomat.
Ezután jött a leghosszabb “egyedül” futott szakasz; egy 20-ast kellett menni. A frissítő után Csepregi Ákossal futottunk együtt 6-8kilin át, ez jó volt, mert egy kicsit elvette a fókuszt a kezdődő fáradtságról, ahogy a futás/edzés/versenyzésről dumáltunk, meg mivel ő már ismerte a pályát mondta, mire hogy számítsak, illetve hogy ha átértünk a folyón, ott lassacskán lesz majd árnyék is hamarosan.
Egy idő után aztán egyedül maradtam, mert itt gyorsabb tempóban mentem, mint ő. Viszont a fáradtság és a meleg kezdte megtenni a hatását. Ami a kezmere játszott, hogy már a “túloldalon” futottam, tehát közeledtem a feléhez. A frissítőknél próbáltam többet pihenni, viszont két frissítőpont között mindig legalább valamilyen tempóban futni és nem belesétálni. A meleg miatt nem nagyon kivántam a szilárd frissítésemet, de nem hagytam magamnak választást és megfelelő időközönként letoltam egy gélt is, nehogy elfogyjak. Aztán végül csak eljött a pont, ahol Hanka várt, “kigurítottam” a hátamat, jegeztem magam, Hankától megkaptam a só/bcaa/electrolit tablette kombót ismételen, és jeget, valamint a további frissítésemet a zsákomba.
A következő találkozásnál már Baján leszünk. A pontot elhagyva már szinte végig árnyékban futottunk és a hőmérséklet csökkenésével a pulzusom is kezdett visszatérni egy normálisabb tartományba (ilyen tempónál). Közben egy nagyon pozitív élmény kezdett el elurakodni rajtam, hiszen most jön a hazafutás. Apu Bajáról származik és sok nyári hetet töltöttünk a bajai Petőfi szigeten. Egész konkrétan annál a nyári szálláson, ami előtt a 80-as fordító volt. Sok szép emlék kötött oda, mint ahogy a Sportuszodához is, ami előtt szintén elfutottunk. Ahogy elmerengtem az emlékeimben, egy kisebb zokogó görcs tört rám, tudtam, hogy ez a szép elmékek mellett azt is jelenti, hogy kezd fogyni a cukor a szervezetmből, úgyhogy itt az ideje frissíteni, ezért egymás követően 2 GU gélt is betoltam, nehogy elfogyjak. Egész jó kis tempóban értem 70-hez, majd egy gyorsabb frissítés után mentem ki a szigetkörre a felezőpont előtt. Elég hosszú volt, de igyekeztem nem sokat belesétálni, hogy minél több idő maradjon a szintidőhöz képest.
A felezőpontnál kb. 45 perc előnyöm volt, megnyugtató volt, hogy sikerült növelnem a 40 kilihez képest, ugyanakkor tudtam, hogy a neheze még csak most jön. Ettem egy pár korty hideg-langyos sós levest benne egy kevés rizzsel. Jeget tömködtem a bal combom egy pontjához mert egy éles izomfájdalmat éreztem és mondtam Hankának, hogy amíg eszegetem visszafelé sétálva a levest, addig jöjjön és dumáljunk kicsit.
Visszafelé a szigetkört már sötétben, lámpával a fejemen kezdtem, sikerült egy egész tűrhető tempóban visszaérni az utolsó bajai frissítőponthoz. Hankával itt csináltunk egy nagygenerált, kigurítottam a hátamat, illetve a bal lábam elázott a combomhoz tömködött jégtől, így végül azt a döntést hoztuk, hogy megnézzük a lábujammat, mert éreztem hogy dörzsöli. Hanka segítségével lecseréltük a zoknit és a cipőt is az Altrára és vazelinnal bekentem vastagon a lábujjaimat, kiszúrni végül nem kellett, mert vízhólyag nem volt rajta. Jégspray-vel lefújtuk a combomat és végül úgy döntöttünk, hogy száraz pólót is veszek. Sokat segített a morálomon ez a nagy generál, a bal combomból a fájdalom már teljesen eltompult, és a bal lábamat sem dörzsölte a vizes cipő tovább. A fáradtság viszont továbbra is megvolt, ezért itt sétáltam néha kis belefutással, de igyekeztem nem lassan sétálni.
Legközelebb 103-nál talákoztunk Hankával, visszacseréltem a cipőt a Hokára, mert bár az vizes, de az Altrában nem ment a futás, mert fájni kezdett tőle a talpam. Felvettem az esődzsekit, mert kezdett cseperegni. Mentem tovább, futni nem igazán tudtam, de toltam/haladtam, az eső nem akart rákezdeni, nekem viszont már baromi melegem lett a dzsekiben. Szerencsére le tudtam adni Hankának egy ponton a dzsekimet, majd ezt követően 5-10 perccel nyilván megjött a vihar 😀 😀 :D. Először kicsit esett, aztán jobban, aztán brutálisan, közben a villámok meg szépen csapkodtak körülöttünk, ennek köszönhetően tudtam meg, amikor a hídon futottam át, hogy tudok derékban 90 fokban lehajolva ~5 perceset futni, ha nagyon fosok, hogy odacsap a villám. 😀 Ha a vihar nincs, valószínűleg rosszabbat megyek, mert az esővel együtt én is összekaptam magam és elkezdtem futni, mert tudtam, ha a hideg esőben sétálgatok, akkor abból nagy baj lehet.
120 kilinél Keselyűsre érve nem sokat voltam Hankával a frissítőponton, csak egy Redbullt toltam be, meg a szokásos frissítéseimet, mert tudtam, hogy a most következő szakasz lesz az utolsó nehezebb rész, így ezen akartam mihamarabb túllenni. A fáradtság kezdett nagyon beütni ezen a szakaszon, pláne mert a futás már nem igazán ment, de tudtam, hogy haladnom kell, mert különben még fáradtabb leszek. A szemem már káprázott a lámpa fényben megcsillanó bogaraktól, a fejem is húzott, a lábam meg nem igazán tudott futni. Ez volt a legnehezebb-leghosszabb szakasz, de végig ott dolgozott bennem, hogy ha ez megvan és kibírom, innen már könnyebb lesz és a szintidőbe is bele kell férnem. Pont jókorra értem be Bogyiszlóra, és kihasználtam talán a pálya egyetlen intézményesített wc-jét. Kértem Hankától koffein tablettát, hogy felpörgessen egy kicsit, leadtam a fejlámpát, és felvettem a száraz esődzsekimet, mert újabb nagyon sötét és nagyon nagy felhő felé ment a pálya. Bogyiszlóról kiérve kezdtem kicsit jobban érezni magamat, a koffein tabletta is kezdett hatni és újabb gélt is toltam, hogy legyen majd miből futni. Szép lassan elkezdtem futómozgásban közlekedni, közben levettem a dzsekimet és eltettem, mert az a bizonyos felhő persze elment a másik irányba. Egész hamar sikerült az utolsó találkozási ponthoz odaérni. Itt kiszórtam a kavicsokat a cipőmből és kértem a fülhallgatómat, mert az éreztem van még bennem annyi, hogy az utolsó 16 kilinek a sima részeit futva tegyem meg, ahhoz meg jó lelkesítő lesz majd a zene.
A frissítőpontból elindulva nagyon hamar elég hülye tempóra gyorsultam és ahelyett, hogy óvatosan kocogtam volna, a zenére elkezdtem tolni mint süket a csengőt. Kár volt, mert így 2,5 kilométerig tartott az erőm, ahol be kellett látnom, hogy ez nem volt jó ötlet és innen bizony már séta lesz. Közben Csákány Kriszta ért utol, akivel már Bogyiszló óta kerülgettük egymást. Megbeszéltük, hogy innen már beérünk illetve egyikünk se fog tudni futni (bár ő nagyon mondta, hogy fussak nyugodtan nem kell vele tartanom). Akkora már én nagyon nehezen viseltem magamat (a fáradtságomat), így jó volt valakivel dumálni, mert addig sem a saját nyomoromra figyeltem. Felhúztuk magunkat az utolsó nagy kaptatóra, majd vissza a városba és végül be a célba.
Előzetesen arra gondoltam, hogy egy 19 órás 160 kilinek illene meglenni, de így látva a pályát meg a körülményeket ez lehet, hogy kicsit túlzó volt. A 21 órás beérés talán reális lehetett volna, de ahhoz ott az utolsó 16 kilin túl még főleg a 90-től ~ 110-ig es szakaszon kellett volna jobban menni/futni. Mindenesetre nekem ez így volt jó és nagyon örülök neki. Ismét sok jól használható tapasztalatot szereztem a versenyzésemmel és magammal kapcsolatban. Ami nagyon kiemelkedő volt, hogy annyira fókuszált állapotban és flowban voltam (még amikor fáradt is voltam), hogy nem tudtak kizökkenteni a nagyobb fájdalmak/fáradtság/problémák sem.
A verseny másnapján már tudtam futni, nem volt különösebb bajom egy kicsit a combizmok fáradtságán kívül.
Großglockner Ultra Trail – Szabó Tibor, beszámoló
Egy másik kávéház
A Mozart Ultra után hat hét maradt regenerálódni és visszaszerezni a verseny formát. Az első hét kiválóan sikerült, gyorsan vissza tudtam állni az edzésekbe, aztán a következő három hét is rendben minőségi edzésekkel telt, főként a lejtőzéseken volt a hangsúly, aminek a Glockneren nagy hasznát láttam. A nem várt pofon két héttel a verseny előtt érkezett előbb erős torokfájás, majd orrfolyás és berekedés formájában. Fura módon fizikailag nem éreztem a betegség hatását, de tartottam attól, hogy pont akkorra fog kiütni mikor a verseny lesz, így aztán az edzéseket kihagytam, a verseny hetében pedig csak két rövid edzést csináltam, ami inkább volt ,,rendszer ellenőrzés”, mintsem komoly ráhangolódás.
Az előjelek tehát kimondottan rosszak voltak, amin egy picit sem javított, hogy a versenyigazgatóság péntek éjszaka üzent, hogy a várható viharra való tekintettel rövidítenek az útvonalon, ami mínusz 3 km-t és mínusz 450m szintet jelentett, illetve egy figyelmeztetést, hogy este 7 óra körül vihar várható a területen. A péntek éjszakám szörnyű volt, talán ideges voltam, vagy a korai kelés miatt izgultam, nehogy elaludjak. Éjjel 2-kor keltem, összeszedtem magam, a lányok elvittek Kaprunba a buszhoz, ami 3:30-kor indult a rajtba Enzingerbodenbe. A rajtpisztoly 5-kor lett ellőve vak sötétben és piszok hidegben.
Első etap
A rajtból úgy indult a pálya és a mezőny, mintha rakétakilövés lett volna. Egyrészt az emelkedés az első frissítőig 6 km-en közel 900 m volt, másrészt mindenki úgy indult meg, mintha csak a sarki boltba kellene leugrani a vasárnapi ebédhez elfelejtett sütiért. Én igyekeztem visszafogottan kezdeni, mert fogalmam sem volt, hogy a betegség mit enged, és mit nem. Így gyakorlatilag az első frissítőig, aki a környéken járt, az megelőzött. A frissítő után jött egy technikás lejtőzés, ami előbb egy jól futható single trackké szelídült, majd egy dózerúttá szélesedett, ami a Kaslban lévő frissítőig vitte a mezőnyt. A lejtőzés nagyon jól ment, terepviszonyoktól függően 4:30-5:30 közötti tempóban haladtam, nagyon sok embert megelőzve a városig.
Kals 25 km-nél az első nagy frissítő pont volt, felkészülés az első komoly mászásra. Töltöttem, vetkőztem, Forma 1-es tempóban és robogtam is tovább. Igazán jó állapotban voltam itt, úgy fizikálisan, mint mentálisan.
Második etap
Kalsból a következő frissítőponthoz 1300 m-t emelkedett a pálya. Jó tempóban, jó erőben, de fejben nagyon szétesve értem erre a pontra. A végtelen emelkedő pálya teljesen felemésztette a mentális erőmet, ráadásul elborult és erős szél fújt fent. Innen hullámzó terepen jutottunk el egy komoly lejtőhöz, ahol kb. 2-2,5km-en veszítettünk 500m szintet. Ezzel meg is érkeztem a Glockner Straßén lévő frissítőhöz, ahol először éreztem, hogy ez nehéz lesz, ekkor már 40 km környékén jártam.
Harmadik etap
Glockner Straßéról 600 m szint emelkedéssel értem a pálya legmagasabb pontjára 2670m-re. Normális esetben ez nem kihívás, most viszont elég nehezen ment és ez fejben megint kikezdett. Ilyen mentálisan gyenge állapotban érkeztem a gleccserhez, ami minden várakozást felülmúlt. Esélyt sem láttam talpon leereszkedni, ezért gondolkodás nélkül hátra vágtam magam és seggen csúszva robogtam lefelé. Aztán kb a gleccser felénél három hegyimentő vetett véget a mókámnak, és finoman jelezték, hogy akkor most tessék rácsatlakozni a fix kötélre. Ha jól számoltam 5 kötélhosszt ereszkedtünk és sajnos volt olyan a sorban, akit a hegyimentők segítettek le, mert félt, ezért nagyon lassan haladtunk. Itt nagyon sok időt veszítettem kb 1 óra volt 3 km, amiből a gleccseren fél órát töltöttem. A gleccser után egy nagyon hosszú technikás lejtőzés következett, ahol 1600 m szintet mentük lefelé. Kb. 52 km-nél tudatosult bennem, hogy a be nem kalkulált időveszteség miatt elfogyott minden vizem és frissítő nélkül maradtam a következő 10-12 km-re. Üzentem Gabinak és Reninek, hogy valahogy elmegyek a következő pontig és ott kiszállok, mert szinte biztos, hogy meg fogok dőlni addig. Innentől a tempót visszavettem a pulzust visszaengedtem 120-130 közé és szépen lassan ereszkedtem. Közben utolértem egy német srácot, akivel sokáig együtt mentünk Kalstól. Sétált. Kérdeztem mi történt vele, mondta, hogy ő feladta mert a gleccseren megsérült a lába. Mondtam neki, hogy nekem meg nincs vizem és így nem fogok tudni tovább menni, túl messze van a következő pont. Azt mondja erre, hogy dehát az csak 2 km menjek nyugodtan. Ezen belelkesültem és felvettem a tempót. Persze nekem volt igazam 60 km-nél volt a következő frissítő, de közben egy játszótéren találtam egy kutat, ahol tudtam vizet tölteni és robogni tovább. Így a feladást elvetettem.
A következő kilométerek eseménytelenül teltek, aránylag jó tempóban haladtam, minden működött. Az utolsó frissítőponthoz érve éreztem, hogy baj van. Megérkezett a kalapácsos ember. Fél liter izót megittam és sétálva indultam tovább, majd lassú kocogásra váltottam. Kb 2 km-re kezdődött az utolsó hegy, addig elkocogtam, ott viszont végem lett. Itt megittam fél liter vizezett kólát, majd 10 perc múlva ettem egy gélt és rá negyed óra múlva még egy gélt. Közben minden lépésért megküzdve araszoltam fölfelé, nagyon lassan. Aki feltűnt a látótérben mögöttem, az megelőzött. Az vigasztalt, hogy 3 hányó embert is elhagytam és azért én még mindig jobb helyzetben voltam. A második gél után kb. 5-10 perccel éreztem, hogy jön vissza az erő, már egész vállalható tempóban mentem fölfelé. Az ébredő erővel viszont együtt érkezett a várt vihar is, ami némi apró jéggel kopogott a fejemen. Ekkor már újra teljes tempóval haladtam, a kalapácsos embernek nyoma sem volt. Hogy a nap teljes legyen az utolsó 1-1,5 km egy szűk erdei single track volt, sok gyökérrel, kővel és a vihar miatt rengeteg sárral. Ez így magában sem lett volna öröm a végén, de ez még lejtett 200 m szintet is. Egy örökkévalóságnak tűnt mire a végére értem.
A városban mosoly, tapsoló emberek, zene, család, érem, hullaszag. 
14:58 Korosztály 12., összetett 33. hely.
Az elején ezt az eredményt simán aláírtam volna. A végén annyira nem voltam elégedett, mert sok idő maradt benne, főként a gleccseren.
A verseny közben gyönyörű ívet húzott a hozzáállásom a további versenyeket illetően 50 km környékén azt mondtam, soha többet nem futok maraton fölött, 60 km-nél már csak félmaratonokban gondolkodtam, a célban azt mondtam, hogy soha többet nem jövök Kaprunba, sőt soha többet nem indulok versenyen.
Aztán a verseny utáni éjszaka a vezérhangya elindult és reggel már egy talán jövőre még egyszer meg kellene próbálni gondolat kezte el bontani a szépen felépített páncélt a következő versenyek ellen. Mára ez annyiban módosult, hogy jövőre ott leszek a rajtban, mert a 13 óra az egy elérhető cél, tehát azt csak meg kellene csinálni.
A pálya gyönyörű részeken vezet végig, a jelölés kifogástalan volt, a frissítőpontokon az ígért frissítés mindenhol elegendő mennyiségben rendelkezésre állt. (Hammer Heed izo, Hammer gél, Hammer energia szelet, banán, dinnye, Coca Cola, 2 ponton meleg étel, 1 ponton masszőr) Részemről ajánlott verseny.
baratrunning.com 